PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ
püspök
*Pávia, 438. +Padova, 497.
*Pávia, 438. +Padova, 497.
Amikor hildesheimi Othwin püspök 961-ben Ottó
királlyal együtt Itáliába vonult, hogy a császárkoronázás tanúja legyen,
épülőfélben lévő székesegyháza számára becses ereklyét akart szerezni. Itália
gazdag volt az ilyen kincsekben, de adakozni nem szeretett belőlük. Othwin
talált néhány klerikust, akik éjszaka feltörtek a páviai dómban néhány
szarkofágot, és kivették Szent Speciosa szűz és Szent Epifániusz püspök
csontjait. Amikor a rablás ismeretessé vált Páviában, Othwin püspök elbúcsúzott
a császártól, és drága adományaival észak felé sietett. A hildesheimi egyház
hívei ujjongva fogadták. Bármilyen megdöbbentően hat is ránk ez az epizód, el
kell fogadjuk Othwin kortársaitól, akik tudósítanak róla, hogy a szent ereklyék
birtoklásáért való jámbor buzgóság a megszerzés módjának megfontolásával nem
sokat törődött.
Az, aki így Hildesheimben talált új nyugvóhelyet, a
leghatározottabb püspöki egyéniségek egyike volt a régi római birodalom utolsó
időszakában. Pávia, ahol 438-ban született, szilárd talajt nyújtott számára,
ahonnan e nagyon nyugtalan időkben áldásosan tudott működni az államért és az
Egyházért. Fiatalon lett pappá; életrajzírója és utóda, Szent Ennodius (+ 521)
páviai püspök tanúsága szerint mintegy nyolc éven át teljesítette a ,,menny
katonája pályafutásának újoncszolgálatát''. Ebben az időben bontakozott ki
természetes képességeinek gazdagsága. Arcvonásainak és alakjának feltűnő
szépségét, csengő hangját, határozottságát és jólneveltségét minden
embertársával való kapcsolatában magasztalták. Úgy látszik, már ifjú klerikus
korában különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a civakodók közt békét teremtsen.
Ezen a téren mindenesetre többet tett, mint amennyi természetes adottságaitól
telt volna. Egy alkalommal egy paraszt, aki perlekedett egy pappal valami
szántóföld miatt, nekitámadt a közvetítő Epifániusznak. Egész Pávia
felháborodott a kedvelt szubdiákonuson esett sérelem miatt. Epifániusz azonban
olyan meggyőző szeretettel bocsátott meg, hogy példája teljesen magával ragadta
a perlekedőket. Saját személyének maradéktalan odaadásában rejlik sikerének
voltaképpeni titka, nemcsak abban a kis vitás ügyben, hanem későbbi, nagy
politikai küldetéseiben is.
Epifániuszt 466-ban szülővárosa püspökévé szentelték.
Püspökségének évei egybeesnek azokkal a sok szenvedést hozó zavargásokkal,
amelyek a nyugatrómai birodalom bukásához vezettek. Felső-Itália hatalmas ura
ekkoriban a germán Rikimer volt Milánóban. A római császárok neki köszönhették
uralmukat. Ebben a természetellenes állapotban gyakran támadtak feszültségek.
471-ben megbízták Epifániuszt, hogy simítson el egy egyenetlenséget Rikimer és
apósa, Anthemiusz császár között. A püspök túlságosan fiatalnak és
tapasztalatlannak érezte magát erre a feladatra, mégis vállalta ezzel a
megokolással: ,,Vonzódásomat, amellyel hazámnak tartozom, nem tagadom meg.'' A
kibékítés sikerült, bár nem volt tartós.
Két évtizeddel az utolsó római császár letaszítása után a keleti gótok nyomultak be Itáliába Teoderik vezetésével. Ismét Felső-Itália lett a leginkább sújtott rész, s Epifániusz ismét a béke mentsvára lett. Teoderik, aki kiválóan értett ahhoz, hogy új birodalmának minden jó energiáját felhasználja, nagy tiszteletet tanúsított Pávia püspöke iránt. Őt küldte el a burgundiai királyi udvarba, hogy ott hatezer fogoly szabadonbocsátását kérje. Epifániusz kiegészítette ezt a nagy művet, amennyiben a hazatérők számára földet és pénzt kért Teoderiktől, hogy szabadságuk ne váljék teherré. 497-ben utolsó utazására indult Ravennából Páviába. Betegsége azonban gyorsabb volt, mint a kocsija, és Pádovában beteljesedett a szent jelmondata: ,,Az élet számomra Krisztus, a halál pedig nyereség''.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése