NAGY SZENT EUTHÜMIOSZ
szerzetes, pap
*Melitene, 377. +Euthümiosz-kolostor, Jeruzsálem mellett, 473. január 20.
*Melitene, 377. +Euthümiosz-kolostor, Jeruzsálem mellett, 473. január 20.
,,Mint valami mély szakadékból'' kellett
szküthopoliszi Kürillosz (524 -- ?) szerzetesnek -- aki a nagy Euthümiosz szép
és értékes életrajzát ajándékozta nekünk -- ,,hosszú múltból és feledésből''
kiemelnie e gazdag, de rejtett élet adatait és közléseit. Nyolcvan év telt el a
szent halála és életrajzának összeállítása között, de a pusztai szerzetesek
közt voltak még néhányan, akik ismerték őt vagy közvetlen tanítványait.
Euthümiosz Valens és Gratianus császár korának végén,
377-ben született az örményországi Melitenében. Alig volt hároméves, amikor
elvesztette apját. A város püspöke vette magához; megkeresztelte, alapos világi
és teológiai képzésben részesítette és lektorrá szentelte. Euthümiosz kezdettől
fogva az isteni dolgok felé fordult. Közelebbit nem tudunk gyermek- és ifjú
éveiről, sem arról, hogy milyen belső harcokon és fejlődésen ment át a fiú,
majd a fiatalember; azt tudjuk csupán, hogy derekasan fáradozott testének és
lelkének megfékezéséért, ami mindenféle szerzetesi élet kezdete és alapja.
Nincs tudomásunk arról, hogy mikor lett Euthümiosz szerzetessé. A püspök
udvarában egyébként is szerzetes módjára élt, és már fiatal éveiben a
szomszédos kolostorok lakóira irányult figyelme. Amikor pappá szentelték, a
püspök ráruházta a róluk való gondoskodást. Tízévi tevékenység után azonban
feltört Euthümioszban a természetének legmélyén gyökerező szeretet a
magányosság iránt; huszonkilenc évesen elhagyta a várost, és ,,szökevényként''
Jeruzsálembe ment, ,,telve vággyal, hogy ott valami pusztaságban lakjon''.
Magányossághoz való elemi vonzódása élete végéig jellemzője maradt.
Euthümiosz tanulékonyan nézett körül a szent város szerzetesei között és a környező pusztaságokban is, majd Fárán remeteségének egyik barlangcellájába vonult vissza, amelyet egykor Szent Khariton (+ 350 körül), a júdeai hegyvidék remeteéletének megalapítója rendezett be. Néhány évet töltött ott imádságban és aszkézisben, s mindenekelőtt Szent Theoktisztosszal (+ 466/67), hasonló lelkületű társával kötött barátságot, aki élete végéig hűségesen ragaszkodott hozzá. Már e kezdeti években szokása lett, hogy vízkereszt nyolcada utántól virágvasárnapig visszavonul a puszta belsejébe, s teljes elkülönültségben marad ott, imádsággal és böjttel készülve húsvét ünnepére. A hasonlóképpen cselekvő remeték azonban minden szombaton és vasárnap összejöttek nála, hogy vele mint pappal együtt szentmisével ünnepeljenek.
Euthümiosz tanulékonyan nézett körül a szent város szerzetesei között és a környező pusztaságokban is, majd Fárán remeteségének egyik barlangcellájába vonult vissza, amelyet egykor Szent Khariton (+ 350 körül), a júdeai hegyvidék remeteéletének megalapítója rendezett be. Néhány évet töltött ott imádságban és aszkézisben, s mindenekelőtt Szent Theoktisztosszal (+ 466/67), hasonló lelkületű társával kötött barátságot, aki élete végéig hűségesen ragaszkodott hozzá. Már e kezdeti években szokása lett, hogy vízkereszt nyolcada utántól virágvasárnapig visszavonul a puszta belsejébe, s teljes elkülönültségben marad ott, imádsággal és böjttel készülve húsvét ünnepére. A hasonlóképpen cselekvő remeték azonban minden szombaton és vasárnap összejöttek nála, hogy vele mint pappal együtt szentmisével ünnepeljenek.
Egy ilyen pusztai útja alkalmával kísérőjével,
Theoktisztosszal együtt talált egy barlangot, amelybe csak a legnagyobb
erőfeszítéssel és életveszéllyel lehetett bemászni. Szerfölött nagy örömmel
rendezkedett be ott a két nagy imádkozó és magányosságkedvelő, s vadon termő
növényekkel táplálkoztak. Csendjük azonban nem sokáig maradt zavartalan.
Pásztorok fedezték föl a különleges vezeklőket, és mint Isten embereit ismertté
tették őket a környéken. Az emberek elindultak hozzájuk, s a szerzetesség
történetében újra és újra ez lett azoknak a sorsa, akik nem vágytak másra, csak
hogy a legmélyebb elrejtettségben szolgálhassanak Istennek.
Csaknem akarata ellenére ugyan, de Isten látható vezetésével, így lett Euthümiosz kolostoralapító. A kis település lassan-lassan szabályszerű kolostorrá nőtt; vezetését Euthümiosz átadta Theoktisztosznak. Ő maga visszavonult egy barlangba, amely egyaránt szolgált számára lakóhelyül és templomul, s onnan tartotta szemmel és vezette az újonnan érkezettek lelki gondozását és szerzetesi nevelését. Teljes csendben tevékenykedett ott ,,mint a lelkek orvosa, s gyógyította és vigasztalta mindazokat, akik hozzá mentek''. Egyáltalában nem volt azonban a világtól elidegenedett álmodozó, aki idegenül állt volna szemben az élet valóságaival; nagyon jól tudta, hogy az igazi szerzetesi élethez hozzátartozik a testi munka is; eszerint járt el ő maga is, és így nevelte a rábízottakat is. Kezdettől fogva egészséges mértéktartás és nagy szelídség jellemezte. Theoktisztosz kolostora mindig megmaradt a közösségi élet házának, és később Euthümiosz remetekolostorának utánpótlását is jelentette.
Már ebben a korai időben adódott egy esemény, amely jelentőségében meghaladta egy szerzetesközösség szűk kereteit. Amikor egy fiatal, kora ifjúságától béna, pogány szaracént Euthümiosz csodálatosan meggyógyított, az egész törzsével együtt megkeresztelkedett, s ez csak kezdete volt a szaracénok tömeges megtérésének. Mivel nagyon ragaszkodtak a szenthez, aki megkeresztelte és a keresztény hitre oktatta őket, sátortáborokban telepedtek le a kolostortól nem messze, később pedig a szaracén Péterben megkapták első saját püspöküket is, aki már az efezusi zsinaton képviselte őket.
Euthümiosznak csakhamar elege lett a növekvő hírnévből, ezért titokban elmenekült a Holt-tenger melletti Ruban pusztába. Kolostorát jó kezekben tudta Theoktisztosznál. Itt sem sikerült neki hosszú ideig ismeretlennek maradni; a hozzá áramló emberek gyógyulást és oktatást kerestek nála, és ebből az időből néhány csodájáról is maradt ránk tudósítás. Két kolostor és mindkettővel együtt templom is jött létre tevékenysége nyomán a Holt-tenger melletti földsáv közepén. Végül visszatért Theoktisztosz kolostorának közelébe, és észrevétlenül letelepedett egy barlangban. Először a testvérek, majd a megtért beduinok találtak rá, és újból felvették vele a kapcsolatot.
Csaknem akarata ellenére ugyan, de Isten látható vezetésével, így lett Euthümiosz kolostoralapító. A kis település lassan-lassan szabályszerű kolostorrá nőtt; vezetését Euthümiosz átadta Theoktisztosznak. Ő maga visszavonult egy barlangba, amely egyaránt szolgált számára lakóhelyül és templomul, s onnan tartotta szemmel és vezette az újonnan érkezettek lelki gondozását és szerzetesi nevelését. Teljes csendben tevékenykedett ott ,,mint a lelkek orvosa, s gyógyította és vigasztalta mindazokat, akik hozzá mentek''. Egyáltalában nem volt azonban a világtól elidegenedett álmodozó, aki idegenül állt volna szemben az élet valóságaival; nagyon jól tudta, hogy az igazi szerzetesi élethez hozzátartozik a testi munka is; eszerint járt el ő maga is, és így nevelte a rábízottakat is. Kezdettől fogva egészséges mértéktartás és nagy szelídség jellemezte. Theoktisztosz kolostora mindig megmaradt a közösségi élet házának, és később Euthümiosz remetekolostorának utánpótlását is jelentette.
Már ebben a korai időben adódott egy esemény, amely jelentőségében meghaladta egy szerzetesközösség szűk kereteit. Amikor egy fiatal, kora ifjúságától béna, pogány szaracént Euthümiosz csodálatosan meggyógyított, az egész törzsével együtt megkeresztelkedett, s ez csak kezdete volt a szaracénok tömeges megtérésének. Mivel nagyon ragaszkodtak a szenthez, aki megkeresztelte és a keresztény hitre oktatta őket, sátortáborokban telepedtek le a kolostortól nem messze, később pedig a szaracén Péterben megkapták első saját püspöküket is, aki már az efezusi zsinaton képviselte őket.
Euthümiosznak csakhamar elege lett a növekvő hírnévből, ezért titokban elmenekült a Holt-tenger melletti Ruban pusztába. Kolostorát jó kezekben tudta Theoktisztosznál. Itt sem sikerült neki hosszú ideig ismeretlennek maradni; a hozzá áramló emberek gyógyulást és oktatást kerestek nála, és ebből az időből néhány csodájáról is maradt ránk tudósítás. Két kolostor és mindkettővel együtt templom is jött létre tevékenysége nyomán a Holt-tenger melletti földsáv közepén. Végül visszatért Theoktisztosz kolostorának közelébe, és észrevétlenül letelepedett egy barlangban. Először a testvérek, majd a megtért beduinok találtak rá, és újból felvették vele a kapcsolatot.
Euthümiosz védekezhetett, ahogy akart, Isten nem
csupán a maga számára ajándékozta neki adományait. Elérkezett az idő, amikor
Euthümiosznak meg kellett kezdenie tevékenységét. Még habozott, egy látomásban
azonban parancsot kapott, hogy a jövőben ,,senkit se utasítson el többé, aki az
üdvösségre akar eljutni''. Euthümiosz követte az isteni intést, és maga köré
gyűjtötte a remeték egy kis csapatát. A beduinok segítségével kolostort épített
számukra, s ez az ő nevét viselte. A Jeruzsálemből Jerikóba vivő úttól délre
esett, a Júdeai pusztaság közepén, és hamarosan berendezték lavrának, vagyis
olyan remetetelepnek, melynek lakói az egyiptomi remeték példájára laza
kapcsolatban éltek együtt. Ami egyesítette őket, az elsősorban a szombat és
vasárnap közös liturgikus megünneplése volt. 428-ban jeruzsálemi Szent
Juvenálisz érsek megáldotta az új lavrát és felszentelte első templomát is. Két
pap és két diákonus látta el Euthümiosz mellett a liturgikus szolgálatot. Már a
kezdetek kezdetén észrevehető volt a gyöngéd lelkületű szent tanítványaira
gyakorolt mélységes hatása. Az évek folyamán tekintélyes számban kerültek ki
iskolájából papok, diákonusok, sőt püspökök is, és messze elvitték azt a
termést, amely a sivatag magányosságában nőtt és érett be.
Ebben az időben keletkezett és sok nyugtalanságot
okozott a nesztoriánizmus és a monofizitizmus eretneksége. Az ellene folytatott
harcban Euthümiosz különösen a sivatagi szerzeteseknek, akik nem
rokonszenveztek a monofizitizmussal, maradt menedéke és védőbástyája. Befolyása
akkor érte el tetőpontját, mikor a császárné, II. Teodóziusz monofizitává lett
felesége fölkereste őt a sivatagban, hogy meghallgassa tanácsát és visszatérjen
a katolikus hitre. A magányos vezeklő az igaz hit harcosaként éber teológiai
érdeklődéssel avatkozott bele az események menetébe, oktatással és intelemmel,
nem utolsósorban pedig a kolostorából kikerült klerikusok és püspökök befolyása
által.
Ám a külvilág érdekei, még ha az Egyházéi voltak is, sohasem váltak életének fő tartalmává. Kemény aszkézisben és szüntelen imádságban töltötte napjait a lehető legnagyobb magányosságban; és így növekedett benne az a belső isteni erő, amely az emberi élet voltaképpeni lényegét alkotja. Ennek az erőnek azonban sajátossága, hogy tartósan nem maradhat elrejtve és tevékenység nélkül, hanem kisugárzik és kifelé válik hatékonnyá. A régiek hajlottak arra, hogy ezt a hatékonyságot csodának tekintsék, szükség esetén pedig sok fantáziával megfelelően alakítsák is; egyáltalán nem is lehetett ezért másképpen, mint hogy a Szent Euthümioszban munkálkodó isteni erő csodák adományában nyilatkozott meg. Sohasem tett azonban csodát pusztán a csoda kedvéért; mindig mások üdvére szolgáltak e cselekedetei: gyógyítások, megtérítések, közbenjáró imádság és a ,,szellemek megkülönböztetésének'' képessége.
Ám a külvilág érdekei, még ha az Egyházéi voltak is, sohasem váltak életének fő tartalmává. Kemény aszkézisben és szüntelen imádságban töltötte napjait a lehető legnagyobb magányosságban; és így növekedett benne az a belső isteni erő, amely az emberi élet voltaképpeni lényegét alkotja. Ennek az erőnek azonban sajátossága, hogy tartósan nem maradhat elrejtve és tevékenység nélkül, hanem kisugárzik és kifelé válik hatékonnyá. A régiek hajlottak arra, hogy ezt a hatékonyságot csodának tekintsék, szükség esetén pedig sok fantáziával megfelelően alakítsák is; egyáltalán nem is lehetett ezért másképpen, mint hogy a Szent Euthümioszban munkálkodó isteni erő csodák adományában nyilatkozott meg. Sohasem tett azonban csodát pusztán a csoda kedvéért; mindig mások üdvére szolgáltak e cselekedetei: gyógyítások, megtérítések, közbenjáró imádság és a ,,szellemek megkülönböztetésének'' képessége.
Az olyan természetben, amilyen Szent Euthümioszé volt,
ama két ellentétes indításnak, hogy a magányban csak Istennel legyen, s hogy a
kapott kegyelmeket másokkal megossza, szükségszerűen összeütközésbe kellett
kerülnie egymással. Ez az összeütközés többször is észrevehető volt nála.
Milyen gyakran kellett tőle az embereknek és önmagától saját magának is --
hajlama és legbensőbb kívánsága ellenére -- szót és útmutatást vagy tevékeny
beavatkozást valósággal kicsikarni! Emberek iránti magatartását mégis mélységes
felelősség jellemezte. A misztériumok ünneplése és a zsolozsmázás állt élete
középpontjában, és vált egyben övéi életének középpontjává is. Bár a hét
legnagyobb részét remeteségben visszavonultan töltötte, és ilyenkor sem az
érsek, sem a császárné nem tudott vele beszélni, mégis kolostorának lelke
maradt. Az emberek okos és finom érzékű tanítója és nevelője volt, s nem is
lehetett hallani két kolostorán belül semmiféle feszültségről vagy lázongásról.
A magányos szerzetes, aki elmenekült, mihelyt
meghallotta valami előkelő vendég érkezésének hírét, s aki későbbi éveiben
megtehette, hogy nemegyszer a pátriárkát vagy császárnét sem bocsátotta maga
elé, olyan kisugárzó erővel rendelkezett, amely messzire terjedt szét
kolostorából. Meggyőzően kitűnt ez halálakor. Megsejtette közeli elválását.
Miután utódját, akit a szerzetesek választottak, megerősítette, pontos
útmutatásokat közölt arról, hogy a remetetelepet alakítsák át kolostorrá, majd
,,rendelkezett a szabályzatról, a vendégek fogadásáról és a zsolozsma buzgó
ápolásáról''. Mindenkinek még egyszer lelkére kötötte, hogy őrizzék meg a régi
szerzetesi erényeket, mindenekelőtt a szeretetet.
Azután egy vasárnapot követő éjszakán, 473. január 20-án mélységes békességgel elszenderült a templom sekrestyéjében. Csak hűséges kísérője, Szent Dometianus (+ 473) volt mellette.
Azután egy vasárnapot követő éjszakán, 473. január 20-án mélységes békességgel elszenderült a templom sekrestyéjében. Csak hűséges kísérője, Szent Dometianus (+ 473) volt mellette.
Így vonult be e nagy és szeretetre méltó szent képe a történelembe. Túlságosan nagy az időbeli távolság élete és életrajzának keletkezése között. A múlt fátyla eltakar néhány olyan dolgot, ami a mai embert talán érdekelné; személyiségéből és emberi vonásaiból sok minden örökre elveszett számunkra, így szívének küzdelme és szenvedése, belső lelki alakulása is. De mit számít ez? A régieknek más volt fontos; jellemének és tevékenységének lényege teljes világosságában s jelentőségében tűnik elénk: Euthümiosz egészen szerzetes és egészen pap volt, s mindkettőben egyedül Istenre hagyatkozott. Isten kegyelme által alázatosságában, szeretetében és önátadásában ,,lélekhordozóvá'' lett, az emberek atyjává és tanítójává; a mély csendben és rejtettségben kiteljesedett élet kiáradt belőle anélkül, hogy bármikor is törekedett volna bensőséges hatásokra. A keleti egyház szerzetessége Euthümioszt mindmáig legnagyobb atyái közé sorolja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése