BOLDOG LILLI SZALVÁTOR

BOLDOG LILLI SZALVÁTOR

 misszionárius vértanú 

(1853-1895) 

Szalvátor Lilli Olaszországban Aquilához közel, Cappadocia nevű helységben született. 17 éves korában lépett be a ferencesek közé a római tartományban. Nemsokára a Szentföldre küldték, ott végezte el teológiai tanulmányait és ott szentelték pappá 1878-ban. 1886-ban Törökország örmény-lakta területére, Marash-ba került, ott négy évig káplán, négy évig plébános volt. 1894- ben került Mugiuk-Deresibe. Törökországban, Mugiukderesiben volt misszionárius, mint a Szentföldi Kusztódia tagja s egyúttal a szórványban élő katolikusok plébánosa. Élettörténete rövid, de gazdag cselekedetekben, melyek Isten és felebarátai iránti szeretetét bizonyítják. S életének megkoronázása a vértanúság volt. Plébániája 7 más buzgó örmény hívével együtt lett vértanú, ezek egy törzshöz tartoztak, olyanhoz, mely évszázadok során megőrizte hűségét Istenhez és az Egyházhoz nehéz körülmények között. Rövid pár éves működése folyamán igyekezett a szórványban élő keresztény családokat egymáshoz közelebb vinni, megélhetésüket és vallásuk gyakorlását, a gyermekek oktatását biztosítani. Ezért tekintélyes területet vásárolt, ott három kis falut alapított, ahol a keresztény családok meg tudtak élni. Példája vonzotta híveit az Isten- és emberszeretetre, nagylelkűségre. Felkarolta a betegeket, szegényeket, kedvencei voltak a gyermekek. Nyitott volt a másvallásúak felé is szociális tevékenységével, okos tanácsaival. Hívei szerették, a muzulmánok is tisztelték. Egy pestisjárvány idején egyszerre orvos volt és pap: házról-házra járva felkereste a betegeket, orvossággal s vigasztalással segítségükre volt. Elve volt, hogy a papnak, aki hisz Istenben, nem kell félnie a veszélyektől, és szerencsétlen testvéreinek akkor is segítségére kell lennie, amikor őket rokonaik elhagyják. Amikor a keresztényüldözés megkezdődött, de még nem ért el hozzájuk, ajánlották neki, menjen biztonságosabb helyre. Azt felelte: „Nem hagyhatom el nyájamat, ha szükséges, inkább velük együtt halok meg.” S ott maradt. 1895. nov. 19-én muzulmán katonák törtek rá. Hittagadásra akarták rávenni. Felelete határozott hitvallás volt. Egyenlőre nem ölték meg, csak megsebesítették. Három nap múlva újra rájuk törtek, s Szalvátort és hét hívét elhurcolták. Kétórai menet után egy patakhoz értek. A parancsnok, még egyszer felszólította őket, tagadják meg hitüket. Szalvátor felelete az volt: Csak Krisztust ismerem el uramnak. A többiek is azt válaszolták: Megölhettek bennünket, de vallásunkat nem tagadjuk meg. A katonák először a papot szúrkálták agyon bajonettel, utána hasonló módon végezték ki a többi hét keresztényt. II. János Pál 1982-ben avatta őket boldoggá.
A szentatya boldoggá avatási beszédéből:
„Ezek a vértanúk, akiket oltárra emeltünk, a lelki erősségnek és a Krisztus iránti szeretetnek példáját mutatják meg nekünk. Tanúságtételük minket is bátorságra és reményre ösztönöz. Lehetséges, még a legnehezebb körülmények között is, követni Isten törvényét és legyőzni az akadályokat, melyek a vallásos élet útjában állnak.”

Imádság:

Kérünk mindenható Istenünk, hogy Boldog Szalvátor és vértanú társai példáján
felbuzdulva mi is lelkünkbe véssük Fiad szeretetének és szenvedésének
szent jeleit, és mindig gazdagon tapasztaljuk fogyhatatlan békéd áldását. Ki
élsz és uralkodol mindörökkön örökké.