BOLDOG BÉNA HERMANN

BOLDOG BÉNA HERMANN 

bencés szerzetes
*Saulgau, 1013. július 18. +Reichenau, 1054. szeptember 24. 

Altshauseni II. Wolfrad gróf 1013. július 18-án született fia hétéves korától a reichenaui kolostorban nevelkedett. Berno apát alatt (+1048) alapos tudományos képzettséget szerzett. Szerzetesi fogadalmat tett, majd 1043-ban pappá szentelték. Reichenau apátsága abban az időben állt teljes virágzásában.

Hermann mint történész, matematikus, csillagász, költő és muzsikus sokoldalú tevékenységet fejtett ki szóban és írásban egyaránt. Legjelentősebb művének tekintik Világtörténelmét, a Rajna jobb partjának vidékéről a legrégibb és máig fennmaradt krónikát. Krisztus születésével kezdődik, és szerzője halálának évével zárul. Időrendje biztos, adatai megbízhatók, szerzője tág látókörrel rendelkezett. Bámulatos, hogy az egész életén át hordszékhez láncolt szerzetes elszigeteltsége ellenére is meg tudta szerkeszteni ezt a világkrónikát, amely magába foglalja a birodalom politikájának egész területét Dániától Apuliáig, Lengyel- és Magyarországtól Flandriáig és a Champagne-ig. Halála előtt Hermann megkérte rendtestvérét, Bertholdot (1030 körül--1088), hogy folytassa a munkát.

Reichenaui Berthold ezt írja: ,,Hermann, vagyis a nagy hős és jámbor Wolfrad fia gyermekkorától tartó szenvedése folytán minden tagjában megbénult, már ami a külső embert illeti, lelkében viszont felülmúlta minden kortársát. Mindenféle versmértékhez értett. Gyermekkorától a tanulmányoknak szentelte magát, s minden egyházi és világi tudományban olyan járatos volt, hogy a mindenfelől hozzásereglő tanítványok csak csodálták és bámulták.

Végtagjai annyira megbénultak, hogy segítség nélkül, önmagától nem tudott mozdulni. Egy szolga hordszékbe helyezte, de csak meggörbülten tudott ülni munkája végzése közben. Karszékében ülve tanított a szentség e csodálatos tanítója, aki száját, ajkát és nyelvét csak nehezen tudta használni, s csak törve és lassan, csaknem érthetetlen hangokat volt képes megformálni; hallgatói szemében mégis jó beszédű és buzgó tanítónak tűnt, aki színes élénkséggel és talpraesetten válaszolt minden kérdésre. Hibák nélküli ember volt, bár tudta, semmi emberi nincs távol tőle. Alázatos szeretetreméltóság és szeretetreméltó alázatosság jellemezte, csodálatos volt türelme megőrzésében, mint jókedvű adakozó, az igazság legyőzhetetlen hirdetője és védelmezője, a keresztény élet kipróbált nevelője. Csodás jóság, szeretetreméltóság, derű ömlött el rajta, mindenkinek mindenben szolgálni akart, mindenkinek mindenévé vált, mindenki szerette. Összeállította az időszámítás szabályait, és ebben minden korábbi tanítót felülmúlt, és többek között kitalált egy holdidőszámítást, amellyel a Hold felkeltét minden napra és minden éjszakára vonatkozóan meg lehet állapítani. Hasonlóképpen feltalálta a holdfogyatkozás kiszámításának módját is. A zenében is alig volt hozzá fogható. Egyéb művei mellett szekvenciákat költött és komponált. Fáradságos munkával megírt egy krónikát az Úr megtestesülésétől kezdve napjainkig. Mindehhez társul még egy költemény formában, váltakozó versekben megírt könyvecske a nyolc főbűnről. Himnuszok szerzésével a keresztény áhítatot is gazdagította Hermann: tőle származik az Alma Redemptoris Mater (Üdvözítőnk Édesanyja) és talán a Salve Regina (Mennyországnak királynéja) antifona is. Órák, hangszerek és más szerkezetek készítésében senki sem volt hozzá hasonló. Ilyenféle és sok más dologgal, amelyek felsorolására nincs idő, foglalatoskodott mindig, bármilyen gyengének érezte is magát.

Neki köszönhetjük az arab munkák első latin fordításait. A zenetörténetbe belekerült a ,,hermanni betűhangjegyírás''. Fejtegetéseiben úgy mutatkozik, mint korának legjobb zeneismerője és zenetanítója. Vele és Berno apáttal jutott el Reichenau a zeneművelés ragyogó tetőpontjára. Kortársai ,,korunk csodájá''-nak nevezték. Semmiben sem maradt el Hirsaui Boldog Vilmostól (lásd: 343. o.) s apátjától és tanítójától, Bernótól sem, aki nagy jóakarattal támogatta. Joggal nevezzük Hermannt a középkor egyik legnagyobb tudósának. Tisztelete a bencés rendben él.

Prohászka Ottokár eucharisztikus lelkisége - Szabó Ferenc Sj jegyzete

Elkezdődött a lelki készülődés a 2020-ban Magyarországon megrendezendő Eucharisztikus Világkongresszusra. Prohászka Ottokár eucharisztikus lelkisége – a misztikus püspök példája és ránk maradt írásai – segítenek bennünket elmélyíteni Hitünk szent titkát, az Oltáriszentség iránti áhítatunkat.

Prohászka Ottokár (1858–1927), az esztergomi tanár és szemináriumi lelki vezető (1882–1904), majd székesfehérvári püspök (1906–1927) Magyarország tanítómestere és lánglelkű apostola volt: könyveivel és cikkeivel, előadásaival,  lelkigyakorlataival az egész ország lelki-erkölcsi megújulását szolgálta.[1] Modern katolicizmusával egy fél századdal megelőzte a II. Vatikáni reformzsinatot. Széles körű apostoli tevékenységéhez a lelki erőt az Eucharisztiából, a szentmiséből és szentségimádásból merítette.

Naplójegyzetei tanúsítják: római tanulmányi éveitől kezdve haláláig az „Élet Kenyere” volt lelki tápláléka. Az Eucharisztia iránti áhítata pedig szorosan  összekapcsolódott az „Élő vizek forrásával”, a Jézus Szíve-tisztelettel.

„Amor sanctus”

Prohászkát a nagy keresztény misztikusok amor sanctusa, Jézus iránti „szent szerelme” tüzesítette át, ezért tudott világítani és gyújtani.

Prohászka Ottokár püspök A Pilis hegyén című esszéjében[2] a ciszterci szerzetesek Szent Bernáttól ihletett lelkiségéről írva bemutatta az isteni titkok megízleléséből fakadó „scientia saporosá”-t. Ezt az intuíciós megismerést, tapasztalatot a püspök maga is megélte: „a hegyekbe járt a csillagok betűvetését olvasni, s az erdőkbe járt imádkozni s a szentírást megérteni. Ez volt az a lelkület, mely a természetet intuíciós szemmel nézte, s abból az Isten felénk áradó leheletét megérezni tudta. Nekik is ’kinyitott könyv’ volt a természet.”

Az intuíciós/közvetlen megismerést („látást”) Prohászka szembeállítja az elvont, okoskodó értelmi megismeréssel. Henri Bergson intuíciója és a modern egzisztencialisták nyomán küzd az „intellektualizmus (= racionalizmus) túlhajtásai” ellen (vö. indexre tett székfoglalóját![3]). A két megismerést és lelkiséget így különbözteti meg:

„Az egyik az okoskodó, szemlélődő lelkiség, mikor az ész s a hit fényénél elmélkedünk Istenről, s szándékairól, s műveiről, s eszerint mélyedünk el teljesebb fölismerésbe. A másik, melyet gyakorlatinak s tapasztalatinak neveznek, s ez a sapientia vagy scientia saporosa, s az a tapasztalásokból s megízlelésekből s megérzésekből való lelkiség. Lehetetlen ugyanis, hogy a legnagyobb valóság csak a fogalmak absztrakt világában lépjen felénk, s hogy meg ne illesse, s föl ne hevítse szívünket. Ami van belőle bennünk, annak Szent Tamás szavai szerint van édes, vonzó s gyönyörködtető oldala is[4]… Ilyenek a Szentlélek járása bennünk, s a fölvilágosítások, a föl-fölfakadó érzelmek s a szent szeretet édessége. Ezek adják a gyakorlati megismerést…”[5]

Ezt már Naplójegyzeteiből idéztem, amelyekből élete végén kinőtt a befejezetlen Az Élet kenyere című csodálatos posztumusz könyve (ennek pedig ikerkönyve az Élő vizek forrása). Az Eucharisztiáról elmélkedve az 1920-as években érkezik el Prohászka Ottokár a misztika csúcsára. Az élményszerű naplójegyzeteket átviszi Az Életkenyerébe. Tanulmányozza az egyházatyákat és a teológusokat is, tehát vannak teológiai eszmefuttatások e kis könyvben, de főleg saját átélt Jézus-misztikája kap itt tüzes kifejezést.[6]

Szentmise–Oltáriszentség

„Mi sokszor elfogódottjai szeretnénk lenni az Isten-közelségnek; szeretnők, ha megrendítene minket a megérzése a fölségesnek, mely oly közel van hozzánk. Élvezzük is sokszor, Istenbe merülésünk szentelt pillanataiban, mint olvad el s vész el a végtelen kékségben, akárcsak elolvadó álom volna, az egész világ. Élvezzük az Isten nagyságát a csillagok szféráiban, a föld néma, mély rétegeiben; a tenger csendes és sötét mélységeiben, az eltemetett kultúrák s évezredek tömegsírjai fölött, az árnyékká vékonyodott nemzedékek folytonos eltűnésében. Ez is liturgia; de gyönge szuszogás, míg a Végtelennek megfelelő imádás és engesztelés és hódolat csak az emberiségbe öltözködött Istenség hódolata. (…). Ezt az Úr Jézus teszi, mint áldozat a szentmisében…”

„Uram, mily titkoknak s mily látomásoknak színhelyei a te oltáraid; elborítanak minket majd az érzés sejtelmeivel, majd a gyorsan tűnő s villámló fényekkel. Mintha tengerek fenekén térdelnénk – óriási titkoknak, 8.000 méter magas tengeroszlopoknak nyomása alatt, mint alázatos kariatidák. Ott térdelünk, s szinte csodáljuk, hogy élünk! Emberek nagy hitben, kiknek öntudata azonban csak »sub coruscamine transeuntis scintillae«: egy-egy ellobbanó szikrának fényében látják meg, azaz hogy inkább sejtik meg a nagy valóságot.”[7]

1923. február 6.

„Tele van az ajkam csókkal, tele van a szájam ízzel, tele van a szívem vérrel, tele meg a lelkem tűzzel. Miséről jövök…” (N 3, 228)

Az Eucharisztia erőforrás az idősödő püspök számára, aki nem menekül el – misztikus szárnyalással – a kemény valóságból, felejtve a haza, az egyház súlyos helyzetét, az értelmiség elidegenedését, hanem lendületet véve a reggeli szentmiséből, magára veszi élete terheit, hogy – Jézus szellemi szárnyaiba kapaszkodva magasba emelje a rábízottakat. Erről szól a következő naplójegyzet.

1923. február 20.

„Nincs édesebb s mélyebb s kéjesebb öröm, mint az én szentmisém, áldozásom s hálaadásom. Igazán itt valósul, hogy „laetificat juventutem meam”/megvidámítja ifjúságomat. Azt gondolom, hogy higiénikus szempontból is ez a folytonos „laevari super se”/önmaga fölé emelkedés, ez a lendület és tűz, mint életfolyam szalad s szakad át a lelken… hegyi patak, mely zeng és énekel és táncol. (…) Uram, mily kicsiny más öröm ezzel szemben – morzsák, kéményből kiszálló szikrák. Evoe! Io triumphe! (…) Gyertek, gyertek, muszáj! Óriási erő szív föl titeket! Majd meg szárnynak, repülőnek látom magam; az egyház, a haza romjai, a lelkek terhe, a nagy lapály, az intelligencia elidegenedése az üdvözítő, megváltó hatalomtól! (…) Itt kell a megfeszülés, bátor nagy akarás! Neki! Föl! Io triumphe! Mikor az Üdvözítő szárnyai elénk tárulnak oltárainkon, terheljük meg azokat! Elbírnak! mótorok! De milyenek! Juhajja!” (N 3, 230–231)

1923. március 10.

„Akarom a nagy valóság megérzését, az örök súlyoknak, Istennek, Krisztusnak, segítségének a megélését… Úgy térdelek le az Oltáriszentség vétele után, mint aki nem bírja el s önmagában megrendül, s azután mint aki e valóságok érintésétől az élet s az emberek kicsinye illetékességeiből kihámlik, mint a tulipán tavasszal a tavalyi levéltakaróból; azután mint aki itt áll a nagy vizek forrásainál, a lüktető életerők s vérerek szívénél, s néz s merít. Merít nem is pohárral, de vödörrel, s önti, amerre lát piszkot s szennyet s szárazságot s sivatagot. Ah, források, ah, vizek, ti új fölséges elemek, ti alázatos hatalmak, ti feltartóztathatatlan fölszívódások s magasba szivárgások és szöktetések! Ah, vizek, kegyelmek, Isten életkitörései, – fényes tengerek; zivatarok, de mindig tiszták s tisztítók! Ó, szent hatalmasságok! Hogy emelkedtek dagályban s lesztek mélyebbek attól, hogy magasabbak! Kegyelmek, isteni élet… hajcsövesség, szívcsövesség… Kegyelmek, szent vizeim, forrásaim, tarpatakjaim s tengereim. Kegyelmek, szent vizek, harmatcseppek s könnycseppek Jézus szemén s a Királyréten fönt Murányvár vidékén. Mit mondjak? Azt, hogy szeretlek, nagyon szeretlek, iszlak, élvezlek, s dagadok a bimbó dagadásával, a kitörő élet ujjongásával, s azzal a csendes, mély lélekrivalgással! Ezzel lehet imádkozni, úgy igazán nekidőlni, mint az evezőnek, mint a tutajkormánynak s lendíteni. Ezzel lehet úgy nagyon [bűnöket] bánni; nagyon, már ti. nagy szeretettel, mert ezen múlik. A bánat olyan, amilyen a szeretet; nem is a bűn nagysága, - tehát nagyon érzek rosszat, amit tettem – érthetetlenül s minden ösztönöm s örömöm s boldogságom ellen. Úgy kell bánni… nagyon kell szeretni!” (N 3, 321–232)

1923 tavaszán szinte naponta az Oltáriszentség titkát elragadtatással énekli meg élményeit rögzítve: Jézussal való személyes kapcsolatát, a kimondhatatlant a szimbólumok özönével próbálja kifejezni. Most már a jegyesi misztika összeolvad a természetmisztikával. Közben már megfogamzik Az élet kenyere megírásának terve, ahol a teológiát is segítségül hívja költői meglátásainak pontosítására.

Befejezésül

Prohászka Ottokár, a misztikus fehérvári püspök lelkiségében összekapcsolódik az Eucharisztia (szentmise) iránti áhítat (Élet kenyere) és a Jézus Szíve-tisztelet (Élő vizek forrása). Utóbbi könyve 24. és 25. fejezetében kifejti ezt a kapcsolatot. Hivatkozik az egyházatyák (és misztikus szentek) jegyesi misztikájára is: az Énekek éneke kommentárjairól van szó. Az Isten vagy Krisztus és a lélek szeretetkapcsolatát hasonlítják az ószövetségi szerelmi ének szereplőinek kapcsolatához. A lélek „Urával s Istenével is ily meghitten, magára maradva akar érintkezni; szeretni akarja őt, őt mindenét s egyetlenét; szeretni akarja, s bírni akarja, s megpihenni benne. Íme, az Oltáriszentség a szív e hajlamának felel meg, s ott a Szent Szív szívünk ez igényét elégíti ki. – Azt mondták erre némelyek, hogy ez a szerelemnek átvitele vallásba; én pedig az mondom, hogy ellenkezőleg, a szerelem utánozza a léleknek ez izzó, gyökeres és elementáris vágyát, a léleknek megpihenését Urában, Istenében. Istenből valók vagyunk, Isten felé vonzódunk. Istenbe kívánkozunk, Istennel egyesülni akarunk, mégpedig elsősorban s legradikálisabban s leghevesebben, s minden más szeretet csak utánzása ez Ősszeretetnek. Így lesz Jézus Szíve is ’minden szív központja s királya’ Jézus Szíve lesz szeretetünk Napja, s többi szeretetünk az mind csak csillag e központ körül.”

Évközi 15. hét szombat

Évközi 15. hét szombat

Az ágy a pihenés helye, de a lustaságé és a henyélésé is; a házasok boldog egyesülésének helye, de a paráznaságé is; az éjszakai nyugalom helye, de a betegségé és a halálé is. Az átlagfilmek milliárdos gazembereinek ágya az állatok vackához hasonlít, de még annál is tisztátalanabb. Az Istennek átadott életű ember számára viszont az éjszaka a legmélyebb istenkeresés alkalma, ahogy épp a napokban olvastuk: „Lelkem utánad vágyódik éjszaka, és bensőmben a lelkem téged keres”; és az ágy is az Istennel való találkozás helye, ahogy a zsoltáros mondja: „rád gondolok fekvőhelyemen”. Ezt látjuk beteljesedni a mi Urunk, Jézus Krisztus földi életében: emberi szívéből az éjszaka mélységeiben tör fel az Atya imádásának gyönyörűsége, s ekkor csendben felkel, és felmegy a hegyre imádkozni.

Ágy és oltár szorosan összetartoznak: az Istenember ágya, amelyen halálba szenderült, a kereszt oltára volt. A szentek és boldogok, szent életű férfiak és nők ereklyeként őrzött ágyai mind-mind ragyogó lelki tisztaságot sugároznak. Végső nyughelyük, koporsójuk és sírjuk pedig az őskeresztény kortól kezdve oltárul szolgál Isten népe számára. Az első keresztény századokban általános volt, hogy a fiatal házasok az éjszaka közepén felkeltek, és együtt imádkoztak. Szerelmük kiolthatatlan és beszennyezhetetlen volt, mert Isten imádásának minden szenvedélyt felülmúló tüzében izzott. Beszédes jel, hogy ma már a szerzetesközösségek között is alig találni olyat, melynek tagjai éjszaka is felkelnek imádkozni. Márpedig ha nem vigyázunk, a bukott angyal, a gonosz és elkárhozott szellem veszi uralma alá fekvőhelyünket.

Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy minden áldott nap Veled ébredjünk, első tudatos gondolatunkkal Téged keressünk. Ébredésünk oka ne az ébresztőóra csörgése, és célja ne a napi munka, az éppen esedékes tennivaló legyen, hanem egyedül Te, akiben mindent elfogadunk, ami vár ránk a nap folyamán, s mindenkit, akivel csak találkozni fogunk, előre szeretetünkbe burkolunk. Küldd el, kérünk, segítségünkre szent őrzőangyalunkat, hogy őrködjék ébredésünk és elindulásunk, elalvásunk és éjszakai nyugodalmunk felett.

BOLDOG MARIA-ELISABETH HESSELBLAD

BOLDOG MARIA-ELISABETH HESSELBLAD 

brigitta nővér 

(1870-1957)

Svéd lutheránus családban született. Szülei korán meghaltak. Hogy kisebb testvérein segítsen, kivándorolt Amerikába, ott egy kórházban vállalt munkát. 1902-benn látogatóba visszajött Európába. Brüsszelben elhatározta, hogy katolikussá lesz. Visszatérve Amerikába, hat hónapi előkészület után felvették a katolikus egyházba. Szerette volna befejezni orvosi tanulmányait, de egyre jobban elhatalmasodó betegségét az orvosok gyógyíthatatlannak minősítették.m Visszatért Európába, Rómába, s abban a házban akart meghalni, ahol Szent Brigitta fejezte be életét. Felajánlotta életét a katolikus egyháztól elszakadt svéd honfitársaiért. X. Piusztól azt a kegyelmet is elnyerte, hogy felöltötte a Brigitta apácák ruháját és ünnepélyes fogadalmat tett. S nem halt meg, hanem visszanyerte egészségét. 1908-tól végigjárta a még létező Brigitta-rendi kolostorokat, ajánlotta, hogy módosítsák Regulájukat a megújulás végett. De igen sok értetlenséggel találkozott. Visszatérve Rómába megalapította a Legszentebb Üdvözítőről nevezett Brigitta Nővérek rendjét, s számukra olyan ökumenikus szabályzatot adott, mely alkalmas volt arra, hogy összekösse Svédországot Rómával (1911-ben). 1923-ban sikerült a rendet Svédországban is letelepítenie. A II. világháború alatt sok zsidó életét mentette meg. 1957-ben halt meg Rómában a Szent Brigitta házban „a szegények anyja és a lelkek mesternője”. Ma a rend 13 országban kb. 600 nővérrel fejt ki áldásos tevékenységet. II. János Pál 2000- ben avatta boldoggá. Ha hivatalosan nem is tartozott a ferences családhoz, a ferences III. rendi Szent Brigitta révén a rendhez közel áll.

A II. Vatikáni zsinatnak az ökumenizmusról szóló tanításából: „Kijelenti a zsinat, hogy meggyőződése szerint az összes keresztények kiengesztelődése Krisztus egy és egyetlen egyházában emberi erőket és képességeket meghaladó szent szándék. Ennélfogva Krisztusnak az egyházért mondott imádságába, az Atyának irántunk való szeretetébe és a Szentlélek erejébe veti minden reményét.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária-Elisabeth nővért változatos életúton vezetted a katolikus hitre és a Szent Brigitta rend új közösségének megalapítására, add meg nekünk, hogy itt a földön erényes életét kövessük s így az örök boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.