Főniciai Szent Epifán

Szent Epifán és Germán

 főpapok

Epifán Föníciából származott, zsidó szülőktől. Szülei földművesek voltak. Haláluk után Epifán megismerkedett egy Lucián nevű remetével, megkeresztelkedett és szétosztotta vagyonát a szegények között. Magának csak annyit hagyott meg, hogy belőle szent könyveket vásároljon. Ezután vezeklő életet élt. Hogy meglássa a pusztában élők jámbor életét, Egyiptomba utazott és ott hosszú időt töltött Hilárion idős atya vezetése alatt. A szerzetesi életben nagy tökéletességre tett szert. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki. Sok idő múlva Szalámin városában a terület püspökei érsekválasztásra gyűltek össze. Az egyik sokat szenvedett, jövőbe látó atya tanácsára az éppen Szalaminban tartózkodó Epifánt a templomba hívták, és püspökké választották, felszentelése után a Szentírásban jártas főpap jó intelmekkel vezette lelki nyáját a jó úton, buzgó volt a hitben és erős, irgalommal volt a szegények iránt 403-ban halt meg 115 éves korában és Ciprus szigetén temették el.

Germán főpap Konstantinápolyban született. Atyja az első szenátorok egyike volt, Konstantinosa Pogonátosz császár irigységből megölette, fiát Germánt pedig egyházi szolgálatra rendelte. Szolgálatában olyan szent életet élt, hogy megválasztották Kizipik város püspökévé. Olyan nagy buzgósággal védte az igaz hitet a tévtanítások ellen, hogy száműzetésbe küldték miatta. 715-ben konstantinápolyi pátriárkának választották meg. Ebben a hivatásában a képrombolás tévtanítása ellen küzdött nagy buzgósággal. Miatta sok szenvedést kellett elviselnie, pátriárkái székétől is megfosztották, utolsó éveit a Khora kolostorban élte le, ahol 740-ben meghalt. Eletében Isten a jövőbelátás ajándékával tisztelte meg. Halála után is sok csoda történt közbenjárására.

Antonio testvér útja: kábítószerfüggőből ferences szerzetes

Antonio testvér útja: kábítószerfüggőből ferences szerzetes

Antonio Salinarót édesanyja egyedül nevelte, fiatalon beállt tengerésznek, majd drogfüggő lett. Nagy akaraterővel és édesanyja segítségével sikerült leszoknia, és felfedezte hivatását. „Feltámadni nem csak az utolsó napon lehet, megtörténhet a való életben is: magam vagyok a tanúja” – vallja.

Azt mondja, ez olyankor történik meg, amikor az ember kikerül egy olyan helyzetből, ami a halált jelenti: „Sikerült, és nem voltam egyedül. Valaki segített. Isten létezik!” Antonio Salinaro természetes módon, nagy lendülettel, szégyenkezés nélkül mesél az életéről, hogyan lett tengerész, majd kábítószerfüggő, végül pedig egy tarantói templom plébánosa.

„Ha valaki azt mondaná nekem, hogy Istent csak kitalálták, ezt soha nem fogadnám el, mert igaz, élő tapasztalatom van róla” – hangsúlyozza. Elmúlt az az idő, amikor elkezdett inni, majd füves cigit szívni, amikor elbocsátották a tengerészettől, mert drogot találtak a vizeletében: „Ma ez már nem lenne lehetséges, de akkor egymásnak adogattuk a füves cigit a fedélzeten. Így kezdődött, egy kicsit játékból, egy kicsit azért, mert mások is ezt csinálták. Amikor ellenőriztek minket, nem is gondoltam volna, hogy a vizsgálat kimutat valamit. De nem ez történt: elvesztettem a munkámat, amit szerettem, és úgy éreztem, kudarc az életem.”

Ezt követően egy darabig nem volt állása, értelmetlenné vált az élete. Időnként talált elfoglaltságot, majd egy kis trafikot nyitott. Volt pénze. Voltak barátai, sok nőt ismert, rossz társaságba keveredett. A füves cigit lassan felváltotta a heroin – csak egy kis lépés volt, és drámai alászállás a poklokra. Hazugságokkal lett tele az élete, saját magának is hazudott; olyan mélyre süllyedt, hogy nem is emlékszik rá, mi történt, sok pénzre volt szüksége. És az a pofon… Édesanyja, Grazia azt mondja, erre már nem szeretne emlékezni. Ma már örömtől csillogó szemmel néz a fiára, pedig korábban attól félt, örökre elveszíti. Antonio viszont jól emlékszik rá: örök figyelmeztetésként él benne az emlék: „Amikor eljutsz oda, hogy kezet emelsz az anyádra, mert pénzre van szükséged a napi adagodhoz, akkor elérted a gödör alját.”

Egy délután két díler bejött az üzletébe, és megverték. „Féltem, hogy meghalok, és még csak azt sem tudtam, miért. Nem tudtam, miért törtek rám, mit követtem el szerintük. Ez a jelenet azonban felnyitotta a szememet, tudatára ébresztett, mennyire lesüllyedtem, a heroin mennyire semmivé tett. Elgondolkodtam, és segítséget kértem édesanyámtól”– idézte fel Antonio testvér.

„Másra sem vártam! Éjszakánként a nyomába eredtem, a barátnőimmel kerestem a város legeldugottabb zugaiban, hogy megtudjam, mi van vele. Súlyosan rám nehezedett a felelősség érzése” – emlékezett édesanyja. Nem akarta elveszíteni a gyermekét, akit az édesapja – vagyis az a férfi, aki Grazia élete nagy szerelme volt – nem ismert el sajátjának: „Nem kívánom egy nőnek sem, hogy átélje, amit én átéltem. Még ha mára már ez a fájdalom jó mélyen el is van zárva egy dobozban. A mára és a jövőre gondolok. Arra a férfire gondolok, akivé Antonio lett.”

„Mindenképpen le akartam állni, a saját erőmből. Megkértem az anyámat, hogy segítsen a legnehezebb pillanatokban, amikor az ember nem tud aludni, hány, hallucinál. Második lehetőségként számoltam csak azzal, hogy egy közösségben próbálom meg. Tudtam, van annyi akaraterőm, hogy véglegesen nemet mondjak a drogfogyasztásra” – vallotta Salinaro.

Antoniónak sikerült leállnia, nem lőtte tovább magát. Újra elkezdett dolgozni kiskereskedőként. De belül ürességet érzett: „Amikor leállsz a kábítószerrel, depresszióba esel. Azért is, mert el kell távolodnod minden olyan helytől, ami egészen addig kitöltötte az életedet. A napjaim az otthon–munka–otthon pályán mozogtak. A vezérmotívumom Mozart Requiemje volt, egész nap azt hallgattam fülhallgatón. Zenét hallgattam, és olvastam, de az életem ellaposodott.”

1992-ben aztán, egy januári napon Antonio úgy érezte, beszélgetnie kell valakivel. Munka után belépett egy templomba. „Talán az vezetett oda, hogy gyerekkoromban jártam a plébániára. Kerestem valakit, akivel beszélhetek, akinek gyónhatok. És akkor jött egy fiatal pap, alig pár évvel idősebb nálam, azonnal azt éreztem, hogy elfogad. Az a gyónás jelentette a fordulatot számomra: visszanyertem önmagamat, aki valóban voltam. Ott kezdődött az az út is, amelyen visszanyertem a hitemet.”

Hosszú volt az út, szembenézett az életével, vágyaival, kereste létezésének értelmét. Járt a plébániára, mindennap elment misére, foglalkozott a gyerekekkel. Elkezdett törődni magával, felemelkedett a poklokból: „Négy év elteltével megkértem ezt a gyóntatópapot, aki közben a lelkivezetőm lett, hogy segítsen: szeretnék lelkigyakorlatra menni bencés szerzetesekhez. Elkezdtem velük egy utat, a megkülönböztetés útját, és közben éreztem, hogy nemcsak csendre és imádságra van szükségem, hanem a testvériességre is.” Leérettségizett, és 1997 decemberében belépett a ferencesekhez.

2005-ben örökfogadalmat tett, 2010-ben pappá szentelték. Bariban, a Szent Miklósról elnevezett ökumenikus patrisztikai-teológiai intézetben szerzett diplomát. Plébánoshelyettes lett, feladatot kapott a kispapok képzésében. 2016-tól a tarantói San Pasquale Baylon-plébániát vezeti. A kerületben szeretik, a fiatalok járnak hozzá, a közösségek szívesen hívják, hogy tanítsa őket; egy szerzetestársával együtt az igazságosság, a béke és a teremtett világ védelme témáival foglalkoznak.

Sokat beszél másoknak az életéről: „Úgy érzem, kötelességem megosztani az élettapasztalatomat másokkal, főleg a fiatalokkal. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy az élet nyit új horizontokat. És ezeken a horizontokon Isten megmutatkozik.”

Húsvét 4. hét péntek

Húsvét 4. hét péntek

Ugyanazt a 2. zsoltárt énekeljük Karácsony éjszakáján és Húsvétkor is, mert a megtestesülés és a feltámadás, az egész Krisztus-esemény örök fiúság és az örök születés misztériumára mutat, amelyben mi is részesedhettünk. Nem csupán a megtestesülés születés, hanem a húsvéti esemény is az: a második isteni személy örök születésének kinyilvánulása az emberi történelemben. Hiszen azzal, hogy az Atya feltámasztotta Jézust, nem egyszerűen visszaadta földi életét, hanem új életet adott neki: földi testével együtt vette fel dicsőségébe.

Ebből a titokból kellene élnünk, újra meg újra ide visszatérni, ezt szemlélni, hozzá alakulni, hiszen Isten Fia azért testesült meg, azért halt meg és támadt fel, s azért küldte el a Szentlelket, hogy a szentháromságos isteni élet a miénk is legyen, hogy mi is halljuk, amint az Atya mondja nekünk: „Én fiam vagy te, ma szültelek téged.” Ez az istenfiúi életre való születésünk már meg is kezdődött bennünk a szent keresztség által, s majd testünk feltámadásával teljesedik be. Addig úton vagyunk a dicsőség végső kinyilvánulása felé, s ez az Út maga Krisztus, ahogy a mai Evangéliumban mondja. Milyen csodálatos: Jézus Krisztus nem olyan út, amelynek egyszer csak vége lesz, elfogy a lábunk alól, s ott vár valami egészen más, hanem ő maga egyben a cél, a boldog megérkezés is.

Köszönjük, Urunk, hogy már földi zarándokutunkon járva is miénk lehet csírájában, egyre növekvő, fejlődő valóságként az örök élet: a közösség Veled és az Atyával a Szentlélekben. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy amint az üdvösségtörténet eseményei mind a Te megdicsőülésedet készítették elő, úgy a mi személyes élettörténetünk eseményei is azt szolgálják, hogy mindenestől Beléd iktatódva testünket-lelkünket átjárja a Te isteni életed, s így kinyilvánuljon rajtunk örök dicsőséged.

 

Amfipoliszi Szent Mocius

Szent Mocius 

felszentelt vértanú

Mocius a makedoniai Amfipolisz áldozópapja volt. Egy pogány ünnepség alkalmával. Mocius, a Krisztus hitéért lángoló pap kiment a térre az ünneplő tömeg közéi, és dorgálta az ő tévelygésüket és bálványimádásukat. A feldühödött pogányok elfogták és nagy kínzások alá vetették. Vadállatok elé dobták, majd tűzbe vetették, Isten azonban sértetlenül megőrizte mindezektől. A kínzások alatt állhatatos maradt és nem tagadta meg Krisztust, Mindezen kínzások után elküldték Konstantinápolyba, ahol karddal lefejezték. Ez 295 körül történt, május 11-én.

Böjte Csaba Irakból hazatérve: Mi lehet a válasz a gyűlöletre?

Böjte Csaba Irakból hazatérve: Mi lehet a válasz a gyűlöletre?

Böjte Csaba ferences, Sajgó Szabolcs jezsuita, Hölvényi György, az Európai Parlament képviselője, valamint a Duna World tévécsatorna két munkatársa Irakba látogattak május 6. és 9. között az üldözött keresztényekhez. Csaba testvért kérdeztük tapasztalatairól.

– A Facebook-oldalán jelezte az utazás előtt egy nappal, hogy az iraki keresztényekhez látogat. Mi volt az előzmény?

– Nekünk, ferenceseknek mindig a legkisebbeket kellene meglátogatnunk, melléjük kellene odaállnunk. Jelenleg nem nagyon van kisebb az üldözött keresztényeknél. Tudjuk a médiából, milyen harcok zajlottak arrafelé, Moszulban, a Ninivei-fennsíkon. Sokféle felekezethez tartozók élnek ott, ősi egyházak vannak jelen, mutattak is nekünk sok kis templomot a 4–5–6. századokból.

– Milyen állapotokat találtak?

– Amikor az Iszlám Állam támadásba lendült, egész városokat pusztított el. Irak 36 milliós ország, Moszul (az egykori Ninive) a második legnagyobb városa. Néhány nap alatt bevették a várost, holott 70 ezer katona védte. Néhány ezer lázadó elűzött mindenkit, döbbenetes események voltak ezek. A helyiek azt mondják, elárulták őket: egy ekkora városban van katonai parancsnok, vannak katonák, fegyverhez szokott emberek, mégsem védték meg őket.

Moszulban még tart a háború, oda nem mentünk be, csak a felszabadított elővárosokba. Voltunk egy olyan városban, ahol korábban 50 ezer ember élt: a házakat felégették, a templomokat meggyalázták, amit lehetett, szétlőttek. Minden egyháznak vannak vértanúi. De nemcsak a keresztényekkel szemben lépnek fel, hanem minden másképp gondolkodóval, elűzték a jazidiket, a mérsékelt muszlimokat is. Szomorú volt hallani, mennyire hiányzik a tolerancia. Jártunk menekülttáborokban, voltunk menekült muszlim családoknál is.

– Milyen lélekkel, milyen reménnyel élik meg a helyi keresztények az üldöztetést?

– Moszulban 48 keresztény templom volt, most egy sincs. Gondoljunk bele a számokba: a Székelyföldön 6-700 ezer székely él. Ekkora volt Ninive népessége is: Moszulban 500 ezer, a fennsíkon 200 ezer ember élt. Néhány nap alatt elüldözték onnan ezt a tömeget: mint egy „embercunami”, úgy vonultak át Erbílbe. És ott ezt tudták kezelni: senki nincs az út szélén, mindenkinek ételt adnak, a szegényeknek kifizetik a házbért, és még muszlim családokat is támogatnak a keresztény segítő szervezetek. Elképzeltem, hogy olyan ez, mintha az egész Székelyföld bezúdulna Kecskemétre vagy Szegedre érsekestül, mindenestül…

Hosszú évek óta hadiállapotok vannak, nem most kezdődött, korábban is voltak harcok, mégis az itt élők morálisan és anyagilag is nagyon erősek. Útitársaimmal azt gondoltuk, ezt a tartást meg kellene tanulni. Nagy élmény volt számomra látni, hogy a hatalmas, szétlőtt templom mellett összegyűltek egy kisebb teremben, és elementáris erővel, átéléssel, énekléssel vettek részt a szentmisén. Jött sok népviseletbe öltözött ember, és rengeteg fiatal, gyermek. A káld pap rám bízta az Oltáriszentséget, én áldoztattam a híveit.

– Milyen alkalomból utaztak éppen ezekbe a városokba?

– Három városban tartottak ünnepi szertartást. Mindhárom főpap templomában megáldottunk több mint száz olajfacsemetét, amelyeket megkaptak a visszaköltöző családok, hogy vigyék haza, és ültessék el. Biztosan sokat gondolkoztak, mi lehet a válasz arra, hogy elűzték őket, és még mindig nem tudják, visszatérhetnek-e a városaikba. Milyen választ lehet adni erre a szörnyűségre?

Az asszír ortodox pátriárka elmesélte, hogy az egyik papját családjával együtt kirángatták a ház elé, lelőtték, lelocsolták benzinnel, és felgyújtották. Két nappal később tudtak csak odamenni a többiek, úgy találtak rájuk. A pap három ujja össze volt érintve… Mi lehet a válasz erre az erőszakra, gyűlöletre? A főpapok úgy döntöttek, hogy nem az ellenségeskedés, a bosszú útját választják, hanem a békéét. Olajfacsemetéket áldottunk meg ezekben a kormos, golyóktól pusztított, összetört szobrokkal teli templomokban. A visszaköltözők hazavitték a csemetéket: hiszik, hogy kicsi és törékeny ez a békét szimbolizáló olajfa, de ha gondozzák, talán megmarad, megéled, és gyümölcsöt hoz mindenki számára.

– Hogyan élik meg a kereszténységüket az emberek olyan helyeken, ahol kereszténynek lenni veszélyes?

– Megdöbbentett, mennyien gyűltek össze a szertartáson Karakusban. A város üres, még senki nem költözött vissza, a házak lerombolva, az üzletek kifosztva. A híveinek a felét vasárnap össze tudja nálunk gyűjteni valaki? Ott mindenki eljön, énekel, áldozik. Nemcsak a lerombolt városokban, hanem azokon a területeken is így van, amelyeket nem foglalt el az Iszlám Állam. Nagy életerő van bennük, színes keleti ruhákban, kisminkelve jönnek a lányok... Gazdag, vidám, életerős emberek élnek itt. Igényesek, szépen öltözködnek, finom ételeket esznek, szépek voltak a házaik is. Sok jó kiállású, erőteljes pappal találkoztunk. Az egyikük egy napig a kísérőnk volt, nem panaszkodott, viccelődött, jókedve volt.

Azt mondták, az elmúlt ezer évben legalább tizenkét ilyen pusztítás volt, gondoljunk csak az örmény népirtásra, amely a káldokat is ugyanúgy érintette. Csak a Ninivei-fennsíkon háromszáz kolostor hever romokban.

Nem beszéltek a menekülésről, a halottaikról, sorolták ugyan a mártírjaikat, ha kérdeztük, de maguktól nem erről beszéltek. Minden házon ott van a nagy kereszt. Láttam egy fiatal fiút, aki a pólója hátuljára egy nagy keresztet rajzolt. Az ajtókon ott lóg mindenütt a rózsafüzér. Egy muszlim városban, Erbílben egy domonkos nővér habitusban sétált az utcán – egy olyan városban, ahol korábban biztosan öltek meg keresztényeket. A város előtt felállítottak egy hatalmas keresztet – most éppen nem zavar senkit. Jelen van ez a kettősség, nyíltan viselik a keresztény jelképeket.

A domonkos nővérek meghívtak minket magukhoz. Hatalmas kolostorukat nemrég építették. „A hívek összedobták” – mondta a káld érsek. Tizenhat nővér mondott esti zsolozsmát, sok fiatal lány eljött – olyan sokan voltak, hogy bármelyik európai kolostor szerzetesei összetennék a két kezüket, ha ezt el tudnák érni. Nem a mi kedvünkért jöttek, mi csak belecsöppentünk a szertartásukba.

– A képeken is azt látjuk, hogy a környéken még romokban hevernek városok, falvak.

– Bementünk egy asszír katolikus székesegyházba, ahol látható volt, hogy ott lőttek célba: tele van golyóval, én is felvettem egyet, de visszatettem, hátha a repülőn idegesek lettek volna miatta. Filmekből látjuk, hogy egy hajszálból kiderítik, ki volt a gyilkos. Itt rengeteg embert megöltek, sportcsarnokokat, templomokat romboltak le, a golyókon talán még az is rajta van, ki gyártotta. Mégsem járnak utána. Vajon miért pusztítanak el mindent?

Láttuk a templom romjait, valamikor itt imádkoztak, énekeltek. Évszázadokat túlélt, és az emberi balgaság áldozata lett… A templomban minden szét volt lőve, az ablakkeret, az ambó tele volt lövésnyomokkal, a hangszerek, a szobrok is… Kalapáccsal szétverték a keresztet. Megrázó látni ezeket a megrongált szobrokat, a szétlőtt templomtornyot. Az asszír katolikusok csodaszép fehér márvánnyal borított székesegyházában még a falat is leöntötték fáradt olajjal, meg is gyújtották, hol megégett, hol csak lefolyt a falakon. Elégett, összetört törmelék félrelapátolva… Golyó az oltárban, az angyalt ábrázoló dombormű szárnyán… Az asszír ortodox szeminárium felégett, nem működik. Szétlőtt, imádkozó Mária-szobrot láttunk a szeminárium előtt. Nagy, kihalt város, megy az ember az úton, és senki nincs, minden ház ki van égve. Süt a nap, csiripelnek a madarak, és sehol senki… Az Iszlám Állam katonái által írt feliratok a falakon – fiatal fiúk, akik nyomot akarnak hagyni maguk után, nemcsak festékkel, hanem bombákkal, golyószórókkal… Lakóház a templom mellett, belső udvarral, szőlőlugassal, milyen szép kis világ lehetett! Vajon hol vannak a lakóik, vissza tudnak térni ide? A romok között kávéfőző, palacsintasütő… Elmondták, hogy több száz ember volt itt, aki dialízisen élt – ők lettek a háború első áldozatai, hiszen ilyenkor megszűnik a kórházi ellátás, és végül nem marad más, csak az üszkös fal, a szegénység, a bűn, az erőszak… Az ember itt csak imádkozni tud, a Jóisten áldását kérheti, töltse be az itt élő emberek szívét, töltse be ezt a tájat. Tavasz van, esett az eső, szép zöld minden, minden föld be van vetve. Ez a remény.

– Mit tudnak tenni a helyi egyházak?

– Az egyházak nagyon életerősek, gondoskodnak a menekültekről. Erbílben szerencséjük volt, mert ott élt a káld főpásztor. Ráadásul Erbíl a kurdok fővárosa. Ők az iszlám mosolygós arca – mondják róluk. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy remélik, Európa melléjük áll, és létrehozhatják Kurdisztánt. Az erbíli káld főpásztor hihetetlen életerővel kezdte meg az újjáépítést. Az olasz püspöki konferenciától kapott pénzből építettek egy szép, nagy egyetemet. 2015-ben kezdték el az építkezést, amikor még zajlott a menekülés. Az itt élő keresztényeknek már többször kellett menekülniük, több területet elhagytak, tudják, mit kell tenni: megvettek földterületeket, házakat bérelnek, a szegényebbek konténerlakásban laknak. Sátorban senki nem él már. Voltam egy majdnem ötezer fős menekülttáborban, ahol állt egy ezerfős, hatalmas mobiltemplom, amelyet vasárnap kétszer megtöltenek a hívek.

– Milyen segítséget kapnak külföldről?

– Jelen van a Szükséget Szenvedő Egyház, láttunk egy francia segélyszervezetet, sokat segít a Jezsuita Menekültszolgálat is. Ami különös, hogy amerikai veterán katonák is létrehoztak egy segélyszervezetet, azt mondják, a lelkiismeretük megnyugtatására. Olyanok vannak benne, akik korábban részt vettek a háborúban.

Erbílben az egyetem az olasz egyház segítségével épült fel. Komoly iskola épül ugyanebben a városban magyar állami segítséggel, ősszel kezdték el az építkezést, tavasszal át is akarják adni. Keresztények tartják majd fenn az iskolát, de nyilvános lesz, nyitott mindenki számára.

A szervezetek 250 millió eurót szeretnének összegyűjteni, hogy segítsék a keresztények hazatérését. Ebben szeretnénk mi is segíteni nekik. Az egyik főpap elementáris dühvel mondta el: Európa védi a pandákat is, ami rendben van, szereti ő is az állatokat, de hogy lehet, hogy őket nem védi meg senki?… Mi voltunk a díszvendégek a május eleji szertartásokon, de nem volt ott senki más. Egy nyugati média sem jött el, a Duna Televízió volt az egyetlen. A nagyvilág mintha nem venne tudomást erről a szenvedésről, pedig a keresztény jelenlét itt kétezer éves.

– Mit tudunk tenni keleti testvéreinkért? És mit tanulhatunk meg tőlük?

– Gondolkoztam, mit vihetek nekik. Flüei Szent Miklósról írtam egy imakilencedet a békéért, ezt lefordították angolra és arabra is. Az imádságon felolvasták egy részét, én pedig magyarul imádkoztam. Ezt az imádságot továbbra is mondhatjuk értük.

Az ő üzenetük a számunkra nem az összeesküvés, nem a bosszú, a vádaskodás, hanem az, hogy olajfát ültetünk vérrel áztatott szülőföldünkre. Mert hiszünk a jövőben, hisszük azt, hogy ennek a termését gyermekeink majd együtt el fogják fogyasztani. Egyfelől hihetetlenül törékeny, sebezhető a világunk. Másfelől meg kell tanulni nem nyafogni, hanem építeni.

A karakusi templomban az asszír katolikus főpásztor így fogalmazott: „Azt akarják, hogy elmenjünk erről a földről, melyet a testvéreink vére öntözött, de mi nem elmegyünk, hanem olajfát ültetünk, mert itt szeretnénk maradni.”