Engedelmesség 3.

Engedelmesség

harmadik rész

Az ószövetségi törvény megtartása Isten áldásának a feltétele: „Ha tehát engedelmeskedtek parancsaimnak, amelyeket ma meghagyok nektek, hogy szeressétek az Urat, a ti Isteneteket, és szolgáljatok neki teljes szívetekkel és teljes lelketekkel, akkor megadja földeteknek a korai és késői esőt, s betakarítotok gabonát, bort és olajat, a mezőről pedig szénát, hogy elláthassátok a jószágot és ti magatok is ehessetek és jóllakjatok. Vigyázatok, hogy meg ne tévedjen valahogy szívetek, és el ne pártoljatok az Úrtól, és más isteneket ne szolgáljatok, s ne imádjatok, hogy meg ne haragudjék az Úr, s be ne zárja az eget”(Mtörv 11,13-17) A zsoltárokban úgy emlékeznek a Törvényre, mint Isten nagy ajándékára, és a szeretetből fakadó engedelmesség forrására: „Szeplőtelen az Úr törvénye, felüdíti a lelket, az Úr rendelete megbízható, bölcsességet ad a kisdedeknek. Egyenesek az Úr végzései, vidámmá teszik a szívet, világos az Úr parancsa, felvilágosítja a szemet. Az Úr félelme tiszta, örökkön örökké megmarad, igazak az Úr ítéletei, egytől-egyig igazságosak. Kívánatosabbak az aranynál, és megannyi drágakőnél, édesebbek a méznél, a csepegő lépes méznél. Szolgád meg is tartja őket, megtartsuk jutalma bőséges”(Zsolt 19,8-13)

Az Újszövetségben Krisztus a példaképünk

Az engedelmesség ószövetségi dicséretei ellenére Isten sokszor kifogásolta népe lázadozását: „Emberfia, elküldelek téged Izrael fiaihoz, a pártütő nemzethez, amely eltávozott tőlem; ők és atyáik mind a mai napig megszegték szövetségemet. Kemény arcúak és megátalkodott szívűek fiaik is, akikhez küldelek. Mondjad tehát nekik: így szól az Úr Isten! Hátha még ők is meghallják, és elhagyják bűneiket. Mert ellenszegülő ház ez, de tudják meg, hogy próféta van közöttük!” (Ez 2,3-5) Még korábban ugyanezt mondja Izajás próféta is: „Halljátok, egek, és figyelj füleddel, föld, mert az Úr szól: Fiakat neveltem és felmagasztaltam, ők azonban elpártoltak tőlem. Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát, Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg” (Iz 1,2-3) Szent Pál, aki maga is törvénytudó, törvénytisztelő zsidó volt megtérése előtt, megvallja:„Ha tehát zsidó a neved, s megnyugvást találsz a törvényben, és dicsekvésed az Isten, ismered akaratát, felismered a hasznosabbat, mert a törvény által oktatást nyertél, és azt hiszed, hogy a vakoknak vezetője, a sötétségben levők világossága, az oktalanok oktatója, a kisdedek nevelője vagy, aki megkaptad a törvényben a tudás és az igazság formáját, nos tehát te, aki mást tanítasz, önmagadat Nem tanítod? Aki másnak tanítod, hogy nem szabad lopni, te lopsz? Aki kérkedsz a törvénnyel, a törvény megszegésével gyalázod az Istent? Miattatok káromolják Isten nevét a pogányok között, amint írva van” (Róm 2,17-24) Aztán megállapítja, hogy a zsidók nem különbek a pogány görögöknél: „Az imént bizonyítottuk be, hogy a zsidók és a görögök mind bűn alatt vannak, amint írva van: nincs egy igaz ember sem, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent, mindnyájan eltévedtek és egyaránt haszontalanok lettek, nincs, aki jót tenne, nincs egyetlen egy sem” (3,9-12) így lesz mindenkire érvényes, hogy bűnös mindenki: „Isten ugyanis mindenkit engedetlenségbe zárt, hogy mindenkin könyörüljön”. (11,32) Az ember rabszolgája a bűnnek: „Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én azonban testi vagyok, rabszolgája a bűnnek. Magam sem értem, hogy mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök”. (7,14-15) Hogy sikerüljön az embernek ennek ellenére is megtalálni szíve mélyén a törvényt, ahhoz új életforma kell:„íme, jönnek napok, mondja az Úr, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor megfogtam kezüket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről; azt a szövetségemet ők bontották föl, pedig én voltam az Uruk, mondja az Úr. Hanem az lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok után a napok után mondja az Úr, törvényemet
a belsejükbe adom és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek”(Jer 31,31 -33)

MIZIAI SZENT EMILIÁN

Szent Emilián vértanú

A hitehagyott Julián császár idején a miziai Dorosztol városába a kegyetlen Kapitolin került helytartónak, aki bemenve a városba, kikérdezte a lakosokat, hogy van-e közöttük keresztény? Mivel senkiről sem mondták, a helytartó nagy ünnepséget rendezett számukra. Volt akkor ott egy Emilián nevű titkos keresztény, egy vezető pogány ember szolgájáé. A nagy lakomázás alatt kalapáccsal bement a bálványtemplomba, összetörte a bálványszobrokat és mindent, amit ott talált, utána elment. Ezután, aki először ment be a templomba és látta mi történt, jelentette a dolgot a helytartónak. Ő kerestette a tettest, és elfogtak egy mezőről hazajövő embert. Ezt ütlegelni kezdték és vitték a helytartó elé. Emilián akkor kijelentette, hogy Ő volt a tettes. Ezért elfogták, kihallgatták, végül tűzhalálra ítélték. A Duna partján nagy máglyát raktak és a tűzbe dobták a vértanút. A tűz a haját sem perzselte meg. A tűzben imádkozva megpihent az Úrban akkor, amikor már a tűz kialudt, 363-ban.

Évközi 15 hét péntek

Évközi 15 hét péntek

Iz 38, 1-6. 21-22. 39, 7-8; Mt 12, 1-8

„Akkor bement hozzá Izajás próféta, és azt mondta neki: Rendelkezz házadról, mert meghalsz”

Hiszkíja, Júdea királya kedves volt Isten előtt. Dávid igazi unokája, aki Isten tisztelete mellett foglalt állást. Ezért az úr kedvelte őt. Amikor Szanherib, Asszíria királya Júdea környékén egymás után foglalta el a kisebb királyságokat, nagy kevélyen levelet írt Hiszkijának is. Ebben hencegve emlegette, hogy az ő hatalmának egyetlen király sem tudott ellenállni, Hiszkija se bízzék Istenében, mert a többi nemzet istene sem tudott semmit sem tenni ellene. Akkor Hiszkija felment a templomba, buzgón imádkozott, és Isten Izajás prófétát küldte hozzá biztató üzenettel, aminek a végén így szól az Úr: Asszíria királya „nem jön be ebbe a városba, és nem lő oda nyilat. Megoltalmazom ezt a várost, hogy megszabadítsam, önmagamért és szolgámért, Dávidért” (Iz 37, 33. 35) Hiszkija a korábbi isteni üzenet után megrémül, amikor betegségében elmegy hozzá a próféta és elmondja Isten üzenetét: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben. Erre Hiszkija a fal felé fordította arcát, és imádkozott az Úrhoz. Ezt mondta: ó, Uram, emlékezzél meg, kérlek, arról, hogy hűséggel, és egész szívvel jártam színed előtt, és azt tettem, ami jó a te szemedben! És sírt Hiszkija hangos sírással” (Iz 38, 1-3) Isten megkönyörült őszintén, könyörgő gyermekén. Visszaküldte tehát hozzá Izajást: „Menj, és mondd meg Hiszkijánk, így szól az Úr, atyádnak, Dávidnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam könnyeidet; íme, megtoldom napjaidat tizenöt évvel. Asszíria királyának kezétől megmentelek téged, és ezt a várost, és megoltalmazom ezt a várost. Ez lesz számodra a jel az Úrtól, hogy teljesíti az Úr azt az igét, amit mondott: Íme, visszahúzom az árnyékot azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt Ácház napóráján, és visszatérítem a napot tíz fokkal. Vissza is tért a nap tíz fokkal azokon a fokokon, amelyeken már túlhaladt az árnyék” (5-8) Izajás rendelkezése szerint préselt fügét tettek a beteg estrészre, és a király meggyógyult. Sok ember megrémül, amikor rájön, vagy az orvos figyelmezteti, hogy komoly betegsége van, amibe bele szoktak halni az emberek. Hiszkija is így járt. Hitt Istenen, igyekezett is teljesíteni minden parancsát. Isten megóvta Szanherib ostromától. Tudnia kellett, hogy az Úr előtt kedves az igaz cselekedetei miatt. Mégis félt meghalni. Az talán mentesíti ítéletünktől, hogy halála után nem a mennyország ajtaja nyílt volna ki számára, hanem csak a pokol tornáca, és csak a Megváltó halála után mehetett volna be az üdvösség honába. Minket mi köt a földi élethez, bajaihoz, néha nyomorához, miért félünk attól, hogy meg kell halnunk? Isten a nagy pillanatban így szól az orvos,a hozzátartozó vagy a saját józan eszünk által: eleget szenvedtél a földi életben, gyere haza. Nem lesz sem tenni, se szenvedni valód, csak az örök örömök várnak rád. Annyi, amennyi jót tettél szerető szívvel Istenért és emberekért.

Engedelmesség 2.

Engedelmesség

második rész

Az engedelmesség a nagy próbatétel az emberiség életében. Az angyalok életében is ez volt az óriási próba. A magasabb, egyszerre érett intelligenciájuk miatt nem volt szükség várni újabb döntésre: ezt egyszer s mindenkorra érvényesen megértették, szabadon eldöntötték, hogy egy részük engedelmesen elfogadja a Második Isteni Személy megtestesülését, emberi alakban is kötelező imádását, a másik részük viszont rövid, de heves szellemi vita után ezt véglegesen megtagadta. Az ő engedetlenségük tragédiája örökös kizárás a mennyországból. Ádám és Éva bűne nem ilyen gyorsan történt meg, nem is lett hasonlóan végzetesen tragikus, de következményei miatt igazán tragédia az egész emberiségnek. Ősszüleink bűne lázadás volt Isten ellen. Mivel nemcsak emberek voltak, hanem az egész emberiség ősforrása, ezért bennük összes utódjuk is vétkezett. (Róm 5,19) sőt, a nekik ajándékozott természet is velük együtt bukott és sérült: „hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára” (8,20-21) Miért volt ennyire súlyos bűn Ádám vétke? Isten rengeteg jóval ajándékozta meg ősszüleinket. Tudták kitől és mit kaptak. Ezt a hatalmas ajándékcsomagot (szenvedéstől, betegségtől, haláltól mentes földi élet, folytatás mindörökre a másvilágon; istengyermekségünk és annak jogos átörökítése az utódokra a földet lakhelyül és terméseit felhasználásra) megkapták maguknak és utódaiknak.Feltűnik a kísértő, akitől semmit nem kaptak, de elhiszik neki, hogy Isten becsapta őket, hogy nemcsak gyermekei lehetnének Istennek, hanem maguk is istenné válhatnának a tiltott fa gyümölcsébe rejtett titok élvezetétől. Isten nem árulta el az embereknek terveit, szerető jóságát apránként akarta felfedni. Ezt újabb meglepetésnek, megújuló örömforrásnak szánta. Az isteni ajándék elfogadása után nem lett volna szabad megtagadni az engedelmességet a Teremtőtől és Gondviselőtől, ha nem is értették egészen a szándékait. Az engedelmesség ezért nagy erény, mert a parancsolónak elhiszem, hogy javamat akarja akkor is, amikor még ezt nem látom bizonyítva. Éva, ha ismeretlenül hisz a sátánnak, mert szava nagy változással kecsegteti, Ádámnak végig kellett volna gondolnia, hogy felesége ajánlata nyilvánvalóan kegyetlenül megbántja legnagyobb jó tevőjüket, az Istent, akinek köszönhetnek mindent, amijük van. Saját magukat és egymást is. Ezzel ellenkezőt tenni okos dolog? Azért, mert a kísértő gúnyosan lekicsinyli Isten szavát? A zseniális eszű Ádám úgy viselkedik, mint a kisebb gyerek, amikor nagynak akar látszani. „A kígyó erre azt mondta: Dehogy is haltok meg! Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat! Mivel az asszony látta, hogy a faevésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcsből, evett, adott a férjének is, és az is evett. Erre megnyílt mindkettőjük szeme. Észrevették, hogy mezítelenek” (Tér 3,4-7) Ha hinni tudtak volna ebben a pillanatban is annak, akinek addig boldogan hittek, nem lett volna semmi baj. Boldogok maradtak volna, és velük együtt mi is. Amikor Isten elérkezőnek látja tervei szerint a megváltás idejét, kiválaszt a sok-sok bálványimádó közül egy férfit, akitől hitet kér,hogy fia születik majd, rengeteg utóda lesz, és közülük származik a Megváltó. Erre nincs kézzelfogható biztosíték. Vagy elhiszi, vagy nem. A hitét pedig engedelmességgel kell igazolnia hosszú ideig tartó próbatételekkel: „Menj ki földedről, a rokonságod közül arra a földre, amelyet majd mutatok neked” (Tér 12,1) Járj jelenlétemben és légy tökéletes!” (17,1) „Vedd fiadat, és ajánld fel egészen elégő áldozatul!” (22,2) Ábrahám vakon engedelmeskedik Istennek, ezért lesz minden hívő atyja. Ezért lesz a Megváltó ősapja. Ezért nyer majd áldást benne a föld minden nemzedéke” (12,3)

POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA

POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA 

rendalapító, apáca

*Barfleur, 1756. november 28. +Saint-Sauveur-le-Vicomte, 1846. július 16.

Marie-Madeleine Postel 1756. november 28-án született Barfleurben. Mivel születésekor csaknem meghalt, szükségkere

sztségben részesült; a Julie-Françoise-Catherine nevet kapta. Már gyermekkorában feltűnt nagy jámborságával, felebaráti szeretetével és önsanyargatásaival. Megengedték neki, hogy már kilencévesen az első szentáldozásához járulhasson. Később a valognes-i bencés nővéreknél kapott rendkívül gondos nevelést. A szerzeteséletre nem érzett hivatást, így tizennyolc évesen visszatért családjához, és Barfleurban nevelőintézetet nyitott. Mint kiváló nevelő csakhamar nagyszerű eredményt ért el. Ebben az időben kezdett vezeklő életmódjához haláláig hű maradt. Teljes megtartóztatást és szigorú böjtölést vállalt; ostorozta magát, vezeklőövet és vasfűzőt hordott.

A forradalom zűrzavarai közepette határozott ellenállást tanúsított Barfleur új plébánosával szemben, aki letette az alkotmányos esküt. Julie Postel saját házában oratóriumot rendezett be, s megszerezte az engedélyt, hogy ott őrizhesse az Oltáriszentséget, sőt áldoztathasson is. Ismételten csak hajszálnyira kerülte el a letartóztatást. A vallásszabadság visszaállítása Barfleurben nem jelentette a béke idejét, mert a körülmények különleges találkozása folytán a plébánia két plébános viszálykodásának tárgya lett; Julie Postel befolyása nagymértékben hozzájárult az egység helyreállításához.

Julie Postel régóta olyan kongregáció alapítására gondolt, amely az oktatást és a betegápolást szolgálja. Amikor 1805-ben felajánlották, hogy Cherbourg-ban vegyen át egy iskolát, lelkivezetőjéül és tanácsosául a szent életű Cabart abbét választotta, aki hajlandóságot mutatott terve iránt. Sikerült megnyernie három jelentkezőt, és a püspök is bátorította szándékában. A kis közösség, amely a ,,Pauvres Filles de la Miséricorde'' (Irgalmasság Szegény Nővérei) nevet kapta, 1807. szeptember 8-án tette le első fogadalmait. Julie Postelt Mária- Magdolna rendi nevén főnöknővé nevezték ki. A nővérek száma lassanként növekedett, és így végre átvehették Octeville iskoláját. Rövid idő múlva azonban a Gondviselés Nővérei Cherbourgban ismét megnyitották azt az iskolát, amely a forradalom előtt az övék volt. Postel anya erre visszavonult, és 1810 végén kis csoportjával együtt elhagyta a várost. 1811 szeptemberében Tamerville-ben berendezkedtek egy volt iskolában, s legelőször is maguk köré gyűjtöttek egy tucat árva gyermeket. A helybeli tanítónőnek, aki versenytársait vélte bennük, sikerült ellenük hangolnia a városi tanácsot. A nővérek ezért elhagyták Tamerville-t, és Valognes-ban alkalmi munkákból tengették életüket, meglehetős szűkösen. Ebben az időben a több haláleset által megtizedelt kis közösségnek már csak hat tagja volt, ezért Cabart abbé a feloszlatásukat javasolta. Rendíthetetlen bizalmában azonban Mária-Magdolna anya elutasította ezt a javaslatot.

Végül sikerült megvetniök a lábukat egy Tamerville közelében lévő faluban, ahol 1816 júliusában a polgármester rájuk bízott egy iskolát. A főnöknő megszervezett itt egy virágzó nevelőintézetet, és a törvény követelményei szerint hatvanhárom évesen még vizsgákat is tett, hogy megkapja a tanítási engedélyt. Utánpótlásuk növekedett, s így lehetővé vált néhány további alapítás létrehozása a közelben. Anyaház céljára sikerült megvásárolniok az egykori Saint-Sauveur le Vicomte apátság elhanyagolt épületeit. Idővel azután sikerült itt a közösséget némiképp megfelelő módon elhelyezni. 1837-ben a kongregáció elöljáróul kapta Delamare abbét, a későbbi luçoni püspököt, aki nagy segítséget jelentett a főnöknő anyának. A nővéreknek végleges alkotmányt adott, amely a keresztény iskolatestvérek szabályzatának mintájára készült. Ekkor a kongregáció minden tagja noviciátust végzett, majd 1838. szeptember 21-én új fogadalmakat tettek. Az új regula ellenére Delamare abbé megengedte az idős Postel anyának, hogy folytassa addigi vezekléseit. Postel anya ezután nemsokára olyan munkához fogott hozzá, amelyet nagyon a szívén viselt: a szép, de romokban heverő apátsági templom helyreállításához. Szegénységük ellenére határozottan kezdett munkához, és akkor sem hagyta abba, amikor 1842. november 24-én egy forgószél ledöntötte a nagy tornyot, és tönkretette az addigi eredményeket. A nővérek gyűjtögettek és koldultak, s az alapítónő halála után sikerült befejezni a művet.

Mária-Magdolna anya utolsó éveit egy fájdalmas összeütközés árnyékolta be. Saint-Sauveur plébánosa elismerte ugyan az anya kiváló erényeit, de különös módon irigykedett rá, és mindent megtett, hogy nehézségeket gördítsen eléje. Így a falu iskoláját először más nővéreknek, majd egy laikus tanítónőnek adatta át; gondja volt rá, hogy a helyi közigazgatás megtagadja az árva gyermekek részére alapított otthontól a szerény anyagi támogatást is. Mindezek a zaklatások sem voltak képesek megakadályozni a kongregáció további fejlődését.

1841-ben és 1842-ben is tizenhét új nővér tett fogadalmat. Halálakor Mária-Magdolna anya harminchét alapítására tekinthetett vissza, közülük egy Párizsban volt.

Az iránta megnyilvánult tisztelet egészen szokatlan volt. Alázatossága ellenére sem maradtak rejtve nővérei előtt természetfölötti adományai, s az életében előfordult rendkívüli jelenségek sem: csodák, jelenések, jövendölések, a szellemek megkülönböztetése, eksztázisok. Mindig egyszerű, barátságos, jóságos, tapintatos és figyelmes tudott lenni. 1846 elején észrevehetően lehanyatlott ereje és egészsége. Miután előre megmondta halála napját, 1846. július 16-án elhunyt. Sírja csakhamar sok zarándok célja lett. 1908. január 22-én boldoggá, 1925. május 24-én szentté avatták.

Imádság:

Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Mária Magdolna szűz példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Évközi 15 hét csütörtök

Évközi 15 hét csütörtök

Iz 26, 7-9. 12. 16-19;Mt 11, 28-30

„Az igaznak ösvénye egyenes, Uram, az igaznak útját te egyengeted”

A modern korban mindent mérnökök számítanak ki, ők mérik ki az utakat, kiszámítják a kanyarodás pontos ívét, hogy a gyorsan haladó kocsik ne sodródjanak ki az igénybe vett sávból, mert akkor a szembejövő forgalomban részt vevők épségét veszélyeztetik. Önmagukat és a szembe közlekedőket is egyaránt veszedelembe sodorják. Frontális ütközésnél a járművet, épségüket, esetleg életüket is kockára teszik. A mérnöki pontossággal megtervezett utakon is történnek balesetek. Van ok az aggodalomra, főként, ha a közlekedési szabályokat nem tartják meg a vezetők. Izajás korában ilyen gondok még nem adódtak. Nem kellettek mérnökök a közlekedéshez. Az egyszerű emberek általában gyalog jártak, vagy szamárháton közlekedtek. A gyalogos elgondolkodva haladt előre. Ha maga tört utat, megcélozta a kiszemelt végpontot. Az egyenes út azonban kisebb-nagyobb kanyarokkal tarkult, mert az ember lábát nem műszerek igazgatják. A próféta által megemlített ösvény belső utat, erkölcsi életünk útját jelenti. Az életünk tennivalók sorát állítja elénk. Az igaz út egyenesen vezet Isten felé, mert Isten jelölte ki az ég felé. A parancsai állandó jellegűek, egyetlen célra mutatnak. A kísértések csábítóan nyúlnak felénk: Nézd, milyen gyönyörök várnak. Csak le kell lépned az utadról, elérhetsz mindent, majd aztán visszatérhetsz ösvényedre. Ezért figyelmeztet a próféta: „Az igaznak ösvénye egyenes, Uram, az igaznak útját te egyengeted” (Iz 26, 7) Isten valóban kimérte nekünk az életünket. Arra kell figyelnünk, hogy Isten, a mi Urunk, itt és most mit akar tetetni velünk. Az általa megjelölt tennivaló az igazság és a szeretet folyamatos szolgálata. Az önzés másra irányul: keresd a magad előnyét, javát. A nagy ívű, nemzeteket mozgató történéseknél Istenre kell figyelni. Az emberiség történelmében mindig sötét és önző erők működtek. A fő mozgatóerő rendszerint az önzés. Vezetőink keresik a békés nemzetegyesítés módozatait. Isten ítéletére ha várni kell, legyünk türelmesek.

KARTHÁGÓI SZENT JÚLIA

Szent Júlia vértanúnő

Júlia nemes, kartáhói születésű leány volt. Amikor a perzsák elfoglalták a várost, Júlia is rabságra jutott. Egy pogány kereskedőnek adták el szolgálónak. Júlia a rabságban is őrizte tisztaságát és azokat a keresztény szokásokat, amiket otthon megtanult. Minden munkát elvégzett, ami tisztaságával nem ellenkezett. Urával együtt Korzika szigetére került. Egy pogány ünnep alkalmával, nem akart áldozni az isteneknek. Ezért, ütlegelték, haját kitépték, vagdosták testét, és végül keresztre feszítették 640 körül.

Engedelmesség 1.

Engedelmesség

első rész

Nyolcszáz éve annak, hogy Francesco di Bernardone néhány társával felkereste az akkori pápát, III. Incét a Lateráni bazilikában. Nagy kéréssel borult eléje, mint Krisztus Jézus helytartója elé. Azt kérte: engedélyezze neki, hogy új szerzetesrendet alapítson. Ennek az a különlegessége, hogy Urunk, Jézus Krisztus evangéliumának megtartását tűzi ki célul. Követni akarják mindenben. Megmutatja, hogy röviden miként fogalmazza meg ezt a célt: A Kisebb Testvérek Rendjének ez a szabálya: „Tartsák meg a mi Urunk, Jézus Krisztus evangéliumát, élvén engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban”

Kérdések kerültek elő: mi lesz az új ebben a rendben? Ezeket a fogadalmakat minden szerzetesnek le kell tennie. Ferenc testvér röviden kifejtette: Mi valóban tulajdon nélkül, tehát szerzetesház nélkül, teljes szegénységben akarunk engedelmeskedni Istennek, ahogy Jézus küldte evangelizálni első tanítványait: „Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut” (Lk 10,4) Ez az engedelmesség lesz a régi nagybirtok helyett az új rend alapja. Engedelmesség mindenben Jézus akaratának. Aggodalmak születtek nyomban: így nem lehet megélni! A pápa erősen töprengett: Ha ezt így kijelentem, hogy így nem lehet megélni, akkor azt mondom ki, hogy az evangéliumot a XIII. században nem lehet megtartani. Ideiglenesen, egyelőre bulla nélkül, engedélyezte, a Kisebb Testvérek Rendjét. Volt két nagy követője, akik megértették szándékát, átélték a hitét, és felvállalták a maguk élet állapotában: Scifi Klára, akivel Ferenc testvér megalapította a ferences második rendet, a Szegény Úrnők Rendjét, majd később a világban élő ferencesek rendjét, a Harmadik Rendet. Ennek legnagyobb csillagát pár éven belül egy magyar lányban, Árpádházi Szent Erzsébetben ragyogtatta fel az Ég. A ferences engedelmességet a Szentírás alapján kifejtve nagyon kedves szentünk életpéldája is megragyogtatja. Igaz, őt elsősorban a szegénység és a betegek szolgálata terén emlegetjük leggyakrabban, de csendes engedelmessége is igen fontos. Minden személyes szentség végső magyarázata, hogy a személy milyen gondosan kereste és minő komoly engedelmességgel váltotta valóra az őt teremtő és életútra küldő Istene akaratát. Az engedelmesség is erény, állandó készség a jóra, hogy pontosan teljesítsem Isten velem kapcsolatos mindenkori akaratát. Nem egyszerű, tehetetlen kiszolgáltatottság az engedelmesség, hanem értelmem megfontolása alapján szabad akarattal vállalt jó, amit Isten közvetlenül vagy helyettese által kíván. Annál nagyobb az értéke, mennél kevésbé értem meg az engedelmesség teljes értelmét, de a kegyelem átsegít ezen a nehézségen. Az életemet oda tudom szentelni Isten szolgálatára egyszerű, majd örök fogadalommal. Bizalom kérdése, amit Isten kezdeményez, és majd bő jutalommal fejez be. Istennek minden engedelmeskedik a teremtésben. Istenen kívül semmi sem létezett, amíg az Úr ki nem mondta: Legyen: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (Tér 1,1) Minden új teremtménynél újra kimondta: Jehi, azaz legyen, és lett minden. Csillagok, fák, virágok talán nem éreztek semmit, amikor Isten parancsára létrejöttek, de helyettük is érezzük, ha valami újból élni kezd, vagy ha halott anyagból sikerül létrehoznunk valamit. Ez is az engedelmesség öröme. Amikor Jézus lecsendesíti a tengeri vihart, az emberek mondják: Kicsoda ez, hogy még a szelek és a tenger is engedelmeskedik neki?”(Mt 8,27)

Évközi 15 hét szerda

Évközi 15 hét szerda

Iz 10, 5-7. 13-16; Mt 11, 25-27

„Jaj Asszíriának, haragom vesszejének!”

Isten évtizedeken keresztül küldte üzeneteit Izrael országának királyai és népe ellen. Ezekből a fenyegetésekből a szentmiséken olvasunk, és elmélkedünk arról, hogy Isten milyen csodálatos türelemmel és szeretettel figyelmezteti népét bűneire, és ösztönzi őket méltó bűnbánatra, megtérésre. Ha elfogadták volna, Isten megbocsátott volna nekik. Elkerülhették volna országuk eltörlését, a nép egy részének kiirtását és fogságba hurcolását. Annál is inkább fájhatott ez Istennek, mert kisebb-nagyobb szenvedésekkel már meglátogatta népét, jelezve, a végkifejlet kemény lesz. Isten jóindulatú üzenete ellenére a nép megírta saját ítéletét a pusztulás elérkezett. Nagy kevélyen ezt válaszolták: „a téglák leomlottak, de majd faragott kőből építkezünk; a vadfügefákat kivágták, de majd cédrusokat ültetünk helyükbe” (Iz 9, 9) Mindennek és mindenkinek pusztulnia kell! A büntetés eszköze Asszíria lett. Ők még kevélyebben fogták fel a küldetésüket. Úgy képzelték, hogy mindent a saját erejükkel tehetnek meg. Isten kötelező büntetését saját gonoszságukkal tetézték: „Jaj Asszíriának, haragom vesszejének! Kezemben van bosszúállásom botja. Elküldöm őt az elvetemült nemzet ellen, és parancsot adok neki haragom népe ellen, hogy zsákmányt zsákmányoljon, hogy prédát prédáljon, s tapossa azt, mint az utca sarát. Ő azonban nem így vélekedik, és szíve nem így gondolkodik, hanem szíve szándéka, hogy pusztítson, és kiirtson nem kevés nemzetet” (10, 5-7) A kímélet nélküli pusztításra nem volt felhatalmazás: „Azt mondta ugyanis: a saját kezem erejével cselekedtem, az én bölcsességemmel, mert okos vagyok; eltöröltem a népek határait, vagyonukat elraboltam, és letaszítottam hatalmammal a trónon ülőket. Elérte kezem, mint a fészket, a népek gazdagságát, s amint begyűjtik az elhagyott tojásokat, úgy gyűjtöttem be a föld országait, s nem volt, aki szárnyát mozdítani merte volna, vagy száját kinyitotta volna, hogy csipogjon” (13-14) Az elbizakodott túlerő tehát ész nélkül rombolt. A mindennapi józan ész hiányzott az asszírokból: „Vajon dicsekedhet-e a fejsze azzal szemben, aki vág vele? Vajon nagyzolhat-e a fűrész azzal szemben, aki húzza? Mintha a vessző lendíthetné azt, aki emeli, és a bot emelhetné azt, aki nem fa!” (16) Isten ezek után a diadalittas asszírokat bünteti keményen. Hatalmuk csökken, sorvad, és egy másik birodalom fejére nő: „Ezért az Úr, a Seregek Ura, sorvadást bocsát kövéreire, és dicsősége alatt láng lobban fel, mint tűznek lángja” (17) Száz év múlva az elsorvadt, legyengült Asszíriát lerohanja, elpusztítja egy feltörő új birodalom, Babilon.

KIJEVI SZENT VLADIMIR

KIJEVI SZENT VLADIMIR 

hitvalló

*Budutino, Kijev mellett, 960 előtt. +Kijev, 1015. július 15.

Azoknak a szláv törzseknek, amelyek a Dnyeper vidékén és az Ilmen-tó környékén telepedtek le, sokat kellett szenvedniök a skandináv normannok pusztításai miatt. Az északi behatolóknak azonban, akiket vélhetően Rurik vezetett, pozitív szerepük is volt: a Skandináviából Bizáncba vivő kereskedelmi utak jobb kihasználására ösztönöztek és a szláv törzsek egyesítő tényezőjévé lettek.

A Rurik nemzetségből való, elszlávosodott, ötödik fejedelem Vladimir volt, Szvjatoszlávnak és Malfredának (aki Szent Olga nagyfejedelemnő kíséretéhez tartozott) a fia. Apja a nagybátyjával együtt Novgorod helytartójává tette, a testvérei azonban elűzték. Arra kényszerült, hogy ősei hazájába meneküljön; csak két év múlva tért vissza skandináv csapatok kíséretében, és elfoglalta az egész kijevi birodalmat. 978. július 11-én vonult be Kijevbe. Az északi Ladoga-tótól a délen folyó Dnyeper középső folyásáig, a Kárpátoktól az Oka vidékéig terjedő területen minden törzs adót fizetett neki.

Vladimirnak a fivérén, kijevi Jarapolkon aratott győzelme a pogányság védekezése volt a növekvő kereszténységgel szemben. Az új fejedelem először a bálványimádás buzgó előmozdítójaként lépett fel. A pogány kultuszok újjáélesztése azonban a 10. század második felében anakronizmus volt. Vladimir megérezte az új hit hívását, de politikai okok is közrejátszhattak abban, hogy ő és vele együtt orosz népe is felvette a kereszténységet.

Megtérésének belső folyamatát csak gyanítanunk lehet. A királyi nemzetségből való nők nagy érdemeket szereztek a korai középkorban a pogány népek kereszténnyé tételében. Hasonlót tételezhetünk fel Vladimir esetében is.

A kereszténység felvételére a külső ösztönzést talán a görögökkel kötött szerződés szolgáltatta. Amikor a bizánci császárokat, II. Bazilioszt és VIII. Konstantinoszt súlyosan szorongatta egy vetélytársuk, a kijevi nagyfejedelemhez fordultak katonai segítségért. Támogatása jutalmazásaképpen Vladimir nőül vehette Annát, az uralkodó császár nővérét azzal a feltétellel, hogy megkeresztelkedik. Vladimir a keresztséget vagy Kersonban, a krími görög településen, vagy már előzően Kijevben a görögökkel folytatott tárgyalásaitól függetlenül vette fel 989-ben. Megkeresztelkedése után Vladimir a bálványképeket a folyóba vettette, és mindenfelé templomokat emeltetett; egyet a fővárosban az Istenanya tiszteletére. Új gondolkodásmód és cselekvésének új normái hatották át.

A kereszténység államvallás lett. A fejedelem felfegyverzett kísérete és Kijev lakói egyaránt felvették a keresztséget. A krónikás a nagy eseményt így foglalja össze: ,,A boldog Vladimir fejedelem megszabadult az ördög szolgálatából, és Istenhez, Krisztushoz, az Urához tért, hozzá vezette népét és megtanította Isten szolgálatára.''

A források, amelyek alig tartalmaznak konkrét tényeket, gazdagok a Vladimir dicséretéről szóló beszédfordulatokban: új népet alakított ki, új korszakot indított el az orosz föld számára. Zavartalan öröm és naiv derűlátás ragyog át minden tudósításon. Éjszaka volt, de a keresztséggel felragyogott a nappal, és a tizenegyedik órában az orosz nép részesült Krisztus kegyelmében. A hálás újonnan kereszteltek Ilarion metropolita szájával szóltak elismerően, aki Vladimirral bizonyára ifjúkorában találkozott: ,,Általad pillantottuk meg a Szentháromság világosságát.''

Nem lenne helyes a régmúlt idők embereinek szentségét a mi fogalmaink szerint számon kérni. Nem Vladimir személyes erényessége, hanem az isteni kegyelem túláradó ereje ejtette ámulatba az akkori keresztényeket, és keltett bennük szent tiszteletet. A krónika realisztikusan mondja el a fejedelemnek megtérése előtti érzékiségét és kegyetlenségét, hogy annál jobban előtűnjön a kegyelem ereje.

Megtért népe nem tudott nagyobb dicséretet mondani fejedelméről, mint azt, hogy második Konstantinnak nevezték: Vladimir az első keresztény császár tökéletes mása lett.

Pázmány Péter: Fohászkodás a hazáért

Pázmány Péter: Fohászkodás a hazáért

Ó áldott Szűz! Ó Magyarországnak kegyes Asszonya! Tekints a mi sok fogyatkozásunkra: szánd meg a mi romlásunkat. Csaknem megholt, akit te szerettél; csaknem elfogyott a te országod, nemes Asszonyunk. Azért állj elő a te szent Fiadnál. Mondd azt néki: Fiam, az én országomban megfogyatkozott az igaz hit; nincs igazság; nincs isteni félelem; nincs ájtatosság benne. Vízzé vált az õ bora; nagyrészt tévelygésre fordult igaz vallása; elpusztult szentegyháza megromlott ereje; pogány rabságára adatott szabadsága. Elhiggyed, édes hazám, Magyarország, ha a Boldogasszony tanácsát követed,és magadat megeszmélvén, abban eljársz, amit az ő szent Fia parancsol foganatja lészen a Szűz könyörgésének. Ámen.

Évközi 15. hét kedd

Évközi 15. hét kedd

Iz 7, 1-9; Mt 11, 20-24

„Menj ki Ácház elé és mondd neki: Vigyázz, maradj nyugton”

Ácház, Júda királya fenyegetést hallott Szíria és Izrael királyaitól. Ebben az időben nőtt naggyá Asszíria hatalma. Szerette volna a birodalmát tovább terjeszteni. Háborúra készült a környező kisebb királyságok ellen. Érezték, hogy csak úgy tudnak ellenállni, ha szövetségre lépnek egymással. Még biztosabbnak látták volna ügyüket, ha a déli zsidó ország, Júda is szövetkezett volna velük. Az előzményekből arra lehet következtetni, hogy a diplomáciai tapogatózásokban Júda akkori királya, Ácház, erre nem volt hajlandó. Valószínűleg arra gondolt, hogy még hármasban is gyenge lesz a szövetségük, nem tudnak majd ellenállni Asszíriának. Ekkor felháborodtak a már szövetkezett királyok, és elhatározták, hogy megostromolják Jeruzsálemet. Elfoglalják, félreállítják Ácház királyt, és helyette megteszik Jeruzsálem királyává a maguk jelöltjét, Tábeél fiát. Ha aztán Asszíria királya mégis terjeszkedni akar, akkor három király egyesült serege védekezik majd ellene. Ez a lehetőség megrémisztette Ácházt. „Amikor eljutott a hír Dávid házához: Szíria Efraimban táborozik, megremegett a király szíve és népének szíve, mint ahogy megremegnek az erdő fái a széltől”(2) Készült az ostromra. Kiment a falakon kívül, megvizsgálta a vízvezetéket. „Akkor azt mondta az Úr Izajásnak: Menj ki Ácház elé, te és fiad, Seár Jasub, a Felső-tó vízvezetékének végéhez, a Ruhamosók mezejéhez vezető útra és mondd neki: Vigyázz, maradj nyugton! Ne félj, szíved ne szorongjon ettől a két füstölgő, üszkös fadarabtól, Rászintól és Szíriától, Remalja fiának heves haragja miatt, mert gonosz. Tervet szőtt ellened Szíria, Efraim és Remalja fia, mondván: Vonuljunk fel Júda ellen, félemlítsük meg, hódítsuk meg magunknak, és tegyük királlyá benne Tábeél fiát” (3-6) Amit eddig mondott a próféta Isten üzeneteként, tökéletes eligazítás volt a király számára. Az Úr azonban ismerte Dávid késői utódjának ingatag hitét, bálványok felé hajló romlott szívét, ezért adta prófétája szájába a következő biztatást: „Így szól az Úristen: Ez nem következik be, és nem történik meg! Mert Damaszkusz csak Szíriának a feje, Rászin pedig Damaszkusznak a feje! Még hatvanöt esztendő, és összeomlik Efraim, s nem lesz többé nép! Szamaria csak Efraimnak a feje, Remalja fia, pedig Szamariának a feje! Ha nem hisztek, bizony, nem maradtok fenn!” (7-9) Megfigyelhettük, amikor Isten Izajást küldi a királyhoz a mezőre, kifejezetten említi, hogy vigye magával azt a fiát, akinek a neve: Seár Jasúb, ami annyit jelent: a maradék visszatér. Az Úr azt akarja, hogy a fiú a maga nevének hallatán mindig arra gondoljon, hogy népe és városa most még haladékot kap Istentől a bűnbánatra, de a főváros pusztulása nem sokára bekövetkezik, népét fogságba hurcolják, és hetven év múlva majd csak a megtisztultak, a maradék tér vissza. Ennek a fiúnak hallania kellett édesapja szájából a királynak adott lehetőséget, hogy csodát kérjen teljes bizonyságra. Azt is hallania kellett, hogy a király visszautasítja Isten ajánlatát. Ő viszont az egész emberiség megváltásának nagy jelét mondja el: Íme, a szűz fogan, és fiút szül, és a neve Emmanuel lesz, vagyis Velünk az Isten. (7, 14) Bajainkban még nagyobb hittel kellene Istenhez fordulnunk.

SZOLÁNÓI SZENT FERENC

SZOLÁNÓI SZENT FERENC 

misszionárius

 (1549-1610)

*Montilla, 1549. március 10. +Lima, 1610. július 14.

Spanyolország forró, földközi-tengeri részén, amelyet csak röviddel azelőtt foglaltak vissza az araboktól, Córdoba közelében Mateo Sánchez Solanónak és feleségének, Ana Ximeneznek 1549. március 10-én fia született, akit a Ferenc névre kereszteltek. Szülőfalujában, Montillában olyan szellemi légkör uralkodott, amely kedvező volt a missziós mozgalmak számára. Gyakran esett szó Afrika hitetlen muzulmánjairól és a nemrég felfedezett Amerika népéről. A közeli Sevillából kormányozták Új-Spanyolországot (Mexikót) és Perut, s Cádizból futottak ki a hajók, hogy eljussanak ezekbe az országokba.

Ferenc a jezsuitáknál részesült az alapfokú oktatásban, s értelmessége, határozott akarata, felebaráti szeretete és jellemszilárdsága miatt csakhamar elnyerte társai és tanítói nagyrabecsülését. 1569-ben belépett szülőfaluja ferences kolostorába, ugyanabban az évben, amelyben Alonso de Bárzena (1529 körül--1598) Córdobában a jezsuitákhoz lépett be; vele együtt azután húsz év múlva megnyerte a hit számára a lulokat (az észak-argentínai Tucumán közelében levő indió törzset). Fogadalma letételéig, amint a 16. század Spanyolországában szokásos volt, hihetetlenül szigorúan vezekelt. 1570- ben szerzetesi fogadalmat tett, majd két évre a Sevilla közelében levő Nuestra Senora de Loretóba küldték, ahol pappá szentelték.

Nemsokára újoncmester lett a Córdoba közelében fekvő San Francisco del Montéban. Tanítványait egyszerűségre, alázatosságra, imádságos és felebaráti szeretettől áthatott magatartásra nevelte; ha pedig hibázott valamelyikük, ő maga vezekelt érte. 1583-ban Sierra Morenába helyezték szintén novíciusmesternek, majd gvárdián lett. Amikor a közeli Montoro városban pestis tört ki, elment ápolni a betegeket. Később a Granada közelében lévő zubiai Szent Lajos kolostorba küldték, ahol hamarosan kedvelt népszónok, s a betegek és foglyok apostola lett.

Afrikai misszióba kérte magát, hogy elmeneküljön a népszerűség elől, ehelyett Amerikába küldték. 1589. február 28-án szállt hajóra tizenegy társával együtt. A missziós csoportot az argentínai Tucuman tartományfőnöke vezette. Májusban kötöttek ki a kolumbiai Cartagenában, majd Ferenc gyalog vágott át Panamán, hogy a Csendes-óceánon ismét hajóra szálljon Peru felé. A hajó azonban Kolumbia nyugati partja előtt viharba került és elsüllyedt. Az utasok, köztük 80 néger rabszolga, egy szigetre vetődtek, ahol Ferenc két hónapig atyja volt az egész hajótörött csoportnak, s a négereket, akiket már a hajón oktatni kezdett, megkeresztelte. Két hónap múlva egy hajó fedélzetére vette és Peru északi partjára vitte mindnyájukat. Ferenc azonban Limába ment, ahonnan Tucumánba küldték. Az Andokon át vezető kb. 3.000 km-es utat gyalog tette meg.

Tucumán 1578-ban kapta az első olyan püspököt, aki hivatalba is lépett: Francisco Vitoriát. Az előzően kinevezettek ugyanis vagy nem foglalták el helyüket, vagy nehéz utazásuk közben meghaltak.

1585-ben kapta meg Francisco Vitoria püspök az első jezsuitákat, köztük Alonso de Bárzenát, aki azután nyelvtant, szótárt, katekizmust, lelkitükröt és prédikációs gyűjteményt szerkesztett a tonokoták nyelvén, templomot emelt Santiago del Esteróban, és több mint 3.000 bennszülöttet megtérített. Egyre érezhetőbbé vált a hithirdetők nagy hiánya. A ferencesek provinciálisa Ferencet küldte erre a missziós előőrsre.

Ferenc rövid idő alatt elsajátította a tonokota nyelvet. Tizenöt évig tartó szakadatlan missziós munkával hirdette Amerika első apostolainak módszerével az Evangéliumot sok ezer indiónak, és meg is keresztelte őket. La Rioja tartománytól Paraguayig (jó ezer kilométeres körzetben), mindenekelőtt a Magdolna folyamnál és a Socotonio mellett levő falvakban. Betegeket gyógyított, tanácskozott törzsfőnökökkel, prédikált a népnek, és mindenki Isten küldöttének tekintette. Még napjainkban is tisztelik a meszticek (a spanyolok és az indiánok közti kapcsolatból származók) azt a helyet, ahol a szent lakott, étkezett vagy éppen hegedült: azoknak a kunyhóknak a romjait, amelyekben tartózkodott; konventjében levő celláját; azt a narancsfát, amely alatt imádkozott vagy muzsikált.

Tizenöt éven át járt-kelt ezen a földön, ahol a spanyolok nem mindig mutatták a legjobb példát. 1584. április 6-án azt állapította meg a püspök, hogy ,,a tartományban és szomszédságában lakó 150.000 indió közül csak mintegy 25.000 a keresztény'' (Vitoria püspök levele II. Fülöphöz). Amikor Ferenc -- már a 17. század elején -- elhagyta e vidéket, hogy visszatérjen Limába, a környék valamennyi indiója részesült a keresztségben.

Ferenc 1595-ben a limai Recolección de Nuestra Seńora de los Angeles ferences kolostor első gvárdiánja lett. Élete utolsó éveiben rendkívül nagy volt a hatása Limában; hozzájárult ehhez, hogy mindenkit bámulatba ejtettek állandó csodatettei, amelyekért az Újvilág csodatevője névvel illették. Tettereje az imádságból, a ferences alázatosságból és a teljes szegénységből táplálkozott. Szenvedélyesen tisztelte rendjének atyját, Assisi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Szent Bonaventurát (lásd: A szentek élete, 352. o.); őket akarta utánozni. 1610. július 14-én halt meg a limai nagy konvent miséje alatt, ezekkel a szavakkal: ,,Egyedül Istennek legyen tisztelet és dicsőség!''

Egyszerű önátadása, amellyel a felebaráti szeretetet gyakorolta, csodálatot keltett egész Amerikában. Lima városi tanácsa a nép sürgetésére 1629. június 26-án különleges patrónusának hirdette ki. Ezután még sok dél-amerikai város választotta patrónusává. Argentína, Uruguay, Chile és Peru köztársaságai apostoluk- és oltalmazójukként tisztelik.

VIII. Orbán pápa 1625. február elsején megindította szentté avatási perét. 1675-ben X. Kelemen boldoggá, 1726-ban XIII. Benedek szentté avatta.

Imádság:

Istenünk, te a dél-amerikai pogányok közül sokakat vezettél Szent Ferenc által az Anyaszentegyház kebelébe. Érdemeiért és könyörgésére szívünket vond magadhoz szeretettel, a pogányoknak pedig, akik még nem ismernek téged, add meg kegyesen szent neved félelmét és szeretetét. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Könyörgés a csodatevő sümegi Fájdalmas Szűz Anyához

Könyörgés a csodatevő sümegi Fájdalmas Szűz Anyához

Ó, sümegi Fájdalmas szép Szűz Mária! A fájdalmak tőrével általjárt édesanyai szíved lángoló szeretetében mindnyájunk vigasztalója! Századok óta tündökölsz irgalmasságod csodáival. Orvosa voltál mindenkor a különféle betegségekben sínylődőknek, akik élő hittel és erős bizalommal könyörögtek Hozzád: az igaz hit ösvényére vezérelted a tévelygők ezreit, akik a gonosz lélek csalárdságait követték és nem ismertek Téged; hű tisztelőidnek minden ügyeikben hatalmas pártfogója voltál a letűnt századok alatt. Megcsodáljuk határtalan jóságodat és hálatelt szívvel, könnyes arccal borulunk le Előtted, hogy ezentúl is légy könyörületes irántunk. Tekints irgalmas szemeiddel reánk, akik számtalan kérésünkkel folyamodunk Hozzád. Esedezve kérünk, gyógyítsd meg betegeinket, akik szüntelenül áldják drága szent Nevedet;vidd Isten trónja elé Neked hódoló szeretteink és jótevőink reád bízott ügyeit és nyerj nekik bőséges kegyelmet; segíts meg bennünket is, méltatlan gyermekeidet, akik alázatos lélekkel tekintünk Feléd; oltalmazd édesanyai palástoddal mindazokat, akik magyar Hazánknak, a Te jogos örökségednek szent ügyét híven szolgálják; boldogítsd az egész magyar Nemzetet, hadd érezzük szent Szíved szeretetét mindnyájan, hadd dicsérjen és dicsőítsen Téged a hű magyar most földi békés otthonában és majdan a boldog örökkévalóságban a te szent Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. Boldogságos Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk.

Évközi 15 hét hétfő

Évközi 15 hét hétfő

Iz 1, 11-17; Mt 10, 34-11,1

„Minek nekem véres áldozataitok sokasága? – mondja az Úr”

Aki ismeri az Ószövetséget, tudja, hogy Isten imádása kezdettől fogva kötelező volt. Az imádás azt jelenti, hogy Istent elismerem abszolút Uramnak. Nem csak azt fogadom el józan ésszel, hogy van, létezik, él. Mert ha nem lenne egy végtelen erő, aki minden létezőnek létesítő oka, akkor semmi sem létezhetne, mert semmiből semmi sem lehet. Egyébként könnyen kimutathatjuk, hogy amíg nem létezik valaki vagy valami, addig cselekedni sem tud. Sorolhatnánk a kérdéseket, amire csak évezredes munkával nyílik rá a szemünk, s nem kitalálni, de kezelni sem tudjuk. Honnan az élet, amiről fogalmunk sincs, csak csodáljuk szemünkbe ötlő szépségeit és titkait. Az emberi ész elsődleges célja, hogy mindezekből levonja a következtetést, hogy van Isten, aki önmagától van, létezik, mindennek, az emberiségnek, nekem is lét-okom. Neki tartozom magammal és mindenemmel. Mindent tőle kaptam. Az első emberpár megértette ezt. Imádta Istent, teljes lényével odaajándékozta volna önmagát ennek elismeréséül. Isten azonban azt mondta nekik: magatok helyett adjatok nekem vissza valamit, ami nektek is kedves, azt áldozzátok föl, és én megáldalak titeket további jókkal. Amikor Isten és Izrael között létrejött a szövetség, Isten pontosan meghatározta, hogy kiknek a kezéből és mit fogad el áldozatul.„Minden hím, amely méhet nyit, az enyém, legyen. Szamarad elsőszülöttjét váltsd meg egy juhon. Ha nem adsz érte váltságot, meg kell ölnöd. Fiaid közül az elsőszülöttet meg kell váltanod. Ne jelenj meg üres kézzel színem előtt!” (Kiv 34, 18-20) Mi történt, hogy Izajásnak ezt mondja az Úr: „Minek nekem véres áldozataitok sokasága? Elegem van kos áldozatokból és a hízott állatok hájából; bikák, bárányok és bakok vérében nem lelem kedvemet” (Iz 1,11) „Ne mutassatok be többé hazug ételáldozatot! A tömjénfüst utálat számomra, az újhold, a szombat s az ünnepi összejövetel, nem tűröm a bűnt s az ünnepi gyülekezetet. Újholdjaitokat s ünnepeiteket gyűlölöm, terhemre lettek, belefáradtam, hogy elviseljem” Miért? Mert bálványt imádtok ezeken én helyettem!„Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni! Keressétek a jogot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet!”
(16-17) Szegények, özvegyek és árvák szenvednek ma is. Jó, hogy összefogunk ügyükben, és elindultunk a szeretet útján. Ez már az Isten útja, ne hagyjuk abba.

SZENT II. HENRIK

SZENT II. HENRIK

*Abbach (Regensburg mellett?),973. május 6. +Grona (Göttingen mellett), 1024. július 13.

Szent Henrik császár, akit a német császárok közül egyedül avattak szentté, Szent István feleségének, Gizellának volt a testvére. Mint Civakodó Henrik bajor herceg legidősebb fia aligha számíthatott arra, hogy egyszer a birodalom császára lesz. Az Ottó császár és atyja, Henrik közötti ellentétek miatt ugyanis hosszú időn át még az is kérdéses volt, hogy megkaphatja-e a családi örökséget jelentő hercegséget, mivel atyjától a császár elvette.

A bajor herceget a hildesheimi katedrális iskolájában tanították, és -- --nyilvánvalóan II. Ottó császár utasítására -- a papságra készítették fel. Csak akkor került vissza hazájába, amikor a császár visszaadta atyjának a hercegséget. Tanulmányait Regensburgi Szent Wolfgang püspök irányítása alatt fejezte be. 995-ben, Civakodó Henrik halála után átvette a hercegség vezetését.

Legsürgősebb feladatának azt tekintette, hogy a lehanyatlott kolostori életet a bencés regula szigorú szellemében megújítsa, és ezt -- az érintett kolostorok és a bajor püspökök gyakori tiltakozása ellenére -- végre is hajtotta. Császársága idején is nagy gondja volt az egész birodalom kolostoraira. Támogatása nélkül a clunyi reform nem terjedhetett volna el oly gyorsan és oly nagy területen a birodalomban.

Huszonkilenc éves volt Henrik herceg, amikor 1002-ben III. Ottó császár halálhírét hozták, akinek hívására éppen úton volt Itália felé, hogy seregével segítséget vigyen neki. Az utód személye körül viták támadtak. Henriknek azonban sikerült egymás után megnyernie a választó hercegeket, úgyhogy megválasztották és meg is koronázták. Ellenfelei nem hajtottak előtte fejet harc nélkül, de ő oly ügyesen nyerte meg egyiket a másik után, hogy néhány hónap leforgása alatt az egész birodalom elfogadta császárának. III. Ottó ábrándos külpolitikája után az ő higgadt, tárgyilagos politikája biztosítani tudta, hogy megmaradjon a birodalom egysége.

Hosszú éveken át a legégetőbb kérdés volt a keleti határon Chrobry Boleszláv lengyel herceg fegyveres terjeszkedésének megakadályozása. Határozott fellépéssel attól sem riadt vissza, hogy az akkor még pogány liutizekkel és redarokkal szövetséget kössön. Ezt a szövetséget a kortársak, főleg a papság élesen ellenezte, ugyanis egyik pontja szerint Henriknek le kellett mondania a szövetségesek területén történő katolikus misszionálásról. Ebben az esetben azonban nem volt más választása, hisz az egész ország érdekét szolgálta az egyháziak rosszallása ellenére is. De tudta, hogy kárpótlást kell adnia, ezért több nagy alapítást tett.

A szívós célratörés volt egyik legjellemzőbb vonása. Ez mutatkozott meg nyugat felé vezetett hadjárataiban is, melyekkel a birodalom határait megerősítette, illetve kiterjesztette. Örökösödési szerződést kötött a gyermektelen II. Rudolf burgundi királlyal, s ezzel Burgundia várományosa lett és megteremtette a feltételt ahhoz, hogy Burgundia később, II. Konrád uralma alatt végleg a birodalom része legyen. Hatalmát kiterjesztette Bázelra is, s a várost és annak főtemplomát gazdag ajándékokkal látta el. Itáliában három hadjáratot vezetett: 1004-ben, 1014-ben és 1021-ben. VIII. Benedek pápa 1014-ben Rómában császárrá koronázta.

Bármilyen áldásos volt is II. Henrik császár uralkodása a birodalom gyarapodását tekintve, az Egyház nem emiatt tiszteli a szentek sorában. Szentként azért tiszteljük, mert uralkodói hatalmával teljesen tiszteletben tartotta az Egyház jogait, és feltűnő volt személyes jámborsága és készsége a bűnbánatra. A templomokat és kolostorokat gazdagon megajándékozta. Különösen két nagy alapítás őrzi a nevét: a 981-ben feloszlatott merseburgi püspökség újjáalapítása és a bambergi püspökség megalapítása. Amellett, hogy az uralkodó nagyon reális politikus volt és a birodalom érdekeit állandóan szem előtt tartotta, egyházi alapításai mélységes hitében és egyházhűségében, valamint annak a feladatnak a felismerésében gyökereztek, amelyet szerinte az Egyháznak a világban be kell töltenie.

A merseburgi püspökség 1004-ben történt újjáalapítása megnyitotta az utat a szlávok misszionálása előtt. Nemcsak a korábban egyházi tulajdonban lévő birtokokat adta vissza a püspökségnek, hanem saját javaiból is gazdagon megajándékozta.

Legkedvesebb alapítása, a bambergi püspökség is missziós rendeltetésű volt. A terület ugyanis névlegesen már régen keresztény volt, azonban a püspöki székhely túl messze volt ahhoz, hogy a püspök igazán törődhessen a hívekkel. Henriknek hosszú tárgyalások során sikerült rávennie a würzburgi püspököt, hogy mondjon le a területről, és ezzel tegye lehetővé egy új püspökség alapítását. 1007. november 1- én végre sor kerülhetett a regnitzi püspökség megalapítására, melynek székhelye Bamberg lett. Henrik már három évvel korábban, 1004-ben megkezdte a katedrális építését Bambergben, amely valóban méltó volt arra, hogy püspöki templom legyen. A székesegyházat 1012. május 6-án szentelték fel a Boldogságos Szűz Mária, Szent Péter és Pál apostolfejedelmek, valamint Szent György és Szent Kilián tiszteletére. Sem előtte, sem utána nem volt püspökség, amely alapításakor olyan ajándékokat kapott volna, mint Bamberg. A birtokok, amelyek tulajdonába kerültek, olyan biztos alapokat jelentettek, hogy Bamberg a középkorban végig kiemelkedő szerepet játszott a német püspökségek között.

Bambergben két kolostor is Henriknek köszönheti a létrejöttét. A Szent István vértanú-templom fölszentelésekor, 1020-ban a császár személyesen fogadhatta Bambergben VIII. Benedek pápát, és a húsvétot a pápával együtt ünnepelhette a dómban. Ez volt Henrik uralkodásának egyik csúcspontja. Utolsó alapítólevelében, amellyel a fuldai kolostort alapította, ezt írta: ,,Kötelességünk, hogy az Istentől kapott javakat elsősorban Isten házainak felszerelésére fordítsuk.''

Mindezen uralkodói tevékenységét gyenge egészségű, törékeny emberi testben hajtotta végre Henrik. A források közelebbről nem nevezik meg a betegségét. Luxemburgi Kunigundával kötött házassága gyermektelen maradt. Az a későbbi korok jámbor elképzelése volt, hogy szándékosan és tudatosan vállalt József-házasságban éltek, és ezért igen nagy tisztelettel magasztalták őket. A történészek inkább arra hajlanak, hogy gyermektelensége a betegségével függ össze. Ez azonban életszentségét egyáltalán nem zavarja. Alázattal és belenyugvással hajolt meg Isten akarata előtt, és feleségével egyetértésben minden vagyonát az Egyházra hagyta, mert ,,Krisztust választotta örökösének'', ahogy a bambergi alapítólevélben írja.

Henrik 1024. július 13-án halt meg a Göttingen melletti gronai császári palotában, hosszú betegség után. Holttestét Bambergbe vitték, és a dómban temették el. Felesége, Kunigunda később mellette kapott nyugvóhelyet. A 15. század elején Tilman Riemenschneider faragta a császári szarkofágot, életéből vett jelenetekkel díszítve a sírt. És a szent császár sírjához még ma is zarándokolnak, nemcsak a németek, hanem a franciák is. III. Jenő pápa 1146. március 12-én szentté avatta, miután a nép már hosszú ideje tisztelte. Szent II. Henrik az egyetlen szent német uralkodó. A szentté avatással az Egyház elismerését is kifejezte azért, hogy Henrik minden erejével gyarapította birodalmát, ugyanakkor védelmezte és támogatta az Egyházat, s ezáltal személyében megvalósította a ,,szent birodalmat''.

Ünnepét 1631-ben vették fel a római naptárba, de nem önálló ünnepként, hanem csak megemlékezésként Szent Anaklét mellett. Önálló ünneppé 1668-ban lett, július 15-i dátummal. 1969-ben áthelyezték halála napjára, július 13-ra.

---

Istenünk, ki Szent Henriket elhalmoztad kegyelmeddel, és megadtad neki, hogy a földi királyság gondjai közepette az odafönt valókat keresse, kérünk, közbenjárására add meg, hogy kötelességeinket teljesítve siessünk országod felé!

Ferenc pápa aggódó felhívása a Közel-Kelet békéjéért

Július 13-án, vasárnap délben, az Úrangyala elimádkozása után mondott beszédében a Szentatya mindenkihez szívből jövő felhívással fordult – adja hírül a Vatikáni Rádió.

„Továbbra is fokozottan imádkozzatok a Szentföld békéjéért, az utóbbi napok tragikus eseményeinek fényében. Még élénken él emlékezetemben a június 8-i találkozás Bartholomaiosz pátriárkával, Peres elnökkel és Abbász elnökkel, akikkel együtt fohászkodtunk a béke ajándékáért, és hallottuk a hívást a gyűlölet és az erőszak spiráljának megtörésére. Valaki azt gondolhatná, hogy ez a találkozó hiába jött létre. Azonban nem! Az ima segít bennünket abban, hogy ne hagyjuk felülkerekedni a gonoszt, hogy ne törődjünk bele abba, hogy az erőszak és a gyűlölet győzzön a párbeszéd és a kiengesztelődés felett.”

Ferenc pápa arra buzdította az érdekelt feleket, minden helyi és nemzetközi felelőst, hogy ne hagyják abba az imát. Erőfeszítést nem kímélve törekedjenek arra, hogy megszüntessenek minden ellenségeskedést és eljussanak az áhított békére, mindenki javát szolgálva. A pápa arra szólította fel a Szent Péter téren jelen lévő híveket, hogy csatlakozzanak imájához. Néhány percnyi csöndes ima után a következő szavakkal könyörgött Istenhez:

„Urunk, most segíts Te nekünk! Add nekünk békédet, tanítsd meg Te, hogy mi a béke, vezess bennünket a béke felé. Nyisd fel szemünket és szívünket, és add meg nekünk a bátorságot, hogy kijelentsük: „Soha többé háborút! A háborúval minden elpusztul! (...) Önts bátorságot szívünkbe, hogy a béke építésének konkrét gesztusait tehessük meg... Tégy minket készségessé arra, hogy meghalljuk a lakosság kiáltását, amely arra kér bennünket, hogy alakítsuk át fegyvereinket a béke eszközeivé, félelmeink váljanak bizalommá és feszültségeink változzanak megbocsátássá. Ámen.”

Évközi 15. vasárnap

Évközi 15. vasárnap

Iz 55,10-11; Róm 8,18-23; Mt 13,1-23

„Az eső és a hó”

Isten már az Ószövetség idején is hatékonyan alkalmazott természeti jelenségeket a nehezebben érthető túlvilági titkok teljesebb megértetésére. Isten ugyan a földi dolgok teremtése végén jelezte, hogy az élő lények két nagy csoportja a növények és az állatok teremtése után a látható világnak lesz még egy olyan rétege, amelyik nem csak a földi életre lesz alkalmas, hanem lesz egy magasabb vonatkozása is. Így örökítette meg ezt az isteni szándékot a Biblia: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” (Ter 1,26) Ez lényege szerint azt jelenti, hogy Isten szellemi létéből is kap kis ízelítőt, az érteni és akarni tudó lelket. Azt is meghatározta az Úr, hogy a testnek kifejlődése és tökéletesedése idejére földi életet ad nekünk, amelyet a lélek irányít. A végtelenül igaz és jó Isten az igaz megismerésében és a jó cselekvésben, ebben a két vonatkozásban azért gazdagítja az embert, mert ez az az erkölcsi cselekvés, amely a túlvilági életünk örök boldogságát meghatározza. Isten irányítja bennünk ezt a magasabb rendű erkölcsi életet. Azokat a szellemi, lelki ajándékokat, amelyeket Isten a lelki életünk értésre és gyakorlására ad kegyelmeknek hívjuk. Egyikkel a megszentelő kegyelemmel az isteni életébe emeli a földi lényt, az embert. A többivel egyre jobban segíti tökéletesebben tenni a jót, ismerni az igazat. Ezek a tettre adott kegyelmek. Hogy ezek működését könnyebben érthessük, Izajás próféta erre kézzel fogható segítséget ad. A csapadék létszükséglet a növények számára. Isten küldi nekünk. A hó télen védi a nagy fagyoktól a talajt és a benne meghúzódó életeket. Lassan olvadva bele tud ivódni a talaj mélyebb rétegeibe tartaléknak. Az eső pedig tavasztól őszig adja az értékes utánpótlást. Jaj, annak a vidéknek, amely semmit, vagy nagyon kevés csapadékot kap. Kegyelem nélkül nincs lelki élet, sem üdvösség. Szent Pál a római híveknek, rajtuk keresztül nekünk is üzeni, hogy a szenvedéstől mindenki fél. Az ősbűn óta a szenvedés minden embernek kegyelem: aki szenvedni tud, már itt a földön le tudja törleszteni a bűneiért járó büntetéseket. Érdemeket tud gyűjteni, ha másokért vállal szenvedéseket. A világ megváltásának nélkülözhetetlen eszköze Jézus szenvedése, és mindaz, amit nekünk meghagyott. „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára”(Kol 1,24) Szent Pió atya egyik reggel a Szent áldozat bemutatása előtt sokan kérték, imádkozzék értük. Egy fiatal nő is ezt tette: „Atya! Imádkozzék, hogy megszabaduljak szenvedéseimtől!” Ő erre megállt, odafordult feléje és ezt mondta neki: „Szívesen megteszem, de szívesebben imádkoznék azért, hogy legyen ereje elviselni őket!”Az evangéliumban Jézus a tanítást, az Isten igazságának hirdetését mondja nagy kegyelemnek.