MAGNÉZIAI SZENT LÁZÁR

Szent Lázár atya

A kisázsiai Magnézia városában született. Már gyermekkorában kitűnt jóságával, szelídségével és együttérzésével a szegények iránt. Egész életében ékes volt önmegtagadásaival. Fiatal korában elzarándokolt a Szentföldre, hogy a szent helyeket felkeresse. Palesztinában, Szent Szabbász kolostorában 10 évet töltött el. Szent élete miatt a Papság kegyelmében is részesült. Ezután Efezus közelében felkereste a Galéza hegyet, ott Krisztus feltámadásának tiszteletére kolostort alapított, ő maga pedig egy oszlopon vezekelt. Testét a lélek szolgálatának vetve alá, sok lelki harccal törte meg testi szenvedélyeit. Isten megajándékozta őt a jövendölés és jövőbe látás adományaival Sok istenfélő ember kereste fel, hogy lelki vezetése alatt éljen. Isten előre megmondta halála idejét, de a testvérek kívánságára, lelki javukra, meghosszabbította életét még 15 évvel. Amikor eljött halála ideje, sok jó oktatással búcsúzott el vezeklő társaitól, és 1053-ban elhunyt, 72 éves korában. Ereklyéi sok csodás gyógyulást adtak még a halál után is.

Veres András megnyitotta a jubileumi Szent Márton-évet Szombathelyen

Szent Márton a békesség emberévé vált egy békétlen világban, békétlen emberek között – mondta Spányi Antal székesfehérvári püspök november 7-én a szombathelyi székesegyházban. Veres András püspök, az MKPK elnöke a Pannóniában született szentre emlékező jubileumi évet a szentmisén nyitotta meg.

Bennünk van a vágy a szép után, a jóra, az igaz megtalálására, de annyi negatív hatás, befolyás ér bennünket, hogy mindez belső harcra hív minket. A szentek ebben adnak kipróbált tanítást – hangsúlyozta szentbeszédében Spányi Antal.

Szent Márton olyan korban élt, olyan családba született, amelyben sok lehetőség volt számára, amelyek sikerrel, hírnévvel, nagysággal, olykor hatalommal kecsegtették – fogalmazott a püspök. Ő azonban nem engedte, hogy lelkét a közgondolkodás sodorja, mélyen kereste az igazságot. Hosszú kutatás után az egyházban, a keresztény tanításban, Krisztus örömhírében találta meg. Megtalálni és megismerni az igazságot részben egy pillanat műve is lehet, de hogy megérjen, ahhoz hosszabb idő kell. Szent Márton is hat éven át volt katekumen, mert egyre inkább el akart mélyedni a tanításban, amelyről érezte, hogy az az igazság – mutatott rá Spányi Antal.

Az igazságot életünk vezérlő elvévé tenni: erre tanít Szent Márton – folytatta beszédét Spányi Antal. Szent Márton nem személytelen igazságra talált rá, hanem személyesre, az Istennel való találkozásban. Az ember nem találhat önmagára, nem válhat azzá, amivé Isten terve teszi, ha nem tud Istennel találkozni, ha nem tudja létét Isten jelenlétében élni. Szent Márton ezt megértette, ezért lehet az isten- és emberszeretet csodálatos példája – mondta a székesfehérvári főpásztor.

Márton felismerte, hogy Istennek nem lehet csak valamit adni magunkból, hanem teljes egészében önmagát kell adnia, ezért is tudott egy békétlen világban, békétlen emberek között a békesség emberévé lenni. Bár üldöztetésben volt része, mint sokaknak, akik megmaradtak a hagyomány útján a korban, sohasem perlekedett Istennel, hanem az odaadottság és a befogadottság örömében élt – világított rá a püspök.

Hogyan tudott békét vinni az emberek közé? Feljegyezték, hogy élete vége felé mint Tours-i püspök azt a hírt kapta, hogy valahol felütötte fejét a békétlenség. Ekkor nem odaküldött valakit vagy odaüzent, hanem ő maga kerekedett fel, hogy összebékítse a haragosokat. Szent Márton tanítványaiban az élt, hogy ő egy olyan atya vol, aki mindig össze tudta békíteni őket.

Ebben a világban, ahol minden relatívvá kezd válni, legyünk képesek az isteni igazságot, az isteni szeretetet keresni, Isten békéjét befogadni és továbbadni – hívta a híveket szentbeszéde végén Spányi Antal.

A szentmise végén Szent Márton alakját fohászok segítségével idézték fel Veres András szombathelyi megyéspüspök vezetésével a szent ereklyéjét őrző mellékoltár előtt. A szertartás zárásaként a megyéspüspök ünnepélyesen menyitotta a jubileumi Szent Márton-évet. Szent Márton örökségét jobban megértve szebb és jobb jövő köszönt ránk – fogalmazott Veres András.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által Szent Márton születésének 1700. évfordulója alkalmából meghirdetett jubileumi évhez a magyar kormány is csatlakozik, az állami Szent Márton-év január 1-jén veszi kezdetét.

Elmélkedések 3.

Isten és a szív

 
Isten nagy erővel vonzza az embert. Az ember azonban érzi, hogy az Isten emésztő tűz (Mtörv 4,24), hogyan tehetne eleget a gyenge ember az Ő igényeinek? Az Isten jelenlétét sokszorosan megtapasztaló zsidóság is hányszor felcsúfolja Őt, amikor számos csodájának láttán is lázad ellene. A teljes odaszentelődés helyett megpróbálja a bemutatott áldozatokkal helyettesíteni szíve tökéletes hódolatát: „Gyűlölöm és elvetem ünnepeiteket, ünnepségeitek nem tetszenek nekem. Vidd el előlem énekeid zaját, hárfád zenéjét meg nem hallgatom." (Ám 5,21.23) „Szerették őt szájukkal, hazudtak neki nyelvükkel." (Zsolt 78,36) Istent azonban nem lehet becsapni: „ Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: „Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem őt! Én nem a szerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti." (1 Sám 16,7) „Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint." (Jer 17,10) Isten átlát az emberek kétszínűségén: „Mivel ez a nép szájával közeledik hozzám és ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem, és félelmük irántam csak betanult parancs, azért, íme, én ismét csodásan bánok ezzel a néppel..." (Iz 29,13) Izrael viszont így mentegeti magát: „Ki az, aki kockára tenné életét, hogy közeledjék hozzá?" (Jer 30,21) Új szív kell. „Ha azonban majd keresed ott az Urat, a te Istenedet, megtalálod Őt, feltéve, hogy egész szívedből és lelked egész eltökéltségével keresed." Mtörv 4,29) „Ennek a népnek azonban konok és dacos lett a szíve, eltávoztak és elmentek. Nem mondták szívükben: „Féljük az Urat, a mi Istenünket, aki esőt ad, korai és kései esőt a maga idejében, az aratásra rendelt heteket megtartja nekünk." (Jer 5,24) 2Amelyekért én is ellenükre járok, s ellenséges földre viszem őket, míg meg nem szégyenül körülmetéletlen szívük." (Lev 26,41) „Szívük megoszlott, de most majd megbűnhődnek! Ő maga töri majd össze bálványoszlopaikat.. (Óz 10,2) Mindezt nagyon jól érzi át Dávid, és amikor saját magát keverte szörnyű bajba, megtalálja az Istenhez térés legalkalmasabb módját. így könyörög: „Tiszta szívet teremts bennem, Isten, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!" (Zsolt 51,12) Isten új szívet ígér. A bálványimádó környezetben Isten nem lát lehetőséget, hogy megtérjen a neki annyira kedves nép, amelyet bűnei ellenére is szeret, hiszen menyasszonyának választotta. „Azért én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek." (Oz 2,16) „Körülmetéli az Úr, a te Istened szívedet, s utódod szívét, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, hogy élhess." (Mtörv 30,6)

Évközi 31. hét szombat

Évközi 31. hét szombat

Minden apostoli levélnek van bevezetése és befejezése.

 
A fő mondanivaló az evangéliumi üzenet és annak alkalmas kifejtése, de a beköszöntés és a búcsúzás is fontos, hiszen személyek vagyunk, a címzettek is személyek, akiknek igényük van arra, hogy személyes kapcsolatokat ápoljanak. Amint tapasztaljuk, itt is gondol erre a levelet író apostol. Sőt arról sem feledkezik meg, hogy mindegyik üdvözölthez legyen egy-két személyes szava, valami, ami fontos kapcsolatot jelent, ami a múltból vagy a jelenből kedves emlék. A személyes kapcsolatok itt a földön alakulnak ki, de ha az igazság és a szeretet alapján állnak, akkor az örökkévalóságban is érvényesek maradnak, sőt alaposan ki is bővülhetnek. Maga Szent Pál is megismerkedhet velünk odafönt. Elbeszélgethetünk vele, megköszönhetjük neki magvas írásait, tisztázhatunk vele némely kevésbé megértett igazságot, és együtt örvendhetünk annak a dicsőségnek, amely az ő tanítása és a mi tanulékonyságunk termése, természetesen beleértve Isten természetfeletti kegyelmeit. Aki veszi a fáradságot, tanulmányozza a név szerint megemlítettek kilétét, sok érdekességet fedezhet fel a történelem sodrából. De a levélbeli köszöntések alkalmul szolgálhatnak az egyházközség tagjainak is arra, hogy a szentmise alkalmával egymást is üdvözöljék. Lehet ez baráti, ismerősi köszöntés, de lehet alkalom arra, hogy kezet nyújtsunk a mellénk került egyénnek, akivel esetleg a régmúlt kellemetlen emlékei miatt gondosan kerültük a találkozást. Igen, ez is fontos szempont, hiszen maga Jézus hangsúlyozta egy alkalommal, hogy ha valakinek van rendezetlen problémája katolikus testvérével, az oltár elől lépjen vissza, hozza rendbe a szeretet áramlását egymás között, aztán így felszabadultan közeledhessünk közös Barátunkhoz, Jézus Krisztushoz. A köszöntés formája más és más volt korok és népek szokása szerint. A szent csók a zsidóknál azt jelentette, hogy a férfiak megfogták egymás szakállát s arra adták a csókot. Egyes népek fiai az orrukat nyomták össze. A liturgikus reformok idején jobbnak látták a kézfogás gyakorlatát meghonosítani. De ezt ne hagyjuk el, hiszen a személyes kapcsolatot teremtjük meg mellettünk ülő vagy álló testvérünkkel. A levél befejezése az apostol környezetében élők megszólaltatása. Így megismerhetünk Pál munkatársai jó néhányat. Pál boldogan említi őket, mint munkatársait, akik még a levél megírásában is segítői voltak. Mi is boldogan küldjük a nekünk kedvesek üdvözletét. Így már hírből ismerőssé válnak ők számunkra is az akkori segítők köréből, és talán még a mennyország örömei között sem jön rosszul nekik az utókor hálája, amikor megköszönjük nekik a mi érdekünkben kifejtett munkásságukat. A hálaadás ott is nagy érték, a hálátlanság pedig a földön is nagy szégyen. A befejezés nem is lehetne szebb és alkalmasabb, mint az egy igaz Istennek nyújtott hálaadás, hiszen a tanítás-tanulás ajándéka, és minden szent öröm forrása az Atya, akit Szent Fián, a mi Urunk, Jézuson keresztül dicsérünk most és mindörökké.

NOBLACI SZENT LEONARD

Szent Lénárd
 [november 6.]

Lénárd (Leonardus) annyit tesz, mint a ‚nép illata’, a leosból, ami népet, és a nardusból, ami illatozó füvet jelent, mert jó hírének illata magához vonzotta a népet. Avagy a Lénárd nevet úgy érthetjük, mint ‚aki meredélyeket választ magának’ (legens ardua), vagy az oroszlánról (leo) nevezték el. Az oroszlánnak négy tulajdonsága van. Először is bátor: miként Isidorus mondja, keblében és fejében bátorság lakozik. Így Szent Lénárd keblében is bátorság lakozott, a gonosz gondolatok megfékezése által, fejében pedig az égiek fáradhatatlan szemlélése által. Másodszor éberség lakozik benne, két dologban: alvás közben szemét nyitva tartja, s lábnyomait menekülés közben elkaparja. Így Lénárd is éber volt a cselekvés fáradozásában, éberen aludt a szemlélődés nyugalmában, s minden világi vágy nyomát eltörölte magában. Harmadszor roppant erő van az oroszlán hangjában, mivel hangja halva született kölykét is feléleszti harmadnapra, és minden vadállatot megtorpant, megállít. Így Lénárd is sok embert, akik a bűnökben halottak voltak, felélesztett, és sok halottat, akik vadállat módjára éltek, a jócselekedetekben megtartott, megállított. Negyedszer félelem lakozik a szívében, mert – Isidorus szerint – sokáig fél a kerekek zajától és a fellobbanó tűztől. Így Lénárd félte és félve kerülte a világi gondok zaját, és ezért a pusztaságba menekült: félt a földi vágy tüzétől, és ezért minden neki felajánlott kincset megvetett.

A hagyomány szerint Lénárd az Úr 500. éve táján élt. Ekkor emelte ki Szent Remig reimsi érsek a keresztelőmedencéből Lénárdot, és ő oktatta az üdvös tanításra is. Szülei első emberek voltak a frank király palotájában. A királynál akkora kegyben állt, hogy valahány foglyot meglátogatott a tömlöcben, mindet rögtön szabadon engedték. Szentségének híre nőttön-nőtt, s a király sokáig nem is engedte el maga mellől, mert alkalmas időben püspökséget akart ráruházni. Lénárd azonban visszautasította, és magányra vágyva, mindenét hátrahagyta, s Liphardusszal, hittestvérével együtt prédikálván Orléans-ba ment. Valameddig egy kolostorban éltek. Mivel Liphardus a Loire partján akart remetéskedni, Lénárd pedig a Szentlélek intésére Aquitániában akart prédikálni, csókot váltottak, és elváltak egymástól,

Lénárd sokfelé prédikált és sok csodát művelt. Limoges városához közel, egy erdőben lakott, ahol egy királyi vadászkastély is állt. Egy napon úgy esett, hogy a király itt vadászgatott, és kedvtelésből a királyné is elkísérte, amikor szülési fájdalmak jöttek rá. Miközben a király és háza-népe a királynét fenyegető veszély miatt siránkozott, Lénárd éppen keresztülvágott a ligeten, és hallván a jajgatást, elfogta a szánalom. Odasietett, s a király hívására belépett a kastélyba. Mikor a király a kiléte felől érdeklődött, s Lénárd elmondta, hogy Szent Remig tanítványa, a királyban reménység támadt. Azt gondolva, hogy a jó mesternek jó tanítványa lehet, bevezettette a királynéhoz, és kérte, hogy imádsága által szerezzen neki kettős örömet hitvese megmentésével és gyermeke megszületésével. Lénárd buzgón fohászkodott, s imádsága legott meghallgatásra talált. A király temérdek ezüstöt és aranyat ajánlott föl neki, de ő azonmód visszautasította, arra intve, hogy adja a szegényeknek: „Nekem erre semmi szükségem nincs. Valahol az erdőben, az e világi gazdagságot megvetve, egyedül Krisztusnak vágyom szolgálni.” A király erre az egész ligetet neki akarta adományozni, de ő így szólt: „Nem fogadom el az egészet, csak annyit, amennyit szamarammal ma éjjel körbe tudok járni. Ennyit kívánok csak magamnak.” Ezt a király szíves örömest teljesítette.

Egy monostort épített ezen a helyen, s két szerzetest maga mellé véve, hosszú időn át nagy önmegtartóztatásban élt. Mivel víz csak egy mérföldnyire volt tőlük, ásatott egy kutat, de nem találtak vizet. Imádságára forrás fakadt benne. Ezt a helyet Nobiliacumnak nevezte el, mivel a nemes (nobilis) király adományozta neki. Oly sok csodával tündökölt, hogy aki a börtönben hozzá fohászkodott, annak bilincsei rövidesen lepattantak, s minden akadály nélkül, szabadon távozott, és megmutatta Lénárdnak láncait vagy béklyóit. Közülük sokan vele maradtak, és az Úrnak szolgáltak. Lénárd nemes nemzetségéből hét család érkezett hozzá, s miután mindenüket eladták, a ligetben letelepültek és a közelében maradtak. Példájával még sokakat odavonzott.

Végül Lénárd, az erényességéről híres szent férfiú november hatodikán az Úrhoz költözött. Miután sok csodát vitt végbe, azon templom klerikusai azt a kinyilatkoztatást kapták, hogy másutt építsenek templomot, mivel a sokaság miatt szűk lett ez a hely, és a testét ünnepélyesen vigyék át oda. Ők pedig a néppel együtt állhatatosan böjtöltek és könyörögtek, s amikor körülnéztek, az egész vidéket hó borította, csak az a hely maradt szárazon, ahol Szent Lénárd nyugodni kívánt. Így oda vitték át. Hogy általa mennyi csodát vitt végbe az Úr elsősorban bebörtönzöttek között, bizonyítja a sírja előtt felfüggesztett különb-különbféle vasak nagy sokasága.

A limoges-i vicomte hajdan egy igen súlyos láncot készíttetett a gonosztevők elrettentésére, amelyet a vár tornyának egyik kiszögellésében helyezett el. Akit nyakánál fogva kilógattak a láncon, kitéve az időjárás viszontagságainak, úgy érezhette, mintha nem egy, de ezer halál szorongatná. Történt egyszer, hogy Szent Lénárd egy szolgáját, bár ártatlan volt, kikötötték ezen a láncon, s amikor már majdnem kilehelte a lelkét, maradék erejét összeszedve Szent Lénárdhoz fohászkodott, hogy ha másokat megszabadít, segítsen saját szolgáján is. Rögtön megjelent Szent Lénárd, ragyogó öltözékben, és így szólt: „Ne félj, nem fogsz meghalni! Kelj fel, és hozd magaddal templomomba ezt a láncot! Kövess engem, előtted megyek!” Az fel is kelt, megragadta láncát, és egészen a templomig követte Szent Lénárdot. A kapu elé érve a szent elbocsátotta szolgáját. Az belépett a templomba, amelyet még Szent Lénárd épített, elbeszélte mindenkinek a csodát, és a sír előtt függesztette fel a nehéz láncot.

Egyszer egy férfi, aki Szent Lénárd ligetében, Nobiliacumban lakott, és felettébb bízott a szentben, egy zsarnok fogságába került. A zsarnok imigyen gondolkodott magában: „Az a Lénárd minden köteléket megold, jelenlétében a vas minden ereje, mint tűzben a viasz, semmivé foszlik. Ha tehát ezt az embert megbéklyózom, Lénárd rögtön itt terem és megszabadítja, de ha fogva tudnám tartani, ezer solidus váltságdíjat is kaphatnék érte. Már tudom is, mitévő legyek. Tornyomban ásatok egy mély gödröt, bilincsbe verve leeresztem oda, fölébe pedig egy fakalyibát csináltatok, ahol fegyveres vitézeim fognak hálni. Még ha szétroppantja is a vasat, a föld alá akkor sem juthat le.”

Miután mindazt véghezvitte, amit kigondolt, a rab többször is segítségül hívta Szent Lénárdot. Éjjel megjelent neki a szent. A kalyibát, amelyben a katonák feküdtek, felfordította, és mint a halottakat a sírba, bezárta őket a kunyhó alá. Majd nagy fényességgel belépett a gödörbe, megragadta híve kezét, és ezt mondta: „Alszol-e vagy ébren vagy? Íme, itt van Lénárd, aki után vágyakoztál.” Az csodálkozva mondta: „Uram, segíts rajtam!” Láncai tüstént széttörtek, s Lénárd a rabot saját karjaiban vitte ki a toronyból, majd hazáig, a házába vezette, s közben mint jó barátok társalogtak.

Egy zarándok Szent Lénárd templomának meglátogatása után hazaindult. Auvergne-ben fogságba esett, és egy verembe zárták. Kérlelni kezdte őket Szent Lénárd szerelmére, hogy engedjék szabadon, hiszen semmit sem ártott nekik. Azt válaszolták, hogy hacsak bőséges váltságdíjat nem fizet, el nem eresztik. Mire ő: „Ezt intézzétek el Szent Lénárddal, akire én rábíztam magam.” Következő éjjel megjelent Szent Lénárd a vár urának, és utasította, hogy engedje el a zarándokot. Reggelre kelve látomását csak álomnak tartotta, s a zarándokot semmiképpen nem akarta elengedni. Másnap éjjel Lénárd újból megjelent, de parancsának a várúr ezúttal sem engedelmeskedett. A harmadik éjjel azonban Szent Lénárd megragadta a zarándokot, és kivezette a városból. A torony a vár középső részével együtt leomlott, sokakat maga alá temetett, csak a várúr életét kímélte meg, hogy szenvedjen összetört lábával, és viselje szégyenét.

Amikor Britanniában egy bebörtönzött vitéz segítségül hívta Szent Lénárdot, az minden jelenlévő szeme láttára és csodálkozására megjelent a ház kellős közepén. Belépett a börtönbe, széttörte a láncokat, s a vitéz kezébe adta, majd átvezette őt a jelenlevők között, mindenki rémült ámulatára.

Élt egy másik Lénárd is, ugyanabban a rendben és azonos erényekkel, akinek teste Corveyben nyugszik. Noha kolostor élén állt, annyira megalázta magát, hogy mindenkinél alacsonyabb rangúnak tűnt. Szinte az egész nép hozzá sereglett, s ezért néhány irigye azt sugallta Clothar királynak, hogy ha nem lesz résen, Lénárd nagy károkat okozhat a frank királyságnak, mert a vallás ürügyén sokakat maga köré gyűjt. A hiszékeny király számkivetésbe küldte Lénárdot. A katonák azonban Lénárd szavaira úgy megrendültek, hogy megígérték, tanítványai lesznek. A király maga is megbánta tettét, bocsánatot kért, s a gyalázkodókat megfosztotta javaiktól és tisztségeiktől. Lénárdot nagyon megszerette, és csak az ő kérésére egyezett bele, hogy a rágalmazók visszanyerjék korábbi méltóságukat. Ő is megkapta Istentől, hogy a bebörtönzöttek az ő nevének segítségül hívására megszabaduljanak.

Mikor pedig egy napon Lénárd imádságba merült, egy nagy kígyó kúszott fel a lábától a kebléig. Imádságát azonban nem szakította félbe, hanem azt bevégezve szólalt csak meg: „Tudom, hogy megteremtésed óta nyugtalanítod az embereket, amennyire csak tőled telik. Ha hatalom adatott neked felettem, tedd velem, amit érdemlek.” Alighogy e szavakat kimondta, csuklyáján át előkúszott a kígyó, és holtan hullott a lába elé. Ezután két, egymással viszálykodó püspököt kibékítve megjövendölte, hogy másnap bevégzi életét az Úr 570. éve táján.

Nincs több idő! – a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőinek szociálpolitikai helyzetjelentése

„Az idők jelei” címmel vitairatot adott ki a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és a Professzorok Batthyány Köre. A szociális fejezetet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat két vezetője, Vecsei Miklós alelnök és Tarnai Zoltán regionális ügyvezető írta.

Az alábbiakban a vitairat szociális fejezetét teljes terjedelmében közöljük.

Visszajelzés nélküli működés

Az évek során számos alkalommal átalakított szociális ellátórendszer jellemzői között egyvalami maradt következetesen állandó: a visszajelzés nélküli működés. Másként mondva: a közmegegyezésen alapuló mérések, a kiindulási alapként elfogadható tények hiánya végigkísérte az elmúlt 25 évet. A társadalmi változásokat évtizedes távlatokban szokás értékelni, az ellátási reformokról így csak hosszú idő után derülnek ki, vajon közelebb vittek-e a kitűzött célokhoz, vagy épp ellenkezőleg, távolabb sodortak tőlük. Érdemi visszajelzés, kritikus értékelés rendszerint csak a következő politikai ciklus elején készül, amikor az addig alkalmazott eszközöket lecserélik. Pedig nem biztos, hogy minden esetben az eszköz volt rossz, csak éppen nem akadt senki, aki a változásokat nyomon követte, hiteles módon mérte volna. A konszenzus alapján végzett monitorozás, a továbblépéshez szükséges tények ismerete a szociális politika talán legjobban hiányzó eleme. Hogy mekkora hiányról beszélünk, azt jól érzékelteti, hogy különböző csoportokhoz tartozó szakemberek azon vitatkoznak, tulajdonképpen hány gyerek éhezik Magyarországon.

Ciklusonként változó prioritások

Az elmúlt 25 év magyarországi szociálpolitikájára is igaz, hogy legfontosabb célkitűzései, meghatározónak mondott értékei politikai ciklusonként változtak. Az egymást váltó kormányok újabb és újabb elvárásokat helyeztek előtérbe, a segélyezési és szolgáltatási rendszerek átalakítása azonban soha nem sikerült maradéktalanul. Ha valaki az intézmények mindennapi tevékenységét vizsgálva azt próbálná megfejteni, hogy az egyes ellátások feladatait meghatározó előírásokat milyen világnézetet valló testület fogalmazta meg, többnyire csak találgatni tudna. A ciklusról ciklusra átörökített, sokszor átalakított rendszer hol jól, hol rosszul működik. Egyértelmű értékei mellett gyorsan megtapasztalhatók a határai is. Működésének esetlegességét jelzi, hogy míg a Nyugati aluljárójában üldögélő hajléktalan ember kétszáz méteres körzetben talál magának ingyen ebédet és fürdési lehetőséget, háromszáz méterre sem kell elmennie orvosi ellátásért, ötszáz méteres körön belül fűtött szállás várja, és még adomány ruhával is ellátják, addig száz kilométerrel keletebbre, egy hevesi kis falu szélső házában észrevétlenül halálra fagyhatnak az ott élő nélkülözők, mert tíz kilométeres sugarú körben nincs senki, aki meghallaná a segélykérésüket.

Eltorzult értékítélet

Ez azért is érdekes, mert a rendszerváltás óta eltelt idő alatt a gyerekszegénység ügye volt az egyetlen olyan kérdés, amelyben széleskörű konszenzus alakult ki. A „Legyen jobb a gyerekeknek” nemzeti stratégia volt az első (és mindeddig egyetlen) olyan jogszabályban rögzített szociális program, amelyet egyhangú döntéssel fogadott el az országgyűlés. De még a kivételes egyetértés sem hozott áttörést a társadalom értékítéletében. Mert társíthatunk bármilyen prioritásokat is az ügyük mellé, amíg a gyerekeinkkel foglalkozó dadáknak, óvónőknek, tanároknak az éppen adható minimális összeghez igazítjuk a fizetését. Érdemes megnézni, miért keres többet a fodrász, az autószerelő vagy az informatikus, miért értékeljük többre a munkáját annak, aki a hajunkkal, az autónkkal vagy a számítógépünkkel foglalkozik, mint akire a gyermekünket bízzuk. Ez a társadalmunk eltorzult értékítéletét mutatja. A gyerekek ügye nem lehet másodlagos. Itt nem lehet kompromisszumokat kötni. Nem határozhatja meg a sorsukat az, hogy hová születtek. Ha másként nem megy, akkor alkotmányos garanciákkal kell megerősíteni a gyerekek jogait az őket megillető esélyekhez. Érdekes módon az üzleti világ már megtalálta azt a modellt, amely az esélyteremtést finanszírozni tudja, a piacon már bebizonyosodott például az, hogy a gyerekek sportolásába érdemes befektetni, különösen, hogy az állam ezt még adókedvezményekkel is támogatja. Ha pedig tízezer gyereket megtanítunk focizni, előbb-utóbb lesz közöttük kettő olyan, akiért csillagászati összeget fizet majd a Barcelona. De nem érné meg hasonló ösztönzőket találni a hátrányos helyzetű gyerekek fejlesztésére? Mi történne, ha valakik a nehéz sorsú gyerekek jövőjébe fektetnék be a pénzüket, ha kifizetődő vállalkozás lenne halmozottan hátrányos helyzetű gyerekből képzett szakembert, orvost, közgazdászt nevelni? Annak belátásához mindenesetre nem szükséges pénzügyi végzettség, hogy a felemelésük költségei összehasonlíthatatlanul alacsonyabbak annál az összegnél, amit ugyanezen gyerekek után segélyként, szociális ellátás díjaként kell majd kifizetni, ha az ő életükben nem történik érdemi változás.

Középpontban a család

Ez egy olyan alapigazság, mint az, amelyik kimondja, hogy a szociálpolitika leghatékonyabb eszköze a család. Egy jól működő, a tagjainak biztonságot adó család külső segítség nélkül képes megoldást találni a legtöbb szociális kérdésre. A Magyar Katolikus Püspöki Kar kilencvenes években kiadott, ám a legtöbb megállapítását tekintve ma is fájóan aktuális Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevele egyértelműen foglal állást a család szerepéről: „Az egyház a társadalom legfontosabb elemi sejtjének a családot tartja. Itt sajátíthatja el a gyermek azokat az értékeket, melyek segítségével a társadalom hasznos tagjává válhat. A családnak úgy kell élnie, hogy tagjai megtanulják a fiatalokról és idősekről, a betegekről vagy hátrányos helyzetűekről, valamint a szegényekről való gondoskodást és ellátást.” A jelenlegi kormány családpolitikájának ezzel kapcsolatos szándékai jók. Alapvető érték a családban élő, dolgozó ember. A család megerősítésére irányuló – az ország erejét figyelembe véve olykor irracionálisnak tűnő – figyelem és támogatás mindenekelőtt azért szükséges, mert ha valamit meg akarunk tartani, azt ilyen intenzitással és ilyen hosszú időn keresztül kell támogatni. Még akkor is, ha a támogatások univerzalitása okkal válthat ki vitákat. Közösségünk családban élő, dolgozó tagjai reménnyel tekinthetnek a jövőbe. De vajon az ő boldogulásuk előmozdítja-e az ország árnyékosabb oldalán élőket? Igaz-e, hogy a biztonságban felnövekedők értik, érzik felelősségüket az elesettebbek felé? Megjelenik-e közbeszédünkben a leszakadókért való aggódás?

A nyomor felemészti a jövőt

A nyomorúsággal a magyarországi szociálpolitika nem tud mit kezdeni. Nincs rá eszköz, nincs ajánlott módszer, de még egységes szemlélet sem alakult ki. Az állami szereplők tehetetlenségét látva egyházi és civil szervezetek kísérleteznek a nyomorban élő emberek, nyomorba süllyedt közösségek felemelésével. A nyomor nem a szegénység súlyosabb fokozata, hanem egy attól különböző, minőségében másik élethelyzet. Olyan állapot, amit már nem lehet a pénz hiányával, a háztartási javak szűkösségével leírni. A nyomor ugyanis céltalanná teszi az életet, felemészti a jövőképet, szétmarja a közösséget. A nyomorban élő ember számára nem létezik a holnap, mindig csak „ma van”, és nem számít más, mint a pillanatnyi szükség csillapítása. Immár nemcsak egyedi esetekről, hanem nyomorban élő közösségekről, nyomorgó falvakról is beszélhetünk. Magyarországon 300 és 500 közé tehető azoknak a kistelepüléseknek a száma, ahonnan már mindenki rég elmenekült, aki csak megtehette. Az ott maradottak hó végén egyedül az uzsorástól kérhetnek segítséget, a gyermeklányok számára gyakran prostituálttá lett nővérük sorsa a legerősebb példa, a tizenéves fiatalok pedig kényszerből válnak felnőtté, és lesznek idejekorán maguk is szülőkké, miközben szerencsésebb körülmények közé született kortársaik még az érettségire készülnek. Ezeken a településeken, településrészeken képtelenség egészségesen felnövekedni. Mit lehet tenni? Mit várhatunk ma, amikor az országot belülről szorító, pusztító bajt, felülírja a beláthatatlan méretű, határainkon túlról érkező kihívás? Vagyunk-e elegen, akik képesek reális képet festeni és emberi szavakat mondani?

A huszonnegyedik órán túl

Nincs több idő, túlfutottunk a huszonnegyedik órán. A kormány az EU2020 stratégiához készített dokumentumában 1 millió 700 ezer deprivált, azaz minden emberitől megfosztott személlyel számol, amelyet 2020-ig 20%-kal kíván csökkenteni. Ez fájdalmasan szerény, de sokatmondó vállalás. Közel másfél millió a lét peremén tengődő ember. Ennyi nyomorúságot hordozva nem lehet sikeres az ország. Józanul, társakat keresve, újra kell gondolnunk a feladatokat. Új szemléletű, pragmatikus szociálpolitikára van szükség. Pontos diagnózisokra, célzott terápiára és olyanra, amely képes önmagát korrigálni. Ha nem így indulunk, rosszul fogunk segíteni. Rosszul segíteni pedig bűn. Kezdjük az elején. Kezdjük a gyermekekkel. Talán a gyermekek nyomora olyan seb társadalmunk testén, amely mindenkinek fáj. Nem kellene több, mint 25 év célzott, logikus, nagyvonalú, kitartó munka. És ez a 25 év elkezdődött.

Elmélkedés 2.

Az ószövetségi törvény nem tudta megváltoztatni a zsidók szívét.

 
Ezért az Úr más utat választ: „Ez lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok után a napok után, mondja az Úr, törvényemet a bensejükbe adom és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek" (Jer 31,33) Az érzéketlen, fásult, sőt megkövült szívet csak Isten tudja megváltoztatni.Ő nemcsak megváltoztatja, hanem gyökeres cserét eszközöl: „Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok minden szennyetektől, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok."(Ez 36,25-27) Ezt az új szívet azonban nem lehet emberi erővel biztosítani. Ehhez a mennyei kegyelem igen nagy bősége kell, amelyet csak az Isten régtől megígért követe tud elhozni és megadni az új népnek, amely megérti Őt, mert egészen közelről tapasztalja Istent az Ő Fiában a beteljesedést. Isten, mint láttuk, azt akarta, hogy népe egész szívével csatlakozzék hozzá, mert a szív az egész embert jelenti, és csak benne találkozik teljesen Isten és ember. Ez a titok, hogy teljes, tökéletes egység alakuljon ki, a két természet szétválaszthatatlanul összetalálkozzék és együtt is maradjon, a megtestesülésben valósult meg, nyitott új utat. 

Évközi 31. hét péntek

Évközi 31. hét péntek

„Így tehát becsületbeli dolognak tartottam hirdetni az evangéliumot, de nem ott, ahol Krisztus neve már ismert volt”

Szent Pál apostol mind terjedelemben, mind súlyos igazságok alapos magyarázásában legnagyobb levelének befejező részéhez érkezett, és vele együtt mi is. Remélhetőleg velünk kapcsolatban is nyugodtan írhatta Pál, mint tette az eredeti címzettekkel: „Testvérek, veletek kapcsolatban meg vagyok győződve arról, hogy ti is telve vagytok jósággal, bővében vagytok az ismeretnek, és képesek vagytok figyelmeztetni egymást”. (14) A „jó” bölcseleti meghatározása azt jelenti, hogy valami megfelel a céljának. Ha tehát Pál megelőlegezi a rómaiaknak és a budapesti híveknek is ezt a minősítést: „tele vagytok jósággal”, akkor arra céloz, hogy meggyőződéssel vallja, az evangélium hallgatásában és megértésében kívánt figyelem és jóakarat megvolt bennetek akkor is, amikor az evangélium tanítása nehéz, sőt talán nagyon nehéz részeit taglaltuk. „Bővében vagytok az ismereteknek” azt jelentheti, hogy a rómaiak is hallottak már igazságokat, amelyeknek ismerete megkönnyíti a magyarázatot az újabb ismeretek elsajátításához. Aki megértette ezeket a tanításokat, az merészen vállalkozhat arra, hogy felhívja mások figyelmét a nekik új igazságokra, el tudja kezdeni az értelem felajzását, és el tudja irányítani az igazság keresőit. Indoklást is fűz a mondottakhoz az apostol: „Itt-ott merészebben írtam nektek, testvérek, hogy emlékeztesselek benneteket bizonyos dolgokra. Annak a kegyelemnek erejében tettem ezt, amit Isten adott nekem, hogy Krisztus Jézus szolgája legyek a pogányok között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát végezzem, s így a pogányok kedves, és a Szentlélek által megszentelt áldozattá legyenek”. (15-16) Pál bevallja, hogy maga is nagy kegyelemként élte meg ezeknek a merész, a zsidóknak is teljesen újdonságnak ható igazságokat, mint azt, hogy van megigazulás, és kizárólag Jézus Krisztusnak köszönhető, hogy az eredeti bűn és a személyes halálos bűn állapotából is ki lehet szabadulni, meg lehet tisztulni a megváltó Jézus kereszthalála és feltámadása révén. A zsidóknak, így Pálnak is csak nehezen vált világossá, hogy sem az ószövetségi törvény, sem annak törvényes áldozatai ezt nem tudták megadni, hiszen csak előkészítő mozzanatok voltak a jézusi áldozathoz. Az ábrahámi körülmetélés sem adott megtisztulást önmagában, hanem a hitnek megmutatása volt a választott nép testén, hogy hisznek az Ábrahámnak adott ígéretek teljesülésében, ami a zsidó nép révén jön létre úgy, hogy ők szülik meg a Megváltót. A megváltói szenvedés azonban Jézus személyes műve, és amikor ez megtörtént, attól kezdve csak ennek hittel történő elfogadása adhatja a szentségi megigazulást a keresztségben és a bűnbánat szentségében. Hogy mennyire nehéz probléma a teljes megigazulás, vagyis hogy bűnösből Isten igaz gyermeke lehet valaki, mutatja, hogy Luther Márton, mint lehetetlent tagadta. Azt mondta, Isten csak jótékonyan betakarja a bűnöket, de azoktól ténylegesen megszabadulni nem tud az ember. Embernek valóban lehetetlen, de Istennek minden lehetséges. ( Mt 19,26)

SANTHIAI SZENT IGNÁC

SANTHIAI SZENT IGNÁC

 kapucinus 

(1686-1770)

A Piémonte-i Santhia*-ban született nemesi családtól. Keresztneve: Lőrinc. Apját már hétéves korában elveszítette. Anyja gondos nevelésben részesítette, s később tudós és szentéletű pap rokonára bízta. Így nem csoda, hogy Lorinc a papi hivatást választotta. Kezdo papi éveiben sikeresen működött mint népmisszionárius és káplán. Szülővárosában számítottak rá. Ő azonban 30 éves korában a szerzetesi hivatás mellett döntött s jelentkezett a kapucinusoknál, ahol az Ignác nevet kapta. A novíciát után Torinoban és a környéken működött, majd 1731-ben a piemonti novíciusok magiszterévé nevezték ki. 14 éven át összesen 121 kiváló - néhány szentéletű - szerzetes került ki keze alól. Krisztus követésére nevelte őket ferences szellemben. 1744-ben egy volt tanítványa, akkor már Kongóban misszionárius megbetegedett, írt Ignácnak s imáját kérte. Ő többet tett: a szentségi Jézus előtt elvállalta rendtársa betegségét, cserébe annak gyógyulásáért. Isten elfogadta felajánlását: a misszionárius meggyógyult, o pedig megbetegedett, s abba kellett hagynia újoncmesteri tevékenységét. Visszakerült Torinóba. Élete utolsó 24 évét itt töltötte, az ún. kapucinus dombi kolostorban; betegsége ellenére gyóntatott, prédikált, más rendházakban lelkigyakorlatos beszédeket tartott, amellett rendszeresen legyalogolt a városba betegeit látogatni, akik várták vigasztaló szavát s néha csodásnak bizonyuló áldását. Szavajárása volt: „A mennyország nem a lustáké, - dolgozzunk hát!” A Szűzanya iránti szeretete „őrömének oka” lett. Éjszaka órákat töltött a szentségi Jézus oltára előtt. Néha elragadtatott imában találták, egyéb csodálatos eseményekro1 is tud a rendi hagyomány. Az engedelmesség egyik fő erénye volt életében, ehhez hűen fejezte be életét is. Amikor azt imádkozták mellette: „Költözzél el e világból, keresztény lélek”, - mosollyal az arcán halt meg 84 éves korában, szentség hírében. VI. Pál 1966- ban boldoggá, II. János Pál 2002-ben szentté avatta.

Santhiai Szent Ignác mondásaiból:

„Az engedelmességnél nem tudunk Istennek kedvesebb dolgot felajánlani.”

„Nekünk, szerzeteseknek tudnunk kell, hogy a betegség, a kereszt: a jóságos Isten megtisztelő látogatásai számunkra. Azt akarja, hogy ezeket türelemmel viseljük.”

Imádság:

Mindenható, örök Isten, te azt akartad, hogy az engedelmesség állítsa helyre azt, amit a gőg elrontott. Engedd kegyesen, hogy Szent Ignác közbenjárására és példájára készek legyünk akaratod teljesítésére, hisz tanításod szerint ez volt megváltásunk kezdete is. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ferenc pápa üzenete a Budapesti Demográfiai Fórum résztvevőinek

Ferenc pápa a Vatikánban - AFP

A november 5. és 7. között megrendezett Budapesti Demográfiai Fórum első napján európai politikusok, neves közéleti személyiségek beszédei, hozzászólásai hangzottak el. Ferenc pápa államtitkára, Pietro Parolin bíboros aláírásával levélben üdvözölte a résztvevőket.

Népesedés, foglalkoztatottság, család, migráció Európában

A tanácskozás célja a demográfiai folyamatokkal kapcsolatos kérdéskörök megvitatása, így az európai népesedési folyamatok család-, gazdaság-, foglalkoztatáspolitikai és migrációs összefüggéseinek megtárgyalása, valamint a lehetséges megoldások feltérképezése. Az országok közötti együttműködéstől és összefogástól a demográfiai folyamatok és ezzel összefüggésben a családok középpontba helyezését, a pozitív európai népesedési folyamatok elősegítését és a családfókuszú döntéshozatal előtérbe kerülését remélik. Ferenc pápa levélben üdvözölte a rendezvény résztvevőit, üzenetét Vincenzo Paglia érsek, a Család Pápai Tanácsának elnöke olvasta fel.

Ferenc pápa: hogyan tudjuk támogatni a családokat?

Ferenc papa örömmel értesült a rendezvényről, és szívélyes üdvözletét küldi a magyar kormánynak, a civil és egyházi szervezeteknek, akik összegyűltek erre a fontos eseményre. Tekintve, hogy a fórum a családra és annak lényegi hivatására reflektál, amely elősegíti az igazságos és egészséges társadalmat, a Szentatya biztosítja a jelenlévőket imádságos támogatásáról. Arra bátorítja a résztvevőket, hogy gondolkodjanak el azon, milyen konkrét módon lehet támogatni a családi életet, különösen annak fényében, hogy mennyi kihívás előtt állnak a párok a családalapítás és gyermekvállalásuk előtt. Ferenc pápa készséggel küldi áldását a bölcsesség és lelki erő zálogaként mindazok számára, akik összegyűltek a budapesti demográfiai fórumra.

Elmélkedések 1.

Gyermekded bizalom a hit és a keresztény élet csúcsa

 
A missziós küldés pillanatában nem ez az öröm ragyog-e Jézus arcán, amikor azt mondja: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül." (Mk 16,15-16) Ez az öröm áriája! Tanítsátok őket hinni, remélni, szeretni, - és szenvedni is. Sorsuk az én sorsom lesz, de dicsőségemet is megosztom majd velük. „Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességtek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot." (Jn 16,33) Látott-e már valaki olimpiai vagy világbajnokot azért felkerülni a dobogó legfelsőbb fokára, mert előtte éveken át csak a hasát vakargatta? A győzelem mindig kemény munka, edzések végeláthatatlan sora, sokszor bizony szenvedés jutalma. Miért lenne ez másként az örök üdvösség dolgában? Szabad-e a papnak, szerzetesnek vidámnak lenni? Nemcsak szabad, hanem egyenesen kötelesség. „Isten a jókedvű adakozót szereti." (2Kor 9,7) Mi, szerzetesek mindent odaadtunk Istenért, tegyük ezt úgy, ahogy Jézus a böjtöt ajánlotta:„Amikor böjtöltök, ne legyetek bús képűek,mint a képmutatók." (Mt 6,16) Mi kegyelmeket közvetítünk. E szomorú világban igen nagy szükség van a mosolygó szerzetesre, mert Isten biztatását jelenti: aki Jézus szerint Istennek él, az a boldog ember, nem a harácsoló. Különösen az örökös veszekedést, verekedést látó gyerekeknek fontos a mosolyunk. A mosolyunk ne máz-szerű mosoly legyen, hanem szívből jövő. A szív bőségéből fakadó. Jézus mondta modern kori látnoknak: az a baj, hogy a szívetek nincsen tele az én békémmel. Ha tele lenne, túlcsordíthatnátok másokra is. Merjünk tiszta, jóízű tréfákat mondani. A legnagyobb veszekedés is leszerelhető vele. Kell a vidámság. Assisi Szent Ferenc megszólított egy lehangolt testvért: Testvér, miért vagy szomorú? Ha vétkeztél, menj, gyónj meg, aztán légy vidám! Nem ok nélkül nevezték „giocolatore di Dio"-nak. Más szenttől olvastam: „Szomorú egy szent, aki szomorú". Nagy forgalmú templomban mondta egy hívő a néhány hete odakerült idős szerzetesnek: Olyan jó, hogy itt van, mert mindig mosolyog. Bárcsak az ítélő Krisztusnak is ez lenne a véleménye rólunk: olyan jó, hogy itt vagy, mert mindig mosolyogsz. 

Szent Imre herceg

Szent Imre herceg ünnepén

 
„Legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia”

 
Kinek szól ez a krisztusi figyelmeztetés? Nyilván minden embernek, mert minden ember Isten szolgája. Mindenki viszonyul Urához azzal, ahogy végzi vagy elhanyagolja szolgálatát. És mindenkink lejár a szolgálata, mindenkit elszámoltat a túlvilágra távozott Emberfia, vagyis Urunk, Jézus Krisztus. Szent Istvánnak sok gyermeke született feleségétől, Gizellától. Neki nem az volt a fájó gond, mint édesapjának, Géza fejedelemnek, hogy sokáig nem született fia. Tőle azt az áldozatot kérte az Úr, hogy kis korukban adja át gyermekeit mennyei követnek Jézus és édesanyja mellé. Minden gyermeke aprócska korában halt meg, kivéve Imrét. Szent István nagyon hálásan vette ezt a próbatételt. Családja több tagja Boldogasszonyunk mennyei udvarába került a keresztség által, ott képviselték szüleiket és népüket. Imre pedig erős, egészséges férfivá érett. Mind lelki, mind testi síkon igazi herceg volt, a magyar jövő reménye, aki mindenek felett Istene és népe szolgálatára tudja szentelni életét. Apja taníttatta az általános és a magyar műveltségre. Mindkettőre szüksége volt, hiszen népét meg kellett őriznie önazonosságában, de rendelkeznie kellett a környező európai népek kultúrájával, mert már közéjük tartoztunk a szentistváni bölcsesség döntésével: a nyugati keresztény kultúrkört befogadtuk és értékhordozói lettünk Róma püspökének, a pápának áldásával. A tőle kapott korona azóta is bizonyság erre. Imre szívta magába a magyar értékeket édesapjától, az európaiakat édesanyjától, majd hazánkba települt isteni küldöttől, Gellért velencei bencés apáttól, aki a bolognai egyetemen szerzett tudásával igazi magas műveltséget adhatott rendkívül értékes tanítványának. Boldog szülők, áldott nemzet, amelynek ilyen alaposan felkészült trónörököse készült folytatni az édesapa csodálatos művét, nem szobatudósnak készítették fel őt. A magyarok királyának erős, testben is egészségesen nevelt férfiúnak kellett lennie, aki tudása mellett kiváló lovag, a fáradságot jól tűrő szervező és alkalmanként bátor és leleményes hadvezér is lehessen. Személyes bátorságára vall, hogy nem testőrsége védő gyűrűjében lőtte meg az eléje hajszolt, kifáradt vadat, hanem egymaga vadászott. Ki hinné el, hogy a védelem mellett nem segítették volna életét megmenteni testőrei, amikor a sebzett vadkannal viaskodott. Természetes volt, hogy édesapja vallási ismeretekkel és gyakorlatokkal is bőven segítette jelleme, lelke fejlődését. Éjszaka is vigyázott rá személyesen. Boldog örömmel köszönte meg Istennek, hogy fia felserken álmából, ágya mellett térdelve imádkozik. A veszprémi kápolnában pedig egészen az ég Urának szentelte életét. Ez a szüzességi fogadalom bizonyára zavarta szentéletű édesapja elképzelését, aki rá utódként és családja törzsökeként is számított, de nem késztette fiát elhatározása megmásítására. Ez is nagy kegyelem volt mindegyikük részére. Szent István fia váratlan halála után jutott el a végső döntésre, hogy országát és népét a mennybevitt Szűzanyának adja végrendeletileg, és örökös mennyei Királynő hatalma, védelme alá helyezi. Ez ezer évet biztosított Magyarországnak. Reméljük, nekünk, most élőknek hitet ad arra, hogy a világ Királynője Magyarok Nagyasszonyaként újabb évezredre segíti hazánkat. Jézus eljövetele felmagasztalásunkat jelentette akkor, jelentse ma is.

NAGY SZENT JOANNIK

Nagy Szent Joannik atya

Joannik a bithiniai Marikatik nevű faluból származott. Amikor felnövekedett, szülei rábízták, hogy őrizze a nyájat. Bár keveset értett a tudományból, mégis felülmúlt értelmében sok tanult embert. Szeretett imádkozni. Olykor egész napra elhagyta nyáját, keresztet vetve rá, hogy magányosan imádkozzék. Isten épségben őrizte meg a nyájat. Így érte el az ifjúkort. Abban az időben a gonosz Leó császár uralkodott. Egész birodalmából fiatal férfiakat keresett és gyűjtött hadseregébe. Követei rátaláltak Joannikra, és éveken keresztül a hadsereg bátor és erős katonája lett. Egy darabig a szentképek elleni mozgalomnak is tagja lett, de Isten kivezette belőle. A harcok befejeztével elhagyta a világ hiuságát ‚ eltávozott az Olimposz hegyére, és sok éven át a vad és puszta helyeken vezeklő életet élt. Állandó testi fáradsággal harcolt szenvedélyei ellen, és nagy tökéletességre tett szert. Isten megajándékozta őt nagy bölcsességgel, csodatevő erővel és a jövőbe látás képességével. Sokan keresték fel őt, hogy imádságait kérjék, lelki tanácsokat kapjanak, és közbenjárónak kérjék fel Isten előtt. Sok lelki segítséget és oltalmat nyertek szent imáiból. Életét 846-ban fejezte be november 4-én, 94 éves korában. Halála napján az Olimposzt lakó szerzetesek tüzes oszlopot láttak a földről az égbe szállani, amelynek angyalok nyitották meg a mennyek ajtaját. Ebből tudták meg az atya halálát.

 

Jelenits István beszéde Nemeskürty István temetési szertartásán

November 3-án a budapest-belvárosi (Szervita téri) Szent Anna-templomban helyezték örök nyugalomra az életének kilencvenegyedik évében elhunyt Nemeskürty Istvánt. Gyászszertartását szentmise keretében Jelenits István piarista szerzetes vezette, búcsúztató beszédét az alábbiakban közreadjuk.

Nemeskürty Istvánt – hozzátartozói kérésére – a család és Orbán Viktor miniszterelnök kísérte el utolsó útjára, hamvait a templom urnatemetőjében helyezték el.

* * *

Nemeskürty István, akinek hamvait imádságos szívvel helyezzük el itt, a szervita templom oltára alatt, 90 éve, 1925-ben született. Katonának készült, fiatal hadnagyként, még nem is húszévesen került a háború utolsó heteiben amerikai fogságba. Rá is illenek azok a sorok, amelyekkel a nála négy évvel idősebb Pilinszky János jellemezte 1965-ben nemzedéküket: „A mai negyveneseket az elmúlt háború érlelte nemzedékké. Sötét keret, tragikus indulás. Mégis úgy érzem, kevés nemzedék kapott szélesebb és egyetemesebb tanítást útravalóul… A háborúban valamennyien otthontalanokká váltunk, s maga a közös tragédia lett egyetemes otthonunk… A mi nemzedékünk – ha szabad így fogalmaznom – egyetemességre van ítélve, önzetlenségre, igazságra és humánumra. Szenvedései mellett ritka ajándékokban is részesült: elemi erejű tapasztalatokban, amelyek az egész emberiség felebarátjává tették. Mert éheztem, mert szomjaztam, mert mezítelen voltam. Jézus szavai nem ismeretlen dolgokról szólnak hozzánk. A polgári élet zsebszótára után mi ismét természetes hangon használhatjuk a világ nagy szótárát, Shakespeare szótárát, a görög tragédiák szótárát, az Evangélium szavait. A Passió története számunkra ismét hétköznapi valóság.”

Mikor ’45 tavaszán a fogolytáborból hazakerült, Nemeskürty István sietve beiratkozott magyar–olasz szakos tanárjelöltként a budapesti egyetem bölcsészkarára. Ötvenre el is végezte egyetemi tanulmányait. Még tanítványa lehetett néhány régi nagy professzornak, akiket aztán rövidesen újabbakkal váltott fel a diktatúra. Fiatal tanárként először egy-egy nyitottabb középiskolában vállalt tanári állást. De hivatást érzett s alkalmat keresett a tudomány művelésére is. Katonaszemmel, katonaként edzett figyelemmel sajátosan tudott tájékozódni a régi magyar irodalomban. Először a Vigiliában közölte érdekes tanulmányait. Hamarosan a film, a mozi világa került érdeklődésének középpontjába. A mozi akkoriban nagyon sok olyan embert vonzott magához, aki könyvet nehezebben vett a kezébe, de érdeklődött a világ, az emberi viszonyok mélységei iránt: nemcsak szórakozást keresett, hanem az életben való eligazodást. Nemeskürty István nyelvtudásával, friss figyelmével egykettőre kiváló filmesztétává képezte magát. Cikkeivel, megszólalásaival rendezők, színészek figyelmét, barátságát szerezte meg. Hamarosan az újonnan szerveződő filmesztétikai képzés egyik meghatározó alakja lett. Talán neki köszönhetjük, hogy a mozi nálunk nem vált pusztán pártpolitikai eszközzé, hanem igazi esztétikai értékek hordozója lett. Segítette az embereket abban, hogy megismerjék egymást, önmagukat, s hogy jobban eligazodjanak az emberi élet szövevényei közt.

Később új meg új meglepetést jelentettek a sokoldalú tudós meg-megjelenő könyvei az irodalomtörténet és a magyar történelem egészen változatos témáiról. Nem szűkítette figyelmét egyetlen korra vagy kérdéskörre. Volt meglepő és elgondolkodtató mondanivalója a törökkor Magyarországáról, Balassi költészetéről, de az egész magyar olvasóközönséget megszólította, amikor a Don-kanyarból visszatérő (vagy vissza nem térő) második világháborús magyar katonák sorsát, viszontagságait dolgozta fel.

A fordulat után, amikor nemzedéktársai már egyre ritkultak körülötte, összefoglaló műveivel és személyes bölcsességével tudott sokakat türelemre, a megtisztulás és a kibontakozás hűséges munkálására ösztönözni: egymással is meghasonló csoportokat. Most, hogy kilencvenegyedik évében elszólította közülünk az Úristen, megilletődve búcsúzunk tőle és vesszük számba, amit köszönhetünk neki. Imádsággal kísérjük a Mindenható Isten elé. Bizakodva kérjük, ismerje a magáénak, közöttünk pedig áldja meg, tegye élővé, jövőt alakítóvá azt az örökséget, amelyet ránk hagyott.

Halottak napja 4.

November 1-2-án elhunytjainkra gondolunk. Templomba és temetőbe igyekszünk, hogy imádkozzunk értük, ápoljuk sírjukat, virágkoszorúnk mellett rimánkodjunk Istenünkhöz, hogy azt a hervadhatatlan győzelmi koszorút, amelyet Szent Pál emleget a keresztények győzelmi jelvényeként, irgalmasan adja meg elhunytjainknak odafönn Urunk, Jézus Krisztus. Gyertyánk fénye pedig esdje ki számukra, hogy az örök világosság ragyogása vegye őket körül a mennyben. Ma a mennyországra szegeztük tekintetünket. Olvassuk a Jelenések könyvében, hogy megszámlálhatatlan embertestvérünk él odafönn a mennyei fényben Isten trónja előtt. Örültünk annak, hogy nemcsak a kanonizált szentek otthona a mennyország, hanem a magunk családtagjai, ismeretlen édesanyák, édesapák, testvérek, egyszerű és neves emberek együtt dicsérik az Urat. Azok, „akik a nagy szorongatásból jöttek, és megmosták ruhájukat a Bárány vérében” (Jel 7,13-14), vagyis bűnbánatot tartottak és vitték magukkal szeretetük gazdag kincseit. Holnap a tisztítótűz felé fordulunk a templomban és a temetőben. Az ott szenvedők fokozottan kérik segítségünket. Mit kérnek, minek örülnek? Először szentmisét: „Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van” (Róm 3,23-24) Az elmulasztott vasárnapi szentmiséket, az el nem mondott Úrangyala, étkezési imák, kihagyott hálaadás alkalmai mind pótlásra várnak. A buzgóbb hívek megragadják a rózsafüzérüket, amely oly egyszerűen, de hatékonyan köti össze az eget és a földet. Megkérdezzük magunktól: nem ébred-e emlékezetünkben biztos emlék arról, hogy akitől valamit örököltünk, netán tartozott valakinek? Mert amíg valaki nem pótolja mulasztását, a tartozás miatt nem lépheti át a mennyei dicsőség kapuját. Nem él-e bennünk sértett öntudat? Ha igen, bocsássunk meg szívből! Nincsenek-e haragosai, akik okkal neheztelnek rá? Próbáljunk békét szerezni annak, aki már szólni nem tud. Ha pedig akár a családban, akár munkahelyén veszekedett, sértett-bántott örömszerzés helyett, igyekezzünk mi pótolni helyette, amit lehet. Ne feledjük el, hogy a tisztítótűz szenvedései kemények. Aki csak kicsit is könnyít a sorsukon, nagy jót tesz nekik. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel.

 

Évközi 31. hét szerda

Évközi 31. hét szerda

„A törvény teljesítése tehát a szeretet”

 
Pál apostol megtanulta a rabbi képzőben, hogy Isten kihirdette a Sínai hegy alatt a tíz parancsolatot. Az első két kőtáblát is Ő maga készítette: teremtette vagy angyalokkal készíttette. Mózes büszkén és boldogan vitte a negyvennapos isteni kihallgatás végén a hegytetőről a völgybe. Úgy gondolta, lent már nagyon várják. Amikor kisült, hogy egyáltalán nem várják, sőt azt bizonygatják, hogy ez a Mózes annyira megtetszett Istennek, hogy magával is vitte az égbe. Ezzel az indokkal késztették Áront, hogy csináljon nekik borjú-bálványt. Ne maradjanak látható vezető nélkül a pusztában. Éppen ezt az arany-borjút imádták, körültáncolva ünnepelték, amikor Mózes nagy léptekkel közéjük rontott. Fölháborodásában földhöz vágta a törvénytáblákat. Összetörte őket. De porrá zúzta a szörnyű bűnjelet is. Megbüntette a főbűnösöket, aztán szomorúan visszament a hegyre. Isten most vele készíttette el az új táblákat, de megint Ő írta rá a törvény szövegét. Ezután már senki nem nyúlt a táblákhoz. Az új frigyládába tették és őrizték. Mózes Moáb mezején, halála előtt elismételte Isten tíz parancsát, aztán az összes többi rendelkezést, amit Isten a vándorlás alatt. hirdetett ki. Mindezeket nagy tiszteletben tartották és tarttatták meg a néppel is. Sőt később még alaposan meg is növelték terheit. Sokat vitatkoztak azon a törvénytudók, hogy a rengeteg parancs között melyik a legnagyobb. Jézust is megkérdezte egyikük: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben? Ő azt felelte neki: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. (MTörv 6,5) Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Lev 19,18) Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,36-40) Szent Pál ezt ismétli meg levelében: „a törvény teljesítése tehát a szeretet”: Mivel a tíz parancsolat első három parancsa Istenre vonatkozik, és azt nem szokták megkérdőjelezni a zsidók, annál inkább a felebarát felé vonatkozókat, azért ez utóbbiakból sorol fel Pál is néhányat. Ne paráználkodjál: aki szereti házastársát, annak nem jelent problémát vigyázni a házassági hűségre, hiszen a házastárs boldogítása kizár minden hűtlenséget. Ne ölj! Aki szeret, az még a sértő gondolattól is ódzkodik, nem a gyilkosságtól. Ne kívánd meg a másét! Aki szereti embertársát, annak eszébe sem jut, hogy megkárosítsa még egy forinttal sem, nemhogy milliókat nem fizet ki igazságos bérként vagy termék átvétel alkalmával. Így alakulhat ki töméntelen bűn az istentelen társadalmakban: Ha nincs Isten, ezt elhitetjük az emberekkel, akkor nem kell tartani a parancsokat. Akkor nincs becsületes gondolkodás, mert legfeljebb önérdekből teszi még a jót is. „Minden út Rómába vezet” tartotta az ősi közmondás. Minden modern társadalomnak el kellene gondolkodnia: Ha az emberek nem Istenhez kötődnek a szeretet szálaival és nem ugyanezt teszik meg legfőbb elvnek az emberekhez való viszonyuk alapjául, akkor maradna alapnak a törvény, de nem marad, mert a törvény lelke is a szeretet. Lélek nélkül pedig minden halott, még a törvény is. Ez minden modern gondnak és bajnak a gyökere.

LIEGIEI SZENT HUBERT

November 3.

Hubert püspök tisztelete főleg Lotharingiában, a Rajnavidéken és Belgiumban virágzik, de hazánkban is több történelmi szakaszban felbukkan.

A vadászok, erdészek, lövészcéhek védőszentje.

Hubert († 727) a legenda szerint hercegi család elkényeztetett sarjadéka volt, aki teljesen a világi örömöknek élt. Egyszer nagypénteken is kiment vadászni: hirtelen egy szarvas tűnt föl előtte, amely agancsai között keresztet viselt. A látomás annyira megrendítette, hogy életét megváltoztatta. Annyi kétségtelen, hogy Lüttich első püspöke volt. Szentelését – ismét a legenda szerint – maga a pápa végezte. Amikor a püspöki öltözetet átadta neki, a stóla hiányzott. Erre egy mennyei angyal jelent meg, és stólát nyújtott át neki, amelyet ereklye gyanánt őriznek, és máig azokra teszik, akiket veszett kutya harapott meg.

Nevenapján nyugaton kenyeret is szentelnek, amelyet szintén ebmarásról, veszettségről tartanak foganatosnak.^* Ünnepén máig nagy vadászatokat rendeznek a nyugati országokban a tiszteletére.

Hazai kultuszárul keveset tudunk. A középkorban Hubert tiszteletére szentelték Garáb premontrei prépostságát.^* Ma már aligha lehet megállapítani, hogy a titulus a rend francia kapcsolatait tükrözi-e, vagy pedig – tekintve a hegyes-erdős környezetet – a vadászok, erdőjárók hazánkban is patrónusként tisztelték. Nem lehetetlen, hogy Hubert védőszentként való kiválasztásában még az Árpádok csodaszarvas-hagyománya is közrejátszott.^* A hajdani Felvidék templomaiban egykorú, tehát középkori ábrázolásaival is találkozunk. Ludrófalva (Ludrová) Mária koronázását ábrázoló szárnyas-oltárán (1510) több szent társaságában György mellett Hubert is ott hódol.^*

Ezután csak a XVIII. században bukkan föl a szent tisztelete hazánkban. Így az 1728. évben Szent Hubert napján Temesvárott nagy vadászatra gyűlt össze a temesi bánság előkelő társadalma. Mercy gróf volt a házigazda, aki fölkérte a jezsuiták házfőnökét, hogy a vadászok miséjét az ő palotájában végezze el. Mise alatt a páter három zsömlét is szentelt, amelyből indulás előtt minden vadász egy-egy szeletkét evett.^* Nyilvánvaló, hogy ezt a kultuszt Temesvár rajnavidéki német és francia bevándorlói, katonatisztjei hozták magukkal.

Egy pesti asszonyt 1787-ben veszett kutya harapott meg. Egy vadászember azt tanácsolta neki, hogy Hubertus-cédulákat nyeljen. Ez azonban már nem segített rajta, a betegségbe hamarosan belepusztult.^*

A szent délvidéki barokk tiszteletének bizonysága még Szenthubert torontáli falu is,^* amelyet elzászi és lotharingiai franciák alapítottak (1770), és templomukat (1791), új lakóhelyüket régi szülőföldjük kedvelt szentjéről nevezték el. Sajnos, nincs adatunk arra, hogy népi kultusza itt milyen hagyományokban nyilvánult meg.

Nyilván az udvari jámborság bánáti sarjadéka Orczyfalva (Kokoda) német falu Hubertus-titulusa is. A templomot a magyar királyi kamara emeltette (1809).

Érthető, hogy éppen a szenvedélyesen vadászó arisztokraták régi hazánkban is számontartották Hubert püspököt. Egykori főúri erdőségekben fölbukkan a kápolnája, így Konyha (Kuzhyna, Pálfyak), Nagylévárd (Velké Leváry, Wenckheim-család), Ugod (Eszterházyak), Csobánka határában. Üröm templomában szobrát (1765)^* láthatjuk. Csákvár (Eszterházyak) népe az Euszták-kápolnánál, de Hubert napján gyülekezett össze, ahol nagy vadászati és céllövészeti versengés, majd pedig mulatság volt. Az uraság most jutalmazta meg legjobb vadászait, erdőőreit, és itt hozta nyilvánosságra azoknak nevét is, akiket előléptetett.^*

Hubert tiszteletének csökevényeit mutatja, hogy – nyilván bécsi Habsburg-hagyományok alapján – hazánk több városában a század elején Hubertus-vadásztársaság működött, a hadsereg lovastisztjei pedig ezen a napon Hubertus-lovaglást rendeztek.

Öreg szegedi polgári vadászok úgy tartották,^* hogy annak a vadásznak nem lesz szerencséje, aki ezen a szent napon otthon ül, Hubert tisztességére ki kell mennie vadászni.