GÖRÖGORSZÁGI SZENT BARBAROSZ

Szent Barbarosz 

rabló

Szentünk Észak Görögországban élt. Rablással foglalkozott. Egy alkalommal, amikor magányosan ült barlangjában, megpillantotta az összerabolt kincseket. Lelkiismerete vádolta mindazért az embertelenségekért, amelyekkel összerabolta kincseit. Bűnbánatot, tartott, vétkeit meggyónta egy papnak, és nála 3 évet töltött. Bűnei alól feloldozást nyerve elment egy erdőbe, és ott szigorú életet élt. Nem volt ruhája csupán füvekkel táplálkozott. Életét úgy fejezte be, hogy a kereskedők, akik arra vadásztak, vadállatnak nézték és lenyilazták.

Amoris laetitia – VIII. rész: Néhány lelkipásztori távlat (6. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

Az egyház hitében őrzi a házasságra és a családra vonatkozó isteni üzenet kincsét – ám ez nemcsak elvont tanítás, hanem szükségszerűen életre váltandó gyakorlat is. Éppen ezért meg kell vizsgálnunk, milyen módon járulhat hozzá a lelkipásztorkodás ahhoz, hogy erős, szilárd, hűséges és termékeny szereteten alapuló keresztény családok jöjjenek létre és álljanak fenn. Ennek kapcsán azonban a szinódusi folyamat megmutatta, hogy a helyi egyházaknak nagyon is eltérő kihívásokkal kell szembenézniük a maguk kulturális és társadalmi összefüggésrendszerében. „A különböző közösségeknek kell majd kidolgozniuk a mind gyakorlatiasabb és hatékonyabb javaslatokat, amelyek szem előtt tartják úgy az egyház tanítását, mint a helyi szükségleteket és kihívásokat. Nem szándékom, hogy ezen a helyen konkrét családpasztorációs modellt adjak. Csupán arra korlátozom magam, hogy egybegyűjtsem a legfőbb lelkipásztori kihívásokat” (199) – írja a pápa.

Az alapkijelentés, miként már mi is utaltunk rá, ez: a családok nem pusztán az evangelizáció tárgyai (célcsoportjai), hanem sajátos módon alanyai is. Ezt már csak azért is hangsúlyozni kell, mert „a felszentelt szolgálattevők gyakran nem kaptak kielégítő képzést ahhoz, hogy a családok aktuális, összetett nehézségeivel foglalkozzanak” (202). Ez – mint a szinódusi aulában elhangzott – azt az igényt eredményezi, hogy a papképzésnek ezen a téren alaposabbá kell válnia: „A papnövendékeknek átfogóbb interdiszciplináris, és nem csak doktrinális képzésben kell részesülniük (…). A képzés során biztosítani kell a személyes érettségben való fejlődést, hogy a leendő szolgálattevők eljussanak arra a pszichés egyensúlyra, amelyet feladatkörük megkövetel.” Ezért a szemináriumi időt a plébániákon töltött időszakokkal kell kombinálni, valamint biztosítani kell, hogy világiak és családok is részt kapjanak a papképzésben (203). Hasznosnak mutatkozhat az az élettapasztalat is, amelyre a keleti rítusú, házasságban élő papság tesz szert (202). Ugyanígy elengedhetetlen az értő szakemberek tudásának és tapasztalatának igénybevétele (204).

A másik fontos pont a házasságra való felkészítés, a jegyesek kísérésének kérdése. Ebben a plébániai közösségeknek, a már házasságban élőknek is aktív részt kell vállalniuk. Emellett szükséges lehet egy hosszabb távú felkészítés az ifjúság számára, amelyre ráépülhet a közvetlen szentségi felkészítés, a segítségnyújtás, hogy a szentség ünneplését hittel és tudatosan éljék át a jegyesek. Ez persze nemcsak párkapcsolati tréninget jelent, hanem imádságot, elmélkedést is a liturgikus szövegek és a szentírási szakaszok alapján – egyértelmű, hogy a házasságkötésre való felkészülés az evangelizáció kiemelt és sajátos terepe (216).

A szinódusok arra is rámutattak, hogy elengedhetetlen az ifjú házasok szerető és gondos kísérése közös életük első éveiben. Rá kell világítani, hogy az életszakaszok egymásra következésükben a szeretetteljes és nagylelkű önajándékozás fázisait is jelentik, újra és újra megerősítve az „igen”-t, a szövetséget. „A házasságok töréseihez vezető okok közül az egyik abban áll, hogy túl sok magas elvárásunk van a házasélettel kapcsolatban. Amikor felfedezzük a valóságot, amely korlátozottabb és problematikusabb, mint amiről álmodtunk, akkor a megoldás nem az, hogy gyorsan és felelőtlenül a válásra gondolunk, hanem az, hogy érési folyamatként tekintünk a házasságra” (221) – írja a pápa. Ebben segíthet a plébániai közösség, a hívő családok példája és támogatása.

Ennek jelentősége a válságok idején egészen nyilvánvaló. Az evangélium tanulsága a következő: „minden válságban ott rejlik egy jó hír, amelyet meg kell tudni hallani, kifinomítva a szív hallását” (232). A legszebb mindig ugyanaz: a személyes érlelődés a megőrzött, kölcsönös szeretetben. Ezt az utat nehezíti, hogy manapság „vannak emberek, akik megkésve, negyvenévesen jutnak el arra az érettségre, amelyet már serdülőkoruk végén el kellett volna érniük” (239). A személyes kísérésnek, a pásztori törődésnek ezért megértőnek, figyelmesnek és a legnehezebb helyzetekben is jelenvalónak kell lennie. A kulcs: érlelődés és növekedés.

Az Irgalmasság Szent Éve 157.

Újra köveket ragadtak

 „A zsidók újra köveket ragadtak, amikor ezt mondta: Én és az Atya egy vagyunk.Jézus megkérdezte tőlük: Láthattátok, mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni? Nem jótettedért kövezünk meg, felelték a zsidók, hanem a káromlásért, azért hogy ember létedre Istenné teszed magadat. Jézus folytatta:Hát nincs megírva törvényetekben:Én mondtam,istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondta, akikhez Isten szólt, és az Írás nem veszítheti érvényét, akkor hogy vádolhatjátok káromlással azt, akit az Atya megszentelt s a világba küldött, azért mert azt mondtam: Isten Fia vagyok? Ha nem Atyám tetteit viszem végbe, ne higgyetek nekem. De ha azokat viszem végbe, akkor ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és értsétek: az Atya bennem van, s én az Atyában vagyok. Erre ismét el akarták fogni, de kiszabadult kezük közül”. (Jn 10,31-39) Jézus ismételten életveszélybe került, mert Isten fogadott gyermekeit, Ábrahám családtagjait isteneknek említette. Nem állt bosszút a rosszakaratú polgártársakon. És főként nem rótta meg az egész nemzetét egyes rosszindulatú állampolgárok viselkedése miatt. Irgalmas maradt: „Ezután Jézus ismét átment a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan fölkeresték, mert így gondolkodtak:János ugyan egyetlen csodát sem tett, de amit mndott róla (Jézusról), az mind igaznak bizonyult. És sokan hittek benne” (Jn 10,40-42) „Jóllehet ennyi csodát tett a szemük láttára, mégsem hittek benne. Így beteljesedett Izajás próféta jövendölése:Uram, ki hitt a szavunknak, és az Úr ereje ki előtt vált nyilvánvalóvá? Nem tudtak hinni, amint Izajás ezt is megjövendölte (Jn 12,37-39) Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek, és meggyógyítsa őket. (40-41) Ezt mondta Izajás, amikor látta dicsőségét, és jövendölt róla. Mégis még a tanács tagjai közül is sokan hittek benne, de a farizeusok miatt nem vallották be, nehogy kizárják őket a zsinagógából. Mert többre tartották az emberek megbecsülését, mint az Isten dicsőségét. (42-43) Jézus azonban fennhangon hirdette: Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött, s aki lát, azt látja, aki küldött. Világoságul jöttem a világra, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem tartja meg, azt nem ítélem el, mert hiszen nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot. Van annak bírája, aki elvet, és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon. Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött, az Atya hagyta meg, mit mondjak és mit hirdessek. S tudom, hogy parancsa örök élet. Így amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta” (Jn 12,44-50) Isten régebben a prófétákkal üzent, Jézus nyilvános működése megkezdése után Szent Fiával is. Ha az emberek meg is haragították,megengesztelődött, megbocsátott, mert az Atya irgalmas Atya. Ezekre a szentírási idézetekre jó visszaemlékezni, mert a megbocsátás is kegyelem, a kegyelmet pedig csak imával, könyörgéssel, alázattal lehet kieszközölni. Az Irgalmasság szentévét Atyánk több pápával is előkészíttette (Szent XXIII. János, Boldog VI. Pál, II.Szent János Pál) és időben elrendelte Ferenc pápa. Hívjuk fel imádkozni tudó híveink figyelmét és magunk, Szent Ferenc Atya késői utódai se maradjunk ki a könyörgő Egyház élvonalából.

 

Húsvét 6. hét péntek

Húsvét 6. hét péntek

Isten elsősorban nem aktivitást vár tőlünk, hanem mindenekelőtt azt akarja, hogy megszülessünk az ő gyermekeivé, Krisztus által, a Szentlélekben. Ez a születés pedig bizonyos szomorúsággal és fájdalommal jár, hiszen új életre születésünk nem mehet végbe egyfajta halál nélkül. Azonban éppen ez a születés lesz új, el nem múló örömünk forrása. Olyan öröm forrása, melyet nem befolyásolnak a külső körülmények változásai és kedélyállapotunk hullámzásai. Az istengyermekségre születés öröme más dimenzióban van, mint e világ örömei, ezért nem veheti el tőlünk senki sem. Kérdeznivalónk sincs már, hiszen Isten élete áramlik bennünk, s ez több, mint bármi, amit ésszel fel lehetne fogni és meg lehetne magyarázni.

Arra azonban szükségünk van, hogy földi életünk gondjai, teendői közepette újra meg újra erre a misztériumra irányítsuk figyelmünket, s Istennel egyesült életünk külső jelek által is megerősítést nyerjen. Szent Pál a legintenzívebb apostoli munka, az igehirdetés, az utazás fáradalmai és a testi-lelki megpróbáltatások közepette sem feledkezik meg arról, hogy az Úrnak tartozik önmagával. Miközben csaknem szétszaggatják – olykor fizikailag is –, ő nem hagyja szétforgácsolódni belső világát, hanem még nagyobb hangsúlyt ad Krisztushoz való tartozásának, például azzal, hogy fogadalommal kötelezi el magát, melynek külső jeleként Kenkreában lenyíratja a haját.

Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy szívünk bensőséges szeretetével ragaszkodjunk Hozzád, s ebben segítségünkre legyenek az általunk választott külső jelek, önként vállalt fogadalmak is, melyek megerősítik lelki elkötelezettségünket, hogy szüntelenül akaratodra figyeljünk, és felismerjük, mit akarsz cselekedni általunk.

 

SZENT V. PIUSZ

SZENT V. PIUSZ

 pápa 

 1504-ben az itáliai Alessandria közelében született egy elszegényedett családból. Eredeti neve: Antonio Michele Ghislieri.

Domonkos szerzetes lett 1518-ban. Magával szemben is, de környezetével szemben is szigorú valláserkölcsi követelményeket támasztott. Már életében szentként tisztelték, sugárzott róla az életszentség.

Teológiai tanár, majd 1556-ban püspök és a következő évben bíboros lett. Az inkvizíciót irányító Szent Officium vezetője volt. 1566-ban pápává választották.

Küzdött az Egyház megújulásáért, a tridenti zsinat (1545-1563) szellemében, segítette a hit terjesztését, és megújította az istentiszteletet. Küzdött az egyház állami ellenőrzése ellen. Kiadta 1566-ban a római katekizmust, 1568-ban a breviáriumot és 1570-ben a misekönyvet. Aquinói Szent Tamást (1226-1274) egyházdoktorrá nyilvánította. Az 1571. október 7-i Lepantónál aratott török elleni flottagyőzelmet V. Piusznak tulajdonítják, aki szövetséget hozott létre Spanyolországgal és Velencével, de a csata időpontjában udvartartásával a Szentolvasót imádkozva is segítette a harcolókat.

1572. május 1-én halt meg. 1712-ben avatták szentté.

Példája:

Vigyázz arra, hogy elveid és gyakorlatod teljes összhangban legyenek!

Amoris laetitia – VII. rész: A termékennyé váló szeretet

Amoris laetitia – VII. rész: A termékennyé váló szeretet (5. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

A Teremtés könyve első lapjai óta tudjuk, hogy az ember megalkotása, férfiként és nőként való létbe hívása elválaszthatatlan az élet átadására vonatkozó isteni áldástól. Az ősi névmagyarázat szerint Éva azt jelenti: anya. Az első emberpár viszonya így lényegileg hordozza az istenképűségnek ezt az egészen sajátos szintjét: az életadó szeretet áldását és titkát. Nem egyszerűen fajunk biológiai túléléséről, genetikai állományunk átörökítéséről van itt szó. „A család nemcsak a nemzés helye, hanem az élet befogadásáé is: az életé, amely Isten ajándékaként érkezik. (…) Egy új gyermek ajándéka, akit Isten a papára és a mamára bíz, a befogadással kezdődik, a földi élet egész hossza alatti megőrzéssel folytatódik, végcélja pedig az örök élet öröme” (166). A pápai vízió pontosan itt válik kézzelfoghatóvá: hiba lenne a család termékeny szeretetét a biológiai nemzésre, a testi termékenységre korlátozni, mert így nem értenénk meg kellő mélységben, mit is jelent az új élet születésekor az ajándék és az áldás. „A népes családok örömöt jelentenek az egyház számára.” Nem a statisztikai adatok miatt, hanem azért, mert „bennünk a szeretet kifejezésre juttatja a nagylelkű termékenységet” (167). Ezen a ponton, a nagylelkűség gondolatát mintegy értelmezve, a dokumentum idézi még II. János Pálnak az 1994-ben kelt, az ENSZ népesedésügyi konferenciájához intézett levelét: „a felelős szülőség nem »korlátlan gyermeknemzés vagy a gyermekek felnevelésének jelentésével szembeni felelősségtudat hiánya«”, sokkal inkább az érintett házastársak tudatos, bölcs és szabad felelősségvállalása, úgy az egyház, mint a társadalom életében.

Ez az alaphang jelöli ki az egész fejezet útját: először az áldott állapot idején, a várakozásban megélt szeretet sajátosságairól szól Ferenc pápa. A téma kapcsán utal arra, mennyi mindent meg tud már jövendölni a tudomány – ám a leendő ember mélységeit egyedül Isten ismeri. Így buzdítja ezért az anyákat: „Viselj gondot örömödre, hogy semmi se ragadja el tőled az anyaság benső örömét. Ez a gyermek méltó az örömödre! Ne engedd, hogy a félelmek, aggodalmak, a többiek megjegyzései vagy a nehézségek kioltsák az afölötti boldogságot, hogy Isten eszköze vagy egy új élet világra hozásában!” (171). A megszületett gyermekekkel kapcsolatban pedig kibontakozik az apaság és az anyaság máshoz nem fogható öröme. A szöveg idézi a pápa 2015. január 7-i katekézisét: „Az anyák az legerősebb ellenszerek az önző individualizmus terjedésével szemben. (…) Ők tesznek tanúságot az élet szépségéről” (174). Az apák szerepét még hangsúlyosabbá teszi, hogy – sajnos – apa nélküli társadalmakban élünk. „Végül már mintha a férfi mivoltot kérdőjeleznék meg. (…) Az atyai jelenlét, még az apa tekintélye is” alá van aknázva (176). Pedig „Isten azért helyezi az apát a családba, férfiasságának értékes jellemvonásaival, hogy »közel legyen feleségéhez, osztozzon vele mindenben (…) és legyen közel a gyermekekhez növekedésükben (…). A közellét nem a minden fölötti kontrollt jelenti. A túlságosan kontrolláló apák megsemmisítik gyermekeiket«” (177). Az apa jelenléte elengedhetetlen, hogy a gyermek igazán gyermek lehessen (uo.).

A fejezet második harmada a kiterjesztett termékenységről szól – ezt a témát tovább kell mélyíteni. A lényeg abban áll, hogy a szeretet termékenysége miként jelenik meg a meddő párok, az örökbefogadás vonatkozásában, de ezeken túl is. Alapvető üzenete ez: a családok nem értelmezhetik magukat túlságosan elkülönítve (182). A családban megélt termékeny szeretetnek társadalmi kisugárzása van, tanúságot tesz, segít megmutatni, hogyan élhetjük meg teljes értékűen a nemcsak lelki, de testi szeretetet is.

Az utolsó harmad magának a családi életnek a fogalmát terjeszti ki: a gyermekség és a testvéri mivolt tapasztalata a hit számára is üzenetet hordoz. Megmutatja a kötelékek és szeretetviszonyok fontosságát a nemzedékek között, s az egyház látható határain túl. A nagycsalád, a felmenők és utódok, az oldalági rokonok, az após és anyós, a sógorok hozzátartozói közössége mind-mind a szeretet megélésének helyei, ahol olyan magatartást sajátítunk el, amely a tágas szív, a nagylelkű emberség szavaival írható le. Így a család végül sugározza a szeretetet, saját határain túl is.

 

 

 

Az Irgalmasság Szent Éve 156.

A templomszentelés ünnepét

A templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben.Tél volt. Jézus éppen a templomban járt, Salamon csarnokában. A zsidók körülvették, és kérdezték tőle:Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyiltan. Mondtam már nektek,felelte Jézus, de nem hiszitek. A tettek, amelyeket Atyám nevében végbeviszek, tanúságot tesznek mellettem. Mégsem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, nem ragadja ki őket a kezemből senki. Atyám adta őket nekem, s ő mindenkinél nagyobb: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. S én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,22-30) Jézus két érvre is hivatkozik válaszában: Az első: vannak már tanítványai, akit a pásztorok nyelvén juhainak nevez. Ez azt jelenti, hogy Ő és tanítványai csodálatos szeretetben élnek egymással. Nem állítja, hogy egyenlőknek tartják egymást, hanem azt érzékelteti, hogy a pásztor a maga éles eszével és szellemi meg testi képességeivel messze felülmúlja a rábízott juhnyájat: mindig azt teszi, ami azoknak kedvező: a legtáplálóbb rétre irányítja őket, védi a leselkedő ragadozóktól, viszont a juhok ismerik és követik a hangjában feléjük röpülő parancsot. Jézus nem dorgálja a támadóit, de ezt nekik is felajánlotta már nem egyszer, és visszautasították. Erre akarja felhívni támadói figyelmét: az egyik fél, aki öröktől fogva saját erejéből birtokolta a végtelen isteni lényeget (természetet, állagot) át akarta adni maradéktalanul annak, „akit isteni szüléssel szült meg az idő kezdete előtt” (Vö.Nicea-Konstantinápolyi hitvallást, amit minden vasárnap és nagy ünnepen elimádkozunk). Már Dávid elénekelte Kr.e. ezer évvel: „Azt mpondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul!” Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból: uralkodj ellenségeid közepette! Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesködött és nem bánja meg:Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsolt 110,1-5) „S én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30) „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltöve, kezükben pálmaág. Nagy szóval kiáltották és mondták: ’Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak. Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak, arcra bofrultak a trón előtt és imádták az Istent, mondván: Ámen, áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön örökké! Ámen. Akkor a vének közül az egyik megszólított:Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek? Így válaszoltam:Te tudod, uram. Ezek a nagy szorongatásból jöttek, magyarázta meg, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében. Ezért állnak Isten trónja előtt, s éjjel-nappal szolgálnak neki a templomban. A trónon ülő közöttük lakozik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket, mert a Bárány , aki a trón közepén áll, legelteti és élő vizek forrásához tereli őket, az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet” (Jel 7, 9-17) A sok próbatételt átvészelt mennylakók láthatják igazán, hogy mennyire szükséges a földi próbatételek jutalmazása odafönt.

Húsvét 6. hete Csütörtök

Húsvét 6. hete Csütörtök
ApCsel 18,1-8; Jn 16,16-20
„Még egy kis idő és már nem láttok engem”

Jézus megígérte a tanítványoknak, hogy elküldi az Atyától a Szentlelket, aki megtanítja őket a teljes igazságra, amit most még nem tudnának elviselni. Jézus iszonyatos szenvedése és halála, valamint az apostolok és az Egyház jövőbeli hányatott sorsa csak a Szentlélek kegyelmeivel érthető jól és viselhető el üdvösségesen. Mintegy folytatása ennek a közlésnek ez a sor. „Még egy kis idő…” Az utolsó vacsora hamar véget ér, és elkezdődik a világtörténelem legszörnyűbb eseménysora: a legbensőbb munkatárs árulása, Jézus elfogatása, az üdvösség előkészítésére rendelt zsidó főpapi árulás, a nagytanács pere és ítélete, a szégyenletes népárulás, az „élet szerzője” helyett egy gyilkos kikérése, keresztút, kereszthalál. Mintegy tizennyolc óra, háromnegyed nap. A tanítványok „nem látják” Jézust, mert egy részük rémülten messze fut, elbújik, a néhány merészebb is csak egy csalódást okozó szánalmas embert lát az Isten hatalmas Fia helyett a Mesterben. Majd ismét egy viszonylag kis idő, talán ötven óra telik el a szörnyű magába roskadásban. Ám ekkor Jézus eljön feltámadottan, élve és visszaadja apostolainak az éltető hitet. Mindezt az utolsó vacsorán még nem értik. Hogy is érthetnék. El sem tudnák viselni – ott vacsora közben – a Szentlélek később várható kegyelme nélkül, sem Jézus szenvedését, sem a maguk és népük hitványságát. Záróakkordként hallják: „Ti sírtok majd és jajgattok, a világ pedig örvendezni fog. Ti szomorkodtok majd, de a szomorúságotok örömre fordul.(20) Jézus sorsa a mienk is. Vállaljuk el, ne legyünk hűtlenek. Akkor sok szomorúságunk örömre fordul.

GIELNIOWI BOLDOG LÁSZLÓ

GIELNIOWI BOLDOG LÁSZLÓ

 (1447-1505)

 
Amikor II. János Pál Lengyelországban 1997-ben szentté avatta Boldog Duklai Jánost, mondta, hogy a 14. és 15. században több szent és boldog élt ott. Ezek közé tartozott Boldog László is. A gnieznói* egyházmegye területén született. A krakkói főiskolán végzett tanulmányai után 1464-ben belépett Varsóban abba az obszerváns ferences kolostorba, melyet pár évvel azelőtt Kapisztrán Szent János alapított. Pappá szentelése után néhány társával a kalmük tatárok közé szándékozott menni misszióba, de az orosz nagyherceg tilalma miatt vissza kellett fordulniuk. Hazájába visszatérve nagy buzgósággal járta a falvakat, városokat, mindenütt hirdette Isten igéjét. Legtöbbször Urunk szenvedéséről és a Boldogságos Szűzről beszélt. Beszéde hatását növelte életszentsége és a csodák, melyek szavait kísérték. Nagy sokaság sereglett szószéke köré, számos bűnös tért jó útra. Több ízben volt a varsói ház főnöke és tartományfőnök a varsói tartományban, ezalatt többször küldött misszionáriusokat Litvániába, Oroszországba a szakadárokhoz. Amikor idős korában rábízták, válasszon a kolostorok közül, hova akar menni, azt mondta: „Atyáim, azt akarjátok, hogy életem végén a saját akaratom és óhajom szerint éljek? Ezt soha nem tettem, és távol legyen tőlem most is, hogy saját akaratomat tegyem”. A varsói kolostorba helyezték. Itt történt, hogy 1505. nagypéntekén Krisztus szenvedéséről prédikált s közben elragadtatásba esett. Lebegett egy ideig a szószék felett az egész hallgatóság szeme láttára. Aztán magához tért, de attól kezdve magas láza lett, s 45 nap múlva, máj. 4-én bevégezte életét. XIV. Benedek (1750 körül) hagyta jóvá évszázados tiszteletét.
„Apostoli küldetésem bizonyítékai voltak nálatok a nagy türelem, a jelek, a csodák és erőmegnyilvánulások... Isten színe előtt beszélünk, mégpedig mindent a ti épülésetekre.” (2 Kor, 12.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Lászlót Urunk szenvedése tisztelőjévé és hirdetőjévé tetted és csodákkal kitűntetted. Közbenjárására segíts bennünket, hogy erényekben napról napra előbbre haladjunk, s a mennyei hazába jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Amoris laetitia – V. rész: A Jézusra fordított tekintet: a család hivatása

Amoris laetitia – V. rész: A Jézusra fordított tekintet: a család hivatása (3. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

A 2015-ös szinódus módszertanát követve a valóság feltérképezése után a pápai buzdítás felmutatja az egyház házasságra és családra vonatkozó tanításának főbb elemeit, támaszkodva a korábbi egyházi dokumentumokra, különösen is a többször idézett Familiaris consortio kezdetű buzdításra. Ez a harmadik fejezet azért is értékes, mert viszonylag röviden, de célratörően és világosan fogja össze, kapcsolja egybe a tanítás legfontosabb alkotórészeit.

Idézve az Evangelii gaudium kezdetű dokumentumot, Ferenc pápa megerősíti, hogy nincs semmi, ami az apostoli igehirdetésnél, a kérügmánál szilárdabb, mélyebb és biztosabb lenne, s ezért a teljes keresztény oktatásnak, így a családra vonatkozónak is, erre kell támaszkodnia (58; vö. EG 165). „A házasságra és családra vonatkozó tanításunknak szüntelenül ennek a szeretet- és gyöngédség-üzenetnek a fényéből kell ösztönzést merítenie, ennek a fényében kell átalakulnia”, hiszen csakis a szentháromságos szeretet tükrében érthetjük meg a család küldetését (59). „Ezért az élő Krisztust szeretném szemlélni, aki jelen van megannyi szeretettörténetben, és le szeretném hívni a Szentlélek tüzét a világ minden családjára” (uo.).

Miként a bibliai tanítást felmutató második fejezetben is láttuk, a házasság és a család folyamatosan jelen van Isten tervében és az üdvtörténetben. Sajnos azonban megjelenik a rossz, a bűn is, ezért szükség van arra, hogy az eredeti teremtői terveket Krisztus állítsa helyre és teljesítse be az emberek életében. „Az Ige megtestesülése egy emberi családba, Názáretben, megindítja újdonságával a világ történetét.” Ezért folyton szemlélnünk kell Jézus életét az emberi családban, Máriát és Józsefet, a tágabb családot, az embereket, akik találkoznak velük. „Ez karácsony misztériuma és Názáret titka, amelyet áthat a család illata! […] ez után szomjaznak a keresztény családok, hogy megújítsák reményüket és örömüket” (65).

Nem csoda, hogy az elmúlt évtizedekben a család szüntelenül jelen volt az egyházi dokumentumokban, gondoljunk csak a legfontosabbakra: Gaudium et spes, Humanae vitae, Gratissimam sane, vagy az emeritus pápa Deus caritas est kezdetű enciklikája, ahol ezt olvassuk: „A kizárólagos és végleges szereteten nyugvó házasság képe [ikonja] lesz annak a kapcsolatnak, mely Istent a népéhez fűzi, és fordítva: a mód, ahogyan Isten szeret, az emberi szeretet mércéje lesz” (Deus caritas est, 11). Ezen a látásmódon alapul a házasság szentségének helyes szemlélete, hisz ez „nem társadalmi konvenció, üres rítus, puszta külsődleges jel vagy kötelezettség. A szentség a házastársak megszentelődésére és üdvösségére szóló ajándék […]. A házasság hivatás, amennyiben választ ad az egyedi meghívásra, hogy a házastársi szeretetet a Krisztus és egyháza közötti szeretet tökéletlen jeleként éljék meg” (72). Ennek a szentségi jelnek természetesen része az élet átadására való nyitottság és a gyermekek hitben való nevelése, hisz „a család az élet szentélye” (83).

Ahol ember van, ott persze – mint a fenti idézetből is látjuk – megjelenik a tökéletlenség. Az életállapotok sem tökéletesek, azonban ez nem jelentheti azt, hogy mindent, ami nem tökéletes, sommásan elvessünk. A buzdítás szerint a zsinati Ad gentes dokumentumban található útmutatást – más kultúrákban is jelen vannak az isteni Ige magvai – a családra, a házasságra is lehet alkalmazni. Vagyis megerősítést nyer a 2015-ös szinódus zárójelentése, amely – a Familiaris consortióra hivatkozva – kijelentette: „Általános elvként mindig emlékeznünk kell erre: »A pásztorok tudják, hogy az igazság iránti szeretet arra kötelezi őket, hogy helyesen különböztessék meg egymástól a konkrét helyzeteket«. A felelősség foka nem azonos minden esetben, és létezhetnek tényezők, amelyek korlátozzák a döntési képességet. Ezért miközben világosan ki kell mondani a tanítást, el kell kerülni az ítélkezéseket, melyek nem vetnek számot az eltérő helyzetek összetettségével. Oda kell figyelni arra a módra, ahogyan ezek az emberek életállapotuk okán élnek és szenvednek” (79).

Mindezen nehézségek ellenére sem feledhetjük: „A családokban megélt szeretet állandó erőforrás az egyház élete számára” (88).

Az Irgalmasság Szent Éve 155.

május 4.

Imádkozzunk a szervitákért!

• Szervita Rend, Szűz Mária Szolgái

Alapítójuk: A Hét Alapító Atya

Mária szolgáinak rendje olyan testvérek közössége, akik az Úr Jézus nevében egyesültek. A Szentlélektől indítva, kötelezzük magunkat arra, hogy első atyáinkhoz hasonlóan az Evangéliumról testvéri közösségben bizonyságot teszünk és mind Istennek, mind az embereknek úgy szolgálunk, hogy Máriának, az Úr édesanyjának és szolgálójának a példájához igazodunk. (Constitutiones OSM 1.)

Húsvét 6. hét szerda

Húsvét 6. hét szerda

Pál remekül felépített beszéddel, a szónoki mesterség ragyogó fogásaival áll a szó mesterei, az athéni férfiak elé. Míg azonban másutt az evangélium hirdetése feltárta a szívek gondolatait, állásfoglalásra kényszerített mindenkit, addig az ókori világ szellemi fellegvárában Pál nem kap mást, mint gúnyos megjegyzéseket és fölényes vállveregetést. A művelt elit elegáns módon, udvariasan, de félreérthetetlenül hárítja el Krisztus üzenetét: „Erről majd még egyszer meghallgatunk téged.” Ezen nincs is mit csodálkoznunk: Az athéniak között nemigen akadtak zsidók, akiket a kinyilatkoztatás ismerete felkészített volna a keresztény tanítás befogadására, a pogány görögöknek pedig – akik a testet nem tartották méltónak az örökkévalóságra, hanem csak a lélek, a szellem továbbélését tudták elképzelni – túl sok és felfogásukkal merőben ellentétes volt, amit Páltól hallottak.

Három dolgot is megtanulhatunk Pál esetéből. Az első, hogy ne gondoljuk, hogy a képzettség, műveltség feltétlenül együtt jár a Krisztus üzenetére való nyitottsággal. Egy teljesen más irányú szellemi előképzettség éppenséggel akadályt is jelenthet az evangélium befogadásában. A második, hogy Krisztust hirdetve ne eszközökben, módszerekben és technikákban bízzunk, hanem mindenekelőtt a Lélekben, akit az Úr megígért és el is küldött nekünk, s aki egyedül képes elvezetni a teljes igazságra. A harmadik pedig, hogy legyünk felkészülve arra, hogy Krisztusról való tanúságtételünket bizonyos körök lenézően, gúnyolódva, esetleg kifejezetten ellenségesen fogadják, s őmiatta kirekesztenek a szellemi elitből.

Urunk Jézus, Neked is részed volt az elutasításban, a gúnyolódásban és a kiközösítésben, mikor Isten országát hirdetted. Sokszor még saját tanítványaid sem értettek meg, mert nem voltak hozzá elég erősek, hogy kinyilatkoztatásodat befogadják. Tégy minket állhatatossá a Rólad való tanúságtételben, s add, hogy mindenekelőtt életpéldánkkal hirdessünk Téged, szavunkkal csak akkor, amikor a környezetünk megérett rá, hogy titkaidat befogadja.

 

ANTINOÉI SZENT TIMÓT

Szent Timót és Maura 

vértanúk

Timoteus atyja falusi pap volt Antinoé város közelében. Fia gyermekkorától fogva atyja mellett szolgált a templomban, mint felolvasó és a szent könyvek őrzője. Nemcsak felolvasta, de írta is a szent iratokat. A keresztények előtt nagy tiszteletben állott. Házasságra lépett a 17-éves Maurával, akiben méltó társat talált. Házasságuk után 20 nap telt el, amikor kitört Dioklécián császár üldözése. Az egyiptomi helytartó Timótot maga elé idézte és a szent könyvek kiadására, és hittagadásra akarta rávenni. Timót egyiket sem tette meg, azért kínok alá vetettek. A helytartó azzal idézte maga elé a fiatal feleséget, hogy vegye rá férjét a hittagadásra. A legszebb ruhában jelent meg férje előtt a börtönben, és kérte, hogy változtassa meg véleményét. Timót olyan szépen beszélt neki a vértanúi halálról, hogy kész volt vállalnia ezt. Félt azonban attól, hogy fiatal kora miatt gyenge lesz. Férje imáira Istentől erőt kapott és nyíltan kijelentette, hogy ezután ő is kész meghalni hitéért. Ezért őt is nagyon megkínozták, végül, állhatatosságuk miatt mindkettőjüket kereszthalálra ítélték. A kereseten Maura bátorította férjét a kitartásra. A legenda szerint mindketten ugyanabban a pillanatban adták vissza lelkűket Istennek. Ez 303 körül történt.

Az Irgalmasság Szent Éve 154.

Amint engem szeret az Atya

 „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is mgtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök” (Jn 15,9-11) Emlékezzünk csak vissza az 1932.július elsejei istenatyai üzenetre: Megígértem a világnak a Megváltót. Mi mindent meg nem tettem jövetelének előkészítéséért, megmutatva magamat azokban az előképekben, akik Őt képviselték ezer és ezer évvel jövetele előtt is. Mert ki ez a Megváltó? Honnan jön? Mit cselekszik majd a földön? Kit jön képviselni? A Megváltó: Isten.Ki Isten? Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek.Honnan jön, jobban mondva ki utasította arra, hogy az emberek közé jöjjön? Én vagyok az, az Ő Atyja, Isten. Kit képvisel majd a földön? Atyját, Istent. Mit cselekszik majd a földön? Megismerteti és megszeretteti az Atyját: Istent.Vajon nem ezt mondta: Nem tudjátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom? (Lk 2,49) Csak azért jöttem, hogy Atyám akaratát teljesítsem. Aki engem lát, látta az Atyát is (Jn 14,9); (Az Atya szól gyermekeihez, 24-25) Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, merft a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek és teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt..Akkot mindent megad nektek az Atya, amit nevemben kértek tőle. Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást” (Jn 15,12-17) Ha Krisztus után kétezer évvel körülnézünk házunk táján Európában, és igaságos véleményt alkotunk a kontinens jelenlegi állapotáról, szomorú szívvel kell megállapítanunk, hogy a Mennyek Királynéja által ránk bízott, „Krisztus titokzatos Teste” a keresztény Európa eltűnt. A magyarok testükkel és kardukkal védték ezer évig, ahogy Nagyboldogasszonyuk rájuk bízta. A második világháború után XII.Pius pápának ki kellett mondania: a keresztény Európa eltűnt, mindössze missziós földrésznek nevezhető. Ellenségeink hazánk területének kétharmadát lakosaival együtt idegenek kezébe adták,azóta mindössze két évtizede élhetünk szabadabban. Ki kell mondanom, meglehetősen gyűlölködő szomszédok gyűrűjében, hogy népünk hite ,a krisztusi hit megrokkant. Ennek következménye lett a magyar családok elszegényedése, pusztulása. Minden igaz katolikus magyarnak, az elpártoltaknak, a hitüket, reményüket elvesztetteknek kemény feladata visszatérni, a Szentháromsághoz és Nagyboldogasszonyunkhoz, testvéri szeretettel új életre ébreszteni és egyesíteni családunkat, és így újra számíthat majd ránk a szeretet Istene, megújult, világcsaládja is.

Amoris laetitia – VI. rész: Szeretet a házasságban (4. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

Az Amoris laetitia kezdetű buzdítás, illetve a házasság és a család tematikája megköveteli, hogy kiemelten foglalkozzunk magával a szeretettel. „Ugyanis nem bátoríthatjuk a hűség és a kölcsönös önajándékozás útját, hogyha nem ösztönzünk a házastársi és családi szeretet növekedésére, megszilárdulására és elmélyítésére” (89). Ferenc pápa Szent Pál apostol szeretethimnuszát, egészen pontosan annak központi részét alapul véve (1Kor 13,4–7) nem egyszerűen bibliamagyarázatot, de valóban lelki egzegézist nyújt, amelyben mondhatni szóról szóra végigmegy a szövegen. Mindeközben igyekszik egyre mélyebbre hatolni a Szentírás szövegében, s közel hozni azt az emberi tapasztalat valóságához, a megélt érzelmekhez, a házastársak mindennapjaihoz, de akár még a szeretet és szerelem testi dimenzióihoz is. Az egész dokumentumnak ez a leghosszabb fejezete (89–164), ezért még csak vázlatos leírására sem szorítkozhatunk. Ez önálló „mű a műben”, amit érdemes külön is végigelmélkedni. Az alábbiakban néhány (számunkra fontos) szempontot szeretnénk tehát csak megvilágítani.

A szeretet megtestesültsége. Krisztus istenemberségét szemlélve képtelenek vagyunk annak kiegyensúlyozott megértésére, vagy istenségét, vagy emberségét hangsúlyozzuk túlságosan. A szeretettel is így van ez. Ha túl emberinek képzeljük el, akkor már fel sem tud emelkedni Istenig. Ha pedig túlságosan isteni elgondolással közelítjük meg, akkor emberi gyarlóságunk szinte elviselhetetlenné válik. Földhözragadtság és életidegenség a két túlzó pólus. A pápa figyelmeztet: „Nem szabad ráterhelni két véges személyre annak a kötelezettségnek a rettenetes súlyát, hogy tökéletes módon kell reprodukálniuk azt a tökéletes egységet, amely Krisztus és egyháza között áll fenn, mivel a házasság mint jel »egy dinamikus folyamatot« foglal magába, »amely fokozatosan halad előre, Isten ajándékainak folyamatos integrációjával” (122). Vagyis: egy túlzóan „isteni” házasságfelfogás teljesíthetetlen feladat elé állítaná a fiatalokat, és elfelejtetné, hogy az emberi életben nem így haladnak előre Isten ügyei, hanem az emberi természet töredékességének és ehhez alkalmazkodó dinamikájának a tiszteletben tartásával. Ez ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy az emberi szeretet elveszíthetné az istenire való vonatkozását: „a házastársi szeretet természetében ott van a megnyílás a végérvényesre” (123). Vagyis emberi tökéletlenség és isteni tökéletesség egyfajta megtestesülési dinamikában egyesül a házasság szentségében.

Emberarcú szeretet. Ahogyan már a korábbi fejezetek, úgy ez is kifejezésre juttatja a szeretet evangéliumi üzenetének emberarcúságát. Krisztus megtestesülése azt is jelenti, hogy az isteni közel jött a mi mindennapi valóságunkhoz. A házasság sem eszmény, elvont mennyei ideál, hanem „örömök és fáradságok, feszültségek és megnyugvások, szenvedések és megszabadulások, kielégülések és keresések, kellemetlenségek és gyönyörűségek kombinációja” (126).

Érlelődő szeretet. Amennyiben a szeretet kulcsában olvassuk a házasság alapvető jellemzőit, az egységet és a felbonthatatlanságot, vagyis a radikális hűség igényét, akkor ráébredünk: az ember ezáltal tulajdonképpen arra nyer esélyt, hogy a szeretetet a maga legteljesebb valóságában, minden lehetséges vetületében élje át. „Az élet meghosszabbodása igazol valamit, ami nem volt általános a korábbi korokban: a bensőséges viszonynak és a kölcsönös egymáshoz tartozásnak meg kell őrződniük négy, öt vagy hat évtizedre, ez pedig magával hozza annak szükségességét, hogy újra és újra egymást válasszák a házasok” (163). Azért fontos ez, mert amikor a testi mivoltunk radikálisan változik, a szeretetünknek is alakulnia kell. „Nem ígérhetjük meg, hogy egész életünkön át ugyanazok lesznek az érzéseink. Ám bizonnyal lehet egy közös megbízható tervünk, el tudunk köteleződni egymás szeretésére, és tudunk egységben élni, amíg a halál el nem választ minket, és mindig tudunk gazdag bensőségességben élni” (163). Ez az érzelmi-testi-emberi átalakulás tulajdonképpen a szeretet érlelődése, a megérés a szeretet misztériumának végső beteljesülésére.

Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok

Szent Fülöp és Szent Jakab apostolok
„Ekkor Fülöp kérte őt: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk”

Az Anyaszentegyház ma két apostolt ünnepel. Szent Fülöpöt és Szent Jakabot. Fülöp apostol Betszaidában született. Ő is, mint más apostolok is előbb az előfutárnak, Keresztelő Szent Jánosnak a tanítványa volt. Miután János tanúságot tett Jézusról, ő is hozzá csatlakozott, mint szülőföldjének szülöttei, András és Péter. Fülöpöt Jézus akkor szólította követésére, amikor Galileába készült visszatérni negyven napos böjtje és megkísértése után. Szívből vállalta Jézust Messiásnak barátja, Natánael előtt: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát, Názáretből. Natánael erre megjegyezte: Jöhet valami jó Názáretből? Fülöp azt felelte neki: Gyere és lásd!” (Jn 1,43-46) Ezzel a beszélgetéssel ő máris elindította Natánael hivatását, mert barátjával együtt valóban elment Jézushoz, aki igaz izraelitának nevezte őt. Fülöpről nagyon kevés szó esik az evangéliumokban. Az utolsó vacsorán ugyancsak a jánosi evangélium említi vele kapcsolatban: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk”. Miért kérhette ezt a teljesíthetetlen kegyet Fülöp? Talán amikor Natánaelt Jézushoz kísérte, és neki Jézus azt mondta: „Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál. Natánael azt válaszolta: Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya! Jézus erre így szólt: Mivel azt mondtam neked, láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat fogsz majd látni ezeknél. Aztán hozzátette: Bizony, bizony mondom nektek: látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl és leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,48-51) Elképzelhető, hogy Fülöp az akkori élményt az óta is őrizte emlékezetében, és amikor az Úr már búcsúzkodott, úgy érezhette, hogy Jézus nem fejezte be az akkor emlegetett látomást. A mennyország nyitva lesz, ott láthatóvá válik az Emberfia, vagyis Jézus. Nem hiányzik a látomásból az Atya? Milyen jó lenne, ha Őt is megláthatnánk. Jézus azonban most még nem mutathatja meg Atyját tanítványainak. Az az élmény a mennyországba érkezés csúcspontja. Azt ki kell várni, ki kell böjtölni. Jézus a földön saját fiúságában, mint az Atya tökéletes mása akarja megismertetni Atyját. Ezért mondja Fülöpnek: „Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyetek” (Jn 14,9-11)

RÓMAI SZENT ESZPER

Szent Eszper 

és vértanútársai

Eszper, és felesége Zoé és két gyermekük: Cirjék és Theodula egy gazdag pogány urnák: Catullusznak voltak rabszolgái. Mindnyájan keresztények voltak. Történt, hogy gazdájának fia született. Ezért hálából Fortuna pogány istennek áldozatot mutattak be. Erre kényszerítették Eszpert és családját is. Ők azonban erre nem voltak hajlandók. Hadrián császár uralkodása alatt (117-138) mindnyájukat elfogták és megkínozták. Először a gyermekeket vetették kínok alá, végül mindnyájukat égő kemencébe dobva nyerték el a vértanúságot. Az időpont nem ismeretes.

Amoris laetitia – IV. rész: A családok valósága és kihívásai

Amoris laetitia – IV. rész: A családok valósága és kihívásai (2. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

A szinódusi folyamat sajátos újdonsága volt, hogy a pápa levélben tett fel kérdéseket a helyi egyházaknak. Ennek a kezdeményezésnek az volt a célja, hogy a valós helyzetek, élettapasztalatok alapján induljon meg a közös elmélkedés, gondolkodás. Ahogy a buzdítás bevezetőjében is kifejti, az ezen eredményeken alapuló, a szinódusi tanácskozások anyagát felölelő második fejezet célja az, hogy „két lábbal a földön álljunk” (6). Atyák megfontolásaihoz Ferenc pápa természetesen még hozzáfűzte azokat az aggodalmakat is, amelyek saját nézőpontjából fakadnak (31). „Egészséges dolog, ha figyelmet szentelünk a konkrét valóságnak, mivel »a történelmi eseményekben a Szentlélek késztetéseit s indításait fedezhetjük föl«, melyek által »az Egyház mélyebben képes látni a család és a házasság kimeríthetetlen misztériumát«” (uo.; az idézet forrása: II. János Pál, Familiaris consortio, 4).

A második fejezet ezért tulajdonképpen a nehézségek és a kihívások sorát állítja elénk: tekinthetjük egyfajta kommentárral ellátott listának is. Az alábbiakban csak néhány fontosabbat emelünk ki ezek közül, a teljesség igénye nélkül:

(A család jelen helyzete)

– Növekszik az individualizmus veszélye, amelyhez hozzájárul még korunk túlhajtott ritmusa, a stressz, a kulturális és társadalmi hatások, „amelyek veszélyeztetik a tartós döntések lehetőségét” (33).
– Minderre nem reagálhatunk úgy, hogy feladjuk értékeinket, s alkalmazkodunk a morális és emberi hanyatláshoz (akár a divatot követve, akár kisebbrendűségi érzés által hajtva) (35). Alázatos és realista módon kell átadnunk ebben a világban a keresztény meggyőződést (36).
– „Sokáig azt hittük, hogy ha csakis a doktrinális, bioetikai és morális kérdéseket hangsúlyozzuk, még ha eközben nem is motiválunk a kegyelemre való megnyílásra, már elég támogatást adtunk a családoknak” (37). Hála illet minden családot, ami élete jó példájával tanúságot tett az evangéliumról.
– Ahogy a szinódus is megjegyezte, napjainkban egy nárcisztikus, instabil és változékony érzelgősség terjed el, amely az emberi kapcsolatokra is kihat (41).
– Az objektív rendben megfigyelhetők a demográfiai problémák (42), a hit elgyengülése (43), a méltó lakóhely hiánya (44). Ehhez hozzájárul még a családon kívül született gyermekek kérdése (45) és a migráció (46). Külön érzékenységet igényelnek a fogyatékkal élők, az idősek is.
– Vigyáznunk kell, nehogy „»indoktrináljuk« [doktrínába zárjuk] az evangéliumot, a »másikhoz vágható halott kövekké« alakítsuk azt át” (49).

(Néhány kihívás)

– A két szinódust megelőző konzultációk számos útkeresésről és kihívásról tettek tanúságot, amelyek nagyon változatosak, nem lehet mindenestül egységesen kezelni azokat.
– Vannak az élet mindennapos szövetét érintő kihívások, mint a drogfüggőség és ennek járulékai, az erőszak (51), a családokat elgyengítő társadalmi-kulturális kérdések, a poligámia (52k), és bár történt előrelépés a férfi és a nő egyenjogúsága terén, itt is van még mit tenni (54k).
– Ugyanakkor számolnunk kell ideológiai kihívásokkal is, mint a gender-elmélet, s minden, ami ehhez kapcsolódik (56).

A fejezet végén a pápa a kolumbiai püspököket idézi (külön értéke a dokumentumnak a helyi egyházak tanítóhivatalainak a befogadása, a felölelése): „Ha sok nehézséget tapasztalunk is, ezek meghívást jelentenek arra, »hogy felszabadítsák bennünk a remény energiáit, hogy ezeket prófétai jelekre, átalakító cselekedetekre és a szeretet képzelőerejére fordítsuk le«” (57).

Az Irgalmasság Szent Éve 153.

május 2.

Boldog Ceferino-El Pelé emléknapja (május 4.)

Imádkozzunk a cigány pasztorációban szolgáló szerzetesekért!

Boldog El Pelé vértanú, Te Krisztus királyt éltetve adtad életedet Anyaszentegyházunkért, könyörögj értünk; ma élő romákért és testvéreinkért, a nem cigányokért, hogy valamennyien Istent egyre jobban szeressük, és az Ő akarata szerint tudjunk élni és boldogulni.

Idézet az imaszándékhoz:

„Ami a cigányság mai helyzetét illeti, új megközelítésre van szükség világszerte polgári, kulturális és szociális téren egyaránt. Az Egyháznak pedig lelkipásztori szinten kell válaszolnia a kihívásokra, amelyeket az üldöztetés, az elnyomás és olykor a rabszolgaság modern formái fölvetnek.” Ferenc pápa

Húsvét 6. hete hétfő

Húsvét 6. hete hétfő        
ApCsel 16,11-15; Jn 15,26-16,4
„Amikor pedig eljön majd a Vigasztaló, akit küldök majd nektek az Atyától, ő majd tanúságot tesz rólam; de ti is tanúságot tesztek”

 Jézus a földi életből mindössze harminchárom esztendőt kapott az Atyától, hogy elvégezze a megváltás nagy művét. Ennek az időnek nagy részét néhány ember megszokott közösségében töltötte. Születésekor néhány pásztor hallotta róla mennyei angyaloktól, hogy az a barlangban most született kisfiú a megígért Messiás: „Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: Találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve”. (Lk 2,11-12) Negyven napos korában szülei elvitték őt bemutatni a jeruzsálemi templomba. Egy öregember és egy öregasszony vártak rá, és a Szentlélek küldte őket ugyanakkor a templomba. Simeon a karjába véve vallotta meg: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben, mert állátták szemeim a te megváltásod, melyet minden nép színe előtt készítettél: világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségére népednek, Izraelnek”. (Lk 2,28-32) Jó másfél év múlva egy ezerkétszáz éves jövendölés alapján bölcsek érkeztek Jeruzsálembe: „Hol van, aki született, a zsidók királya? Mert láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk neki”. (Mt 2,2) Mivel Heródes királynál keresték a világ Királyát, ő rémülten érdeklődött a zsidó papoktól. Azok prófétai írásból idézték: „és te Betlehem, Júda földje, semmiképp sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mivel belőled támad majd a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek”. (Mik 5,1-3) Másnap hajnalban a város kapujánál „íme, az csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük haladt, majd odaérkezve megállt a hely fölött, ahol a kisgyermek volt. Mikor a csillagot meglátták, örvendezni kezdtek igen nagy örömmel. Azután bementek a házba, Meglátták a kisgyermeket Máriával, az anyjával, és a földre borulva adományokat ajánlottak föl neki, aranyat, tömjént és mirrhát” (Mt 2,9-11) Jézust aztán elmenekítették Egyiptomba, onnan Názáretbe tértek vissza, ahol Jézus harminc éves koráig rangrejtve élt és dolgozott, mint építőmester. Harminc évesen elment a Jordán partjára, ahol Keresztelő János hirdette az Ő eljövetelét. Jézus is kérte János hitvalló keresztségét, majd amikor utána „feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. Az égből szózat hangzott: Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik”. (Mk 1,10-11) Jézus böjtje után János „látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi az világ bűnét” (Jn 1,29)„Amikor pedig eljön a Vigasztaló, akit elküldök majd nektek az Atyától, az Igazság Lelkét, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam, de ti is tanúságot tesztek, mert kezdettől fogva velem vagytok”. (Jn 15,26-27) Az egész kétezer éves egyháztörténelem az eleven bizonyíték Jézus istensége mellett.

Az élet igéje – 2016. május

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzáfűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük.” (Jel 21,3)

Isten vágya mindig is az volt, hogy velünk, az ő népével lakjon. A Biblia első oldalai is ezt bizonyítják: Isten leszáll az égből, Ádámmal és Évával a kertben sétál és beszélget. Vajon nem éppen ezért teremtett bennünket? Aki szeret, vajon nem arra vágyik, hogy együtt legyen azzal, akit szeret? A Jelenések könyve Isten tervét fürkészi a történelemről, és bizonyossággal írja, hogy Isten vágya teljes mértékben meg fog valósulni.

Már közöttünk lakik, mióta eljött Jézus, az Emmánuel, a „Velünk az Isten”. Jézus feltámadása óta pedig a jelenléte nincs térhez és időhöz kötve, hanem kiterjed az egész világra. Jézus óta egy sok népből álló, valóban rendkívüli emberi közösség kezdett felépülni. Isten nemcsak lelkünkben, családunkban, népünkben akar élni, hanem az összes nép között, akik meghívást kaptak, hogy egyetlen népet alkossanak. Egyébként a jelenlegi népvándorlás miatt átalakul a nép fogalma is. A népesség több országban is immár sok népből áll.

Bőrszínünk, kultúránk és vallásunk szerint is nagyon különbözőek vagyunk. Gyakran bizalmatlanul, gyanakvással és félelemmel tekintünk egymásra. Háborút folytatunk egymás ellen. Pedig Isten atyja mindnyájunknak, mindannyiunkat szeret együtt és külön-külön is. Ő nem egyetlen néppel akar lakni – „természetesen a miénkkel”, ahogy azt gondolnánk –, és elfeledkezni a többiről. Mindannyian az ő gyermekei vagyunk, egyetlen család.

Az ehavi életigétől vezérelve gyakoroljuk, hogy értékeljük a különbözőséget, tiszteljük a másikat, hogy úgy tekintsünk rá, mint aki hozzám tartozik: én vagyok a másik, a másik pedig én, a másik bennem él, én pedig a másikban. Kezdjük azokkal, akikkel mindennap együtt vagyunk. Így helyet teremtünk Istennek közöttünk. Ő hozza majd létre az egységet, őrzi meg az egyes népek identitását, és hoz majd létre egy új emberi közösséget.

Chiara Lubich már 1959-ben megsejtette ezt. Ma is rendkívül időszerű és szinte hihetetlen ez a prófécia: „Ha egy nap az emberek – nem a személyek, hanem egész népek – […] önmagukat háttérbe tudnák helyezni, ha háttérbe helyeznék a hazájukról alkotott elképzelésüket […], és mindezt abból az államok közötti kölcsönös szeretetből fakadóan tennék, amit az Úr kér, éppúgy, ahogy a testvérek között is kölcsönös szeretetet kér, akkor ez a nap egy új korszak kezdete lenne, mert azon a napon […] lesz élő és jelenvaló Jézus a népek között is […].

Itt az ideje, hogy minden egyes nép kilépjen saját határai mögül és túltekintsen azokon; elérkezett annak a pillanata, hogy a másik hazáját úgy szeressük, mint a sajátunkat, meg kell tisztulnia szemünknek. Nem elég önmagunktól elszakadnunk ahhoz, hogy keresztények legyünk. A mai időkben Krisztus követőjétől ennél többet kérnek: a kereszténység társadalmi tudatát […].

[…] reméljük, hogy az Úr megkönyörül ezen a megosztott és szétszóratott emberiségen, ezeken az önmaguk burkába zárt népeken, akik saját egyszerű és elégtelen szépségüket csodálják – mely saját maguk számára egyedüli szépség –, akik foggal-körömmel ragaszkodnak kincseikhez, azokhoz a javakhoz is, melyekre más népeknek lenne szükségük, és az éhhaláltól mentené meg őket. Reméljük, az Úr ledönti a határokat, hogy a szeretet, az anyagi és lelki javak gyors vizű folyója akadály nélkül áradhasson az országok között.

Reméljük, hogy új rendet alakít ki világunkban az Úr, aki egyedül képes az emberiséget egyetlen családdá forrasztani és egyúttal a népek közötti különbözőségeket is megőrizni, hogy így mindegyikük képes legyen a többiek szolgálatába állítani a maga ragyogását és ezáltal felragyogjon az egyetlen olyan fény az életben, amely megszépíti és az örök haza előterévé teszi a földi hazát.”