Húsvét 6. hét vasárnap
A keresztény életnek, illetve az Egyház életének több
rétege van. Az első a mindennapi élet szintje, ahogy arról a mai Olvasmányban
hallhatunk. Az Egyháznak ez a külső élete egészen úgy fest, mint egy közönséges
emberi csoport élete. A tévtanításokkal szemben folytatott küzdelem, a viták, a
szakadások végigkísérik a krisztusi hitletéteményt hirdető s annak tisztaságát
őrző, evangelizáló apostoli Egyházat. Ezt is vállalni kell, mert hozzátartozik
a megtestesülés realitásához. De nem elég csak ezt látni, hanem azt is nap mint
nap tudatosítani kell magunkban, hogy az Egyház azoknak a közössége, akiknek
szívében a Szentháromság egy Isten vett lakást. Ahogy Jézus mondja a mai Evangéliumban:
„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá
megyünk, és benne fogunk lakni.” Ez a szint az Egyház benső életének szintje, s
ez az, mely a külsőt táplálja.
Ám sem a külső, sem a belső élet, sőt még a kettő
együtt sem a teljes keresztény élet. Sem a Krisztusért tevékenykedő, sem a
befelé forduló és imádkozó keresztény nem éli még a maga teljességében Krisztus
életét, hacsak nem hordozza szívében a végső beteljesedés látomását, amelyről a
mai Szentleckében
hallhatunk: A mennyei Jeruzsálemnek „az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a
Bárány. A városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak
benne, mert Isten fényessége világítja meg azt, és lámpása a Bárány”.
Urunk, Jézus Krisztus, Szentlelked által az Atyával
együtt lakást vettél bennünk. Segíts, hogy féltve őrizzük lelkünk kegyelmi
állapotát, s mi is egyre jobban Benned legyünk, elszakíthatatlanul
belegyökerezve a Szentháromság örök életébe, boldog közösségébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése