Ternyák Csaba érsek homíliája a pünkösdi nagy-búcsún

Elhangzott Csíksomlyón, május 18-án.

Excellenciás és Főtisztelendő Érsek és Püspök atya! Tisztelt Közjogi Méltóságok! Kedves Paptestvérek! Krisztusban Kedves Testvéreim!

"Boldog vagy, mert hittél" (Lk 1,45). Ez a tengernyi nép, amely ma itt Csíksomlyón összegyűlt, mind zarándokként érkezett. Azért jöttünk, hogy Erzsébettel együtt mi is boldognak hirdessük Szűz Máriát, akit már őseink himnuszában nemes egyszerűséggel boldog asszonynak neveztek. Mindenki vállalta az utazás fáradalmait, különösen azok, akik gyalog jöttek ide. Egy hónappal ezelőtt Egerben találkoztam egy ilyen csoporttal, akik Budapestről indultak. Remélem ők is rendben megérkeztek és itt vannak közöttünk. A hit zarándokútján nemcsak hívő emberek járnak, hanem keresők is szép számmal, akik szívük rejtekén foglalkoznak az istenhit kérdésével. Ma talán őket is közelebbről megérinti a hit vágya. Sokan televízión, vagy rádión keresztül kapcsolódnak be az ünneplésbe, és lélekben most ők is velünk vannak.

A pünkösdi Lélek segítségül hívásával szeretnék ma erőt önteni hallgatóimba, hogy alázatosan kitartsanak hitükben. Egyikünk sem saját erejéből jutott el a hitre, és nem is mások térítő munkájának eredményeként. A hit Isten ingyenes ajándéka. Meggyőződésem, hogy Isten a Hit Évében sok ember lelkét el akarja érni ajándékával. Amikor XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit Évét, akkor minden emberre gondolt. Az Apostolok Cselekedeteinek egyik mondata ihlette őt, ezért írásának ezt a címet adta: "A hit kapuja". A Szentírásban arról olvasunk, hogy Pál apostol és Barnabás, egyik apostoli útjukról visszatértek Antióchiába, összehívták a híveket és örömmel elmondták nekik, hogy Isten "a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját" (ApCsel 14,27). Ez a kapu azóta minden ember előtt nyitva áll. Mindenki meghívást kap, hogy belépjen rajta. A hit ma sem csupán a gyakorló keresztények kiváltsága. Tegyük ezért plébániáinkat tanúságtevő és befogadó közösségekké, hogy minden kereső ember lelki otthonává váljanak!

Hálásan köszönöm Dr. Jabubinyi György gyulafehérvári érsek úrnak és Orbán Szabolcs ferences tartományfőnöknek, hogy meghívtak az idei csíksomlyói búcsúra. Örömmel indultam el én is azon az úton, amely szép Erdélyországba, a székelyek ősi Szűz Máriás kegyhelyére vezetett. Azt is örömmel látom, hogy nem csak az őseik hitéhez ragaszkodó székelyek, hanem az anyaországi és más országokban élő honfitársaim is nagy számban képviseltetik magukat. Azért jöttünk, hogy zarándokként köszöntsük  Jézus Krisztus édesanyját, a Boldogságos Szűz Máriát! Hiszen ő mindannyiunk égi édesanyja. Ma Juhász Gyula szavaival megvalljuk: "Mária, hívnak csillagszemeid!" (Májusi áhitat).

Örömünket fokozza, hogy ezen az úton ma velünk tart sok protestáns testvérünk, és vannak köztünk más nyelven beszélő keresztények is. Mindannyian a Boldogságos Szűz Mária gyermekei vagyunk!

Nem először járok Székelyföldön. Az elmúlt évek során többször örömmel tapasztaltam az itt élő magyarok Istenhez, Szűzanyához, a templomhoz és papjaikhoz való hűségét.
Mária segített a múltban. Ma is hozzá fordulunk, hogy álljon mellettünk pünkösdi készületünkben. Fogadjuk el most is segítségét! Mária előbb megismerte a Szentlelket, mint maguk az apostolok. Jobban ismerte Jézust, mint a tanítványok. Többet tud a hitről és a boldogságról bárki másnál. Érdemes hallgatnunk rá! Ősi nemzeti himnuszunk joggal nevezi őt boldog asszonynak és a Szentlélek mátkájának. Jelen volt az apostolok között az első Pünkösd napján. Fogadjuk meg tanácsát! Nekünk is azt mondja, amit a kánai mennyegzőn mondott a bor hiány miatt zavarba került násznagynak: "Tegyetek meg mindent, amit csak mond!" (Jn 2,5). Mária is abban találta meg boldogságát, hogy Istenre figyelt, hitt Neki és megtette azt, amit kért tőle.

"Boldog vagy, mert hittél". Erzsébet szavai arról tanúskodnak, hogy a hit és a boldogság összetartoznak. Nem azt mondja, hogy a boldogság hitet eredményez, hanem éppen fordítva. A hit következménye a boldogság. Mária azért boldog, mert hitt. Ha nem hitt volna, nem lenne boldog. Mária hitte, hogy az Isten nem akarja őt becsapni, rászedni, tőrbe csalni. Hitt az angyal szavának: úgy lesz gyermeke, hogy közben férfit nem ismer.

Miben áll Mária boldogsága? Abban, hogy hitt. Nem azért boldog, mivel kiváltságokat kapott, mivel Isten Fiának anyja lehetett, hanem azért, mert hitt. Jobban hitt Istennek, mint a saját tapasztalatának. Szent Ágoston nagyon frappánsan fogalmazza meg: "Boldogabbnak mondjuk Máriát azért, mert hitében magába fogadta Isten igéjét, mint azért, hogy testében is hordozta őt" (Serm. 186,2). Mária "igen"-je nem csupán a szép freskókon ábrázolt angyali üdvözlet kegyes, idilli jelenete. Nem csak a megtiszteltetés volt rendkívüli, hanem a vele járó rizikó is. Az isteni tervbe való beleegyezés kockázatos vállalkozás volt Mária részéről. Ő tudta azt, amire mi nem szoktunk gondolni, hogy a házasságtörés büntetése a megkövezés volt, mint ahogy keleten sok országban ma is így van ez. Nem tudhatta előre, hogy József hisz-e majd neki, nem vádolja-e meg hűtlenséggel. Nem ismerte az isteni terv részleteit. Mégis hitt az angyal szavának, hitt Istennek anélkül, hogy biztosítékot kapott volna. Egyedül a hitébe tudott kapaszkodni, és ez a hit tette őt naggyá, ez a hit tette őt boldoggá.

Ismerek embereket, akik szinte félnek a hittől. Azt feltételezik, hogy a hit az öröm és a boldogság ellen van. Azt gondolják, hogy a hit elvesz valamit az ember életéből, hogy le kell mondani valamiről, ami széppé tehetné életünket. Úgy vélik, hogy a hit ópium, amely elkábítja az embert és eltereli a figyelmet az élet fontos, nagy kérdéseiről. Holott éppen fordítva van, a hit az amely kinyit bennünket a többi ember és a közösség felé, és létünk legégetőbb kérdéseire éppen a hit nyújtja a legteljesebb és leginkább megnyugtató választ. Ma szinte csak a vallás szembesít olyan sorskérdésekkel, mint a jó és a rossz, a halál és az örök élet, a bűn és a kegyelem. Ezért aki belép a hit kapuján, az nem veszít el semmit, ami az ember életét boldoggá, széppé, szabaddá és naggyá teszi. Éppen ellenkezőleg a hitben találja meg saját koordinátáit a család, a nemzet, az emberiség, sőt az egész világmindenség vonatkozásában. A hit megszabadít az Isten nélküli ember kozmikus árvaságától.

A hitben soha nem vagyunk egyedül. Testvérekre találunk, egy nagy családnak, az Egyháznak lehetünk tagjai, akikkel a közös hit megvallása kapcsol össze. Nagy élmény újra felfedezni hitünket, tudatossá tenni, elmélyíteni, megerősödni benne. Jó azt is világosan látni, hogy ajándékba kapott hitünk olyan érték, amelyre érdemes gondosan vigyázni, mert veszélyek leselkednek rá, törékeny a cserépedény, amelyben őrizzük. A Szentlélek Úristen azonban ma is vezeti Egyházát és segít megtisztítani a babonás, egyénieskedő elemektől, az új tanítók és tanítások túlértékelésétől. Mégis vannak, akik eltérnek a hiteles tanítástól és olyan prédikátorokat követnek, akiknek tanítása fülüket csiklandoztatja. Már Szent Pál apostol is óva intett ezektől a veszélyektől (vö. 2Tim 4,3). Nemcsak a hitetlenség kísértése leselkedik tehát ránk, hanem a hiszékenység is szedi áldozatait. Ne adjunk hitelt a különféle ellenőrizetlen magán kinyilatkoztatásoknak, amelyek alkalmasak arra, hogy zavart keltsenek. Ma is vannak báránybőrbe bújt ragadozó farkasok, akik kihasználják az emberek hiszékenységét és különféle figyelmeztetésekkel riogatnak. Ha Jézusra és az ő Egyházára figyelünk nincs szükségünk nagy figyelmeztetésekre. Inkább arra van szükségünk, hogy amint óráinkat is időről időre hozzáigazítjuk a pontos időhöz, úgy hitünket is igazítsuk hozzá egyházunk hitéhez. A Hit Évének legyen az a legnagyobb eredménye egyházunkban, hogy mindannyian újra felfedezzük, jobban megismerjük és elmélyítjük hitünket.

"Boldog vagy, mert hittél". Mit jelent boldognak lenni? Nem könnyű megválaszolni. Sokkal könnyebb helyzetben lennénk, ha az lenne a kérdés: hogyan lehet boldogulni. Egyébként is, úgy tűnik ma több embert érdekel a boldogulás, mint a boldogság kérdése. Sokan azt gondolják, hogy akik boldogulnak, azok boldogok, akik pedig nem boldogulnak az életben, azok boldogtalanok. Mintha a boldogság a boldogulástól függne. Mária boldogsága azonban a hitében gyökerezett. Nála a hit és a boldogság szorosan összetartoznak.

Ki tudja, lehet, hogy a boldogtalanság meg a hitetlenséggel rokon?
Miben találhatjuk meg tehát a boldogságunkat? Ha életünket az örök élet távlatába helyezzük, akkor igazat adunk azoknak, akik arra tanítanak, hogy nem szabad félni. Lehet bár sokféle gondunk és bajunk, életünk leginkább szorongató kérdésére Jézus Krisztusban megkaptuk a választ.

Soha nem fogom elfelejteni azt a latin amerikai püspököt, aki egyszer felkeresett hogy megossza velem egyházmegyéje számos nehéz gondját. Valóban súlyos problémák nyomták a vállát, mégis, miközben panaszait hallgattam, az volt a érzésem, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott emberrel beszélgetek, akit a nehézségek nem döngöltek a földbe. Sőt, sugárzott belőle az öröm. Amikor megjegyeztem neki, hogy ennyi gondja között hogyan lehetséges, hogy ilyen túláradó benne az öröm, szinte ragyogó arccal így válaszolt: hát, hogy ne, hiszen ÜRES A SÍR.

Megrázó volt ennek az embernek a tanúságtétele. Ha Krisztus sírja üres, az azt jelenti, hogy egyszer a mi sírjaink is megnyílnak. Életünk legnagyobb gondjára Krisztus megadta a választ. A többi aprósággal pedig valahogy majd magunk is elboldogulunk. Szent Pál apostol arra tanít bennünket, hogy ha csak ebben az életben reménykednénk Krisztusban, szánalomra méltóbbak lennénk minden embernél (vö. 1Kor 15,19). A mi reményünk azonban a boldog örök életre szól.

Ez a húsvéti öröm az, amelyre mindannyian meghívást kaptunk. Kérjük a Csíksomlyói Segítő Szűzanyát, a Boldogasszonyt, hogy vezessen el bennünket is a hit belső örömére, amely őt eltöltötte, és átsegítette az élet nehézségein. Járjon közben értünk, hogy őseink szent hitétől soha el ne szakadjunk. Ez a fogadalmi búcsú is arról tanúskodik, hogy fontos számunkra a hitben való hűség. Ez a katolikus hithez való ragaszkodás jellemezte a székely nemzetet a múltban, ez élteti ma a kisebbségi létben, és ez a biztos jövő záloga. Bárcsak a fiatal nemzedék is megértené ezt, és nagylelkűen vállalná, hogy Isten munkatársa legyen az élet továbbadásában. Szívből imádkozom székely testvéreinkért, hogy mindig hűségesek tudjanak maradni a Csíksomlyói Szűzanyához és őseik földjéhez. Kívánom, hogy soha el ne csüggedjenek a nehézségek láttán, és mindig tudjanak bízni a gondviselő Isten jóságában.

Ma Boldog II. János Pál pápa születésnapja van. Idézzük emlékezetünkbe, amit pápasága kezdetén a lelkünkre kötött: "Ne féljetek!" Ez a bátorítás 365 helyen található a Bibliában. Jut belőle az év minden napjára! Ne féljünk tehát Krisztust beengedni az életünkbe és hagyni, hogy ő irányítsa gondolatainkat, vágyainkat és tetteinket. Amen.

Szombat húsvét 7. hetében

Szombat húsvét 7. hetében

ApCsel 28, 16-20. 30-31; Jn 21, 20-25

„Uram és ő?”

Jézus Genezáreti tó partján tett látogatása kapcsán elgondolkodtunk azon, hogy Szent Pétert hogyan erősítette meg az Úr kiválasztottságában. Tudjuk, hogy már korábban közölte vele Jézus, hogy az Atya neki adta meg azt a biztos hitet, hogy Jézus istenfiúságát nemcsak el tudja fogadni, mint hitigazságot, de bátran és helyesen, szabatosan meg is tudja fogalmazni különböző vélekedésekkel szemben, tehát arra a hivatásra van kiszemelve, hogy az Anyaszentegyházat, Isten gyermekeinek közösségét vezesse Jézus helyetteseként:„És én mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is”. (Mt 16, 18-19) Átgondoltuk, hogy Péter hármas tagadása nem tette-e tönkre ezt a kettős isteni tervet, és megállapítottuk, hogy a hármas szeretet-nyilvánítással és Jézus hármas megbízásával a hívek gondozására Péter egyrészt a régi rendelkezéseket újra erősítve kapta meg. Jézus neki és mindenki másnak, aki fontos egyházi megbízatást kap, azt üzeni, hogy az egyszerű, gyenge ember nem mag erejéből lesz alkalmas a szolgálatra, hanem Isten sokszoros kegyelméből. Ehhez csatolta Jézus Péter jövendő vértanúhalálának megjövendölését is. A mai evangéliumi részlet, pedig egy utolsó emberi kétséget hivatott Péterben eloszlatni. Amint Jézussal sétálnak, visszapillant a mögöttük hátrább haladó János apostolra. Péterben talán utolsó félelme emeli el a fejét. Megkérdezi barátja sorsát: „Uram, és ő?” (Jn 21, 21) Jézusban megértő Urára talál: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te csak kövess engem!” (22) Jézus tehát nem fedi fel helytartója előtt János sorsát. Nem mondja meg, hogy ő is átesik a vértanúság gyötrelmein, de csak lélekben. Neki írnia kell: Meg kell szövegeznie a negyedik Jézus életrajzot, elsősorban a zsidókkal (júdeaiakkal) vívott nagy vitáit, az utolsó vacsorán mondott nagyon fontos beszédeit, amik az első három evangéliumból kimaradtak. Édesanyját is rábízta az Úr. Rá vár az Újszövetség utolsó könyvének megszövegezése mennyei látomásai alapján. Három levelet is írnia kell, mert nemcsak nagy tudását, de igazán emberi jóságát is meg kell csillantania az utókornak. „Te csak kövess engem!” Ne legyenek gyarló emberi méricskéléseid, mint annyi másnak, akik majd hozzád hasonlóan folyton arra figyelnek, hogy mások –rokonok, jó barátok, ismerősök-, lám mennyire szerencsésebbek, mint én. Ezzel saját sorsuk nem lesz könnyebb, viszont kotnyeleskedőkké válnak, mert beleszólnak Isten terveibe. Mindenki a saját sorsát kell, viselje, egyedüli út mindenki számára a mennyország felé, amit neki, csakis neki rendelt az Atya. Mi se nézegessük, főként ne kívánjuk mások sorsát. Nekünk csak a magunké üdvözítő.

Péntek húsvét 7. hetében

Péntek húsvét 7. hetében

ApCsel 25, 13-21; Jn 21, 15-19

„Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?”

Jézus húsvét hajnalán feltámadt és eltűnt a sírból. Az őrök azt vették észre, hogy a hatalmas zárókő, amely csak több ember kemény erőfeszítésével volt megmozdítható, emberkéz érintése nélkül felemelkedett és egyenesen feléjük repült. Mivel kívülük senki emberfia nem volt jelen a sír közelében, nem gondolhattak másra, csak arra, hogy emberfeletti, tehát nem földi erő emelte meg és dobta el a súlyos szikladarabot ”Íme, nagy földrengés támadt: az Úr angyala leszállt az égből, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a megjelenése, mint a villám és a ruhája fehér volt, mint a hó. Az őrök megrettentek tőle való félelmükben, és mint a holtak, olyanok lettek”. (Mt 28, 4) Közben odaértek a sírhoz, a Jézushoz hűséges asszonyok, akik holttestének méltó végtisztességet kívántak nyújtani. Észlelték a földrengést, meglátták az angyalt, amint elhajítja a zárókövet. És ráül. Hozzájuk barátságosan szólt az angyal: „Ti ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert föltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt. Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak: Föltámadt a halottak közül, és íme, előttetek, megy Galileába. Ott majd meglátjátok őt”.(5-7) Ez a találkozás jött létre az evangéliumban jelzett hajnalon. Reggeli után Jézus megmutatja, miért volt fontos megüzenni a galileai találkozót rögtön a feltámadása után. Érezteti, hogy számított arra, hogy Péter halászni megy. És egész éjszaka nem fog semmit. Ezért már előre tüzet rakott, saját halból kezdett reggelit készíteni. Közben Pétert és társait elámultatja a csodálatos. Halfogással. Csak reggeli után kérdezi meg Pétert mindenki füle hallatára, aki jelen van: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (Jn 21, 15) Ez az első kérdés talán azért nehéz Péternek, mert az egy-két jelenlévő apostol között ott van a jó barátja, János. Ez a kérdés friss emléket tár fel Péter emlékezetében. Ő az utolsó vacsorán Jézus mögött dőlt az asztalhoz, előtte, pedig János. Amikor intett neki, hogy kérdezze meg Jézustól, ki árulja el őt, János oda hajtotta fejét a Mester kebelére, és csak ketten halhatták, kiről van szó, De azt is tudta, hogy János a legkedveltebb Jézus számára az egész apostoli kollégiumból. Azt sem felejtette el, hogy János örömmel, alázattal, de rendszeresen mondta magáról szólva szüleitől örökölt neve helyett: A tanítvány, akit szeretett Jézus. Ennek ellenére Péter bizalommal feleli: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.”(15) a kérdés még kétszer ismétlődik. Péter még kétszer felel ugyanúgy, bár a harmadik esetben már nagyon szomorú, mert tudja, hogy háromszoros tagadása miatt kell vezekelnie. Jézus, pedig érzékelteti eljárásának okát: Mindháromszor ez a válasza: „Legeltesd juhaimat!” Pétert az Atya választotta ki az alapítandó Egyháza sziklaalapjának, akit a sátán nem tud tönkretenni a világ végéig. (Mt 16, 16-19) Ő él utódaiban is sziklaként. Ő vigyázza Jézus híveit, akiket az Atya neki adott. Péter önmagában ingatag ember, de már hallotta és most újra hallja Jézus ajkáról: Én teszlek sziklává, én bízom rád juhaimat. Az én kegyelmem mindenható, ha ezt kéred, és amennyire képes vagy rá, komolyan akarod.

Csütörtök húsvét 7. hetében

Csütörtök húsvét 7. hetében

ApCsel 22, 30; 23,6-11; Jn 17, 20-26

„azokért is könyörgök, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem”

Jézus az utolsó vacsorán hosszan, részletesen oktatta tanítványait Jól tudta, hogy erre már többet nem adódik lehetősége, hiszen a következő órákban már elfogják, megkezdődik a megváltás nagy műve, a szenvedés, kereszthalál, és azzal földi küldetése befejeződik. A dicsőséges élet már más országban folytatódik. Természetfeletti környezetben él, a kegyelmek árasztása lesz az eszköz, amivel segíteni tudja övéit. Ennek az eszköznek lehetőségeit mutatja még meg: imádkozik övéiért, hogy ezt a példát kövessék ők is .Miután apostolaiért könyörgött Atyjához, kiterjeszti imája körét: „De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”. (20-21) Jézus érettünk imádkozik. Ahogyan tanítványait Atyja irgalmába ajánlotta, úgy tesz most mindenkivel, akik meghallgatják Jézus evangéliumát, hittel elfogadják, és Jézuséi lesznek ők is. Az ősszülők fényes istenismeretéből hogyan jutottak az emberek szellemi sötétségbe? János ezt írja le evangéliuma bevezetőjében: Kezdeten csak az Ige volt, nem létezett a világ. Az Ige Istennél volt. Megteremtették Atyjával és a Szentlélekkel együtt a világot, és annak legmagasabb rendű képviselőjét, az embert. Az ember Isten gyermekeként élhetett, aztán elsötétült a sorsa, mert elszakadt Istentől. Erre a szörnyű tényre akarta figyelmeztetni az embereket az Ige. De ismerte teremtményét, hogy nehezen fogja fel értelmével a másvilág igazságait, mert minden ismerete az érzékszerveivel kezdődik. Ezért úgy döntött az Atya, hogy Fia, az Ige, megtestesül, egy lesz az emberek közül, és ezzel kezdődik majd annak a lehetősége, hogy megismerje a világ láthatatlan Urát, Teremtőjét: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő nyilatkoztatta ki”. (Jn 1, 18) Jézus eljött, hogy „örök életet adjon. Az örök élet, pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged (Atyám) a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett”. (Jn 17, 2c-5) Ez a dicsőség az Atyával való egyenlőség. Jézus így összegezi ezt a titkot Fülöp apostolnak, rajta keresztül nekünk: „Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek”. (Jn 14, 10-11)„Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük”. (24-26)

Szerda húsvét 7. hetében

Szerda húsvét 7. hetében

ApCsel 20, 28-38; Jn 17, 11b-19

„Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál”

Sok töprengésre adott okot nekem ahányszor ezt az evangéliumi verset olvastam: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megtartottam őket nevedben, akiket nekem adtál. Megőriztem őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék”. (11b-12) Jézus tanítványaiért könyörög Atyjához. Azt kéri, hogy az Atya tartsa meg, őrizze meg őket ezután, mert neki el kell hagyni őket. A megőrzés módja tűnik fel első olvasásra:„Tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál” Aztán felvillan egy jónak látszó megoldás a titokra: Amikor Isten nagy haragra gerjedhetett volna az ősszülők ellen, mert annyi jóságáért ellenére rosszul viselkedtek, a kísértő első mondatára azonnal hittek neki. Elhitték, hogy az Úr elrejtette az istenné válás nagy lehetőségét a tiltott fának a gyümölcsébe, és hazug módon azzal fenyegette meg őket, ne egyetek belőle, mert akkor meg kell halnotok. Ez szörnyű sértés a tökéletesen igaz és szerető Isten ellen. Mégsem háborodik fel, mert szereti őket. Bünteti rossz teremtményeit, de megőrzi őket a megváltás irgalmára. Akkor az Atya, mint Üdvözítő szól: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te, pedig a sarkát mardosod”.(Ter 3, 15) Itt tehát még az Atya mondható megváltónak, hiszen első személyben beszél. Aztán jön az üdvösség nagy kibontakozása: Gábor főangyal köszönti, Szűz Máriát: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled. Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal, pedig folytatta: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz, és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni.” (Lk 1, 28-32) Az Atya tehát kárhozat helyett megváltást ígér a vétkes asszonynak, gyermekeinek és utódaiknak. Aztán ezt a csodálatos feladatot Fiára bízza, ezért adja neki még fogantatása előtt a Jehosúah nevet, amelynek fordítása: Jahveh a megváltó. Így nyugodtam meg a nehezen értett vers értelmében: „Tartsd meg őket, Atyám, a te nevedben, amelyet nekem adtál!” Az egyetlen, akit Jézus nem tudott megőrizni az üdvösségre, Júdás, az áruló. Róla ezt mondja: „Senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy az Írás beteljesedjék” Vigyáznunk kell a magyarázattal: Júdás kárhozata nem cél volt, aminek be kellett teljesednie, hanem amit korábban idézett Jézus, annak az Írásnak kellett beteljesednie: „Ki megosztotta kenyerem, sarkát emelte ellenem”.(Jn 13,18);(Zsolt 41,10) Most értünk imádkozik Jézus. Legyen Ő a tanítómesterünk, és oltalmazzon mindannyiunkat!

Kedd húsvét 7. hetében

Kedd húsvét 7. hetében

ApCsel 20, 17-27; Jn 17, 1-11a

„Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged”

A Szentírás a most kezdődő fejezetnek ezt az alcímet adta: Jézus főpapi imája. Papnak. Nevezi a Biblia azokat a férfiakat, akik közvetítők Isten és az emberek között. Ezeknek a dolga és tisztsége, hogy meghallgatják Isten utasításait, amelyek szabályozzák az emberek Isten iránti kötelességeit. Olyan kötelességek ezek, amelyek felsorolják, hogy a láthatatlan Isten mit tanít önmagáról, mit ad és mit ígér az embereknek, akik benne hisznek. Ezek az igazságok a hit alapjai. Azt is rajtuk keresztül üzeni meg Isten a benne hívőknek, hogy Ő mit ad és mit vár el viszonzásul híveitől. A legalapvetőbb kötelessége a papságnak az áldozat bemutatása Az áldozat Istennek szánt ajándék, amellyel elismerjük Isten végtelen fönségét fölöttünk. Célja az áldozatnak az is, hogy kifejezzük vele hálánkat, szeretetünket és engesztelésünket bűneinkért. A papok főelöljárója, irányítója, az összes papi jog és kötelesség birtokosa a főpap. Az egy igaz Isten idővel népet választott ki magának a világ összes nemzete közül. A népe egyik törzséből szemelt ki teljhatalmú fővezért jogi és. Társadalmi ügyek intézésére. Mózesnek hívták ezt a férfiút. Sok csodát is művelt az Úr általa. Főpappá nem őt, hanem a bátyját, Áront szemelte ki. Áron fiait jelölte ki papoknak. Ezt a hatalmat fiaik örökölték. Fontos dolguk volt a nép tanítása az Istennel való kapcsolatok terén, de a legfontosabb a különféle áldozati adományok feláldozása. Ez a papság addig volt érvényes, ameddig maga. Az. Ószövetség tartott. Isten tudatosította népében, hogy majd újszövetséget köt velük. Így szólt Dávid királyhoz: „Fölkentem királyomat a Sionon, az én szent hegyemen. Hirdetem az Úr rendeletét. Mert így szólt hozzám az Úr: Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek téged”. (Zsolt 2, 6-7) Nem Dávidot mondja fiának az Úr, hanem késői leányunokájának, Máriának a Fiát, akit a Szentlélektől fogant, tehát Isten Fia. Dávidot Sámuel próféta Betlehemben kente királlyá. A Messiáskirályt teszi főpappá az Úr, de nem Áron fiai közül való, hanem Júda törzséből, Dávid családjából és főpapsága Ábrahám kortársának, Melkizedeknek a rendje szerint való: „Megesküdött az Úr, és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”- (Zsolt 110,4) Az evangéliumban azt kéri Jézus Atyjától:„Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged”(Jn 17, 1) Azt tudják rólam, hogy Isten Fia vagyok, de azt nem, hogy király és Melkizedek rendje szerinti főpap is vagyok. Adom áldozatul saját testemet és véremet, mint az utolsó vacsorán kenyér és bor színe alatt Melkizedek módján, a keresztemre, pedig a római helytartó fogja felírni, hogy „a zsidók királya” vagyok.

Hétfő húsvét 7. hetében

Hétfő húsvét 7. hetében

ApCsel 19,1-8; Jn 16,29.33

„A világban megpróbáltatások érnek benneteket, de bízzatok, én legyőztem a világot”

Legutóbbi evangéliumi részletében Szent János megemlíti, hogy Jézus visszaidézte több példabeszédét, amelyeket a mennyei Atyáról fogalmazott és mondott el tanítása közben. Ezekben a példázatokban kirajzolódott az Atya teremtő hatalma, számonkérő igazságossága, nagylelkűsége, irgalma. Mivel a példabeszédek önmagukban is kedves történetek, nem mindig és nem mindenki értette meg az átvitt értelmű magyarázatot. Néha maguk az apostolok is újra kérdezték a Mestert, hogy mit is jelentenek az egyes elemek a példázatban? Ezután Jézus levonja a következtetést: láthatjátok, hogy az Atya mennyire jó és mennyire szeret benneteket. Most, hogy elmegyek közületek és visszatérek az Atyához, arra biztatlak benneteket, hogy merjetek közvetlenül szólni az Atyához, akár az én nevemben, akár saját nevetekben. Az Atya mindenképpen meghallgat benneteket. Erre válaszolnak az apostolok a mai evangélium szavaival: „íme, most nyíltan beszélsz, és nem példabeszédeket mondasz. Most tudjuk, hogy mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki kérdezzen téged. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél”.(29-30) Jézus elcsodálkozik ezen a válaszon. Ő ugyanis már régebben is megdicsérte őket azért, mert elhitték, hogy Istentől jött. „Jézus azt felelte nekik: „Most hiszitek? Íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem, pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van”. (31-32) Jézus tehát felülbírálja tanítványait, és az előbbi dicséretet nem vonva vissza, kissé keserű szájízzel ezt az utóbbi megállapítást, hogy „most hisszük, hogy az Istentől jöttél”, ezt bizony nem erősíti meg. Ő ugyanis jól tudja, hogy korábbi jövendölése igaz, és néhány óra múlva valóra válik: mindenki elhagyja fizikai és lelki értelemben is. Amikor elfogják őt, mindenki elfut, a keresztje mellé csak egyikük, János fog odaállni, és látva ellenségei győzelmét, Jézus kiszolgáltatottságát, elveszti mindenki a hitét, kivéve Édesanyját, aki a „vértanúk Királynéja”, mert kitart mellette halálában is. És hát minden ellentétes tapasztalat ellenére az Atya is vele lesz. Amikor majd teljesen kimerülten szólítja Őt: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46), ez nem a magas égbe küldött ima volt, hanem karnyújtásnyira vánszorgott a sóhaj, hiszen látta ott Atyját, és tudta, hogy közös megegyezés alapján nem tud rajta segíteni. És az imént kihangsúlyozott bizalom él majd benne ennek ellenére, hogy az Atya nem segíthet rajta, mert a megváltást végbe kell vinnie, ezekkel a szavakkal leheli ki lelkét: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”
(Lk 23, 46) Ha az apostoloknak is szükségük volt arra, hogy újabb és újabb tapasztalat és kegyelem növelje a hitüket, ne csodálkozzunk azon, hogy erre szorulunk mi is. Igyekezzünk tehát mi is tanulni a Szentírásból, elmélkedésekből, szentbeszédekből, imádságból erősíteni a hitünket.

URUNK MENNYBEMENETELE

URUNK MENNYBEMENETELE

ApCsel 1,1-4; Ef 1,17-23; Lk 24,46-53

„Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták"

Jézus szenvedése előtt az utolsóvacsorán apostolait beavatja abba a szeretetkörbe, amelyben Ő született öröktől fogva, mint isteni Személy: „Maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettetek engem, és hittétek, hogy én Istentől jöttem. Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához. Tanítványai erre azt mondták: most nyíltan beszélsz, és nem példabeszédet mondasz. Ezért hisszük, hogy Istentől jöttél".( Jn 16,27-30)Jézus ekkor nem dicséri meg tanítványait: „Most hiszitek? íme, eljön az óra, sőt már itt is van, amikor elszéledtek, mindenki az otthonába, engem pedig magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van". (Jn 16,31-32) Jézus elszenvedte a kínhalált. Édesanyján kívül minden rajongója elvesztette hitét. Jézusnak kemény küzdelmébe került húsvét napján, hogy apostolai érzékszerveik segítségével megtapasztalják a feltámadás tényét, és Jézus feltámadt testét látva, érintve hinni tudják sziklaszilárdan: Jézus valóban Isten Fia.Húsvét után a negyvenedik napon Jézus búcsúzik övéitől: Az utolsó vacsora terméből indulnak most is, mint nagycsütörtök este. Most délelőtt van, ragyog a napsugár. „Kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták". (Lk 24,50-52) így teljesedett be az utolsóvacsorai jövendölés: az Atyához megyek. Jézus most nem tűnik el hirtelen, mint feltámadása után szokott látogatásai végén. Ez valóságos távozás a földről, ebből az érzéki világból. A kijelölt tanúknak ezt is látniuk kell. Ezért Jézus nem elszáguld, mint egy rakéta, hanem önerőből szép lassan emelkedik. Amikor pedig már csak apró pont a kéklő égboltozaton, fényes „felhő takarta el szemük elől" (ApCsel 1,9) Mivel a további eseményeket nem látták, angyalok jelentették be nekik, hogy Jézus hazaérkezett, (vö ApCsel 1,11) Jézus nem ment egyedül: Mögötte sorakozott az addig élt és üdvözült lelkek sokasága, akikkel a pokol tornácán találkozott halála után. Ez volt a világ leggyönyörűbb, legimpozánsabb triumfusa, győzelmi diadalmenete. Ennél szebb csak a világ végén alakul majd az ítélet elhangzása után: „Jöjjetek Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta." (Mt 25,34) Ebben a menetben Jézust nemcsak lelkek követik, hanem feltámadt testével és lelkével egész emberként vonul minden üdvözült személy. Nem kell szkafander, nem lesz útiköltségemért egész életünkkel fizettük ezt az utat és az örök boldogságot is. Avatott kísérőink az angyalok lesznek* irigy bámulóink pedig az elkárhozott emberek. Kicsit sajnáljuk őket, de belátjuk, ezt ők maguk akarták így. Ezzel beteljesül Dániel próféta látomása: „Néztem, s egyszer csak trónokat állítottak fel, s egy Ősöreg leült... Majd azt láttam az éjszakai látomásban, hogy íme, az ég felhőiben valaki jött, aki olyan volt, mint az Emberfia, s amikor az Ősöregig eljutott, az ő színe elé vitték, és ő hatalmat, méltóságot és országot adott neki, hogy minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szűnik, és országa olyan, amely el nem pusztul." (Dán 7,9.13-14) Nekünk, gyenge embereknek is van reményünk a részvételre? Igen! „Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és megmosták ruhájukat a Bárány vérében" (Jel 7,14) Szorongatásunk volt és van bőven nekünk is, legyen méltó bűnbánatunk és sok jócselekedetünk!

Szombat húsvét 6. hetében

Szombat húsvét 6. hetében

ApCsel 18, 23-28; Jn 16, 23b-28

„Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek”

Amikor Jézus ezt a biztatást adta apostolainak, senki sem értette félre, nem próbálta kitekerni Jézus adott szavát, hogy az Ő nevében bármit lehet kérni az Atyától, és Ő biztosan teljesíti. Jézus mindenben engedelmes volt Atyjának, ismerte Atyja végtelen jóságát, de végtelen szentségét is, tehát ő maga természetesen sosem kért olyat, ami visszatetsző lehetett volna az Atya szemében. Akiknek Jézus felhatalmazást adott a korlátlan kérésre, egészen biztos, hogy nem éltek vissza a legszentebb bizalommal. Jézus most már búcsúzik tanítványaitól. Eddig talán eszükbe sem jutott, hogy valamit kérjenek az Atyától, hiszen tudatos kapcsolatfelvétel nem történt Vele, meg amit szerettek volna Jézustól kérni, azt a Mester pontosan ilyen címen nem vállalta el, hogy az Atya szabadon osztja a tanítványok jutalmazását (Mt 20.23) Viszont az Úr belevette a Mi Atyánk szövegébe a mindennapi kenyeret, ami az általános táplálékot jelentette, a természetfeletti javakból pedig a bűnbocsánatot és a kísértések elleni védelmet, tehát nagyon fontos dolgokat lehet kérni Tőle. Biztatásul Jézus még hozzáteszi:„Kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen”(Jn 16,24)„Ezeket példabeszédekben mondtam nektek” Jézus az Atya jóságát és igazságosságát hirdette hallgatóinak a szőlősgazdáról mondott példabeszédben (Mt 20,1-15).Saját küldetéséről és fogadtatásáról a gonosz szőlőművesekről szólva (21,33-46) A királyi menyegzőről szólva ismerteti az Atya mindenkit mennyországa váró jóságáról (22,1-14) Az általában a tékozló fiúról szóló példabeszédként ismert parabolában csodálatos képet fest Jézus a mindenkit szerető, mindenkinek szabad akaratát maximálisan figyelembe vevő Mennyei Atyáról, aki súlyos sértéseket is elvisel gyermekeitől, hagyja őket kijózanodni és újabb döntésüket a visszatérésre örömmel üdvözlő édesapáról„Ezeket példabeszédekben mondtam nektek. De eljön az idő, amikor már nem példabeszédekben szólok nektek, hanem nyíltan beszélek az Atyáról. Azon a napon kértek majd az én nevemben. Nem mondom nektek, hogy én fogom kérni értetek az Atyát, mert maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettetek engem, és hittétek, hogy én Istentől jöttem, Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba; most újra elhagyom a világot és elmegyek az Atyához” (25-28) Csodálatosan szépek Jézus példabeszédei, amelyekben a mennyei Atyát a mi Atyánknak mutatja be. Előre érzékelteti, hogy a személyes ismereteink sokkal többet mondanak majd nekünk az életünk során, ha értjük, viszonozzuk és utánozzuk a szeretetét.