PIEROZZI SZENT ANTONIN

PIEROZZI SZENT ANTONIN 

domonkos érsek
*Firenze, 1389. március vége +Montugli, Firenze mellett, 1459. május 2. 

Firenze volt a 14. században Itáliának gazdaságilag legjobb helyzetben levő városa. Már régóta élénk kiviteli kereskedelmet folytatott gyapjúval és selyemmel, nemesfémekkel és fegyverekkel, cserébe pedig prémeket, gyapjút, valamint kelméket hozott be Itáliába. A firenzei piac az egész világon uralkodott, s még Genovát és Velencét is háttérbe szorította. Kereskedelmével karöltve bámulatosan fellendült a bankok kialakulása. Sok más mellett voltak itt bankházai a Badiknak, Peruzziaknak, mindenkit megelőzve azonban a Medicieknek, akik szerencsés spekulációikkal lassanként mindenkit túlszárnyaltak. A firenzei új piacon több mint hetven pénzváltóhelyiséget tartottak fenn, saját gályáik voltak, arany- és ezüstneműt, damasztot és finom gyapjúanyagot készítő üzemeikben pedig csupán ők maguk több mint harmincezer embert foglalkoztattak. Ezzel a gazdasági felemelkedéssel azonban megkezdődött az osztályeltolódás is, egyre nagyobb számban voltak bérmunkások, akiket a gazdasági élet minden akadozása súlyosan érintett. Mivel a szegénykérdés személyes-vallási megoldása már nem volt elegendő, a szegénység szociális kérdéssé vált. A nyilvános gondoskodás egymagában nem segíthetett a bajokon; az új helyzet problémáját alapjában kellett megragadni és megoldani.

Firenze volt akkoriban egyúttal minden új világnézet központja is, amelyeket szokás szerint reneszánszként jelölünk meg. Ez az életfelfogás meghozta a maga rossz kinövéseit is; a Mediciek gátlástalan zsarnokságát, a véres pártviszályokat, a szégyentelen uzsorát, a sokféle játékszenvedélyt, az erkölcsi züllöttséget és a teljes ziláltságot. Ezért az életeszményért való lelkesedés mámora a legszélesebb világi és egyházi köröket is magával ragadta.

Antonio Pierozzi, aki egy firenzei jegyző fia volt, rendkívüli jogi érzéket örökölt, s úgy látszik, atyja be is vezette a jog világának rejtelmeibe, mert 15 évesen kívülről tudta idézni Gratianus dekrétumainak bármelyikét. Termete azonban apró volt, ezért maradt rajta az Antalka, az Antonino név. Amikor 16 éves lett, jelentkezett a domonkos rendbe. Boldog Dominici János (lásd: A szentek élete, 847. o.) vette fel a Santa Maria Novella konventba, és a cortonai reformkolostorba[9] küldte, hogy ott kezdje meg a noviciátust. 1406 szeptemberében Antonint néhány társával Fiesoléba rendelték egy új kolostorba, hogy kezdje meg rendi tanulmányait.

A nyugati egyházszakadás pártokra osztotta a híveket, a szerzeteseket és a papságot is. Antonint, hogy eltávolítsák az ellenpápa, V. Sándor felségterületéről, Dominici János Cortonába küldte, ahol 1413-ban pappá szentelték. A következő évtől haláláig előbb a rendben, majd az érseki székben elöljáró volt, mert felettesei és rendtársai, majd maga a pápa is meggyőződött józan tudásáról és bölcs életszentségéről.

1421-ben Fiesoléba helyezték, ahol a következő évben megválasztották priornak, s hamarosan a toszkán reformtestvérek általános helynöke, azaz számukra a rendfőnök helyettese lett. 1424-ben a nápolyi rendtartomány reformkolostorait látogatta végig, majd visszatért előző munkaköréhez Fiesoléba. 1428-29-ben a nápolyi Szent Péter vértanú, 1430- ban a római Santa Maria sopra Minerva konventben működött.

1432-ben visszatért szülővárosába és az Alpoktól délre fekvő reformkolostorok helynöke lett. 1439-ben ő irányította a firenzei San Marco kolostor megnagyobbítását. Látta, s talán irányította Boldog Fra Angelico festői munkáját a kolostorban, ahol 1443-ban megnyittatta Európa első nyilvános könyvtárát is. Mindezen elfoglaltságok csak a felszíne Antonin életének; belső magvát szerzetesi kötelességeinek teljesítése, az imádság, a tudományos munka és a lelkek gondozása jelentette. Prédikált, gyóntatott és nagyon sokat írt. Írásaiban ránk maradt a szent tudós tanítása, mely a rendben és a világban tapasztalt problémák erkölcsi megoldását adja. Figyelme azonban nem elvont, világtól idegen, hanem látja a nyomorultakat: a munkanélküli városi népet, elsősorban Firenze nyomorúságát. S mert észrevette, hogy az egyéni irgalmasság már nem elegendő a bajok orvoslására, szervezett formába akarta önteni a segélynyújtást. Ezért gazdag firenzei urakból megalapította a Szent Márton Jótevői nevű társaságot, melynek tagjai kötelezték magukat a szegények felkeresésére és megsegítésére.

Végrendeletében minden vagyonát a szegényekre hagyta, ám mire meghalt, annyira szétosztotta mindenét, hogy négy dukátot tett ki egész ,,vagyona''. Egyszer megkérdezték tőle, hogyan tudja ennyi munka közben megőrizni derűjét és összeszedettségét. Így válaszolt: ,,A világnak semmiféle ügye vagy baja nem rabolhatja el belső békénket, ha a szívünkben mindig fenntartunk egy helyet, ahová mi magunk betérhetünk anélkül, hogy oda a világ lármája behatolhatna.''

Szent Antonin jelmondata így hangzott: ,,Csak egy igazi uralkodás van: Istennek szolgálni!'' Egész élete istenszolgálat volt, s ebből magától értetődően adódott számára a felebarát szolgálata. Amikor hetvenéves korában meghalt, tudták a firenzeiek, hogy kit vesztettek benne. A város vidám ünnepségeit, amelyeket éppen II. Pius pápa, az ismert humanista, Aeneas Silvius Piccolomini köszöntésére rendeztek, félbeszakították. Hat püspök vitte temetésekor koporsóját a San Marcóba, s maga a pápa is ott haladt a gyászmenetben. VI. Hadrián pápa 1523-ban avatta szentté. [9] A reneszánsz elvilágiasodása a kolostorokban is éreztette hatását.

A domonkos rend tagjai sem voltak kivételek, ezért Boldog Capuai Rajmund, aki Sziénai Szent Katalin gyóntatója s 1380--1390 között általános rendfőnök volt, reformot indított el, mely az eredeti domonkos regula megtartását tűzte ki célul. A rendfőnök feljogosította a reformot vállaló testvéreket, hogy elkülönüljenek a többiektől, és kivette őket a tartományfőnök joghatósága alól. Az ilyen szellemű kolostorokat nevezték ,,reformkolostornak''.

Apostolok Cselekedetei 25.

Apostolok Cselekedetei

 
5,10: „Nyomban összeesett a lábainál és meghalt. Az ifjak pedig beléptek, halva találták, erre kivitték és eltemették a férje mellé”.  A zsidóknál szokás volt a halottat a halál napján eltemetni. Ebben az esetben istenítéletről lévén szó, senki nem aggodalmaskodott, hogy netán tetszhalott lehetne a házaspár.
5,11: „Ekkor nagy félelem fogta el az egész egyházat és mindazokat, akik ezeket hallották”.  A megdöbbenés leírhatatlan volt. Mindenki ismerte a 8. parancsolatot, tudták, hogy hazudni nem szabad, de tapasztalatból azt is ismerték, hogy az emberek időnként kisebbet-nagyobbat mégis hazudnak, füllentenek, és semmi érzékelhető következménye nincsen. Miért keletkezett  itt ennyire szigorú, két gyors halált követelő ítélet egy ilyen emberi hiúságból elkövetett hazugságra? A szövegből arra következtethetünk, hogy a keresztényeknek szembesülniük kellett azzal, hogy nekik komolyan kell venniük Isten 8. parancsát is, annál is inkább, mert övék az Isten országa, vagyis bennük él Isten szellemisége, az igazság és a szeretet világa. Ez nem tűri el a hazugságot. Ennek híre futott a településen, akik szimpatizáltak a kereszténységgel, Isten követelményeit elevenen megtapasztalták: be akarok lépni egy isteni közösségbe, ott nagy kegyelmi előnyök várnak rám, de ehhez előfeltétel, hogy kilépjek a sátán országából, amely a hazugság és gyűlölet világa.
5,12: „Az apostolok keze által pedig sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan egy szívvel voltak együtt Salamon csarnokában”. Az előbbi eset nemcsak, hogy nem vette el kedvét a jóakaratú istenkeresőknek, hanem az újabb csodák láttán lelkesen belátták, hogy a keresztények élete valóban Istenhez viszi közel a megtérőket. Salamon tornáca távolabb esett a templom áldozati udvarától, nem kellett attól tartani, hogy az új keresztények netán még fontos értéknek tartsák a Jézus keresztáldozatát előkészítő ószövetségi áldozatokat. Meg az is vezethette az apostolok megfontolását, hogy ott a férfiak mellett az asszonyok is jelen lehettek.
5,13: „Mások közül senki, sem mert közéjük elegyedni, de a nép nagyra becsülte őket”. Akkor még nem üldözték ugyan a keresztényeket, tehát nem a sorsvállalás veszélye miatt maradtak tőlük távolabb a zsidók, hanem tiszteletben tartották, hogy ők egy új közösségbe tartoznak, és abba előbb meghívást kell kapniuk, meg kell ismerni tanításukat és meg kell keresztelkedni.
5,14: „Az Úrban hívő férfiak és nők sokasága egyre növekedett.”  Áradt a kegyelem. Elevenen tapasztalhatták az apostolok, hogy Jézus szavai mennyire helytállóak: „Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok”. (Jn 12,32)
5,15: „A betegeket kivitték az utcákra, hordágyakra és ágyakra rakták őket, hogy amikor Péter arra megy, legalább az árnyéka érje valamelyiküket, s megszabaduljanak betegségeiktől”. Íme, mire képes az eleven hit! Jézus ereje nemcsak kezük érintésében hatott, hanem árnyékuk érintése is gyógyító hatású volt. Talán nem is merték minden beteghez behívni a főapostolt. Az is lehetséges, hogy nem minden betegnek volt elég hite Jézusban, azért nem gyógyult meg az árnyék elvonultával.5,16: „Sőt, Jeruzsálem szomszédos városainak néptömege is odaáradt, hozták a betegeket és a tisztátalan lelkektől megszállottakat, s ezek mind meggyógyultak”. Péter még nem mozdult ki Jeruzsálemből. Még nem érezte sem ő, sem a többiek, hogy Jézus parancsa szerint „Jeruzsálemtől kezdve minden népnek” (Lk 24,47) kell hirdetni az evangéliumot. Talán elégnek tűnt a fővárosban jelentkező ember. De a vidék odajött, jelezte igényét Jézusra.

Pünkösdre várva 10.

Pünkösdre várva 10.

Jézus az övéitől búcsúzik az utolsó vacsorán.Tőlünk is búcsúzik, mert mi, az akkor még kétezer év távlatában az Atya terveiben élünk,de az ütemezett jövő indulásra készen áll. Ezt mondja szeretett Megváltónk: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga Uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek. mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentség bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna olyan dolgokat köztük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, még származik, Ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok” (Jn 15,18-27) Kérjük Urunkat, hogy ahol kétezer év alatt sem tudott gyökeret fogni Jézus Krisztus országa, mi az idén pünkösd előtt fohászainkkal tudjunk segíteni ezen. Virrasszunk és Imádkozzunk.

Szombat húsvét 4. hetében

Szombat húsvét 4. hetében       
ApCsel 13, 44-52; Jn 14, 7-14
„Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek”

Szent János evangélista evangéliumának gyönyörű bevezetőjében beszél az Ige születéséről. Előadását ezzel a csodálatos mondattal zárja: „Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki”. (Jn 1, 18) Igen, az Isten létét és mindenek feletti uraságát az emberi értelem a saját természetes erejével, tehát természetfeletti kegyelem segítsége nélkül is meg tudja ismerni. De emberi szemekkel, vagyis anyagi képességgel meglátni Őt nem áll módjában senkinek, amíg a földön él az ember. Ezt már én magam is sokszor hangoztattam idézve az Ószövetség két nagy egyéniségének, Mózesnek és Illésnek életéből. Most, amikor Jézus búcsúbeszédeit tartja apostolainak az utolsóvacsorán, és azzal biztatja őket, hogy a megváltást befejezve Ő visszatér a mennyországba az Atyához, és ott előkészíti az apostolok dísz székét is, az ószövetségi nagyok példája nyomán Fülöp apostolban is felébred a vágy: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk. Jézus így válaszolt neki: Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp?” (Jn 14, 8-9) Lehet, hogy ezen a válaszon nem lepődtek meg az apostolok, de mi bizonyára furcsának tarjuk, hogy Jézus a feltett kérdést imígy fordítja vissza. A tanítványok hogyne ismernék meg Mesterüket. Jézus azonban így kiélezetten akarja ráébreszteni őket arra, hogy előbbi nagy vitáit végighallgatva már meg kellet, volna tanulniuk, hogy Jézus a farizeusoknak hosszan fejegette különböző vitáik során, hogy Ő egy az Atyával, (Jn 8, 12-30) Fülöpnek újra pontosítani kezdi a kérdést. „Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki egem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát_ Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem?” (9-10) Jézus a mindenki előtt elmondott szavakra és a megcsodált tettekre és azok meghökkentő erejére, az igazság hirdetésére és védelmére, utal. Ez nem lehet emberi mű: „Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki énbennem lakik, ő cselekszi a tetteit”. (10) Jézus tudja, hogy ezek a tények közvetlenül nem érthetők. Az egyszerű halandó logikával eljuthat a rendkívüliség előtti fejhajtásig, de ebben a fontos kérdésben nem elegendő. Ezért fűzi hozzá Jézus: „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok és az Atya én bennem. Ha másért nem, legalább a tetteimért higgyetek”. (11) a hit ugyanis Isten kegyelmére támaszkodva mondja ki a végső szót: A hit, pedig Isten kegyelmében gyökerezik, ezért biztosan elfogadható. Azért ragaszkodik Jézus a hithez, „mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt, keresőket”. (Zsid 11, 5-6)

Burgundi Szent Zsigmond

Zsigmond burgund király, akit ellenségei feleségével és gyermekeivel együtt kútba fojtanak (†524). Ünnepe már a Pray-kódexben megjelenik. A középkor végén főleg maláriában szenvedők szokták segítségül hívni.

A kultusz Közép-Európában a XIV. század derekán kezdett kibontakozni. Ekkor (1354) került ugyanis a prágai székesegyházba Zsigmond ereklyéje. Egy egykorú fogadalmi képen Szent Zsigmond ajánlja IV. Károly császárt a Szűzanya oltalmába.^* Nyilván hálából keresztelteti fiát, a későbbi magyar királyt, Nagy Lajos vejét a Zsigmond névre (1361). Patrónusának prágai ereklyéjét Zsigmond a huszitáktól féltve, Nagyváradra hozza át (1424), amelyet temetkezési helyéül is választ.^*

A könnyelmű, szélcsap természetű Zsigmond patrónusa tiszteletére Buda várában kápolnát is emeltet, amely 1417 táján kezdett épülni. Elhatározását a mondai hagyomány szerint – amelyben azonban föltétlenül van történeti igazság is – Tar Lőrinc látomása ihlette, amelyet minden vonatkozásban itt nem méltathatunk. Csak arról szólunk, ami idetartozik.

Tar, másként Rátholdi Lőrinc udvari ember, Zsigmond király ajánlólevelével többek között Írországba is elzarándokolt Szent Patrik purgatóriumához (1411). Abban az időben Tar Lőrinc pokoljárása nagy feltűnést keltett: belekerült az európai deákirodalomba, nemzeti nyelven pedig igricek, hegedősök énekelték meg. Az érdeklődésre jellemző, hogy jó két évszázad múlva Tinódi Lantos Sebestyén^* is újra szövegezi:

Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt, Tar Lőrinc hogy pokolba bément volt, Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt, Négy szeginél négy tüzes ember áll volt. Szózatot ott Tar Lőrincnek adának, Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak, Érsek, püspök, két paraszturak voltanak, Az négy ember hamis urak voltanak. Érsek az hamis dézmáért kárhozott Kancellárius levél-váltságért kárhozott, A két nemes úr dúlásért kárhozott, Hamis vámszerzésért egyik kárhozott. Nagy sok csodát Tar Lőrincz látott volt, Egy tüzes kádferedőt ott látott volt, Zsigmond császár, hogy benne feredett volt, Mária király leányával ott forgódik volt. Sok párta nélkül való leányokat, Szép menyecskéket és szép ruhásokat... Ezt császárnak Tar Lőrincz megmondá, Ezt felelé: lészen arról nagy gondja, Mint ő ágyát pokolból kiiktassa, És hogy mennyországra igazgathassa. Koronának egy kis ágát elrontá, Tizenhárom várost ő elszakasztá, Nyolcvan-ezer forintért zálogosítá, Budán Szent Zsigmondot avval rakatá. Belé gazdagságot, papokat szörze, Jószágot nagy sokat oda engede, Szent Zsigmondnak ő azt felnevezteté, Hanemha ágyát avval kivethette.

A látomás megrendíthette Zsigmondot, aki még mindenképpen a középkor fia volt: hitt tehát a szentek egyességében, az üdvözülteknek a bűnösökért való közbenjárásában. Ezért névadó patrónusának tiszteletére Buda várában a templom mellett prépostságot is alapított.

A Zsigmond-templom történetéhez hozzátartozik, hogy Bakócz Tamás bíboros, pápai követ itt adta át Dózsa Györgynek a fehér zászlót, meg egy hatalmas vörös keresztet, a török ellen tervezett keresztes hadjárat jelvényeit. A hódoltság idején mecsetté alakítják át, egyébként teljesen elpusztul. 1698-ban Szent Zsigmond prépostságát újra feltámasztják, és később a vörös csillagkeresztes urak (ritterlicher Kreuzherrenorden) kezére jut (1720–1882). Ők kezdeményezik a budavári Szent István napi körmeneteket (1818).

A Zsigmond-kápolna fölszentelésére 1769-ben került sor. Ez lett a Raguzából hazakerült Szent Jobb szentélye is. A kápolna hivatalosan Szent István nevét viseli. Buda ostroma alatt (1944 telén) tönkrement.^*

Zsigmond-kápolnája volt hajdanában Kisvárda várának is, de Rákóczi fölkelése után lerombolták.^*

Nyilvánvaló, hogy az udvari kezdemények nyomán bukkan föl a XV. században számos misekönyvi bejegyzésünkben Szent Zsigmond neve: oratio in honorem S. Sigismundi regis pro febricitantibus.^*

Körmöcbánya királyi város oltárt emelt Szent Zsigmond tiszteletére (1391).^*

A kultusz napjainkig megőrizte udvari jellegét és tudomásunk szerint nem jutott el a vallásos néphagyományba. Ezt bizonyítja Tormafalu (Krensdorf) és Grinád (Grinava) titulusa. Az első az Eszterházyak, a másik pedig a Pálffyak kegyurasága alatt épült a XVIII. században. A baranyai Sumony patrociniuma (1866) Daróczy Zsigmond pécsi kanonok keresztnevével függ össze.^* A képet Than Mór festette: a jámbor király vértanúságát ábrázolja. A bánáti Zsigmondfalva (Martinica) nevét birtokosáról, Lázár Zsigmondról kapta. Temploma meg Szent Zsigmond tiszteletére épült.

Zsigmond mindmáig megmaradt uras keresztnévnek. Igazában már csak a cigányzenészek között népszerű, amelyet nyilvánvalóan a hajdani jókedvű úrivilággal való kapcsolatuk magyaráz. Családnévként több változatban előfordul: Zsigmond, Sigmond, Zsigmondy, Zsiga, Zsigó és talán Zsikó, Zsinka.