GILBERT SZENT MIKLÓS

GILBERT MIKLÓS

 (GABRIEL AB AVE MARIA) 

I. r. 

(1463-1532) 

Már ifjúkorában nagy tisztelője volt a Boldogságos Szűznek. Egyszer egy ferences szentbeszédét hallotta a Szeplőtelen Fogantatásról: a beszéd hatására jelentkezett ferencesnek. Tudása és erényei miatt többféle rendi hivatallal is felruházták, híre azonban egy rendalapítással kapcsolatban lett közismert. Valois Johanna királynő, III. rendi, 1499-ben lett a Berry tartomány úrnője, s ekkor határozta el, hogy régi tervét, a Boldogságos Szűz tiszteletére egy női szerzetesrend alapítását megvalósítja. A szerzetesi közösséget ferences szellemben kívánta megalapítani, elnevezése: A Boldogságos Szűz tíz öröme (vagy gyönyörűsége) rendje, másként az Angyali Üdvözletről nevezett rend. Feltárta tervét ferences gyóntatója, Gilbert Miklós atya előtt, aki a rend eszméjét örömmel tette magáévá és segített mind az új tagok toborzásában, mind az életszabály összeállításában. Az alapgondolat Johannától származott, ő ugyanis éveken át. elmélyedt Mária tíz erényébe s ezekre építette föl rendjét. A tíz erény Mária tíz öröme: tisztaság, okosság, alázat, hit, imádság, engedelmesség, szegénység, béketűrés, jóság, együttszenvedés. A szerzetes közösséget röviden annunciátáknak nevezték, mivel keletkezése az Angyali Üdvözlettel (Annunciatio) van kapcsolatban. A szerzet egyházi jóváhagyása 1502-ben történt VI. Sándor pápa által és ebben nagy szerepe volt Gilbert atyának is. Johanna (1920 óta a szentek közt tiszteljük) 1505-ben halt meg. Utána Gilbert atya lett a rend védője, terjesztője, X. Leó pápa óta a Szent Szűz egész rendjének generálisa. X. Leó adta Gilbert atyának az új nevet: Gabriel ab Ave Maria. Erre az elnevezésre rá is szolgált: Mária-tisztelete miatt. Szentbeszédeiben legtöbbször a Magnificat egy-egy versét választotta témául. Amikor Párizsban gvárdián volt, egy teológiai tanár előtte támadta a Szeplőtelen Fogantatás tanát. Ő olyan meggyőzően érvelt, hogy végül a tanár bevallotta vereségét. Halála előtt mondta: Még ma látni fogom a dicsőséges Istenanyát. És elkezdte a Magnificat-ot. A végső vershez érve boldogan távozott a földi életből. Aug 27- én halt meg. Az annunciáta nővérek bourges-i* templomában temették el. Boldoggá avatási eljárását elindították, de még nem fejeződött be.


Imádság:
Istenünk, te boldog emlékú Gilbert Miklós atyát arra választottad ki, hogy a Szűzanya erényeinek követésére alakuló új szerzetesrend társalapítója legyen. Segíts minket, hogy Mária erényeinek követése által Istennek tetsző életet éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Nem az a probléma, hogy nem hisznek a međugorjei jelenésekben – mondja az ott szolgáló ferences atya

A Szeretetláng Fesztivál főelőadója Ljubo Kurtović Međugorjében szolgáló ferences szerzetes volt augusztus 25-én, a máriaremetei kegytemplom kertjében. A szerzetes papot, aki hivatását is a bosznia-hercegovinai kegyhelynek köszönheti, Međugorjéról és a Mária-jelenésekről kérdeztük.

– A jelenések természetfeletti voltáról a mai napig nem tett végleges állásfoglalást a Vatikán, de az, hogy Henryk Hoser nyugalmazott lengyel érseket Ferenc pápa különleges, helyben lakó vizitátorrá tette, arra mutat, hogy fontosnak tartja a zarándokok lelkipásztori kísérését. Éreznek bármiféle változást Međugorjéban ennek hatására?

– A tény, hogy Hoser érseket Međugorjéba küldte a Szentatya, mindenképpen pozitív lépés a Szentszék részéről a kegyhelyet illetően. Međugorje valóság, ami megérinthető, tapasztalható, a sok millió zarándok, aki évről évre elmegy Međugorjéba, kézzelfogható tény. Az Egyháznak az emberekről, az élő emberekről kell gondoskodnia, vagyis szerintem ezt már korábban is meg kellett volna tenni, de nyilván sohasem késő. Maga Hoser érsek is azt nyilatkozta, hogy nem fog belemenni a jelenések valódiságának kérdéskörébe, hanem a lelkipásztori területen szeretne segíteni. Ez a döntés megkönnyíti a kegyhelyen szolgáló ferencesek munkáját, mert ezáltal azt érzékelik, az Egyház a hátuk mögött áll. Mielőtt ez megtörtént volna, kicsit illegálisnak volt érezhető az egész kegyhely, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a szerzetesek illegalitásban végezték volna a szolgálatukat, hiszen megkapták erre a dekrétumot az elöljárójuktól. A legfontosabb az, hogy Međugorje megőriztetett az Egyházban, az Egyházért.

– Međugorje neve kétségtelenül összeforrt a Mária-jelenésekkel, a legtöbb zarándok részben emiatt is érkezik, de mit él meg az, aki – akár hívőként, akár nem hívőként – szkeptikusan megy oda?

– Akinek zárva van a szíve, az nem tud semmit sem megtapasztalni, de Istennek minden lehetséges. Nagyon sok ember jött Međugorjéba kíváncsiságból, voltak olyanok is, akik a tengerhez igyekeztek, és előtte vagy utána csak beugrottak a kegyhelyre, s aztán volt, hogy ott töltötték az egész évi szabadságukat, annyira megérintette őket. Tehát hogy ki mit érez meg, azt csak Isten tudja.

Ám az Egyház nem is fogja addig elismerni Međugorje Mária-jelenéseit, amíg azok tartanak. Olyan ez, mint ahogy a szenteket is csak akkor ismerik el szenteknek, amikor már meghaltak; nem avatnak szentté élő embert.

– A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a magánkinyilatkoztatásokban nem kell hinni ahhoz, hogy valaki elfogadja az Egyház hitét. Ugyanakkor azt is mondja a katekizmus, hogy ezek nem arra szolgálnak, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását „kiegészítsék” vagy „tökéletesítsék”, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen a kinyilatkoztatás alapján élni. Eszerint a Szűzanya Međugorjéban valamire nagyon fel akarja hívni a figyelmet, ha ennyiszer és visszatérően megjelenik. Ennyire süket és vak lenne a mai világ, a mai ember Krisztusra?

– A Szűzanya azt akarja mondani, hogy vegyük Jézust komolyan. Mert nem az a probléma, hogy az emberek nem hisznek Međugorjéban, a jelenésekben, hanem hogy nem hisznek az evangéliumban: Európából eltűnt a hit. Nem véletlenül mondta Jézus azt, ami a Szentírásban is le van jegyezve, hogy „amikor az Emberfia majd eljön, talál-e hitet a földön?”. A Szűzanya nem fenyeget, nem mond prófétai kinyilatkoztatásokat, nem beszél a világ végéről, nem mond semmi olyat, amit Jézus ne mondott volna. Az a baj, hogy mi a feledékenység betegségébe estünk, elfelejtettük a hitünknek a lényegét, anélkül pedig nincsen örök élet, nincs üdvösség, nincsen béke. A Szűzanya jelenéseinek az a célja, hogy ehhez visszavezessen minket. Egyszer az egyik üzenetében azt mondta: „Drága gyermekeim, majd eljön az idő, hogy nem leszek már ilyen módon veletek, mint most”, és több üzenetében is beszél róla, hogy ez a mostani idő a kegyelem ideje; vagyis elérkezik majd az idő, amikor véget ér a kegyelem ideje. Ilyenek vagyunk mi, emberek: csak akkor tudjuk az egészségünket értékelni, amikor elveszítjük; ám amikor egészségesek vagyunk, nem is tudjuk, mekkora nagy kincsnek vagyunk a birtokában. Hogyha majd megszűnnek a Szűzanya mindennapi jelenései, akkor tudjuk majd igazán értékelni, ami jelenleg történik.

– Hoser érsek nemrégiben beszélt arról, hogy egyre inkább elterjed a bűnszervezetek, többek között a maffia tevékenysége Međugorjéban, a démoni működés jeleinek nevezte ezeket a szervezeteket, „melyek mindenáron ennek a helynek a vesztét keresik”. Ljubo atya hogy látja, mennyire változott mindez az idők során, mennyire veszélyes ez?

– Az apostoli vizitátor arra akart ezzel rávilágítani, hogy érzékeljük, harc van a jó és a rossz között. Mindez benne van az evangéliumban, és Szent Pál is háborús helyzethez hasonlítja az ember állapotát. Azt mondja, hogy öltsétek magatokra Isten fegyverzetét: vegyétek fel a hit pajzsát, az üdvösség sisakját és a Lélek kardját. Az, amit az Efezusiaknak írt levél hatodik fejezetében felsorol, és kéri, hogy vegyünk magunkra: a katonák fegyverzete. Ez a harc, amiről Jézus és Szent Pál is beszél, nem fog megszűnni a világ végéig, így van ez Međugorjéban is és azon kívül is.

Egy kicsit hangzatos is arról beszélni, hogy Međugorjéban jelen van a démoni működés, hiszen világszerte ismert hely. Ott is vannak rosszak, vannak, akik az érdekeiket akarják érvényesíteni, de ezek máshol is megtalálhatók a világban. Van, aki azt mondja, Međugorje üzletté vált. Aki a bizniszt keresi, meg is fogja találni; aki viszont Međugorjéban kegyelmet keres, az kegyelmet fog találni. Minden attól függ, hogy az ember mire kíváncsi, mit keres.

– A Szeretetláng Fesztiválon tartott egyik előadásában beszámolt arról, hogy első útján inkább a lábában érezte Međugorjét, és nem annyira a szívében. Milyen hatással volt a későbbiekben a kegyhely Ljubo atya életére?

– Hogyha nem lenne Međugorje, én nem lennék pap. Nem azért mentem el a kegyhelyre, hogy imádkozzam azért, hogy szerzetes pap legyek – nem akartam semmilyen pap sem lenni. Más dolgokat éreztem szükségesnek, és azokért mentem oda imádkozni. Amit Istentől kértem, az nem talált meghallgatásra, ebből is látszik, hogy a kívánságaim, a vágyaim mennyire önzők tudnak lenni. A hivatásom tehát Međugorjéban kezdődött, egy kicsi mag hullott a lelkembe, amely lassan-lassan elkezdett növekedni (a Szűzanya mindig csak egy pici kis magot vet el a lelkünkbe). Ám én egy keményfejű ember vagyok, ezért a Szűzanyának sokat kellett szenvednie velem, és még most is szenved, akárcsak én – ez mindig kölcsönös. Jómagam sohasem láttam a Szűzanyát, csak a látnokoknak jelenik meg. De a látnokok mindig azt vallják: „Mi nem vagyunk kiváltságosabbak amiatt, hogy látjuk a Szűzanyát azoknál, akik nem.” A lelki tervben ez nem jelent különleges kiváltságot, sokkal fontosabb, hogy szeressük a Szűzanyát, mint hogy lássuk.

Évközi 21. hét kedd

Évközi 21. hét kedd

Bizonyos keresztény körökben rögtön sikerre számíthat az olyan írás, amely a világ végéről szól. Mindegy, hogy ki írta, nem számít a stílus, csak hivatkozzék konkrét dátumokra, eseményekre, régi iratokra, amelyek alapján bizonyosra vehető, hogy végítélet napja még ebben az évben elérkezik... Azután pedig, hogy a jóslat nem teljesedik be, sokán máris egy újabb világvégi látomásról szóló írás után kapnak, s belemerülve ismét elveszítik józan ítélőképességüket. Egészen komolyan, persze, mégsem veszik a dátumot, hiszen akkor az volna logikus, hogy hatalmas lakásukból kiköltözzenek és odaajándékozzák egy lakásra váró fiatal házaspárnak, hadd örüljenek neki arra a rövid időre is. Ó, nem, annyira azért nem veszik biztosra ezeket a „kinyilatkoztatásokat”, hogy életükön a valódi megtérés irányában változtassanak. Legfeljebb a munkával hagynak fel, mint annak idején a tesszaloniki hívek is, s ölbe tett kézzel várják a csodát.

Krisztus valóban el fog jönni egy nap, a világ utolsó napján. A halottak feltámadnak és megítéltetnek, az egész világmindenség átalakul, s részünk lesz Urunknak, Jézus Krisztusnak dicsőségében, amint azt a mai Szentleckében olvassuk. Ám a végítélet várása nem elszakít a hivatásunktól, családunktól, közösségünktől, munkánktól, hanem éppen oda küld vissza, hogy amikor eljön a mi Urunk, munkában érjen minket, s találjon tevékeny, világot alakító, szépítő hitet a földön.

Urunk Jézus, ne engedd, hogy hagyjuk megtéveszteni magunkat bárkitől is, hanem segíts, hogy úgy fogadjuk el a végső napokra vonatkozó tanítást, ahogyan az az apostoli hitletéteményben benne van benne van: dátumok és rémüldözés, pánikkeltés nélkül. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy mindvégig megmaradhassunk a mi Atyánk szeretetében, élvezhessük kegyelmének vigasztalását, és soha el ne veszítsük a jó reménységet, amelyet beteljesít a Te második, dicsőséges eljöveteled.

ARLES-I SZENT CAESARIUS

ARLES-I SZENT CAESARIUS 

püspök
*Chalon-sur-Saőne vidékén, 470/71 +Arles, 542. augusztus 27. 

Vannak emberek, akik híd módján két világ, két kultúra, két korszak között állnak; azok az emberek ők, akik összekötik a múltat és a születő jövőt, akik mindkét világhoz tartoznak, mindkettőt szeretik, s a kettő harcát és megbékélését saját szívükben élik át.

Ilyen volt Szent Caesarius is. Ebben a burgundiai nemesből lett rómaiban találkozott az ókor hanyatló városi kultúrája és a germanizálódás által magára ébredő műveletlen vidék; a szerzetesség, amely annyira döntően meghatározta az eljövendő középkor bensőségét, és a püspöki hivatal, amely viszont a Nyugat politikai sorsára nézve volt meghatározó jellegű; a katolikum, amely a népvándorlás zűrzavaraiban Rómához igazodott, és az egyházias lelkület, amely megbecsülte és magába olvasztotta a germán sajátosságot; továbbá a bibliai hit, amely nyugodtan tudta tisztelni a kegyelem titkát, és egy olyan teológia, amely a patrisztikus, mindenekelőtt ágostoni hagyomány legjavát közvetítette Nyugatnak; végül annak tudata, hogy felelős ezért a világért, és az akarat, hogy ne hasonuljon hozzá. Mivel Caesarius mindezeket az ellentéteket össze tudta egyeztetni önmagában, szent volt.

Amikor Caesarius, feltehetően egy Chalon-sur-Saőne melletti földbirtokon megszületett, már letűnt az ott ötszáz év óta megtelepedett rómaiak politikai uralma: a burgundok uralkodtak Savoyában és a Rhőne vidékén. Ők is, mint a gótok, frankok és germánok valamennyien, kulturált barbárok voltak, vallási szempontból még pogányok, vagy ha keresztények, akkor ariánusok, tehát eretnekek. Mindez éppen elég ok volt arra, hogy a katolikus rómaiak megvessék ezeket a betolakodókat, és megkettőzött erővel forduljanak azok felé a területek felé, amelyek még megmaradtak nekik, hogy hagyományukat, az ókori műveltséget és a római Egyházat ápolhassák. Mivel Caesarius tizennyolcadik életévéig apja birtokán nevelkedett, semmiféle rétori vagy kolostori iskolában nem ismerhette meg a klasszikus irodalmat; ugyanakkor Chalon vidékén nagyon elevenen élt a Marcus Aurelius alatt üldözött vértanúk emléke, s az emberekben az a meggyőződés élt, hogy az egyházi szolgálat, a papi vagy püspöki, mindenekelőtt pedig a szerzetesi élet vértelen mártírium. Érthető, ha a fennkölt lelkű fiatal római arisztokrata arra gondolt, hogy Nolai Szent Paulinushoz (lásd: A szentek élete, 278. o.) vagy Tours-i Szent Mártonhoz (lásd: A szentek élete, 650. o.) válik buzgóságban hasonlóvá.

Így hát egy napon elment Chalon-sur-Saőne püspökéhez, Szilveszterhez, aki fel is vette klerikusai közé. Mindez a szülők tudta nélkül történt, amint a krónika közli, hogy kiemelje: a családnak más volt a terve. Caesarius azonban nem maradt Chalonban: szerzetesi eszménye nem hagyta nyugton. Két évvel később, kb. 489-ben Lérins szigetének híres kolostorában (ma: Szent Honoratus, a Földközi-tenger Cannes melletti részén) találjuk. Először a kolostor szakácsa lett, és buzgón fáradozott azon, hogy jó szerzetes váljék belőle. Kolostori tapasztalatai nemcsak arra képesítették, hogy később mint püspök iskolát teremtő szerzetes- és nővérregulát szerkesszen, hanem hogy az alája rendelt szerzeteseknek erőteljesen a lelkére beszélhessen: ,,Azzal szoktunk hízelegni magunknak, hogy testünket gyakran vetjük alá éjszakai virrasztásoknak; de ha a vigília végeztével a zsoltárénekesek kórusától elosonunk tisztességtelen lakomákhoz és titkos ivászatokhoz, akkor inkább jobb lenne józannak maradni és átaludni az éjszakát.''

Caesarius szakácsként megtanulta az ügyintézés művészetét, gyakorolta a szegények iránti szeretetet, és megsejtette, milyen fájdalmas lehet az éhség. Ezért később mint püspök mindig a szenvedő nép mellett állt, prédikációiban hevesen követelte a gazdagok alamizsnáját a szűkölködők számára. Még fontosabb volt azonban az a szellemi és lelki távlat, amely Lérins-ben -- ahol Afrika és Kisázsia találkozik Európával -- nyílt meg Caesarius előtt: olvasta a Bibliát, és szerinte is élt; tanulmányozta az ,,atyákat'': Origenészt, Szent Ambrust (lásd: A szentek élete, 696. o.), Szent Eucheriust, Arles-i Hiláriust; foglalkozott a szemipelagianizmussal, amellyel később püspökként szembefordult, és érzéket szerzett a liturgia iránt, amely alkalmas arra, hogy újból Istenhez és egymáshoz kapcsolja a lelkeket. Amikor Caesariust kilencévi lérins-i tartózkodás után Arles-ba küldték, hogy ott helyreállítsa megromlott egészségét, még nem tudta, hogy nem tér vissza többé a kolostorba.

Arles abban az időben nem csupán Gallia déli részének egyik városa volt, hanem dicsőséges múltja alapján (császári székhely) egyházi igazgatási központként még mindig ,,a gall Rómának'' tekintették. A római módon gondolkodó arles-iek ugyanis (477 óta) a nyugati gótok uralma alatt megkísérelték, hogy politikai elszigeteltségüket az ókori kultúra buzgó ápolásával egyenlítsék ki, s a papság is ösztönözte őket erre. Firminus és felesége, akik a beteg szerzetest otthonukba fogadták, nemcsak a legjobb orvosokat hozták neki, hanem bevezették irodalmi köreikbe is. Itt Caesarius Julianus Pomeriusban, aki rétor, filozófus és teológus volt egy személyben, kiváló tanítóra talált. Hogy Caesarius a keresztény ókor egyik legnagyobb népszónoka lett, Pomeriusnak és Szent Aeoniusnak, Arles püspökének köszönhette. Mindketten hamar felismerték a szerzetes rendkívüli adottságait, és Aeonius számára, aki érsek, a pápa bizalmasa és a nyugati gótok birodalmának egyik legtekintélyesebb férfia volt, könnyen ment, hogy megszerezze Lérins apátjától az engedélyt, hogy Caesarius egyházmegyei szolgálatba lépjen. Amikor kiderült, hogy Caesarius távolról még rokona is a püspöknek, ez nem habozott tovább: pappá szentelte, és egy Rhőne- szigeten levő kolostor apátjává tette azzal a szándékkal, hogy ily módon egyben saját utódját is kijelöli. Ennek a kolostornak Caesarius olyan regulát szerkesztett, amelyben lerögzítette alapvetően fontos szerzetesi tapasztalatait: a kolostor önállóságát, mindenféle javakról való maradéktalan lemondást, a teljesen közös életet és annak tilalmát, hogy bármit is bezárva tartsanak.

Amikor Aeonius 503 körül meghalt, utódlásának kérdését már rendezte a nyugati gót hatóságokkal, papságával és a néppel egyaránt. A műveltek és a képzetlen nép egyaránt saját emberének tartotta Caesariust, ő pedig megértette, hogy mindenkinek mindenévé kell lennie. Prédikációival, melyeket a későbbi hagyomány Szent Ágostonnak tulajdonított, a vidék plébániáiról való gondoskodásával és a tovább parázsló pogányság elleni harcával Caesarius a középkor számára a néphez közel álló püspök mintaképe lett.

Abban a kényes helyzetben azonban, amelyben az arles-i püspök élt akkoriban, nem maradhattak el a politikai, egyházpolitikai, személyes és hitviták sem. A nyugati gót Arles kezdetben a burgundok uralmi területével volt határos, Caesarius fájlalta, hogy egyházkerületének egy része más politikai beállítottságú volt, egyházpolitikailag pedig Szent Avitus, Vienne püspöke, a burgundiai egyház érseke idővel magához csatolta. A két egyházfejedelemnek eme viszálya végül átterjedt egész Provance-ra, sőt egész Galliára és Hispániára is, mivel ,,a gall Rómáról'' volt szó. Mindketten igyekeztek megnyerni maguknak Rómát és politikai uralmát. Ez az egyházpolitikai tevékenység Caesariust 505-ben abba a gyanúba keverte, hogy Arles-nek Burgundiához való csatlakoztatására törekszik, s ezért igazolnia kellett magát Bordeaux- ban II. Alarik előtt. Miután fényes elégtételt kapott, 506-ban az agde- i zsinattal megnyitotta annak az 55 zsinatnak sorát, amelyeket a következő 88 évben gall földön tartottak, és amelyek közül Caesarius maga hatot vezetett. Köztük volt az 529. évi orange-i zsinat, amelyen Caesariusnak meg kellett védenie igazhitűségét, -- s ez volt a legjelentősebb, mert utána az úgynevezett lérins-i iskola (lérins-i Vince, reji Faustus) szemipelagianizmusát véglegesen legyőzték saját tanítványai. Ettől kezdve általánossá vált a bibliai és ágostoni meggyőződés, ,,hogy egyetlen jó cselekedetben sem mi vagyunk azok, akik kezdeményezünk, hanem Isten önti belénk előzetesen a hitet és szeretetet minden megelőző érdemünk nélkül''.

Az 507-től 510-ig tartó dél-galliai háború alatt hosszú ostrom után (amely Caesarius számára nem csupán a szegények szeretetét, hanem a hazaárulás gyanúját is magával hozta), Arles a keleti gót Teoderik uralma alá került. Teoderik hatalmának megnövekedése Arles püspökének is kapóra jött, de csak miután a bizalmatlankodó Teoderiknek Ravennában letette a hűségesküt, Rómában pedig megmagyarázta eljárását a pápának. Ezután már semmi sem állt az első nyugati palliumadományozás útjában (átvevője akkoriban a pápa személyes képviselőjének számított). A palliummal együtt Caesarius Gallia prímási méltóságát is megkapta Szent Symmachus pápától (513). Egyúttal megkezdődött Caesarius messzeható befolyása a gall egyházi alkotmányra, s ez a befolyás csak húsz évvel később csökkent. 537-ben ugyanis a frank királyok felosztották egymás közt Provance-ot, Arles a párizsi I. Childeberté lett, s ezzel az egyházpolitikai fejlődés a frank államegyháziságnak kedvezett, többnyire északon lévő központokkal.

Caesarius utolsó éveit a szegénygondozás kiépítésének szentelte; kórházat alapított Arles-ban (az elsőt Galliában!), és nővérkolostort, amelyben nővére, Szent Caesaria lett az apátnő; a püspök később megszerkesztette sokáig ható reguláját a nővérek részére. Ez tartalmazta a rendek történetében elsőként az exemptio gondolatát (a kolostor nem a püspöknek, hanem közvetlenül a pápának van alárendelve), s okos rendelkezéseket foglalt magába a klauzúrára, a felvételre és minden hasonló eljárásra vonatkozóan. Caesarius hetvenkét éves korában, püspökségének negyvenedik évében halt meg.

,,Örömömre szolgált volna -- így végződik egy prédikációja --, ha még többet mondhatok nektek Szent Józsefről; de a szegények miatt, akiknek munkába kell menniök, jobb lesz, ha holnapra halasztjuk. Forduljunk azért az Úrhoz, és kérjük, szüntelenül növelje és tartsa meg vágyunkat Isten igéjének hallgatására, hiszen ő ültette ezt belénk megbékítő kegyelmével, ő, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik mindörökkön-örökké. Amen.''