Ludgeri Szent Emma

Szent Emma 

(Hemma)

özvegy. 

Widukin herceg utóda és Ludger gróf felesége, majd özvegye volt. Segítette a szegényeket és betegeket, templomokat épített. 1050 táján halt meg. Jobbját a Werden melletti Szent Ludger kolostorában örzik.

Ferenc pápa: Szalonkeresztények vagy úton lévő apostolok vagyunk?

Ferenc pápa: Szalonkeresztények vagy úton lévő apostolok vagyunk?

Június 29-én, Szent Péter és Pál napján a Szentatya a bíborosi testülettel együtt mutatta be az ünnepi szentmisét, amelynek keretében harminchat (az elmúlt egy év során) kinevezett érsek vehette át a palliumot.

A mai liturgia az apostol élete szempontjából három lényeges szót kínál nekünk: megvallás, üldöztetés, imádság.

A megvallás: Péter vallomása hangzik el az evangéliumban, amikor az Úr az általános szintről lemegy az egyén szintjére. Jézus ugyanis először azt kérdezi: „Az emberek kinek tartják az Emberfiát?” (Mt 16,13). Ebből a „közvéleménykutatásból” több oldalról is az derül ki, hogy a nép prófétának tartja Jézust. És akkor a Mester felteszi a tanítványoknak az igazán döntő kérdést: „De ti mit mondotok, ki vagyok? (Mt 16,15). Erre egyedül Péter válaszol: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Íme, a megvallás: elismerni Jézusban a várt Messiást, az élő Istent, saját életünk Urát.

Ezt az életbevágó kérdést Jézus ma hozzánk intézi, mindannyiunkhoz, különösen hozzánk, pásztorokhoz. Ez a döntő kérdés, amelyre nem lehet alkalmanként változó válaszokat adni, mert az élet forog kockán: életbevágó kérdés élettel adott választ igényel. Mert keveset használ, ha ismerjük a hitcikkelyeket, de nem valljuk Jézust saját életünk Urának. Ő ma a szemünkbe néz, és megkérdezi tőlünk: „Ki vagyok én számodra?” Úgy is mondhatnánk: „Még én vagyok életed Ura, szíved iránya, reményed oka, rendíthetetlen bizalmad?” Együtt Szent Péterrel mi is megújítjuk ma életdöntésünket mint tanítványok és apostolok; ismételten átlépünk Jézus első kérdéséről a másodikra, hogy az „övéi” legyünk, s ne csak szavainkkal, hanem tetteinkkel és életünkkel is.

Kérdezzük meg magunktól, vajon szalonkeresztények vagyunk-e, akik arról csevegnek, hogy mennek a dolgok az Egyházban és a világban, vagy úton lévő apostolok vagyunk, akik megvallják Jézust életükkel, mert őt hordozzák szívükben. Aki megvallja Jézust, az tudja, hogy nem csak az a feladata, hogy elmondja véleményét, hanem hogy odaadja életét; tudja, hogy nem lehet langyos hittel hinni, hanem szeretetből „el kell égni”; tudja, hogy az életben nem lehet „tengődni”, nem lehet a jólétben tunyulni, hanem kockáztatnunk kell, ki kell eveznünk a mélyre, önátadásunknak minden nap új lendületet kell adni. Aki megvallja Jézust, az úgy tesz, ahogy Péter és Pál: követi Jézust mindvégig; nem egy bizonyos pontig, hanem mindvégig, és az ő útján kell őt követni, nem a sajátunkon. Az ő útja az új életnek, az örömnek és a feltámadásnak az útja, olyan út, amely kereszten és üldöztetéseken is áthalad.

Íme, a második szó: üldöztetések. Nemcsak Péter és Pál ontották vérüket Krisztusért, hanem az egész kezdeti közösség üldözést szenvedett, ahogyan emlékeztetett rá minket az Apostolok cselekedeteinek könyve (vö. ApCsel 12,1). A világ számos helyén ma is, olykor hallgatás mellett – nem ritkán cinkos hallgatás mellett – sok keresztényt kirekesztenek, megrágalmaznak, hátrányosan megkülönböztetnek, sokakon halálos erőszakot követnek el, gyakran ez úgy történik, hogy azok, akiknek lehetőségük lenne arra, hogy elidegeníthetetlen jogaik tiszteletben tartását betartassák, nem végzik kötelességüket.

Főleg azt szeretném kiemelni, amit Pál apostol mond, mielőtt élete – ahogy mondja – „kiontatik italáldozatként” (2Tim 4,6). Számára az élet Krisztus volt (vö. Fil 1,21), a megfeszített Krisztus (vö. 1Kor 2,1), aki életét adta őérte (vö. Gal 2,20). Így – hű tanítványként – követte Pál a Mestert, ő is feláldozta életét. Kereszt nélkül nincs Krisztus, de kereszt nélkül nincs keresztény sem. „A keresztény erénynek – ugyanis – nemcsak az a sajátossága, hogy a jót tesszük, hanem az a képesség is, hogy a rosszat elviseljük” (Ágoston, Disc. 46,13), ahogyan Jézus. A rossz elviselése nemcsak azt jelenti, hogy türelmesek vagyunk, és beletörődve megyünk tovább; az elviselés Jézus követése: hordozni a terhet, hordani azt a hátunkon őérte és a többiekért. Elfogadni a keresztet, bizalommal haladva előre, mert nem vagyunk egyedül: a megfeszített és feltámadt Úr velünk van. Így elmondhatjuk Pállal, hogy „mindenféle szorongatás ér, de mégsem szorítanak sarokba bennünket, kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk, üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak” (2Kor 4,8–9).

Az elviselés azt jelenti, hogy tudunk Jézussal győzni, Jézus módjára, és nem a világ módjára. Íme, ez az oka annak, amiért Pál – hallhattuk – győztesnek tartja magát, aki győzelmi koszorú várományosa (vö. 2Tim 4,8); és ezt írja: „A nemes harcot megharcoltam, a versenyt végigfutottam, a hitet megőriztem” (2Tim 4,7). Nemes harcának egyetlen formája az volt, hogy másokért éljen: nem önmagáért, hanem Jézusért és a többiekért. „Futva” élt, vagyis nem kímélte, sőt felemésztette önmagát. Azt mondja, egyetlen dolgot őrzött meg: nem az egészséget, hanem a hitet, vagyis Krisztus megvallását. Iránta való szeretetből elviselte a megpróbáltatásokat, a megaláztatásokat és a szenvedéseket, amelyeket sosem kell keresni, csak elfogadni. És íme, a szeretetből vállalt fájdalom misztériumában, melyet sok üldözött, szegény és beteg testvérünk ma is átél, felragyog Jézus keresztjének üdvözítő ereje.

A harmadik szó az imádság. Az apostol élete, mely a megvallással kezdődik és az önfeláldozásba torkollik, mindennap az imádságban folyik. Az ima az a nélkülözhetetlen víz, amely táplálja a reményt és növeli a bizalmat. Az ima megérezteti velünk, hogy szeretve vagyunk, és lehetővé teszi, hogy szeressünk. Segít, hogy legyőzzük a nehéz időszakokat, mert meggyújtja Isten világosságát. Az Egyházban az ima az, ami megtart mindannyiunkat, és segít, hogy helyt álljunk a megpróbáltatásokban. Ezt is az olvasmányban látjuk: „Míg Pétert fogva tartották a börtönben, az Egyház szüntelenül imádkozott érte Istenhez” (ApCsel 12,5). Az imádkozó Egyházat őrzi az Úr, az imádkozó Egyház az Úr által kísérve halad előre. Az ima azt jelenti, hogy rábízzuk az utat, hogy törődjön vele. Az ima az az erő, amely egyesít és megtart minket, a gyógyír az elszigetelődés és az önelégültség ellen, amelyek lelki halálhoz vezetnek. Mert az éltető Lélek nem fúj ott, ahol nem imádkoznak, és imádság nélkül nem nyílnak meg rabságban tartó belső börtöneink.

A szent apostolok nyerjék el számunkra, hogy hozzájuk hasonló szívünk legyen, imában elfáradt és megbékélt szív: elfáradt, mert kér, kopogtat és közbenjár, hordozza a sok rábízott embert és helyzetet; ugyanakkor megbékélt is, mert a Lélek vigaszt nyújt és megerősít, amikor imádkozunk. Mennyire sürgető, hogy az Egyházban legyenek tanítómesterei az imádságnak, a legfontosabb mégis az, hogy legyenek imádkozó férfiak és nők, olyanok, akik élik az imát!

Az Úr közbelép, amikor imádkozunk, ő, aki hűséges a szeretethez, amelyet megvallottunk neki, és ő közel van hozzánk a megpróbáltatások között. Ő kísérte az apostolok útját, és titeket is kísérni fog, kedves bíboros testvéreim, akik itt egybegyűltetek az apostolok szeretetében, akik vérük ontásával vallották meg hitüket. Hozzátok is közel lesz, kedves érsek testvéreim, akik most megkapjátok a palliumot, és megerősítést nyertek ahhoz, hogy a nyájért éljetek, és kövessétek a jó pásztort, aki vállán hordozva megtart titeket. Ugyanaz az Úr, aki vágyva vágyik arra, hogy nyáját újra egységben lássa, áldja meg és őrizze meg az ökumenikus pátriárkát, drága Bartholomaiosz testvéremet, és a delegációt, amelyet az apostoli közösség jeleként ide küldött.

Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe

Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe
„Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”

Miért teszi fel Jézus ezt a kérdést az apostoloknak, amikor Fülöp Cézáreájának vidékére ért: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”  Azért, mert ezt a kérdést tanítványainak egyszer megnyugtatóan tisztázniuk kellett. Jézus tudta, hogy az Ő kiléte apostolai előtt is talányos. Gondoljunk arra, hogy amikor ezt a kérdést Jézus felveti, előtte már sok csodát tett. Már kétszer megszaporította csodával a kenyeret, ami először öt darab tenyérnyi kenyér csodálatos megszaporítását jelentette ötezer megszámolt férfi és legalább ugyanannyi asszony és gyerek szeme láttára, hasa feszülésének tapasztalatára történt, utána szemük láttára összeszedtek tizenkét kosár maradékot, amit mint valós létezőt mindenki láthatott. Később ezt Jézus hamarosan megismételte négyezer férfi és ugyanannyi asszony és gyerek szeme láttára, hét kosár maradék összegyűjtésével.(Mt 14,13-21; 15,32-39) És ezekről mindegyik evangélista beszámol  Másnap mégsem hiszik el Jézus szavát, hogy Ő a mennyből alászállott élő kenyér, amit majd ugyanúgy enni lehet, mint az előző napi csodálatosan megszaporított kenyeret, de ez az újabb ajándék nem gyomor-tápláló, hanem kegyelmi erőt hordozó ennivaló lesz, és nem búzakenyér, hanem abból isteni erővel történő átváltoztatás után Jézus teste és vére. Ezt nem értették vagy nem akarták józan következtetésként sem érteni, sokan el is hagyták Jézust. (Jn 6,22-71) Mindez a Genezáreti tó északi partján történt. Rövidesen ezután ott járt Jézus pár kilométerrel északabbra Fülöp Cézáreájának környékén, és kérdezi: ezek után a csodák után kinek tartják az emberek az Emberfiát? Az Emberfia a zsidók szótárában a Messiást jelentette. A „kinek” kérdőszó pedig egyértelműen Jézus személyéről érdeklődik. Az emberek kifejezés alatt Jézus nemcsak az akkor élőket értheti, mi legalábbis már erre is gyanakszunk, mert annyi esetlen, gyermeteg, sőt gonosz „emberi véleményt” hallunk olvasunk régebbről és a mi napjainkban is, hogy kénytelenek vagyunk ezt a hívők hitének józan megóvása érdekében szóvá tenni. Mert mindez azt állítja: aki ilyet meg tud tenni, az nem lehet csupán ember. Jézus most tudatosítani akarja tanítványai értelmében, hogy ezt ki is kell mondani, ha erre a józan, logikus következtetésre jutottak. Ezért folytatja a kérdést: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (Mt 16,16) Vehetjük ezt perdöntő bizonyságnak? Jézus felel rá: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyeken is. Az után meghagyta tanítványainak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Messiás”: (17-20) Jézus tehát az ószövetségi egyháztól, a zsinagógától különböző, új, más fajta egyházat alapít majd, és ennek az alapja lesz Péter, az ő hite. Ezt tehát komolyan kell venni. Ahol az élő Péter, a mindenkori római pápa van, ott van Jézus igazi egyháza. Ezért ünnepeljük Szent Péter apostolt. Rázza fel ennek tagadóit, amikor zeng ajkunkon: „Hol Szent Péter sírba téve.”

 

VEDRUNAI SZENT JOACHIMA

VEDRUNAI SZENT JOACHIMA 

III. r., rendalapító

 (1783-1854)

 
Barcelonában főnemesi családban született. Hét testvérével együtt vallásos nevelést kapott. Gyermekkorában kármelita apáca szeretett volna lenni, de apja akaratából 16 éves korában férjhez ment De Mas Tivadar ügyvédhez. Mindketten beléptek a ferences III. rendbe. 17 évig tartó házasságuk alatt nyolc gyermekük született, akiket istenfélelemre neveltek. Amikor Napóleon elfoglalta Spanyolországot, Tivadar, aki a spanyol hadseregben szolgált, Vic*-be vitte családját. A franciák elol egy időre el kellett menekülniök, de a háború után újra visszatértek. Tivadar itt halt meg 1816-ban. Joachima 33 évesen özvegyen maradt. Nevelte gyermekeit, betegeket ápolt, közben érlelődött szerzetesi hivatása. Szigorú önmegtagadó életet élt, a harmadikrendi ruhát viselte mindennapi öltözeteként. 1820-ban egy gyóntató – gyónását meghallgatva – azt a tanácsot adta neki, hogy alapítson új szerzetet. 1823-ban, amikor két gyermeke megházasodott, gyermekei nevelése biztosítva volt, sor került terve megvalósítására. Ferences gyóntatója segítségével összeállította a Szabályzott III. Rend Ferences Nővérei szabályzatát. A Vic-i püspök azonban, aki kármelita volt, átváltoztatta a szabályzatot és a közösség jellegét is, így 1826-ban mint Kármelita Szabályozott Harmadik Rend lett a kongregáció elnevezése. Taregában megnyílt az első kórházuk. A kedvezőtlen politikai helyzet (karlista háború 1834-40) miatt s az uralmon lévő liberális kormány egyházüldöző intézkedései miatt Joachima anyát 5 évig börtönben tartották, majd 1843-ig számkivetésben élt néhány nővérével. De utána egymás után épültek kolostorok, iskolák, kórházak egész Katalóniában. 1851-ben a betegség miatt lemondott az elöljáróságról, egyre jobban megbénult. „Haszontalanná és megvetendővé” lett az emberek előtt – ahogy ezt Jézustól kérte. Halálakor a kongregációnak 27 háza volt, az 1990-es években közel 300 a világ több országában. 1940-ben boldoggá, 1959-ben pedig szentté avatták.
Ünnepe máj. 22-én van.
Joachima anya mondásai:
„Aki engedelmeskedik, mindig jól cselekszik.”
„Ne törekedjetek arra, hogy gazdagabbak legyetek, mint a Vőlegényetek, mert az szégyenletes lenne.”
„Isten jó atya, olvas a szívekben. Siessünk hozzá tiszta szándékkal, s O mindig megvigasztal minket.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Joachimát viszontagságos időkben arra segítetted, hogy a betegek gondozására új szerzetcsaládot alapítson. Add, hogy erényeit követve a Krisztus-követés útján állhatatosak legyünk és az örök életre eljussunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Ferenc pápa az új bíborosoknak: A valóságot nézzétek!

Ferenc pápa az új bíborosoknak: A valóságot nézzétek!

Június 28-án a Szentatya idén is egybehívta a bíborosok testületét – köztük Erdő Pétert –, hogy nyilvános konzisztórium keretében öt új bíborost nevezzen ki, akik Laoszból, El Salvadorból, Maliból, Spanyolországból és Svédországból származnak.

„Jézus előttük járt.” Ez az a kép, amelyet az imént hallott evangélium (Mk 10,32–45) szemünk elé tár, és amely hátteréül szolgál a cselekménynek, amelyet most végbe viszünk: az új bíborosok kinevezésére tartott konzisztóriumnak.

Jézus eltökélten halad Jeruzsálem felé. Jól tudja, mi vár rá, többször is beszélt róla tanítványainak. Jézus szíve és tanítványai szíve között azonban távolság van, amelyet csak a Szentlélek tud áthidalni. Jézus jól tudja ezt, s ezért türelmesen bánik velük, világosan beszél nekik, de legfőképpen megelőzi őket, előttük jár.

Az út során a tanítványok figyelmét más érdekek foglalják le, olyanok, amelyek nem egyeznek meg Jézus „irányával”, az ő akaratával, amely teljesen egy az Atya akaratával. Például – hallhattuk – a két testvér, Jakab és János azon törik a fejüket, milyen jó lenne, ha Izrael királyának jobbján és balján ülnének (vö. Mk 10,37). Nem nézik a valóságot! Azt hiszik, hogy látnak, de nem látnak, azt hiszik, hogy tudnak, de nem tudnak, azt hiszik, hogy a többieknél jobban értenek, de nem értenek…

A valóság azonban teljesen más: az, amit Jézus szeme előtt tart, és ami vezeti lépteit. A valóság a kereszt, a világ bűne, amelynek magára vételéért és az emberek földjéből való kitépéséért jött. A valóságot az ártatlanok jelentik, akik háborúktól és terrorizmustól szenvednek és meghalnak; a valóságot a szolgaságok jelentik, amelyek ma, az emberi jogok korában is tagadják a méltóságot; a valóság a menekülttáborok valósága, amelyek időnként jobban hasonlítanak pokolhoz, mint tisztítóhelyhez; a valóságot mindannak rendszeres kidobása jelenti, aminek nem vesszük hasznát többé, az embereket is beleértve.

Ez az, amit Jézus lát, miközben Jeruzsálem felé halad. Nyilvános működése során ő kinyilvánította az Atya gyengédségét, meggyógyítva mindenkit, aki a gonosz hatalmában volt (vö. ApCsel 10,38). Most tudja, hogy elérkezett az idő, amikor a végsőkig el kell mennie, amikor a rosszat gyökerestől ki kell tépnie, s ezért megy eltökélten a kereszt felé.

Testvéreim, mi is úton vagyunk Jézussal ezen az úton. Különösen is hozzátok fordulok, kedves új bíborosok. Jézus „előttetek jár”, és azt kéri tőletek, hogy eltökélten kövessétek az ő útján. Arra hív titeket, hogy a valóságot nézzétek, hogy ne engedjétek elterelni figyelmeteket más érdekektől, más elképzelésektől. Ő nem arra hívott titeket, hogy „fejedelmek” legyetek az Egyházban, nem arra, hogy „jobbjára vagy baljára üljetek”. Arra hív, hogy hozzá hasonlóan és vele együtt szolgáljatok. Szolgálni az Atyát és a testvéreket. Arra hív, hogy az ő hozzáállásával nézzetek szembe a világ bűnével és annak következményeivel a mai emberiségben. Az ő nyomában járva ti is Isten szent népe előtt járjatok, és szemetek előtt mindig az Úr keresztjét és feltámadását tartsátok!

Most pedig Szűz Mária közbenjárására hittel hívjuk a Szentlelket, hogy hidaljon át minden távolságot a mi szívünk és Krisztus szíve között, s hogy egész életünk Istennek és testvéreinknek nyújtott szolgálattá váljon!

Az új bíborosok ― Anders Arborelius stockholmi érsek; Gregorio Rosa Chávez címzetes püspök, a San Salvador-i Főegyházmegye segédpüspöke; Louis-Marie Ling Mangkhanekhoun címzetes püspök, Pakxé apostoli helynöke; Juan José Omella, Barcelona érseke és Jean Zerbo bamakói érsek ― június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén Ferenc pápával együtt miséznek majd. Korábbi cikkünkben részletesen olvashatnak a bíborosi testület új tagjairól, akikkel együtt immár 225-re emelkedett a bíboros száma.