A továbbélő Péter: a földalatti Róma üzenete a Város búcsújára – P. Vértesaljai László SJ írása Szent Péter és Pál apostolok ünnepére
A
földalatti Róma föltárja őseink hitét
Régi
hagyomány – eredeteként Szent Jeromos az ötödik század elején – úgy tartja,
hogy Szent Péter és Szent Pál apostol Krisztus után 67. június 29-én szenvedett
vértanúhalált. Péter apostolt a Tiberisz partról induló Via Cornelia mentén
fekvő Gaiusz és Néró féle, tűzvész megkímélte cirkuszban feszítették keresztre,
míg a Népek apostolát a császárváros tengeri kikötője felé vezető osztiai úton
fejezték le, római polgárjogának köszönhetően. Vértanúságuk közvetlenül
közelében temették el őket egyszerű földsírba, amelyek azonnal a keresztény
testvérek látogatott célpontjaivá lettek. Tropaion-nak, trófeás győzelmi jelnek
tekintették a sírhelyeiket és a zarándokok hitük révén nem a halál helyét
keresték fel, hanem a martyrium, a tanúságtételük példáját látták abban az
egyszerű emlékműben, mely a Húsvétot hirdette nekik, Krisztus föltámadását és
ígérete nyomán azokét is, akik „vele haltak meg, hogy vele együtt föltámadjanak”.
Hitük
jelei a sírok közelében
Az
„apostol-oszlopok” ősi sírjaira és közvetlen környezetükre a zarándok
keresztények rákarcolták hitüket, egyszerű jelek formájában. A szavakat
rövidítő betűk és azok leleményes összekapcsolása jól visszaadja hitbéli
meggyőződésüket: Isten Fiát imádó szeretettel fordulnak Jézus Krisztushoz, a
Megváltóhoz, akiről a két jeles Tanítvány élete feláldozásával tett tanúságot.
A Petrus latin név rövidítése mellé a hosszú P betű alsó szárához sokszor hozzáillesztették
a név második betűjét, a nagy E-t, ami rögtön Péter funkcióját is megjelölte,
hiszen az egy kulcsot mintáz: ő az, akinek az Úr az oldás-kötés szolgálatát
odabízta. És amin fölötte csodálkozni lehet: már az első századokból feltűnik
Mária neve – mindig Jézus mellett – a nagy M betű képében vagy éppen kiírt
formában, ahogy az Anya a Fiát adta a világnak és valójában egyedül Ő maradt
mindvégig hűséges hozzá, még a kereszt alatt is. A római keresztények és az ide
érkező zarándokok a Salvator Mundi-t, a világ Üdvözítőjét imádták és éppen
ezért szeretettel, hívő tisztelettel fordultak Péter-Pál és Mária alakjai felé.
Az Istennek kijáró imádást és a tanúkat övező tiszteletet soha nem keverték
össze.
A
milánói ediktum 313-ban: az üldözések vége, szabad kereszténynek lenni
Az első
három század keresztényüldözése utáni nagy fordulat 313-314-ben véget vetett a
zaklatásnak és a „kereszt jelében győző Nagy Konstantin császár” bazilikát
emeltetett Péter és Pál apostol római sírjai fölé. A helyek adottak voltak, az
oszlopcsarnokos új keresztény templomok szentélyeit pontosan a sírok fölé
emelték. Ez a helyszerű adottság szigorúan kötelező volt, amit a szent
helyekhez kapcsolódó két és félszázados töretlen tisztelet jegyében, még óriási
plusz áldozatok árán is vállalták a császár építészei. A Szent Péter bazilikát
a vatikáni domboldal közepén emelték, ezért mögüle nagy mennyiségű földet
kellett elhordani, míg előtte fel kellett tölteni törmelékkel a bazilika hajója
alatt tátongó, oszlopokkal alátámasztott teret. Ráadásul, az építészeti
kötöttség jegyében a császárnak fel kellett számolnia egy élő nekropoliszt, a
Via Cornelia két oldalán húzódó mauzóleumok sorát, ahová pedig a római pogány
arisztokrácia tagjai temetkeztek. Hiába minden tiltakozás, a császár még ezt is
vállalta, mert a hely adott volt, és mint ilyet feltétlenül, mindenek árán
tiszteletben kellett tartani.
Megfogyatkozik
a régi apostoli lendület
Az
üldözések elmúltával a hívek eleinte nagy tisztelettel fordultak a katakombák
keresztényeinek ragyogó példája felé. A hit hősies tanúit látták benne, ami
közvetve azt sejteti, hogy a szabadságban és a hivatalos udvari
támogatottságban a hit és főként annak izzó ereje valamiként megcsappant. A
„rendszerváltás” után alig fél évszázad elteltével Damazusz pápa nemcsak
észrevette ezt, hanem szükségét érezte annak, hogy felrázza és megújítsa Róma
keresztényeit és ezt egy nagyszabású program keretében tette, méghozzá nem
korholással, hanem pozitív módon, a követendő jó példákra való rámutatás révén.
Damazusz pápát 366-ban választották meg Péter utódjának. Azt tapasztalta, hogy
a nagy üldözések elmúltával a keresztények immár nyilvánosan megvallhatták a
hitüket, sőt ez most már egyenesen előnyökkel járt. Ez a sokszor érdekhez is
kapcsolódó hit azonban lassan elvesztette a frissességét és talán már
követhetetlenül is erős volt a vértanú elődök hite és példája, azért
el-elmaradoztak a katakombákba vezető zarándoklatok. Erre a változásra figyelt
fel a falakon kívüli Szent Lőrinc bazilika diakónusaként felnőtt Damazusz, aki
jól ismerte a bazilika melletti Ciriaca katakombát és neveltetésénél fogva, de
bizonyos pedagógiai szempontok alapján is, megválasztása után hozzáfogott a
lassan használat híján lepusztulásnak induló katakombák restaurálásához. Azért,
hogy a zarándokok nyugodtan megközelíthessék a sokszor három-négy szinten
egymás alatt húzódó katakomba-folyosókat, biztonságos lépcsőlejárókat
építtetett, a galériák fény- és levegőaknáit, a lucernáriumokat megtisztította.
Megindította az egyes földalatti temetkezési helyek azonosítását, és minthogy
költői vénával is rendelkezett, tömör latin verssorokba foglalva, márványba
vésette az adott hely tanúságtevőinek a példáját, melyek a falra erősítve
tájékozódásul és spirituális megerősítésként is szolgáltak.
A Pápák
kriptája: a földalatti Vatikán
A
Callixtusz katakomba Pápák kriptájában közönséges márványtáblák fedik a város
püspökeinek falba mélyített, egymás alá helyezett vízszintes sírfülkéit. A
harmadik század gyakorlatának megfelelően görögül vésték rá a nevüket:
Pontianosz, Anterosz, Fabianosz, Lukiosz, Eutükhianosz. Nevük után
szolgálatukat az „epi”, episzkoposz, vagyis püspök felirat jelölte,
vértanúságukra pedig az „mtr”, a mártürosz, vértanú név utalt. A kripta falán
töredékében, de eredetiben fennmaradt Damazusz pápa első epigrammája, mely
latin hexameterben II. Szixtusz pápának állít emléket: „Abban az időben, amikor
az üldöztetés kardja átjárta az Anyaegyház bensőjét, én II. Szixtusz, akit itt
temettek el, mint Pásztort, éppen Isten Igéjét tanítottam, amikor hirtelen katonák
törtek be és engem elvonszoltak a katedráról, mire a hívek felajánlották a
nyakukat a kardnak. De amint a Pásztor látta, hogy el akarják ragadni előle a
vértanúság pálmáját, elsőként ajánlottam fel magam és a nyakamat, nem tűrvén,
hogy bárki másnak baja essék. Krisztus, aki viszonozza mindezt, kinyilvánította
a Pásztor érdemét, amikor hiánytalanul megőrizte a nyája számát”.
Damazusz
pápa átalakította a kriptát az első keresztény vértanúk liturgikus kápolnájává:
a bejárattal szemben márványoltárt helyezett el, mögötte katedrát, aminek mára
csak az alapzata látható. A kripta közepén a két csavarmenetes oszlopra
tartógerendát helyezett és erre akasztották a mécseseket és a láncon függő
kereszteket. Damazusz pápa egy másik verses sírfeliratban a kápolnában eltemetett
összes pápának is emléket állít: „Ha keresed, itt összegyűjtve nyugszik Szentek
sokasága, akiknek testét megőrizték a tiszteletre méltó sírhelyek, kiválasztott
lelküket magába fogadta a mennyei palota. Itt vannak Szixtusz társai, akik
felemelték az ellenség trófeáját, itt van a presbiterek csoportja, mely
Krisztus oltárát őrzi, ide helyezték le a püspököket, akik régóta a béke hosszú
idejében éltek, itt vannak a szent hitvallók, akiket Görögföld küldött, itt
vannak fiatalok és gyerekek, öregek és szüzek, akik örömmel őrizték szűzi
tisztaságukat. Én pedig, Damazusz, megvallom, ide gondoltam temetni földi
maradványaimat, de féltem megzavarni a Boldogok szent hamvait”.
A
népvándorlás korának zűrzavarában
A
Damazusz féle megújulás csak rövid ideig szolgálhatott, mert 410-ben Alarich
vandál gótjai feldúlták a várost, hétszáz év után először lépett az Urbs
földjére idegen katona lába. 476-ban a Ravennában áthelyezett új császári
székhelyen meghalt az utolsó római császár és egy nagyon viszontagságos új kor
kezdődött. Odoaker és Theodorik gót királyok egymást váltó uralmai után Észak
Itáliában a Skandináviából induló longobárdok foglalták el a Pó vidékét és
alapozták meg mintegy 200 éven át tartó uralmukat. A 800 Karácsonyán a Szent
Péter bazilikában császárrá koronázott Nagy Károly frank királlyal indul el a
fellendülés korszaka, majd születnek meg egymás után Európa keresztény népei és
formálódik a középkor keresztény arculata. Ezekben a viszontagságos századokban
a katakombák feledésbe merültek, csupán a Szent Sebestyén bazilika maradt épen.
A reneszánsz kornak az antiquitás utáni érdeklődő szomja hozta meg Rómában a
katakombák „újra-felfedezését”, melynek spirituális úttörője Néri Szent Fülöp a
XVI. század közepén. Komoly kutatómunka ekkor sem indult, várni kellett még
vagy 300 évet, amíg egy fiatal római régész felfedező sétára indul.
Fiatal
római régész felfedező sétája
A római
hét templom zarándoklat legszebb szakasza a városon kívül kezdődik, a Via Appia
Antica-n. A Krisztus előtti negyedik században épített úttest ősi bazaltkövei
máig használatosak és rajta lépkedve a zarándok szó szerint az apostolok
lábnyomain jár. Közülük is az „oszlopok”, Péter és Pál „keresztelték” meg az
„utak királynőjét”, ahogy azt már a császárkorban is hívták, hiszen ez volt a
római birodalom első igazi – mai szóval – autósztrádája. Dél felé vitt az út,
Nápoly fölött balra kanyarodva, hogy az adriai Brindisiumba érve, hajóra
szállhasson az ember és elérje a római műveltség közvetlen bölcsőjét, a hellének
világát. A keresztény ember később, ha saját gyökereit kereste, akkor még
tovább hajózott, hogy a Szentföldön az Üdvözítő áldott lábnyomába léphessen.
1849
nyarán egy 27 éves fiatalember jár ugyanazon az úton a Via Appia Antica-n. Az
Urbsból jövet az auréliánusi városfalat a Szent Sebestyén kapun keresztül lépi
át, ahol kedves campagnai táj fogadja: szelíd dombok, rajta juhnyájakkal és
elszórtan szőlőligetekkel. Amitől azonban a Róma környéki táj máig
utolérhetetlenül hangulatos, azok az ókori romok. Távolban kilométer-hosszan
futó aquaductok, vízvezetékek, míg az út mentén egykori mauzóleumok barnás-rőt
téglaromjai. Ezek a romok még némaságukban is tiszteletet parancsolnak.
Giovanni
Battista de Rossi megtalálja a Callixtus katakombát
A
fiatalember, a római születésű Giovanni Battista de Rossi, a Quo vadis Domine
templomnál nem követi az ősi utat balra, hanem dombnak föl átvág a dűlőn. Jogot
tanult, de aztán az archeológia elcsábította, amit soha nem tud eléggé
megköszönni mesterének, Giuseppe Marchi jezsuita atyának, aki hatalmas
klasszikus filológiai műveltségével a régészet felé vonzotta.
Régész,
archeológus az az ember, aki lefelé néz, gondolatban lehántja a föld rétegeit
és tisztelettel közeledik mindahhoz, amit eleink magunk után hagytak. A
fiatalember már a domb derekán is túlhalad a szőlőtáblák között és egy düledező
kápolna közelébe ér, amiről tudja, hogy II. Sixtus pápának a tiszteletére
építették. A régész örökké a földet nézi, hátha az valahol föltár a méhéből
valamit. Lapos követ vesz észre, lehajol és kezével megtisztítja. Két tenyérnyi
márványdarab, rajta latin felirattal: …NELIUS MARTYR. Bármennyire is fiatal,
pontoson tudja, hogy a hiányzó rész Cor és így a név: CORNELIUS MARTYR.
Kornéliusz vértanú. Ő pedig a Déciusz féle kegyetlen keresztényüldözés alatt
élt és 251-től két éven át, 253-ig volt Péter utóda. A 27 éves fiatalember
beleremeg és elgondolkodik: ez a márványdarab sokkal valószínűbb, hogy itt a
fellelése helyén van otthon e campagnai tájon, semmint úgy hozták volna ide
valahonnét távolról. Itt kell lennie tehát valahol a közelben a vértanú
sírjának, ahová 253-ben vélhetőleg eltemették. Tudja, hogy a lábai alatt egy
ókeresztény temetőnek kellene lennie, amit még nem kutattak fel, de amiről az
említett düledező Sixtus kápolna mellett egy lucernárium, természetes
fény-nyílása is árulkodik. Éppen Giuseppe Marchi jezsuita atyának az
útmutatásaiból tudja, a korabeli topográfiai feljegyzések őrizték meg, hogy
Cornelius vértanút is valahol a közelben található katakombában temették el, az
akkor még nem azonosított Callixtus katakombában. Magában megelégedéssel
összegzi, hogy akkor az a márványlap nyomra vezette és megtalálta a földalatti
temetőt, melyről hitelt érdemlő dokumentumok egyértelműen jelzik, hogy itt kell
lennie ezen a környéken, méghozzá több más pápa sírjával együtt. Csak nehezen
tud úrrá lenni izgatottságán, de azt világosan érzi, hogy a legelső feladat
annak a földterületnek a megszerzése, hiszen jogászként pontosan tudja, hogy a
föld kincse a terület tulajdonosát illeti.
IX. Piusz
pápa tréfás természete
Minthogy
Róma akkor a Pápai Állam fővárosa, elég az államfő, a pápa belegyezése, pláne,
ha meg is tudja szerezni azt az értéktelennek tűnő földet. Eltökéli és
kihallgatást kér IX. Piusz pápától. Amilyen kicsi pályakezdő régész, olyan nagy
a tekintélye IX. Piusz pápának, ennek ellenére sikerül eléje járulnia és
előadnia a kérését, jóllehet a pápa az 1848-49-es forradalmi helyzetben 17
hónapra elmenekül délre, Gaetába. A találkozásról P. M. Baumgarten könyvében
olvashatunk, melyet 1892-ben adott ki Giovanni Battista de Rossi címmel a
Tipografia della Pace könyvkiadó. Miután IX. Piusz pápa 1850 áprilisában
visszatért Rómába, a korábbi quirináliszi pápai palota helyett a Vatikánba
költözött és sok tennivalója mellett is fogadta de Rossit. A krónika így meséli
el. A fiatal régész előadja a pápának, hogy miként sikerült felfedezni a
Callixtus katakombát, majd arra kéri a Szentatyát, hogy vásárolja meg azt a
szőlőtáblát felette. Piusz pápa jó olaszként – írja a német Baumgarten –
hajlamos volt a tréfálkozásra és a kópés tréfálkozásra, a kihallgatás után azt
mondja de Mérode belga titkos kamarásának: „Elzavartam az előbb De Rossit, aki
leforrázva távozott, mindazonáltal megvásároljuk azt a szőlőt”.
A fiatal
régész álma valóság
És így
lett. Az immár pápai birtokon De Rossi minden nehézség nélkül megkezdi az
ásatásokat. 1852-ben megtalálja Cornelius pápa sírját, majd 1854-ben feltárja a
„Pápák kriptáját”, amelyre Szent Cecília vértanú sírkamrája mellett leltek. A
történelmi kútfők arról számolnak be, hogy itt 14 pápát temettek el. De Rossi a
Cripta dei Papi-ban 17 sírhelyet talált. négy urnát, 12 loculust, tufába vájt
lapos sírüreget és a kripta bejáratával szemben egy nagyobb boltíves sírüreget.
A falon Damazusz pápa ékes sírfelirata, a kripta közepén az oldalfal mentén
pedig egy-egy csavartvonalú márványoszlop, melyeken az olajmécseseket
tartották. A nagy felfedezés híre hamar eljutott a pápához. Most már benne
ébred a kíváncsiság, hogy felkeresse az ő saját elődeit. Hívatja a fiatal
régészt. De megadják ennek is a módját: a katakomba-látogatás napján a pápa a
kíséretével együtt az Aventinus dombján a Máltai Lovagrend székházában
fogyasztja a reggelijét. Természetesen jelen van a fiatal régész is, akit a
pápa megint megtréfál, amikor jó hangosan, csak úgy hozzávetőlegesen megjegyzi:
„A régészek álmodozó költők, a képzeletük szül sokféle dolgot, amit a józan
halandók soha nem tudnak megérteni és felfogni”. De Rossi ezt is leforrázva
hallgatja, ám bízik a katakomba meggyőző erejében és vár.
Amikor aztán
alászállnak az ókeresztény sírok világába, és látják a katakomba hatalmas
kiterjedését, a szorosan egymás mellé vájt fülkéket, végül pedig a „Pápák
kriptáját”, IX. Piuszon mély megindultság vesz erőt. Meghatódik és kiveszi de
Rossi kezéből az egymásba illő és így beszédesen megszólaló
márványfeliratokat, melyek a harmadik század közepéről üzennek az akkori
keresztények mélységes hitéről és tanúságtételéről. A Szentatya könnyes szemmel
fordul a fiatal tudóshoz, aki lám, elég jól ismeri a régi dolgokat és most a
pápa mondja, de inkább kérdezi: „Ezek a sírkövek itt valóban az én elődeimről
szólnak, akik itt nyugszanak?” De Rossi, helyzeti erőfölényben lévén,
visszaadja a pápának a tromfot és így szól: Óh, Szentatyám, tetszik tudni, ezek
itt csak álmok, egy régész álmai!” – mire IX. Piusz így felelt: „Oh, ti de
Rossik, milyen csúnyák is vagytok!”.
Az ókori
keresztény archeológia megteremtője
Giovanni
Battista de Rossi lett aztán az ókori keresztény archeológia megteremtője, aki
tudományos alapossággal módszeresen feltérképezte, feltárta Róma katakombáit és
kötetekbe gyűjtve megjelentette a kutatási eredményeket. Az ókeresztény
archeológia úgy tekint rá, mint a szakma ősatyjára, akinek tudásánál csak a
mélységes hite volt nagyobb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése