Szent László

Szent László

Pünkösd óta az isten- és emberszeretet parancsa valójában egy és ugyanaz, hiszen Isten a Szentlelket elküldve saját szeretetét ajándékozta nekünk, hogy vele szeressük viszont őt és szeressük embertársainkat. Nem is annyira parancs ez már, hanem legbensőbb természetünk követelménye, hiszen az istengyermekségnek az a természete, hogy szeret. Akkor mégis miért olyan nehéz megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeret minket? Azért, mert nem engedjük érvényesülni istengyermeki természetünket, hanem a régi Ádám módjára bujdokolunk a minket szerető Isten elől.

A próféták és szentek az isteni szeretet és irgalom követei voltak. A szeretet nem elfogulttá, homályosan látóvá tette őket, hanem éppenséggel megélesítette szemüket, hogy lássák a valós világot, s benne küldetésüket. Jézus belelátott kortársai szívébe, nem isteni mindentudásával (arról lemondott megtestesülése elhatározásakor), hanem szeretettől áthatott tekintetével. A szeretet első igazi cselekvése, hogy meglátja a valóságot, a rejtett, a felszínen talán nem is látható lelki nyomorúságot. Ezt a tisztánlátást csodáljuk meg szent királyunkban, Szent Lászlóban, aki erőskezű uralkodó és nagy hadvezér létére is úgy tekintett önmagára, mint gyarló bűnösre, és fényes győzelmeit nem saját érdemének, hanem a szent férfiak imádságának tulajdonította. A szeretet tekintetével nézett embertársaira, ezért lehetett a gyengék és kicsinyek oltalmazójaként Isten irgalmának közvetítője. S ezért tudott az ellene áskálódó unokatestvérének, Salamonnak újra meg újra megbocsátani, még azután is, hogy az nyíltan az ellenséggel cimborált.

Urunk Jézus, taníts minket, hogy a Te szemeddel tudjuk nézni ezt a világot. Szent László királyunk közbenjárására add meg kegyelmesen, hogy a durva és erőszakos viselkedés mögött észrevegyük testvérünk belső szenvedését, szorongását, s tégy alkalmassá minket, hogy a Te szereteteddel szeretve őt megnyissuk előtte Isten irgalmának kapuját.