Advent 1. hete péntek

Advent 1. hete péntek

Iz 29,17-24; Mt 9,27-31

„Legyen nektek hitetek szerint”

Jézus sajnálta azokat az embereket, akik vakon jártak –keltek, akik csak tapogatva ismerkedhettek a világ dolgaival, akik nem látták a hajnal hasadását, sem a déli nap verőfényét. Sajnálta őket, hogy nem figyelhették meg az emberek arcát, a lélek tükrét, nem élvezhették a beszélgető társuk szeme ragyogását, amely néha többet árul el az illető lelki világából, mint a szó. Mielőtt a vakok csatlakoztak hozzá, Jézus egy édesapa kérésére annak a beteg lányához indult, hogy megmentse a haláltól. De mégsem tudott igazán elindulni a városka központi teréről, mert egy tizenkét éve vérfolyással kínlódó asszony hatalmas hittel melléje furakodott, s bár hangosan szólni nem mert, de szívében azt gondolta: Ez a Jézus olyan hatalommal rendelkezik, hogy ha a ruhája szegélyét érintem is, meggyógyulok. Így is történt. Jézus pedig nem indult el onnan, amíg az asszony nyíltan el nem monda gyógyulásának történetét. Erre nem Jézusnak volt szüksége, ő nem sütkérezett a csodálkozók bámulatában, hanem akkor ért oda egy hírhozó a beteg lány halálhírével: ne fáraszd a Mestert, a lányod halott. Elkésett a segítség! A lélekben összeroppant apának kellett hallania, hogy Jézusnak minden lehetséges, ne veszítse el a hitét és reményét. Aztán a fizetett halott-jajgatók tömegén áttörve egy érintéssel és két szóval visszaparancsolta a túlvilágról a tizenkét éves kislány lelkét. Majd emberi figyelmességből is fényes bizonyságot téve figyelmeztette a lassan ocsúdó szülőket, hogy adjanak enni éhes kislányuknak. (Mt 9,18-26 )Ezután indult új utakra, újabb szenvedők életének gyökeres fordulatot adni. A tömegből kivált két vak ember. Ők nem látták Jézust, nem érinthették meg ruhája szegélyét, de a nyelvükkel jelezhették hő óhajukat: „Könyörülj rajtunk, Dávid Fia!” (Mt 9,27) Ezt úgy kiáltozták, tehát hangosan ismételték egész úton. „Amint hazaérkezett, odamentek hozzá a vakok. Jézus megkérdezte tőlük: Hiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni? Azok ezt válaszolták neki: Igen, Uram!. Erre ő megérintette a szemüket és így szólt: Legyen nektek hitetek szerint. Ekkor megnyílt a szemük. Jézus pedig komolyan rájuk parancsolt: Vigyázzatok, senki meg ne tudja!” (28-30) Most, úgy érzem, Jézus itthon van, és mi érkeztünk haza hozzá. Lehet, hogy már a buszon vagy a metrón elkezdtek egyesek lelkükben hozzá kiáltozni egyéni és családi problémák megoldásáért, vagy a lerobbanó járművek miatt. Szegényeket is láttok bőven. A betegek is láthatók. Az újságos bódék szalagcímeiről ordítanak a nyomor hírei, a gyilkosságok, földrengések, háborúk pusztítása ront ránk. Amint pedig beérünk Jézus házába, kiszakad belőlünk sok jajszavunk: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtunk! Hazánkon is, minden nyomorúságon! Jézus válaszul nagyon halkan, csak a szívetekben hallhatóan csupán ennyit kérdez: „Hiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni?” Válaszoljuk neki szívből, bátran: „Igen, Uram!” Hadd feleljen nekünk is, mint a vakoknak: „Legyen nektek hitetek szerint!”

Advent 1. hete csütörtök

Advent 1. hete csütörtök

Iz 26,1-6; Mt 7,21. 24-27

„Csak az, aki megteszi Atyám akaratát”

Adventi előkészületünkben igen fontos mozzanat, hogy komolyan vegyük mindazt, amire Jézus tanított minket. Nyilvános működését bevezető szavai állandóan a fülünkbe kell, hogy csendüljenek: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa”: (Mt 4,17) Talán úgy érzékelhetnénk mai modern füllel, mint hosszan várakozó utasoknak a hangosbemondó szavát: A sokat késő vonat végre perceken belül befut a pályaudvarra. Aki utazni akar, felszállhat. Amikor Jézus tanítani kezdett, az üdvösség idejére bizony év-tízezredeket várt az emberiség. A tényleges ajtónyitás még három év múlva történt, a belépés viszont már előkészületeihez érkezett. Mert itt a földön kell belépni Isten országába, az igazság és a szeretet közösségébe. Tenni kell a konkrét tennivalókat, amelyeket az Atya kezdettől kijelölt általánosságban és kinek-kinek még saját feladatként is megszabott. Ezért olvastatta velem az evangéliumból az Úr: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van”. (7,21) A hit nagyon fontos minden ember számára: „Hit nélkül lehetetlen tetszeni Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket”: (Zsid 11,6) Aki tehát Jézust Uramnak szólítja, az tanúságot esz arról, hogy hisz neki. Ez kell, fontos tény, de az üdvösségre nem elég. Jézus hasonlata szerint rendszeresen hallgatni, tanulni kell tőle, mi az Atya akarata. De még ez sem elég: valóra is kell mindezt váltani. Szent Máté három fejezetben: taglalta a hegyi beszédet, Jézusüdvösség-tanának alap-igazságait. Ennek záradékául fűzte hozzá: „Mert mindenki, aki hallgatja ezeket a szavaimat, és követi is azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette”. (24) Amíg hallgatta, Jézus és az Anyaszentegyház sziklájába véste a maga gondolatait, ismereteit, hitét, aztán érlelődött benne az elhatározás, hogy én az életemet ezek szerint az elvek szerint alakítom. Aztán jött a gyakorlat: utánozva az építőmestereket, akik a terveket figyelve megásták az alapárkot, majd az alapköveket a sziklaalapba rakták szorosan összeragasztva. A felépítmény már könnyebb feladat: kisebb kövek is megteszik, amelyeket a további ismeretekből válogatják ki, a hittel összeragasztva kemény, szélvihartól és esőtől ki nem kezdhetők. Akik viszont nem figyelnek a Mester szavaira, nem az Istenatya vonalain és sziklájába vési az alapárkot, nem emelgeti a nagyobb sziklákat az alapba, aztán nem hallgatja Isten igéjét rendszeresen, hogy abból a falazó kisebb köveket kiválogassa és helyére illesztgesse, annak a háza agy el sem készül, vagy elsöprik a viharok. Hogy Jézusnak mennyire igaza volt és van, mutatják a keserű példák: milyen könnyen elvesztették sokan a hitüket a hatvan éves üldözés idején. Vissza kell kérnünk forró imákkal hitetlenné vált estvéreink hitét, vissza kell vezetnünk őket a vallás gyakorlataihoz, főként az alaprakásra ügyelnünk: az igazság és önfeláldozó szeretet sziklaalapját jól rakják le immár, hogy okos emberként az üdvösségre ők is bejussanak.

Advent 1. hete szerda

Advent 1. hete szerda

Iz 25,6-10a; Mt 15,29-37

„Ti adjatok nekik enni!”

Elgondolkodtató Jézus minden megnyilatkozása. Az különlegesen szembeötlő, miért volt szükséges az Úr szerint egymás után két csodálatos kenyérszaporításra? Az első esetben is, a másodikban is ugyanazt hangsúlyozta az Úr apostolainak: „Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak, és nincs mit enniük. Nem akarom őket étlen elbocsátani, nehogy ellankadjanak az úton”. (Mt 15,32)(vö. Jn 6,6) Mindegyik esetben azt sugalmazta, hogy neki és tanítványainak kell ennivalóról gondoskodniuk, nem a kenyérboltok a probléma megoldói. Az első kenyérszaporítás után Jézus. részint szóban a kafarnaumi zsinagógában mutatott rá az igazán fontos célra: azt akarta jelezni, hogy isteni hatalmával: a hívek lelki éhségét, a jóra való készség állandó hiányát akarja betölteni egy égből szállott kenyérrel, saját testének és vérének táplálékával. Erre van hatalma: testének anyagát éppen úgy tudja szaporítani az emberek számának megfelelően, mint ahogy testének súlyát/tömegét is el tudja venni: ezt a vízen való sétálásával jelezte. Az előző napon jóllakatottak többsége nem értette. Folyton csak a természetes táplálék gondja ösztönözte őket vitájuk folytatásában, hogy megértessék Jézussal, az ószövetségi negyven éves vándorlás alatt Isten mannával és fürjekkel segített az állandó kenyérgondon, de most Isten erre nem gondol. Jézus válasza erre az volt, hogy Isten a gabona termésével, amit ugyancsak Isten megújuló jósága biztosít évről évre, adja a finom kenyeret, így a probléma megoldódik, a lelki energiákra nagyobb szükség van, ő ezt orvosolja mennyei kenyerével. A későbbiekben viszont mintha erre a fel-felmerülő gondra is állandóan odafigyelne: a világtörténelem egyre félelmetesebben igazolja Jézus előrelátását. Amikor mi tapasztaljuk, hogy már nemcsak a távoli vidékek éhségéről hallunk, nemcsak az riogatja a tisztességes hívőket, hogy naponta harmincötezer gyerek hal éhen szere a világban, ma már tényként olvasunk arról, hogy százezer magyar kisgyerek fekszik le esténként éhesen és álomba sírja magát. Az is tény, hogy hárommillió magyar testvérünk él a szegénységi küszöb alatt. Ez a második csodálatos kenyérszaporítás mintha arra akarná figyelmeztetni Jézus mindenkori tanítványait, hogy Isten számít ránk a segítésben, és ezt a szolgálatot teszi a maga isteni módján igazán hatékonnyá. Amikor a XIX. században az ipari forradalom miatt erősen megváltoztak a szociális viszonyok, és erre kerestek istentelen, sőt istenellenes megoldásokat, XIII. Leó pápa ekkor írta meg az első katolikus szociális enciklikát, és rakta le a katolikus szociális tanítás alapjait. (Rerum novarum) Negyven év múlva ezt a tanítást XI. Pius pápa időszerűen fejlesztette tovább. 1961-ben XXIII. János pápa már a földmunkások szociális gondjaira terelte a figyelmet és nyújtott megoldási szempontokat. Enciklikáját jó haszonnal forgathatnák hazánk mezőgazdaságának rendbetétele során. Az anyagi gondokat Isten elsősorban az államokra bízta, a kegyelmek szétosztását az Egyházra. De förtelmes hanyagság esetében nekünk szól Jézus parancsa: „Ti adjatok nekik enni!” Ne vegyük hallatlanra a krisztusi akaratot!

Advent 1 hete kedd

Advent 1 hete kedd

Iz 11.1-10 Lk 10 21-24

„Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből"

Amikor Isten elvetette Sault, Izrael királyát, azt parancsolta Sámuel prófétának: „Gyere, hadd küldjelek el a betlehemi Izájhoz (Jessze), akinek a fiai közül szemeltem ki magamnak királyt" (1Sám 16,1) Jessze Sámuel elé vezette sorban hét szép szál fiát, de egyik sem kellett Istennek.Haza kellett hívnia legfiatalabb fiát, Dávidot. Amint belépett a házba, Isten azt mondta Sámuelnek: „Kelj fel, kend fel, mert ő az! Erre Sámuel vette az olajos szarut, és felkente őt testvérei közepette" (12-13) Isten öreg korában megígérte neki: „Állandó lesz házad és királyságod színem előtt mindörökké, és szilárd lesz trónod mindenkor"(2Sám 7,16) Dávid háza négyszáz évig adott királyokat Izrael népének. Aztán hatszáz év múlt el Jeruzsálem pusztulása után, amikor a zsidók más népek adófizetői voltak. Földi királyság nem is alakulhatott meg, mert a Római Birodalom keretében éltek, amikor „Isten elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, egy szűzhöz, a szűz neve meg Mária. Bement hozzá az angyal és így szólt: Üdvözlégy kegyelemmel teljes, az Úr van teveled. Őt zavarba hozta ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége" (Lk 1,26-33) Jessze ezer éves törzsöke és gyökere most nem a természet rendje, hanem a kegyelem szerint kezd újra élni. Az egykor királlyá kent Dávid késői unokája kegyelemmel teljesen megkapja Istentől a legnagyobb kegyelmet: az ősszülőknek megígért sátántipró Messiást Ő foganhatja a Szentlélektől, és Ő adhatja az emberi nemnek Megváltóul. Izajás hét és félszáz éves jövendölése teljesült. A minket megváltani közénk érkezett Emberfia kilenc hónapos időre elrejtőzik a külvilág elől a legszentebb, élő frigyszekrénybe. Édesanyja viszi szíve alatt Ein-Karimba jövendő előfutárát megszentelni kegyelemmel, és előre jelezni, hogy ez a megváltói küldetés a földi élet és a megváltói halál gyümölcsével gazdagodva egykor majd mindenkinek fellelhető kincse lesz a katolikus templomok oltárán. Évi háromszázhatvanöt napos, egyenként huszonnégy órás készenlétben várja majd Jessze törzsökének és gyökerének vesszeje, sarja, hogy mindenkit megszenteljen, boldogítson, aki hozzá fohászkodik irgalomért. El tudjátok képzelni, katolikus testvéreim,mekkora ajándék Ő városon és falun a szentmisében, szentáldozásban, szentségimádásban? Ne keresgéljünk gorombán őszinte minősítést a másfél milliárdnyi katolikus ember magatartására, hogy ezt a csalhatatlan tudást, ingyenes segélyszolgálatot alig használjuk ki. Az emberiség ötmilliárdját ugyan ez a szégyen nem éri, hiszen nekik fogalmuk sincs arról, mit vesztenek el egész életük folyamán. Mi, magyarok, pénztelenül csak sírni tudunk tönkrevert egészségügyünkön? Ragadjuk meg legalább ezt a sokkal-sokkal többet érő isteni ajándékot!

Advent 1. hete Hétfő

Advent 1. hete Hétfő

Iz 4,2-6;Mt 8,5-11

„Akkor az Úr felhőt teremt nappal, füstöt és lángoló tűz fényét éjjel”

Izajás próféta idézett jövendölése visszavezet minket az üdvtörténet egy igen fontos eseményéhez. Isten megemlékezett Ábrahám nemzetségéről. Négyszázharminc évig éltek Isten szándéka szerint Egyiptomban. Számuk megszaporodott, elérkezett az idő, hogy szabad népként éljenek, Isten ígérete, amelyet egykor Ábrahámnak adott, beteljesedjék: „Ezt a földet a te utódaidnak adom” (Ter 12,7) A fáraó tisztában volt azzal, ha Mózes szavára elengedi a zsidókat, megfosztja országát a rabszolgák ingyenmunkájától, ezért megtagadta Isten parancsát. Isten azonban tíz csapással megtörte ellenállását. Izrael szabadon kivonulhatott Egyiptomból. Isten maga volt a nép vándorlásának irányítója: felhőoszlop állt élükre, amely nappal is fényes volt, éjjel pedig az egész tábort beragyogta világossággal. Amikor a fáraó megbánta nagylelkűségét, és egész hadseregével üldözőbe vette őket, a zsidók éppen a Vörös-tenger partján tanyáztak. Rémülten figyelték az ellenség hadmozdulatait. Ekkor a felhő a két tábor közé ereszkedett és ott is maradt, amíg a zsidók a ketté vált tenger vízfalai között átvonultak a Sínai félszigetre. Nekik nappali fényt adott a felhő, az egyiptomiakra sűrű sötétséget árasztott. Aztán felemelkedve kitárta a valós helyzetet: Isten átmentette népét a tenger túlsó partjára. A fáraó nem adta fel a harcot, utánuk vezényelte csapatát. A tenger közepére érve szekereit összetörte Isten. Ekkor végre észhez tértek, de későn ordították a parancsot: „Fussunk Izrael elől, mert az Úr harcol érettük ellenünk”. Csak egy botlegyintés, és az egész egyiptomi hadsereg belefulladt a visszaáradó hullámokba. Fél évezred múlva Izajás ezt a védelmet ígéri népének. Kellett volna Mózes hite, az akkori élők engedelmessége, meg is nyerték volna Isten kegyeit. A próféta jövendölése a későbbi korokban, az új Jeruzsálem, az Egyház idejében érvényesül. A sátán kemény fajta. Állandóan támad, hazudik, rágalmaz, félelmet kelt. Ne féljetek, üzeni a próféta, Jézus ereje éjjel és nappal fölöttetek lebeg. Ha szükséges, tengert nyit ketté, nektek fényt, ellenségeteknek éjszakát teremt. Kétezer év történelme igazolja erejét és szeretetét. Nekünk, magyar gyermekeinek ezt üzeni: Isten és Szűzanyánk oltalma alatt álltok. Akik kitartottatok hitetekben, hívjátok vissza hozzájuk eltévedt testvéreiteket! Isten őket is szereti,meg akarja menteni. Szellemi és gazdasági harc,erős a hazugság-áradat szorongat benneteket De majd megnyilvánul Jézus ereje, és hallani fogjátok az elkésett vezényszót: Meneküljünk Jézus elől! Ez az ádvent legyen ébredő hazánk visszatérése Jézushoz.

Az Élet Igéje - 2012. december

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani azt a magyarázatot, amit Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója havonta a Szentírás egy-egy mondatához fűzött, s amely széles körben hatással van egyének és közösségek életére.

„Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1,12)

Ez tehát a nagy újdonság, amellyel Jézus megajándékozza az emberiséget: az istengyermekség, hogy a kegyelemben Isten fiaivá válhatunk.
De hogyan és kinek adatik meg ez a kegyelem? „Azoknak, akik befogadták”, és akik a századok során befogadják majd őt. Hittel és szeretettel kell tehát fogadnunk Jézust, azzal a bizonyossággal, hogy Ő a Megváltónk.
Próbáljuk most kicsit mélyebben megérteni, mit is jelent Isten gyermekének lenni.
Elég, ha Jézusra tekintünk, Isten fiára, kapcsolatára az Atyával: a „Miatyánk” feltárja, hogyan imádkozott az Atyához. Számára az Atya: „Abba”, vagyis apuka, édesapa, akihez végtelen bizalommal és határtalan szeretettel fordult.

Jézus azonban, aki miértünk jött a földre, nem elégedett meg azzal, hogy csupán Ő részesüljön ebben a kiváltságban. Halálával megváltott bennünket, és Isten gyermekeivé tett, testvéreivé fogadott, a Szentlélek által pedig lehetőséget adott, hogy belépjünk a Szentháromság életébe. Így mi is ugyanazokkal a szavakkal fordulhatunk az Atyához, mint Ő: „Abba, Atya!”  Édesapának, apukánknak szólíthatjuk őt, és minden a miénk, ami ezzel együtt jár: mindig biztosak lehetünk oltalmában, és teljes biztonsággal ráhagyatkozhatunk a szeretetére. Isteni vigaszt nyújt, erőt ad, és lángra lobbantja bennünk a tüzet, amely annak a szívében ég, aki biztos benne, hogy valaki szereti.

„Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.”

A keresztség és a belőle fakadó kegyelmi élet tesz bennünket eggyé Krisztussal, a Fiúval, és benne Isten fiaivá leszünk mi is.
Az evangélium e mondatának utolsó szava rávilágít arra is, hogy ez a gyermeki lét, amelyre nap nap után törekednünk kell, mennyire dinamikus dolog. Istengyermekké lenni ugyanis feladat.
Akkor válunk Isten gyermekeivé, akkor cseperedünk azzá, ha ajándékának viszonzásaként éljük az akaratát, ami a szeretet parancsában foglalható össze – az Isten és a felebarát iránt.
Befogadni Jézust azt jelenti tehát, hogy felismerjük őt minden testvérünkben. Nekik is meglesz a lehetőségük arra, hogy felfedezzék Jézust és higgyenek benne, ha szeretetünkben fellelhetik az Atya határtalan szeretetének nyomát, egy szikráját.

„Ám azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.”

Ebben a hónapban, amikor Jézus születésére emlékezünk, törekedjünk egymás kölcsönös befogadására, magát Krisztust látva és szolgálva testvéreinkben!
Akkor köztünk és az Atya között is létrejön a szeretet kölcsönössége, olyan életközösség, amilyen a Fiút és az Atyát köti össze a Lélekben. És ajkunkról – Jézushoz hasonlóan – újra meg újra ez az imádság fakad majd: „Abba, Atya”.

Chiara Lubich

Hívom a családokat 2012 decemberében

Hívom a családokat 2012 decemberében – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Nem értem, hogy miért szeretnek a gyerekek annyira anyósoméknál vacsorázni, amikor ott mindennek szabott rendje van, szigorúan megkövetelik kissé ódivatú illemszabályaik betartását, sőt az is természetes, hogy segítenek nekik az asztal körüli feladatok elvégzésében – mondta egy háromgyerekes apa ugyancsak nagycsaládos barátjának. – Nálunk otthon sokkal lazább az élet, nincs időnk illendősködni, megköszönni a második tányér levest, vagy kérni még egy szelet kenyeret. A helyzet aztán gyakran zavaros, nem mindenki tudja, hogy hogyan kellene viselkednie, ebből aztán idegesség, kapkodás, sőt feszültség lesz. Anyósoméknál pedig mindig nyugalom van, kedvesen, de határozottan irányítják az estét.

Hogy van ez nálatok? – fordult barátjához az apa. Mi kezdettől fogva arra az álláspontra helyezkedtünk – válaszolta a barát –, hogy „rend a lelke mindennek”, megköveteljük, hogy a gyerekek mindig azt és úgy csinálják, ahogy annak lennie kell. Rájuk szólunk, ha kell, erélyesen, ha az nem segít, büntetünk. Persze sokszor elfogy a türelmem, mert ha már hatodszor szólok, és a gyerek még mindig az abroszra keni a spenótot, rákiabálok. Ilyenkor feleségem kiborul, és megjegyzi, hogy hagyjam, az abroszt úgyis ő mossa ki. A hangulat csak fokozódik, ha valamelyik elkezd bőgni. De aztán előbb-utóbb csend lesz, mindenki hallgat és intézi a dolgát. A házimunkában egyelőre úgysem tudnak segíteni, de majd ennek is eljön az ideje, pontosan meg fogjuk szabni, kinek mikor mi a dolga. Remélem, hogy ahogy növekednek, majd megtanulják a rendet és fegyelmet, megy majd minden, mint a karikacsapás.

Hogyan tudjátok a fegyelmezett, öntudatos magatartást gyermekeitekben kialakítani anélkül, hogy szabályok követésére kényszerítenétek őket? Hogyan tudjátok a rendet úgy megkövetelni, hogy gyerekeitek érezzék szereteteteket?

Egyszer az anyóséknál töltött vacsora alkalmával az egyik gyerek arról beszélt, hogy milyen érdekes volt egy osztálytársa születésnapi ünnepsége, ahová hivatalos volt. Az ünnepelt szülei második házasságukban éltek, az osztálytárs apja, aki már nem volt édesanyjának férje, szintén vendég volt. A gyerekek teljesen szabadjára voltak eresztve, a jelszó az volt, hogy most ünnep van, mindenki érezze jól magát, tegye azt, ami neki jól esik. Rengeteg enni-innivaló volt odakészítve, mindenki akkor és azt ehette, amit akart. Így aztán a játék közben, amit senki nem irányított, ettek-ittak, a játék pedig emiatt akadozott. Kiabálás kezdődött, sőt veszekedés tört ki, a szerényebbek pedig nem jutottak hozzá az ennivalókhoz sem. A két „papa” egyike sem avatkozott be, amikor szóltak nekik, azt mondták: ünnepeljetek szépen, nem az iskolában vagytok, érezzétek jól magatokat. Szemmel láthatóan egyik sem akarta a másik apai illetékességét megsérteni. A mama szegény meg csak azzal volt elfoglalva, hogy az ennivalók, a tányérok és poharak rendben legyenek. Senki nem segített neki. Alig vártam, hogy eljöhessek, annyira rosszul éreztem magam, de láttam, hogy osztálytársam is egyre elkeseredettebb - fejezte be elbeszélését a gyerek.

Hogyan tudjátok gyerekeiteket a házimunkába bevonni anélkül, hogy ezt rabszolgamunkának éreznék? Mi tudja örömmé változtatni egy ünnep megszervezésének és előkészítésének fáradságát?

Kedves házaspárok, jegyesek és szerelmesek! A család életének meghatározó eleme a munka és az ünnep, ez volt az elmúlt nyáron tartott Családok 7. Világtalálkozójának egyik üzenete. A munka és az ünnep által vesz részt a család a társadalom életében, idejét munkával és ünneppel tölti. A házaspár életstílusát meghatározza az, ahogy a családhoz, a munkához és az ünnephez viszonyul: hogyan kezelik az emberi kapcsolatokat, hogyan élnek a világban, hogyan teszik emberségesebbé az idejüket. Amióta a kétkeresős családmodell általánossá vált, nyilvánvaló, hogy a család életéhez szükséges anyagiakat a családon kívül, a munkahelyen végzett munkával kell előteremteni. Szükség van ezen kívül munkára a családon belül is: a háztartást vezetni kell, a rászorulókat (gyerekeket, betegeket, öregeket) gondozni, az otthont ápolni kell. Noha a munkahelyen végzett munka is akkor méltó az emberhez, ha szívvel-lélekkel végzik, ezt sokszor nehéz elérni. Nem mindig és nem mindenkinek adódik gyorsan változó világunkban olyan munkahely, ahol örömmel és lelkesedéssel végezheti munkáját, az otthoni munkát azonban az teszi értékessé, ha önként, ajándékként végezzük. Az ilyen munkát nem lehet megfizetni, a legelhivatottabb fizetett ápolónőtől sem várható el az a szeretet és odaadás, amellyel egy édesanya ápolja beteg gyermekét, vagy egy gyermek idősödő szüleit. Az ünnep sem jön létre munka nélkül, különösen az édesanyák dolgoznak meg sokszor igen keményen egy-egy jól sikerült családi ünnepért.

Mind az otthoni munkát, mind pedig az otthoni ünneplést meghatározza a családtagok közötti kapcsolat. Ha mindenki tudja és felelősséggel vállalja apai, anyai gyermeki, nagyszülői, rokoni hivatását, ha mindenki ajándékozó lelkülettel teszi a dolgát, akkor a családban béke, nyugalom és szeretet fog uralkodni. Arról se feledkezzünk meg, hogy a család a társadalom legkisebb sejtje ugyan, de csak egészséges, boldog családokból épülhet egészséges és boldog társadalom.

A családtagok felelősek egymásért. Hogyan osztozhat ebben a felelősségben az egész család akkor, amikor beteg vagy öreg családtag szorul gondozásra?

Korunkban sok támadás éri a családot. Vannak, akik úgy gondolják, ha az egyéneknek jól megy sora, boldogok, megelégedettek lesznek, függetlenül emberi kapcsolataiktól, családra nincs is szükség. A valóságban azt látjuk, hogy a magukra maradott emberek, akármilyen gazdagok, keserűek és boldogtalanok. A jó, boldogító kapcsolatok kialakításának művészetét a családban lehet elsajátítani, családok nélkül a társadalom atomjaira bomlana. A család életét az ajándékozás lelkületétől áthatott munka és ünnep alakítja-formálja széppé és igazzá. Azért, hogy a Családok 7. Világtalálkozójának ebben a tanításában elmélyedhessünk, a jövő esztendőben leveleimben a család - munka - ünnep hármasával szeretnék foglalkozni.

Minden családnak, kicsinek és nagynak kívánok áldott, békés és boldog Karácsonyt és Újévet. Kívánom, hogy az előkészület munkáit úgy tudjátok egymásnak ajándékozni, hogy ezzel is megszenteljétek az ünnepet!

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke