Karthágói Szent Speratus

SZENT SPERATUS 

és TÁRSAI vértanúk

+Karthágó, 180. július 17.

Kereszténynek lenni azt jelenti: egyszerűnek lenni. A zsoltár szava szerint: ,,Isten az én védőpajzsom, Ő menti meg az igaz (egyszerű) szívűeket'' (Zsolt 7,11). Már az Ószövetség népében, majd még inkább az ókeresztény közösségekben éppen a kisemberek, a szegények, együgyűek és elnyomottak voltak azok, akik különleges bensőséggel tartottak ki hitük mellett. Földi javaktól mentesen inkább tudták magukat fenntartás nélkül átadni Isten szolgálatára, mint a gazdagok, hatalmasok és tekintélyesek. Már az Úr tanítványai is csaknem kivétel nélkül a ,,szegények'' és a ,,kicsik'' osztályából származtak, és Jézus áldotta mennyei Atyját, mert elrejtette mindezt az okosak és a bölcsek elől, a kicsinyeknek viszont kinyilatkoztatta.

Speratus és társai is ilyen tekintély, rang és állás nélküli emberek voltak, és éppen ezért választotta ki őket Krisztus megbízható tanúivá. ,,Africa Proconsularis''-nak (a mai Tunéziának) ma már nem létező, Scili nevű városkájából származtak. Ebben a római fennhatóság alatt álló afrikai tartományban a gazdag rómaiak hatalmas földbirtokokat vásároltak össze vagy béreltek, s megművelésükre -- rabszolgákként vagy bérlőkként -- a bennszülött lakosságot vonták be, és municípiumokban (állami igazgatású kisvárosokban) egyesítették őket.

Ilyen környezetből származhatott Krisztusnak az a tizenkét vértanúja is, akikről a keresztény irodalom legrégibb latin dokumentuma tudósít.

Marcus Aurelius császár fia, Commodus (180--192) csak néhány hónappal előbb foglalta el a trónt, amikor Africa provincia prokonzula, Saturninus elé vezettek Karthágóban hét férfit és öt nőt, mert kereszténynek vallották magukat. Letartóztatásuk okát nem ismerjük. A fiatal Commodus császár, akinek a kedvese, Marcia maga is a keresztény hitre tért, az új vallással szemben közömbös volt, és nem adott ki keresztényellenes rendelkezéseket. Scili város elöljáróit valószínűleg pogányok feljelentése késztette ezeknek a keresztényeknek az őrizetbe vételére. A feljelentés jogi alapját Marcus Aureliusnak akkor még érvényes ediktuma képezhette.

A scilibeliek kihallgatásának és vértanúságának története egy tömören megfogalmazott jegyzőkönyvben maradt fenn, amelyről a keresztény közösség másolatot készített. A prokonzul eszerint a bírósági eljárást ezekkel a szavakkal kezdte: ,,Visszanyerhetitek urunk, a császár kegyét, ha észre tértek.'' Speratus, a szószólójuk valamennyiük nevében visszautasította az állítást, mintha valamiféle jogtalanságot követtek volna el: ,,Sohasem tettünk semmi jogelleneset, és nem foglalkoztunk helytelen dolgokkal. Senkit nem átkoztunk, inkább megköszöntük, ha rosszul bántak velünk. Császárunknak is megadtuk a köteles tiszteletet.'' A prokonzul visszavágott: ,,Mi is jámborok vagyunk.'' (Ez közvetve arra utal, hogy foglyai nyilvánvalóan jámbor emberek voltak.) Meg is kísérelte, hogy római módon jámbornak mutatkozzék, s ezt kívánatossá tegye azzal, hogy kilátást nyújt szabadon bocsátásukra. ,,Kultuszunk egyszerű: urunk, a császár géniuszára esküszünk, és imádkozunk a jólétéért; nektek is ezt kell tennetek.''

Római felfogás szerint minden embernek megvan a géniusza, a védőistene. A római polgárnak a császár védőistenéhez kellett imádkoznia, hogy áldja meg a császárt, és meg kellett esküdnie erre a géniuszra, hogy hűséges lesz az uralkodóhoz és az államhoz, amelyet a császár képvisel. A keresztényeknek az ilyenféle esküvéseket meg kellett tagadniok, mert semmiféle ,,géniuszt'' nem tisztelhettek istenként. A prokonzul felhívása, hogy imádkozzanak a császár ,,jólétéért'', azon a módon, ahogy ezt az imádságot megkívánták, a keresztények számára szintén teljesíthetetlen volt. A rómaiak felfogása szerint ugyanis csak a római állam által elismert istenséghez, nem pedig a keresztények Istenéhez imádkozhattak hatékonyan a császár jólétéért. Az államtól idegen istent ugyanis, akit nem vettek fel a római istenek Pantheonjába, az ,,állam ellenségének'' tekintették.

Speratus mindjárt rátért a prokonzul által el nem várható követelésre, és válaszában annak előbbi állításához csatlakozott: ,,Kultuszunk egyszerű.'' Hozzátette: ,,Ha egyszer majd nyugodtan meghallgatsz, megismertetlek az egyszerűség misztériumával.''

Speratus válaszával arra utalt, hogy a kereszténység kultusza sokkal egyszerűbb minden pogány rítusnál. A prokonzul azonban attól tartott, hogy Speratus megvetően akar nyilatkozni a római kultuszról, ezért azt mondta:

,,Ha bírálni akarod a kultuszunkat, akkor nem hallgatlak meg. Esküdj inkább urunk, a császár géniuszára!'' Speratus így válaszolt: ,,Nem ismerem el e világ istencsászárságát; sokkal inkább szolgálok annak az Istennek, akit ember még nem látott, és nem is láthat.'' Saturninus prokonzul erre a többiekhez fordult: ,,Hagyjátok el ezt a babonát!'' Speratus visszavágott: ,,Az a babona rossz, amely gyilkosságra és hamis tanúságra ösztönöz.'' Saturninus, megint csak a többiekhez fordulva: ,,Ne legyetek bűntársak ilyen esztelenségben!''

A tizenegy férfi és nő közül még négyen válaszoltak röviden és velősen; a többi hét némán csatlakozott szószólójához. Cittinus ezt mondta: ,,Senkit sem félünk Urunkon, Istenünkön kívül, aki a mennyben van.'' Donáta így szólt: ,,Nagy tisztelet illeti meg a császárt mint császárt, de egyedül Istent féljük.'' Vestia megvallotta: ,,Keresztény vagyok.'' Secunda ezt mondta: ,,Ami vagyok, az akarok lenni.''

A prokonzul megkérdezte Speratustól: ,,Kitartasz hát amellett, hogy keresztény maradsz?'' Speratunus így felelt: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. Saturninus erre azt kérdezte: ,,Akartok még egy kis gondolkodási időt?'' Speratus: ,,Ilyen igaz ügyben nincs szükség már megfontolásra.'' Saturninus még egy kérdést tett fel: ,,Mi van a dobozotokban?'' (A letartóztatáskor nyilván lefoglaltak egy szentírási kéziratokat tartalmazó dobozt.) Speratus: ,,Pálnak, egy igaz férfiúnak a könyvei és levelei.'' Saturninus: ,,Harmincnapi haladékot kaptok. Fontoljátok meg még egyszer!'' Speratus elismételte: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. A prokonzul ezután kihirdette az ítéletet: ,,Speratus, Narcalus, Cittinus, Donáta, Vestia, Secunda és a többiek megvallották, hogy a keresztény rítus szerint élnek. Bár megkapták a lehetőséget a római kultuszhoz való visszatérésre, megmakacsolták magukat. Ezért elhatározom és kihirdetem: karddal kell őket kivégezni.''

Speratus felkiáltott: ,,Köszönjük Istennek!'' Erre a hallgatagon egyetértők és elítéltek csoportjából Narcalus ötödikként vette át a szót és ezt mondta: ,,Ma mint vértanúk a mennyben leszünk. Istennek legyen hála!'' A prokonzul ezután kikiáltatta a hírnökkel: ,,Megparancsoltam, hogy Speratust, Narcalust, Cittinust, Veturiust, Félixet, Aquilinust, Laetantiust, Januariát, Generosát, Vestiát, Donátát és Secundát vezessék el (kivégzésre).

Mindnyájan felkiáltottak: ,,Istennek legyen hála!''

A bírósági jegyzőkönyv keresztény másolója záradékul még hozzáfűzte: ,,Valamennyien azonnal megkapták a vértanúság koronáját, most pedig az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt uralkodnak mindörökké. Amen.''

A katolikus és az orosz ortodox egyház közötti párbeszéd az elmúlt 20 évben

2000-től kezdtek javulni a katolikus és az orosz ortodox egyház közötti kapcsolatok, amelyek 2016-ban Ferenc pápa és Kirill moszkvai pátriárka havannai találkozójában érték el csúcspontjukat. Putyin elnök július 4-i vatikáni látogatásának középpontjában a katolikus egyház élete Oroszországban téma állt.

„Az oroszországi helyi katolikus egyház élete számára kiemelkedő kérdések megvitatása” – utalás olvasható az orosz elnök és Ferenc pápa találkozójáról kiadott szentszéki sajtóközleményben. A katolikus egyház és az orosz ortodox egyház közötti kapcsolatok az utóbbi évtizedekben jelentős fejlődést értek el a 90-es évek nehézségeit követően, amikor Oroszországban a prozelitizmus, Ukrajnában pedig az uniatizmus vádjával illették a katolikus egyházat.

A 2016-os történelmi találkozó

2000-ben az oroszországi négy apostoli adminisztráció egyházmegyévé alakítását követően jelentősen javultak a kapcsolatok, amelyek aztán a katolikus és az ortodox egyház közötti teológiai párbeszéd nemzetközi vegyes bizottságának munkájában teljesedtek ki. Az előrehaladás konkrét jele Ferenc pápa és Kirill pátriárka történelmi találkozása volt 2016. február 12-én Havannában. Ennek alkalmából közös nyilatkozatot írtak alá. Azóta minden év február 12-én megemlékeznek erről az eseményről Kurt Koch bíboros, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke és Hilarion metropolita, a Moszkvai pátriárkátus külkapcsolatainak vezetője találkozója által. Az elmúlt években Fribourgban, Bécsben, Moszkvában került rá sor, a következőt Rómában tartják jövőre.

Konstantinápolyi ökumenikus pátriárkátus

Minden év június 29-én, Szent Péter és Szent Pál ünnepe alkalmából a konstantinápolyi pátriárkátus küldöttségét fogadják a Vatikánban. November 30-án, Szent András apostol emléknapján pedig egy szentszéki delegáció vesz részt Isztambulban az ortodox ünnepi szertartáson. 2016 óta a Moszkvai pátriárkátusnak is van alkalma egy ökumenikus megemlékezésre a katolikus egyház képviselőivel.

Párbeszéd, kulturális csere, szolidaritás

Az ukrajnai ortodox egyház függetlenné válása után, amelyet Konstaninápoly engedélyezett, a Moszkvai pátriárkátus úgy döntött, hogy nem vesz részt a párbeszéd-kerekasztal találkozóin, ahol a konstantinápolyi képviselők is jelen vannak. Kilépett a vegyesbizottságból, amelynek Koch bíboros és Telmessosi Job érsek, a Konstantinápolyi pátriárkátus képviselője a vezetője. A katolikus és az orosz ortodox egyház között azonban halad előre a párbeszéd, és nemcsak kétoldalú keretek között, hanem a vegyesbizottságban jelen levő 13-14 más ortodox egyházakkal is. Folytatódnak a Szent Iréneusz katolikus-ortodox teológiai vegyes munkacsoport találkozói. Megtartják minden évben a katolikus papok egyhetes oroszországi látogatását és a Moszkvai pátriárkátus hasonló küldöttségét pedig Rómában látják vendégül. Tovább folytatódik a kölcsönös kulturális tevékenység, az orosz Caritas együttműködése a Moszkvai pátriárkátus hasonló szociális szervezetével, az orosz és a katolikus egyetemek közötti kapcsolatfejlesztés, az egyes püspöki konferenciák közötti cserekapcsolat (pl. Olaszország és Németország között), valamint a különböző mozgalmak közötti kapcsolatépítés, mint pl. a Boséi Közösség, a Taizéi és a Sant’Egidio Közösség, a Comunione e Liberazione mozgalom részéről. Hilarion metropolita lesz a XXVII. Ortodox spirituálisról szervezett nemzetközi ökumenikus konferencia egyik előadója. A tanácskozás témája: „Arra kaptunk meghívást, hogy Krisztusban éljünk – az egyházban, a világban, a jelen korban”. Szeptember 4-6. között tartják a Boséi kolostorban. A Moszkvai pátriárkátus külkapcsolatainak vezetője, Hilarion metropolita szeptember 6-án ad elő az „Élet Krisztusban” témáról.

30 ezer új templom

A több mint 144 millió lakosú Oroszországban 100 millióan ortodox vallásúnak vallják magukat, mégha nem is gyakorolják hitüket. Több mint 20 millióan Oroszországon kívül élnek. Az utóbbi 30 évben 30 ezer templom épült az országban.

Évközi 15. hét szerda

Évközi 15. hét szerda

Az isteni önfeltárulkozás központi eseményében Mózesnek Isten a teremtett világhoz való viszonyát nyilatkoztatta ki. A világ nem volt mindig, hanem Istentől lett, Isten azonban az, „Aki Van”. Isten Mózest a fáraóhoz küldi, így ez a kijelentés azt is magában foglalja, hogy „Én vagyok, aki mindig veled vagyok”. Ez a fönséges kinyilatkoztatás is elárul valamit Isten benső lényegéből, hogy ő az oltalom, a jóság és a szeretet, aki népe felé fordult. De az örökkévalóság égő csipkebokra, a végső isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus, mert általa Isten a teremtett világtól függetlenül, a maga teljes valóságában tárja fel az ő belső életét: az Atya és a Fiú kimondhatatlanul örvénylő szeretetének őstengerét az isteni örökkévalóságban.

Ha Mózesnek azért jelentette ki Isten az ő titkát, hogy oltalmáról és állandó jelenlétéről biztosítsa, akkor nekünk még inkább azért tárta fel Jézus az őt az Atyához fűző örök kapcsolatát, hogy ebbe a benső életbe belevonjon minket. Ez a barátság legvégső pontja itt a földön, amikor már nem valamit oszt meg velünk, hanem életének legmélyét tárja fel nekünk az Oltáriszentségben. Nem hálátlanság-e valami mást várni tőle, mint ezt a végtelen nagy ajándékot?

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mi is azok közül valók vagyunk, akiknek ki akartad nyilatkoztatni Isten benső életét. Köszönjük, hogy amint az utolsó vacsorán megígérted, hogy bensőnkben fogsz lakozni az Atyával együtt a Szentlélekben, minden egyes szentáldozás által egyre inkább valósággá válik bennünk. Add kegyelmedet, hogy felnőjünk ahhoz a nagy titokhoz, hogy szentháromságos életed hordozói lehetünk, s szívünk isteni jelenléted lángoló, de soha el nem égő csipkebokra lehessen.

Amastrisi Szent Jácint

Szent Jácint

vértanú. 

 ~310.

Paflagóniában, Amastrisban született. Mélységes hitét zavarta, hogy polgártársai bálványimádók, ezért titokban kivágta a város melletti szent szilfát. Bíró elé hurcolták a tette miatt, és súlyosan megkínozták. Esteledve buzgón kérte a végig kitartás kegyelmét. Megkapta, a börtönben hunyt el szép csendesen. †

Találkozás az élő Istennel - P. Szabó Ferenc sorozatának 5. (befejező) része: Ez a mi hitünk (Hitvallás)

Napjainkban keresztény körökben, teológusok és lelkipásztorok ajkáról egyaránt elhangzik: A kereszténység nem világnézet, tanrendszer, hanem spirituális út, hogy találkozzunk Jézus Krisztussal, aki maga Út, Igazság és Élet. Van ebben igazság, ha a kijelentés nem kizárólagos, tehát ha így fogalmazzuk: a keresztény hit találkozás Jézus Krisztussal, de ennek a hitnek tartalma is van, amit a Krédóban, Hitvallásban rögzített az Egyház.

Ferenc pápa egyes kijelentéseit is – e kérdésben is - egyoldalúnak találhatják azok, akik nem ismerik teljes tanítását. Példának idézem az egyik olasz napilapnak (2018-ban) adott nyilatkozatát.[1]„A kereszténység nem egy követendő eszmény, nem egy elfogadandó filozófia vagy alkalmazandó erkölcs, hanem mindenekelőtt találkozás Jézus Krisztussal, aki fivéreinek és nővéreinek testében ismerteti fel velünk jelenlétét. A Szentírás folyamatosan a legalizmus és a külsőség felülmúlására hív, hogy az evangélium szívéhez vezessen minket: »Valahányszor ezeket tettétek akár csak eggyel is legkisebb testvéreim közül, velem tettétek.« A testvér teste Krisztus teste, aki itt és most megmutatkozik előttem! Menni kell megtörni a kenyeret az éhezőkkel, gondozni a betegeket, az öregeket, azokat, akik semmit sem tudnak viszonzásul adni, de szó szerint semmit…”

Kétségtelenül az elmúlt öt évben az Argentínából jött pápa számtalan megnyilatkozásában - látszólag egyoldalúan (a tantételek és az igazságosság szempontjait homályban hagyva - Isten irgalmas szeretetének üzenetét és az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit hangsúlyozta, mert irgalmas szamaritánusként sorsközösséget vállal szenvedésektől sújtott embertestvéreinkkel. (Az egyházat tábori kórházhoz hasonlította!)

De pápasága nagy buzdításaiban, enciklikáiban mindig ügyelt a katolikus tanítás teljességének bemutatására. Mindjárt szolgálata elején Az Evangélium öröme - kezdetű programdokumentumában kiegyensúlyozottan kifejtette az evangéliumi üzenet igazságainak hierarchiájára vonatkozó zsinati tanítást, a kellő hangsúlyok alkalmazását a lelkipásztorkodásban.

Az igazságok hierarchiája

Ferenc pápa is „Kilépő egyházról”, missziós egyházról beszél, amelynek elsődleges hivatása: hirdetni az Örömhírt mindenkinek mindenütt (Evangelii gaudium =EG 20-23). „Az összes kinyilatkoztatott igazság ugyanabból az isteni forrásból ered és ugyanazzal a hittel hisszük azokat, de néhányuk fontosabb ahhoz, hogy közvetlenebbül juttassuk kifejezésre általuk az evangélium szívét. Ami ebben az alapvető magban felragyog, az nem más, mint Isten üdvözítő szeretetének a szépsége, amely a meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban került kinyilvánításra. A II. Vatikáni zsinat ebben az értelemben tanította, hogy ’a katolikus tanításhoz tartozó igazságoknak hierarchiájuk van, mert nem azonos módon kapcsolódnak a keresztény hit alapjához’ (UR 11) Ez érvényes mid a hit dogmáira, mind az Egyház tanításának egészére, beleértve az erkölcsi tanítást is.” (EG 36)

Következésképpen az igehirdetésben/lelkipásztorkodásban a keresztény eszmény harmonikus teljességét kell szem előtt tartani úgy, hogy „egyetlen igazságot sem tagadunk. Nem szabad megcsonkítani az evangéliumi üzenet épségét.” De megfelelő arányosságnak kell érvényesülnie: figyelembe véve az igazságok hierarchiáját a helyzeteknek, befogadó közönségnek megfelelően hangsúlyozni a lényeget. „A keresztény erkölcsi prédikáció nem sztoikus etika. Több, mint aszkézis, ám nem puszta gyakorlati filozófia, és nem bűnök és tévedések katalógusa. Az Evangélium mindenekelőtt arra hív, hogy válaszoljunk Istennek, aki szeret és üdvözít minket, felismerve őt másokban, és kilépve önmagunkból, hogy mindenki javát keressük. Semmilyen körülmények között nem szabad elhomályosítani ezt a meghívást! Minden erény a szeretet ezen válaszának a szolgálatában áll.” (EG 39; vö. EG 160-162)

Apostoli Hitvallás

Az első századok keresztényei a keresztségkor vallották meg hitüket az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. Az Apostoli Hitvallás alapformái a II. és a III. században alakultak ki. A Szentháromságot megvalló forma a Máté ­evangélium befejező verseire megy vissza: „Én kaptam minden hatalmat a mennyben és a földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanít­sátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,18–20).

A keresztségkor a hitjelöltnek ezt a három kérdést tették fel: „Hiszel-e Istenben, az Atyában, a Mindenhatóban? - Hi­szel-e Jézus Krisztusban?... - Hiszel-e a Szentlélekben...?” S a hitjelölt (katekumen) mind a három kérdésre így válaszolt: „Hiszek!” (credo) Ezután következett a három­szori alámerítés.

A második kérdést/hitvallást, amely Krisztusra vonatkozik, elég korán továbbfejlesztették, - kibontották a megváltás tit­kát: Jézus megtestesülése, szenvedése, halála és megdi­csőülése az üdvtörténet lényegét foglalja össze. Majd pedig a Szentlélek műve, az Egyház és a keresztény hívő jö­vője is helyet kapott a hitvallásban.

A Szentháromság művére utaló hármas tagoltság a nyugati, pontosabban a római eredetű hitvallásra jellem­ző. A keleti egyházakban inkább a krisztológiai szem­pontok domborodnak ki. Ezek a keleti hitvallások vál­tozatosak: az üdvtörténet egyes mozzanatait jobban rész­letezik, ezen kívül a metafizikai és a kozmikus távlatok is erősebb hangsúlyt kapnak. Világosan kifejezésre jut pl. a teremtés és a krisztológia kapcsolata.

A nyugati és a keleti hitvallások sokszor együtt létez­nek, és egymást befolyásolják. Egy-egy helyi egyház li­turgiája – a keresztség és az eucharisztia ünneplése ­is sajátos színt ad a hitvallásoknak vagy hitszabályoknak. Az eretnekségek jelentkezésekor az egyetemes zsinatokon definiálják a katolikus hitet; így a hit megfogalmazásai egyetemes tekintélyt kapnak. A hitviták nyomot hagynak a hitvallásokban.[2]

A hitaktus és a hittartalom szorosan összefügg

Henri de Lubac SJ, az Apostoli Hitvallás történetét és szerkezetét elemezve, valamint a keresztény hit sajátosságáról írt tanulmányaiban[3], ismételten hangsúlyozza: hitünk nem elvont igazságok rendszere, hanem a Jézus Krisztus Személyében, szavaiban és tetteiben összefoglalt kinyilatkoztatás, üdvtörténet, amelyet a hármas tagolású Krédó rögzített. A hitaktus válasz a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott és megszerzett üdvösségre, és így részesedés az isteni életben a hit, remény és szeretet megélése által. A hitaktus és a krédóban kifejezett hittartalom elválaszthatatlanok; éppen a Krédó ágazatai határozzák meg a keresztény hit sajátosságát.

A hitvallásban összefoglalt kinyilatkoztatást, üdvösségtörténetet kell az igehirdetésben „elbeszélnünk”, ezt kell megélnünk, erről kell tanúságot tennünk más vallások hívői és a hitetlen világ előtt. Ezért állítottam: a kereszténység nem csupán spirituális út, valamilyen istentapasztalat tapogatódzó keresése (ha kezdetben ez is), mert a teljesebb keresztény hitnek van célja és tartalma: Jézus Krisztus az Igazság és Élet, a Szentháromság és az egyetlen Üdvözítő megvallása és életközösség Vele a Szentlélek által éltetett Egyházban.

Egyház és Eucharisztia

A keresztségi hittel már beoltattunk Krisztus Testébe, az Egyházba. Már a megkezdett örök életet éljük. „Gratia est semen gloriae”: A kegyelem a dicsőség magva. Jézus Krisztus Isten Ős-szentsége, az Egyház pedig Krisztus misztériumának  alapszentsége, amely a hétszentségben kivirágozva megjeleníti a húsvéti misztériumot. Különösen is az Eucharisztia ünneplésében, a szentmisében történik a húsvéti misztérium hathatós megjelenítése, üdvösségünk beteljesedése: opus redemptionis nostrae exercetur. Az Eucharisztia építi/növeli az Egyház testét, és az eucharisztikus testből táplálkozó hívőközösség átalakulva előkészíti a humanizált világot (a nagy ostyát) a végső átalakulásra, megújulásra, amelyet a feltámadt Krisztus Lelke visz véghez (1Kor 15).

A II. vatikáni zsinat szerint (LG 8 és 9) az Egyház – kettős arcával - Isten újszövetségi népe, amely „vándorolva járja útjait; a világ üldözi, Isten vigasztalja; az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (1Kor 11,26). Megerősíti a feltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és a valóságnak homályos képével ugyan, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világban Ura misztériumát, amíg végül is az meg nem mutatkozik teljes világosságába.”

A mindennapok misztikája

Ferenc pápa legutóbbi, Örüljetek és ujjongjatok k. apostoli buzdítása,– megmutatja az életszentség egyszerű evangéliumi útját. Miután megvilágította a nyolc boldogság evangéliumi ösvényeit, Máté 25. fejezete alapján felidézi az utolsó ítéletet (96–103). Így vezet rá a minden kereszténynek ajánlott „mindennapok misztikájára”. Az igazságos és irgalmas Bíró, a dicsőséges Krisztus aszerint állít bennünket jobbjára, vagy baljára, hogy földi életünk során felismertük-e Őt legkisebb testvéreiben: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek”.