Évközi 15. hét szerda
Az
isteni önfeltárulkozás központi eseményében Mózesnek Isten a teremtett világhoz
való viszonyát nyilatkoztatta ki. A világ nem volt mindig, hanem Istentől lett,
Isten azonban az, „Aki Van”. Isten Mózest a fáraóhoz küldi, így ez a kijelentés
azt is magában foglalja, hogy „Én vagyok, aki mindig veled vagyok”. Ez a
fönséges kinyilatkoztatás is elárul valamit Isten benső lényegéből, hogy ő az
oltalom, a jóság és a szeretet, aki népe felé fordult. De az örökkévalóság égő
csipkebokra, a végső isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus, mert általa Isten
a teremtett világtól függetlenül, a maga teljes valóságában tárja fel az ő
belső életét: az Atya és a Fiú kimondhatatlanul örvénylő szeretetének
őstengerét az isteni örökkévalóságban.
Ha
Mózesnek azért jelentette ki Isten az ő titkát, hogy oltalmáról és állandó
jelenlétéről biztosítsa, akkor nekünk még inkább azért tárta fel Jézus az őt az
Atyához fűző örök kapcsolatát, hogy ebbe a benső életbe belevonjon minket. Ez a
barátság legvégső pontja itt a földön, amikor már nem valamit oszt meg velünk,
hanem életének legmélyét tárja fel nekünk az Oltáriszentségben. Nem
hálátlanság-e valami mást várni tőle, mint ezt a végtelen nagy ajándékot?
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mi is azok
közül valók vagyunk, akiknek ki akartad nyilatkoztatni Isten benső életét.
Köszönjük, hogy amint az utolsó vacsorán megígérted, hogy bensőnkben fogsz
lakozni az Atyával együtt a Szentlélekben, minden egyes szentáldozás által
egyre inkább valósággá válik bennünk. Add kegyelmedet, hogy felnőjünk ahhoz a
nagy titokhoz, hogy szentháromságos életed hordozói lehetünk, s szívünk isteni
jelenléted lángoló, de soha el nem égő csipkebokra lehessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése