SZENT XV. BENEDEK

XV. BENEDEK

 pápa, III. r. 

(1854-1922)

Della Chiesa* Jakab genovai grófi családból származott. Miután elvégezte a pápai külügyek akadémiáját, Rampolla államtitkár mellé került, hamarosan alállamtitkári beosztással. De amikor nem Rampolla lett a pápa, X. Pius bolognai püspökké nevezte ki (1907-ben). Csak 1914-ben lett bíboros, és három hónap múlva pápa. Az I. világháború kezdetén körlevelében a béke mellett szállt síkra. Ugyanígy többi iratban és beszédében is. Elítélte az értelmetlen háborút, és újra meg újra tárgyalásra szólította fel a nagyhatalmakat. Békeajánlatot is tett több alkalommal. Törekvései azonban meghiúsultak a nemkatolikus vagy liberális és militarista politikusak ellenállásán. A pápa azon is fáradozott, hogy enyhítse a háború áldozatainak szenvedéseit. Szeretetmuvek támogatásával igen sokat tett a hadifoglyok, menekültek, sebesültek és eltuntek ügyben mind a háború alatt, mind utána. Elítélte a legyozött népekre kényszerített békediktátumokat (amilyen a trianoni békeszerodés is volt). 1882 óta a ferences III. rend tagja volt. 1921-i körlevelében tekintélyének egész súlyával ajánlotta a rendet mint gondviselésszeru intézményt. Büszkén vallotta magát terciáriusnak s hivatkozott rá, hogy annakidején az Aracoeli bazilikában tette le fogadalmát. Ír arról, mennyi sok jótékony intézményt hívtak létre a világi rendiek a társadalom nyomorának enyhítésére (itt a reguláris III. rendi közösségekre is gondol), ne hiányozzanak a lelki nyomorban élo testvéreik megsegítésében sem - Szent Péter apostol buzdítása értelmében: „A pogányok... látván jótetteiteket magasztalják majd Istent látogatása napján” (1 Pét,2)

XV. Benedeknek a Ferences III. Rend 700. jubileumi évében kiadott „Sacra propediem” körlevelébol (1921)

„Hasonlóképpen kell a ferences terciáriusoknak terjeszteni Krisztus jó illatát a hit épségében, az élet ártatlanságában, az apostoli lelkesedés buzgalmában, hogy ez figyelmeztetésül és hivásul szolgáljon a helyes ösvényre az eltévelyedett testvéreknek, ezt kívánja s ezt várja tolük az Egyház.”

Imádság:

Istenünk, te háborús idoben adtad Egyházadnak XV. Benedek pápát mint a béke apostolát, add, hogy Szent Ferenc atyánk és e kiváló pápa példáját követve mi is azok közé a békességesek közé tartozzunk, akiket boldognak mond az Úr. Ki él és uralkodik mindökökkön örökké.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 11.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 11.

Az Isten óv minden kisgyermeket

Amikor Hágár megvigasztalódott a pusztai kútnál, azt hitte, maga Isten beszélt vele. Pogány lány volt, az egy Isten fogalma ismeretlen volt még előtte. Tudott róla, hogy az igaz Isten fiút ígért Ábrámnak. Úgy vélte, ez most már megtörtént, csak nem Sárai, hanem Hágár lesz az igazi édesanya. Az angyal viszont a valóságot mondta el neki, amit aztán a történelem igazolt: „íme, fogantál s fiút fogsz szülni. Nevezd Izmaelnek, mert meghallotta az Úr nyomorúságodat. Vadszamárhoz lesz hasonló: kezet emel mindenkire, s rá is kezet emel mindenki. Valamennyi testvérével szemben veri fel majd sátrait”(Ter 16,11-12) Hágár ezután megvigasztalódva ezt a neve adta a kútnak: „Annak a kútja, aki él, és látott engem”(14) Íme, egy szegény rabszolgalány, akit asszonya önző céllal, de édesanyává tesz. Majd fejét veszti, szemtelenné válik, elüldözik. Lakatlan pusztán egy életmentő kút vízénél leli meg Isten angyala, aki megmutatja az élet Ura arcát: most megment téged és magzatodat, mert szereti az életet, és történelmi méretű jövőt ad nekik. Hágár ezután visszatért Ábrámhoz. „Amikor aztán Ábrám kilencvenkilenc esztendős lett, megjelent neki az Úr, és azt mondta: Én vagyok a mindenható Isten: járj előttem és légy tökéletes, és én szövetséget szerzek közöttem és közötted, és nagyon megsokasítlak! Ábrám arcra borult. Isten így folytatta: Íme, itt vagyok! Ez az én veled kötött szövetségem: sok nemzet atyja leszel. Ne is legyen többé Ábrám a neved, hanem Ábrahámnak (sokaság atyja) hívjanak, mert sok nemzet atyjává rendeltelek! Nagyon megsokasítalak, és számos nemzetté teszlek: királyok a származnak majd tőled” (17,1-6) A szövetség jele pedig ott legyen minden újszülött fiú testén, ezért nyolc napos korukban körül kell metélni őket. Ha rabszolgát vesznek, felnőttként is körül kell metélni.

Az áldás fia

„Majd azt mondta Isten Ábrahámnak: Sárait, a feleségedet, ne Sárainak (úrnőm) hívd, hanem Sárának (úrnő), mert megáldom, s tőle adom neked azt a fiút, akit majd megáldok, hogy nemzetekké legyen, s népek királyai származzanak tőle! Arcra borult erre Ábrahám, és nevetett, mert azt gondolta magában: Százesztendős embernek fog fia születni, s a kilencven esztendős Sára fog szülni? Istennek pedig azt mondta: Csak Izmael maradjon életben előtted! Így szólt erre Isten Ábrahámhoz: Nem! Sára, a feleséged fiút fog szülni neked. Nevezd el ő Izsáknak (a férfi nevetett) s én fenntartom szövetségemet vele és utódjával örökre. Izmaelre vonatkozólag is meghallgattalak: íme, megáldom és megszaporítom, és nagyon megsokasítom: tizenkét fejedelmet fog nemzeni, és nagy néppé teszem. De a szövetségemet Izsáknak tartom fenn, akit Sára szül majd neked, egy esztendő múlva ilyenkor.” (17,15-21) Ábrahámnak nagyon fontos volt ez a beszélgetés. Szégyellhette is, hogy azért borult le a földre, hogy Isten ne vegye észre, milyen nagyot derült Isten ígéretén. Az Úr mégis az egyszer kimondott ígéretét tartja érvényesnek és nem változtat azon, mert teremtményei felülbírálják szándékait és jóakaratú segítőként el akarják simítani a zavart, amikor úgy látják, hogy Isten elszámította magát. Isten nem téved soha. A történelem viszont tele van emberi hibákkal, amelyeket Istennek kell orvosolnia. Mennyi egyéni, családi, nemzeti buktató maradhatott volna el, élhettünk volna nyugalomban, ha legalább a Mi Atyánk nagy fohászát okosan úgy imádkoznánk, ahogyan Jézus Úr megfogalmazta: „Legyen meg a te akaratod. ”

Évközi 24. hét szombat

Évközi 24. hét szombat

1Kor 15,35-37. 42-49;Lk 8,4-15

„Hogyan támadnak föl a halottak? Milyen testtel jönnek majd elő?”

Érthető emberi kíváncsiság. A halottakat rendszerint koruk vagy betegségektől meggyötört állapotban látjuk. Azt is szánalommal nézik a kortársak, ha valaki kezét vagy lábát elveszíti, és csonkultan él. Az Egyház azt tanítja a kinyilatkoztatás alapján, hogy a mennyország a tökéletes boldogság helye és állapota. Addig, amíg a világmindenség fennáll, a földi élet bővül, változik, emberek születnek, addig a túlvilágra távozott személyek csak a lelkükben élnek. Addig is boldogok, mert minden szépet és jót élvezhetnek, amit Isten érdemeik alapján örökre megadott nekik, de azt hiányolják, hogy ebben a boldogságban a testük nem részesülhet. Az érdemeket testük és lelkük közösen szerezte. Az érdemekért járó boldogság is közös kell, hogy legyen. Az üdvözült személy jól tudja, hogy a halálbüntetés az ősbűn és a személyes vétkek miatt. Ezért kellett a testnek elpusztulnia, de a világ végén minden személy visszakapja feltámadtan. Hogyan? Erre ad értelmes választ az apostol. „Azt mondhatná azonban valaki: Hogy támadnak fel a halottak? Milyen testtel. jönnek majd elő? Balga! Amit vetsz, nem kel életre, ha előbb meg nem hal”(35-36) Eredetileg a halálról csak feltételes módban volt szó: Ha esztek a tiltott fáról, akkor meg kell halnotok. Nem azt mondta: el kell pusztulnotok, hanem csak halnotok. Így vezekel a test, mert megkívánta és megette a tiltott gyümölcsöt. Mohóságáért a halál után el kell porladnia, a lélek a rossz döntésért ideiglenesen testét nélkülözi. De visszakapja feltámasztottan. A bűn után ezen a sorrenden nem lehet változtatni. A vetőmag a példa: Ha el nem vetik a magot, nincs szár és termés. A feltámadáshoz elég akár egy grammnyi anyag, ami az életünk folyamán valamikor a testünkben létezett. Az azonosság biztosítva van. Mekkora lesz a feltámadt test dicsősége? Hiánytalan szépség, amely a lélek hiánytalan szépségének megfelel. Nem lesznek az új testek egyformák? A csillagok is mind gyönyörűek, bár változatos a fényük. „Így van a holtak feltámadása is: romlandóságban vetik el, romolhatatlanságban támad fel; szégyenben vetik el, dicsőségben támad fel; gyöngeségben vetik el, erőben támad fel; érzéki testet vetnek el, lelki test támad fel. Ha van érzéki test, van lelki test is. Ezt mondja az Írás is. Ádám, az első ember élőlénnyé lett (Ter 2,7) az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. Nem a lelki az első, hanem az érzéki, csak azután a lelki. Az első ember a földből való, földi, a második ember a mennyből való. Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek is. És amint hordtuk a földi ember képét, úgy hordani fogjuk a mennyeinek a képét is” (1Kor 15,42-49)

NÁPOLYI SZENT JANUARIUS

SZENT JANUARIUS

 PÜSPÖK és TÁRSAI

+Puteoli, 300 körül

A dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú: Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.

A 7. századi vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak -- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával, Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.

Sossus többször is fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá. Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és kard általi halálra ítélte őket.

Miközben a vesztőhelyre kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa, Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.

A történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius pedig Pozzuoliban.

1936-ban látott napvilágot egy olyan föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett. Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.

A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet, hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a vércsoda.

Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a megalvadt vér ismét teljesen beszárad.

Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A 16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott megalvadni.

Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.

A hagyomány szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.

A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!

Példája:

A szenvedésnek sohasem tudhatjuk az értelmét,

de bízzunk abban, hogy nem hiábavaló

A családról a családnak az Evangélium tükrében 10.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 10.

Ábrám hitt a családszerető Istenben

Ábrám állatállományában nagy vagyon volt. Azon a vidéken a juhtenyésztést tekintették jövedelmező foglalkozásnak. Viszont kevés embernek volt megfelelő terjedelmű legelője. A pásztorok ezért a földtulajdonosoktól voltak kénytelenek legelőterületet bérelni évről-évre. Kánaánban is ezek voltak az adottságok. Ábrám pásztorokat foglalkoztatott a látványosan gyarapodó nyájai őrzésére. Érezte Isten áldásának jótékony hatását. Amíg a vagyona szépen gyarapodott, nagy volt a keservük, neki és Sárainak is, hogy nem született gyermekük. Sárai nagyon szépasszony volt, de egyre inkább érezte, hogy az alapvető női hivatását nem tudja betölteni, nem tud anyává válni. Háta mögött bizonyára összesúgtak egyesek: Szegény asszony, meddő. A szárazság miatt gazdasági gondjaik is voltak. Átköltöztek hát a szomszéd országba, Egyiptomba. Ábrámnak hamarosan észrevette, hogy az egyiptomi férfiak tekintete megakad Sárain. Meghallotta, hogy a fáraónak fülébe jutott Sárai rendkívüli szépségének híre. Ábrám nagyon okos ember volt, tudta, hogy ez veszélybe sodorhatja házasságukat. A fáraó magához hívatta őket. Ábrám már a saját életét is veszélyben érezte. Ezért azt kérte feleségétől, hogy úgy mutatkozzék be a királynak, mint Ábrám húga. A fáraó saját szemével is meggyőződött az idegen asszony szépségéről. Maga mellé vette királynénak. Isten azonban őrködött a házasság épsége felett. Csapásokkal kezdte sújtani a fáraót, mielőtt egybekeltek volna, majd ráébresztette, hogy a gyönyörű nő már más asszonya. Hívatta Ábrámot, tisztázódott az ügy: Sárai Ábrámnak közeli vérrokona, de a felesége is. A király megértette a szegény idegen félelmét. Békében elbocsátotta őket. Sárai azonban vett magának egy szemrevaló egyiptomi lányt, hogy szobalánya legyen. Nem sejtette, hogy világtörténelmi bonyodalmat indít el.
Istennek nem jó „meggondolatlanul besegíteni”
Ábrám és Sárai fellélegeztek, hogy az egyiptomi veszedelmet túlélték. Akkor még nem értették pontosan, hogy Istennek az érvényesen megkötött házasság is nagy érték, nemcsak a gyermek. Visszatérve Kánaánba, meddő évek jártak felettük. Ábrám is nyugtalankodott, Sárát pedig nagyon megtörte az évek múlása. Ráébredt, hogy az asszonyok szépségét nem a megszült gyerekek rabolják el, hanem az anyaság nélküli évek. Ráadásul ott élt mellettük a ragyogó fiatal egyiptomi rabszolgalány, Hágár. Ahányszor elébe került, egyre fakóbb tekintettel látta meg benne a fenyegető veszedelmet. Végül érdekes tervet eszelt ki. Szóba hozta Ábrámnak: Isten megígérte, hogy gyermekkel ajándékoz meg minket. Én már biztosan nem tudok szülni. Van azonban egy bevett szokás, hogy ha a törvényes feleség nem tud szülni, akkor a rabszolganője lehet a férje mellékfelesége. Ha aztán szülni kezd, beül úrnője ölébe, és a gyermeket neki szüli meg. Így aztán meglesz a nagy örömük. Hágár is megörült a tervnek. Amikor már alakján meglátszott, hogy anya lett, elfeledte, hogy ő csak pótmegoldás, és kezdte lenézni asszonyát. Ezt viszont Sárai nem tűrte el. Rosszul bánt Hágárral, aki megszökött a házból. A pusztában bolyongva Isten angyala talált rá, és visszaküldte Sárához. Megígérte, hogy fiút szül majd, akit Izmaelnek kell elneveznie, és igen nagy nép őse válik belőle. (Ter16)

Évközi 24. hét péntek

Évközi 24. hét péntek

1Kor 15,12-20; Lk 8,1-3

„Krisztus azonban feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje”

Nemcsak Pál apostol mondanivalójának, de az Anyaszentegyház igehirdetésének is ez a legbiztatóbb eleme: „Krisztus feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje” Örök problémája az emberiségnek, hogy az ifjúság túláradó energiájának időszaka után belopózik a dús hajzatunkba az első, majd a sokasodó ezüstszál. Jönnek komolyabb testi változások is: ráncok, fájdalmak, szűnni nem akaró fáradtságok. Jobban oda figyelünk az egy emberöltővel korábban születettekre: édesanyánkra, édesapánkra, és ránk tör a félelem, amit a költő igyekszik megszépíteni: „hajlik sír felé, hervadása liliomhullás volt, ártatlanság képe s bánaté” (Vörösmarty Mihály) Igen, a kisgyermek kor megszokott képe, hogy a szüleink szépek, erősek voltak. Jó volt mellettük élni, később új környezetünkből hozzájuk visszatérni, majd a hosszú őszben látni a költő igazát. A katolikus tanításon kívül mit tudnak mondani más vallások? Tisztességben megőszülten eltemettük őket. Aztán belénk költözik a félelem: mi is így járunk? Még jó, ha mer a nem-keresztényhívő felelni: sajnos, igen. Laktam olyan emberrel egy városban, aki a temetőbe be nem tette a lábát, nehogy ő is odakerüljön. Aztán jön temetés: gyászpompa, sok koszorú, virág. Ha szép az idő, két-három napig virágpiramis alatt pihen a halott. Azaz a holttest, mert az élet a szellemi létű lélekkel elszállt. A hitetlenek reménytelenül bámulva fűzik hozzá: örökre. Az ateisták szerint nem is volt lelke. A pogány római obulust tett halottja nyelve alá, hogy az alvilág határ folyóján, Káron átfuvarozza. Hová? Az árnyak birodalmába. Mivel árnyéka csak a testnek van, amíg rá süt a nap, az az árnyékvilág nem létezik. A hasonló hitű görögök ezért kacagták ki Pál apostolt, amikor Athénban a fennkölten vitatkozó bölcselőknek elmondta: Ő olyan vigasztaló tanítást hirdet, olyan örömteli üzenetet hoz a keresztények Istenétől, hogy a sírba tett és elporladt emberi testet a régihez hasonlóan újra formálja a világ végén, és a másvilágon élő lelkeket visszahozza, megújult testükkel egyesíti, vagyis a halottak feltámadnak. Gúnyos kacaj volt a reakció. Pál apostol az ószövetségi Szentírásból olvasott a száraz csontmező látomásról. Ezekiel próféta kapott parancsot, hogy tegye élővé a régen kiszáradt csontokat. Tökéletesen ép testek keletkeztek. Isten újabb parancsára a túlvilágon tartózkodó lelkek jöttek vissza az élettelen testek fölé, minden lélek meglelte a saját testét, egyesült vele immár örökre. Pál apostol erre hivatkozik: Krisztus a saját feltámadásával biztosít minket, hogy a feltámadás a történelmet lezáró csoda. Minden ember feltámad. Ez Jézus nagy ajándéka: „Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,40) Mi lesz a kárhozatra ítéltek sorsa? Szent Máté a feltámadást követő ítéletet ezzel a mondattal zárja: „és elmennek majd ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre” (Mt 25,46) így igazságos: az igazak lelke és teste együtt tette az örök boldogságra érdemesítő jót, a gonoszoké pedig ugyanígy az önzést, a rosszat.

COPERTINO*-I SZENT JÓZSEF

COPERTINO*-I SZENT JÓZSEF

 minorita pap

 (1603-1663)

*Copertino, 1603. június 17. +Osimo, 1663. szeptember 18.

1663 októberének elején a minoriták rendfőnöke azt a megbízást adta ki, hogy írják meg a rövid idővel azelőtt meghalt József atya életét: ,,Stílusa legyen egyszerű, világos és szerény, hasonló József atya boldog lelkéhez. Nem akarom, hogy frázisok legyenek beleszőve, vagy hogy a kifejezés előkelőségét keressék benne. Azt sem akarom, hogy Isten szolgáját, akiről szó van, dicsőítsék.''

Amikor József meghalt, egész Európában ismerték a nevét, pedig nem alapított új rendet, nem írt egyetlen könyvet sem, nem kezdett új lelkipásztori módszereket. Nemcsak képtelen volt arra, hogy politikai és tudományos okossággal belekapcsolódjon az Egyháznak a kezdődő felvilágosodással és az állami abszolutizmussal folytatott vitájába, hanem hiányzott belőle az a gyakorlatiasság is, amelyet egy kolostori tisztség viselése megkíván. Úgy tűnik, hogy József ezen a téren az apjára ütött, aki jó ember volt ugyan, de nem értett sem a pénz, sem a birtok kezeléséhez. Amikor várandós felesége látta, hogy megint jön a végrehajtó, az istállóba menekült; ott hozta a világra Józsefet. Az anyát komoly, kemény nőnek mutatják be. József elsősorban hevességét illetően hasonlított hozzá: egyszer késsel támadt valakire, azért anyja egész éjszakára kizárta a házból, miután összetört rajta egy botot.

Az iskolában alig ért el eredményt. Sokkal jobban vonzotta a templom és az istentisztelet; egyre jobban megnyilvánult egy sajátsága és adottsága, amely egész életét meghatározta: gyakran -- mintha nem is volna jelen -- teljesen magába merült és érzéketlenné vált minden iránt, ami körülötte játszódott le. Ez aztán csakhamar valódi eksztázissá fokozódott. Meglehetős bizonyossággal tanúsították, hogy hetedik vagy nyolcadik életévében ,,önkívületbe'' esett, s teljesen megragadták belső élményei, mégpedig zenével kapcsolatban. Ezért kapta társaitól a ,,tátott szájú'' gúnynevet.

Hozzájárult mindezekhez, hogy nyolcadik és tizennegyedik életéve között betegségek választották el a külvilágtól és pajtásaitól. Kelevényeinek látványa és bűze még anyja számára is nehézzé tette az ápolást. Amikor József végül meggyógyult, nem tudta megtanulni, hogy kapcsolatot teremtsen a mindennapi élet dolgaival; belső élményeinek elhatalmasodása és szemlélődő befeléfordulása nem is engedte meg a normális foglalatosságot és életmódot. Arra gondolt, hogy kolostorba lép; tizenhét évesen fel is vették a kapucinusok laikus testvérnek. Gyenge egészsége és a kolostori munkákban való használhatatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva elbocsátották. Ahogy maga elbeszélte, úgy tűnt neki, mintha akkor a szerzetesruhával együtt az eleven bőrét is lehúzták volna róla.

Örömére azonban -- némi nehézségek után -- szolgaként felvette egy minorita kolostor. Itt megtanult olvasni és írni, s végül becsületessége és jámborsága miatt felvették a rendbe is. 1628-ban pappá szentelték.

Copertino közelében a Santa Maria de Grottella kolostorba osztották be. Külső élete és szolgálata éppen olyan egyszerű volt, mint azelőtt; belső világossága, egy teljesen egyszerű és erős lélek fénye azonban nem maradhatott elrejtve. A bűnösök kedvet nyertek a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget kaptak tőle. Belső élete azonban különösen eksztázisokban nyilvánult meg, s ezek olyan gyakoriak voltak, hogy életrajzírója elmondhatta róla: ,,Eksztatikus életet élt.'' Lelkét egyszerűen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete.

József esetében az eksztázis nemcsak abban állt, hogy szellemi képességeit magához ragadta Isten és kikapcsolódtak érzékszervei, hanem sokszor és hosszasan lebegett is. Levitációnak, lebegésnek azt a jelenséget nevezik, amikor valaki minden külső segítség nélkül a gravitációtól független állapotba kerül. Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni. Egyszer egy kolostorban egy festmény volt rá olyan hatással, hogy amikor elment mellette, felrepült a Megfeszített képéhez, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt. Máskor mise közben emelkedett föl 30--50 cm magasságba és merült el teljesen a misztérium szemlélésében. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is és előrerepült vele a tabernákulumhoz.

A fizikusok keresik a jelenség magyarázatát, és éppen József az, akire bizonyítékul hivatkozhatnak, mert annyi szemtanúja volt lebegéseinek. Magyarázatot mind a mai napig nem találtak.

Ha egy vallásos emberen valami rendkívüliség válik láthatóvá, a jámbor és kíváncsi embereket magához vonja. A nép és a nemesség Maria de Grottellába indult, hogy láthassák az atyát és beszéljenek vele, rendi elöljárója pedig misszionáriusként küldte az egész tartományba. Az általa keltett feltűnés az egyházi elöljárók előtt sem maradhatott elrejtve. Egy püspöki helynök kételkedve írta róla: ,,Egy harminchárom éves ember a Messiást játssza; egész néptömeget vonz maga után.'' Az ügy ebben az egyébként is felkavart időben nem tűnt jelentéktelennek. Józsefet az inkvizíció kivizsgálás végett Nápolyba idézte. Itt -- mint később Rómában sem -- semmiféle hamisságot nem sikerült azonban megállapítani, mégis át kellett települnie egy olyan kolostorba, ahol rejtetten élhetett. 1639-ben azután rendi atyjának, Assisi Szent Ferencnek a sírtemploma melletti konventbe került. Tizennégy évig maradt Assisiben.

Az inkvizíciónál történt feljelentés, kihallgatásai és áthelyezése mélyen érintették. Ellenszegülés és levertség kísértette; olyan magatartások, amelyeket saját tanúsága szerint azelőtt nem ismert. Két évig ,,olyan kevés fény jutott a lelkébe, mint a parányi ablakon át a cellájába.''

József azonban sohasem kereste a kényelmet. Magától értetődőnek tűnt számára, hogy az első arcvonalban álljon, és a gonosz támadásait saját magán tapasztalja meg. Megtörtént, hogy szerzetestársai reggel félholtan találták a templomban, ahol éjszakai imádságát végezte és a sátánnal viaskodott, akinek ijesztő alakját gyakran testileg is látta. A gonosz sötét szakadékát azért tapasztalta meg olyan erősen, mert a másik oldalon rendkívül erősen élte át Isten hatalmas világosságát.

A formát, ahogy József Isten közelségére válaszolt, az eksztázisra való egészen különleges képessége és adottsága jellemezte. Benne a testi földhözkötöttség és a lelki szárnyalás, a normális érzékelhető élet és a vallási elragadtatás közti egyensúly olyan ingadozó volt, hogy csak egy kis indíték kellett, és máris ,,önkívület''-be esett. Elég volt számára, ha Jézusról vagy Máriáról, vagy a mennyországról hallott, és hatalmas sóhajtással máris eksztázisba esett. Ezután már nem érzett semmit. Ő maga mondta: ,,A lélek királynőhöz hasonlít, akinek a testi érzékek a szolgálói. Ha a lélek a király lakába lép, az érzékek kívül maradnak, és semmiféle inger sem mozgatja meg őket. Maga a lélek pedig teljesen Teremtője birtokába kerülve nyugszik.''

Legerősebb élménye volt mindennap a szentmise. Közben minduntalan eksztázisba esett, úgyhogy szentmiséje esetleg öt óra hosszáig is tartott. Jézus halála vagy más esemény, amelyről az olvasmányokban szó esett, annyira hatott rá, mintha akkor történt volna. Egy virágvasárnapon a passió e szavainál: ,,A keresztre vele. -- szinte halottként zuhant a földre, és ezalatt saját szavai szerint valóban közel járt a halálhoz. Hasonlóképpen összeesett egyszer Pál megtérésének ünnepén e szavaknál: ,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?'' (ApCsel 9, 4); hátrahanyatlott és karját kereszt alakban széttárva hosszú időn át fekve maradt. Amikor ismét lábra állt, könnyezett, gyengeségében az oltárra kellett támaszkodnia, majd így szólt: ,,Nagy hatalom volt ez, nagy hatalom.''

József számára nem fantáziájának játékáról volt szó, hanem annak közelségéről, Akit szeretett. Ő maga tette fel magának a kérdést: Miért szomorkodom Jézus halála miatt, amely mégiscsak nagyon rég történt? Miért tölt el szorongással a gyermek Jézus szemlélése, hiszen sok ideje annak, hogy Jézus gyermek volt? Az Úr maga válaszolt neki lelkében: ,,Egykor keresztre feszítettek, és meghaltam az emberekért; készségem azonban, hogy meghaljak érted, örökre megmarad. Egykor gyermek voltam; a szeretetben pedig mindig is az vagyok. Ha valaki gyermekként akar látni, gyermekként talál meg; ha megfeszítettként, a megfeszítettként talál rám; vagy megostorozottként, vagy más alakban mutatom meg magam neki. Szeretetem ugyanis olyan formában jelenik meg, amelyben az emberek emlékeznek rám és szemlélnek engem.''

József igazi élete -- mint az összes szenté -- az istenszeretetben állt. A szeretet gyakran annyira megragadta, hogy énekelnie kellett. Belső telítettsége saját maga által kitalált dallamokban áradt ki. Életében általában nagy szerepet játszott a zene: amint már említettük, első gyermekkori eksztázisa zenével kapcsolatban történt; később pedig megtiltották neki, hogy részt vegyen ünnepélyes istentiszteleteken és körmeneteken; mert az énekek hallatára csaknem bizonyosan eksztázisba esett.

Lelke olyan dolgok iránt volt érzékeny, amelyeket az átlagember észre sem vesz. Távolból megérezte a veszélyt, amelybe egy rendtársa utazása során került, tudott a pápa haláláról is, még mielőtt bármiféle hír érkezett volna róla. Aki találkozott vele, annak készen kellett lennie arra, hogy belelát a lelkébe. Némely embereket, akiknek lelkét bűn csúfította el, József olyan torznak látott, hogy sem jelenlétüket, sem beszédjüket nem tudta elviselni.

Korának nyugtalansága és kuszáltsága közepette világosságot és erőt sugárzott. Nem csoda, hogy a híre egyre jobban elterjedt. Bíborosok, püspökök, fejedelmek keresték fel, vagy ajánlották magukat imájába. A protestáns Braunschweig-Lüneburgi János Frigyes herceg a katolikus hitre tért általa. Mindig szegények és segítséget keresők vették körül, boldogok voltak, ha ruházatának egy kis darabkájához jutottak, és ezt a betegekre helyezték. Emlékezésül vagy ereklyeként sokan magukkal vitték legalább a kolostor falának egy darabkáját.

Rendi elöljáróinak mindez bizonyos gondokat is jelentett. Az ilyenféle rendkívüli ember, mint József nemcsak áldás környezete számára, hanem teher is. Az inkvizíció még élesebben figyelte a különös jelenségeket és a nép növekvő odaáramlását, és teljesen meglepetésszerűen avatkozott be 1653 júliusában. Józsefet megfigyelés végett a pietrarubbiai kapucinus kolostorba vitték és a külvilággal minden kapcsolatát megszakították. Ott-tartózkodásának híre azonban gyorsan elterjedt, s miséje alatt csakhamar összegyűlt a nép a templom előtt. Átküldték hát Fossombrone nehezen hozzáférhető kapucinus kolostorába. Végül a minoriták VII. Sándor pápához (1655--1667) fordultak kérésükkel, hogy József visszatérhessen egyik kolostorukba. A pápa hozzájárult, átvitelének azonban titokban kellett végbemennie. Éjjel vitték az Ancona tartományban lévő Osimo minorita kolostorába. Ott élt elrejtve és a rendtársaitól elválasztva, gyakori eksztatikus egyesülésben Istennel.

Amikor 1663 elején beteg lett, cellájában felállítottak egy kis orgonát; az orgonista játszott neki, ő pedig énekelt hozzá, és a többieket is arra szólította fel, hogy énekeljenek vele együtt. ,,A szamár kezd a hegyre felkapaszkodni'' -- mondta tréfálkozva, amikor érezte, hogy közeledik a vég. A közelgő halál hatására ezeket mondta: ,,A kéreg nem akar leválni a fáról'' és: ,,Borzalmas ez az átmenet.'' Utolsó napjaiban eksztázisban feküdt, belső tűz emésztette és így énekelt: ,,Lelkem, szeress, szeress!'' 1663. szeptember 18-án halt meg rendtársai körében.

,,A szent atya meghalt'' -- mondogatta a nép, amint ismertté vált halála. 1753-ban boldoggá, 1767. július 16-án szentté avatták.

Imádság:

Istenünk, te csodálatos bölcsességeddel azt akartad, hogy mikor egyszülött Fiad a földről fölmagasztaltatik, mindeneket magához vonzzon. Szent József érdemeiért és példájára add, hogy a földi vágyaktól megszabadulva, tökéletesen hasonlók lehessünk Szent Fiadhoz. Aki veled él és uralkodik mindörökké.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 9.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 9.

Gyermektelen család

Noé elsőszülötte, Szem, nemcsak édesapjának volt kedvence, hanem Istennek is. A hatalmas pusztulás után lassan népesedő föld kezdett az Ég Istenével szemben ellenpólussá válni. A Biblia ezt úgy magyarázza, hogy egy nyelvet beszélve megértették egymást azt tervezve, hogy óriási néppé lesznek. Abban a korszakban az ország népe központi hatalmat hozott létre. A különféle irányító hatóságok jelentőségüknek megfelelően alulról felfelé építették ki a maguk szintjét. Azért mondták, hogy „gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot! Érjen a teteje az égig, hogy híressé tegyük nevünket, és szét ne szóródjunk az egész földre” (Ter 11,4) Megindult az építkezés. Agyagból téglát vetettek, a vályogot kiégették. Kő helyett ez volt az építőanyag. A föld tele volt aszfalt-kutakkal. Ezt használták a téglákat összekötő habarcsnak. Az Úr látta a törekvést, hogy saját erejükből föl akarnak kapaszkodni az égig. Ezért az addig közösen beszélt nyelvet összezavarta, hogy ne értsék egymás szavát, ne tudjanak, ne is próbáljanak égig érő hatalmat összehozni. A nagyravágyó nép pedig soknyelvű lett és szétoszlott a földön. Isten nem a mennyországból akarta kizárni embergyerekeit, hiszen kezdettől fogva oda hívta meg őket örök boldogságra. Csupán azt akarta velük megértetni, hogy szolgálják Istent a földön halálukig. A mennyországba lévén végtelen messze és nem is tartozik a látható világmindenséghez, majd Isten viszi fel azokat, akiket erre érdemesnek ítél. Szem családjának egyik későbbi tagja Terah nemzett három fiút: Ábrámot, Náchort és Háránt. Ezek közül Ábrámmal voltak Istennek fontos tervei. Megnősült Ábrám, feleségül vette Sárait. Ábrám neve annyit jelent: Rám (isten) az apám. A Sárai név jelentése: Úrnőm. Egyidősek voltak.Hatvan éves korukban még nem született gyerekük. Ez óriási fájdalom volt számukra, mert egészséges gondolkodású emberek voltak. Azonos véleményt vallottak kortársaikkal: az a boldog ember, akinek sok gyermeke van, hosszú az élete a földön és jómódú. Ők gyermektelenül alapvetően nem voltak boldogok. Ekkor szólította meg Isten Ábrámot.

Majd születik fiatok

„Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, naggyá teszem neved és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Tér 12,1-3) Minden ember teremtője az Isten mindenkit üdvözíteni akar. A földi próbatételeket kiállva, az istenhitben és az Isten meg emberszeretetben gazdagodva a földi élet végén a mennyei boldogságba akarja eljuttatni őket. Isten ezt mindenkinek életében legalább egyszer tudomására is hozza. Aki hisz neki, akarata szerint él, az feltétlenül üdvözül. Aki nem hisz Istenben, szeretet helyett gyűlöl, elkárhozik. Ábrahám hatvan évesen hallotta meg az egy, igaz, élő Isten megszólítását. A megszólítással együtt a kísérő kegyelmeket is elnyerte. Mivel Istent a földi életben látni nem lehet, nem lehet róla érzéki bizonyságot szerezni, ezért csak a természetfeletti hittel lehet kapcsolatba lépni vele. Szent Pál később ezt így mondja el: „Hitt Ábrahám Istenben, és ez megigazulásul tudatott be neki” (Róm 4,3)„Hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni Istennek,mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell,hogy ő van, és megjutalmazza az őt keresőket”(Zsid 11,6)Ábrám megigazult, Isten gyermeke lett.

Évközi 24 hét csütörtök

Évközi 24 hét csütörtök

1Kor 15, 1-11; Lk 7, 36-50

„Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt”

Az emberek üdvössége életük főcélja. Mert hiába van mennyország, ha az emberek ki vannak belőle rekesztve. És hiába van nyitva az üdvösség lehetősége, ha az emberek nem méltók bemenni. Az apostol most ezekkel a feltételekkel ismertet meg minket, miután sok akadályról megemlékezett. „Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok. Általa üdvözülni is fogtok, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek, különben hiába lettetek volna hívőkké” (1Kor 15, 1-2) Meg kell ismerni Jézus Krisztus tanítását és élettörténetét. Az igazság megismerése után e szerint kell élni. A hit, amelyet az apostol hirdetett, Jézus Krisztus feltámadásán alapszik: „Mert mindenek előtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam, hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt az írások szerint” (3-4) a mennyországot Isten teremtette. Oda hívta meg az emberiséget. Az ősbűn miatt ez a lehetőség megváltozott: átmenetileg megszűnt. Újra kinyitásának a megváltás volt a feltétele. A megváltást csak Isten Fia tudta kiérdemelni kínszenvedésével és halálával. Ez a megtestesült Istenember a Názáreti Jézus. Benne valósult meg minden feltétel, amelyet Isten megszabott, leíratott az ószövetségi Szentírásban és életében sok-sok csodával is igazolt. Meghalt a megjövendölt módon. Ezt igazolni kell és lehet is: már az ostorozás elég volt sok más elítélt esetében a halálhoz. Jézus átvészelte, de nagyon legyengült. Cipelte egy kilométeres úton keresztje vízszintes gerendáját. Kezén és lábán átverték a kovácsolt szegeket. Újabb súlyos vérveszteség. Három órán át függött a szegeken. Lélegzetvételhez végtagjain támaszkodva kellett mozognia. Merevgörcs fojtogatta. A halál beálltát hivatalosan ellenőrizték. Biztonság kedvéért átszúrták a mellkasát a szívig. A levett holttestet édesanyja tartotta ölében, nem engedte volna eltemetni elevenen. A legerősebben illatozó fűszerekkel szórták be a lepedőt, belefulladt volna percek alatt. Jézus halála abszolút biztos. Feltámadása azt jelenti, hogy emberi lelke visszatért a testébe, amelyen minden sérülést meggyógyított isteni erejével és alkalmassá tett a túlvilági életre. Ezt már nem mutatta meg mindenkinek, csak az előre kijelölt tanúknak. Pál apostol felsorolja őket: Kéfás, a tizenegy apostol, több mint ötszáz testvér, Jakab, apostolok majd Pál. Ezek mind látták élni, mozogni, enni, menni, érinthették a sebeit.(5-8) Azért volt szükség ennyi tanúra, mert mindenki más csak az ő tapasztalatukra támaszkodva tud biztonságosan hinni. Az üdvösségünk függ tanúságtételüktől. Aki üdvözül, kizárólag Jézus feltámadásába vetett hitéért üdvözül. 

BINGENI SZENT HILDEGÁRD

BINGENI SZENT HILDEGÁRD 

bencés apátnő
*Bermersheim, 1098. +Rupertsberg, 1179. szeptember 17.

Az egyháztörténelem viharosan mozgalmas korszaka volt a 12. század: megkezdődtek a keresztes háborúk, a pápa és a császár között viszálykodás dúlt, Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, s egy ellenpápa fellépésével a pápaságon belül is megoszlás támadt.

Hildegárd 1098 nyarán látta meg a napvilágot a Rajna-vidéki Vermersheim családban, melynek neve ma is él Bermersheim falu nevében. Közismertté Bingen városáról kapott nevén vált. E város közelében a rupertsbergi bencés apácakolostornak évtizedeken át apátnője volt.

Szent Hildegárd a középkor nagy női szentjei közé tartozik. Clairvaux- i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) mellett ő is világossága volt századának, és olyan tisztelet övezte, amely egészen egyedülállóvá teszi.

A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárd nagyon fiatalon került a bencés apácák közé, hogy felneveljék. Első kolostori otthona Disibodenberg volt, ahol édesanyja egy barátnője vagy esetleg rokona, Boldog Jutta (1090 körül--1136) alapított kolostort. Hildegárd, akit szülei jámborul az apácák nevelő gondoskodására bíztak, hamarosan önként Istennek ajánlotta az életét. 1112--1115 között Bambergi Szent Ottó (lásd: 330. o.) püspök kezéből kapta a szerzetesi fátylat.

Amikor 1136-ban meghalt Jutta, a nővérek Hildegárdot akarata ellenére választották apátnőjükké. Gyenge alkata és betegsége miatt is tiltakozott a választás ellen, betegsége még a járásban is akadályozta. De csak a teste volt gyenge, lélekben erős volt, mint a bibliai erős asszony. Később írásaiban is, tevékenységében is férfias elszántságról és tetterőről tett tanúságot.

Zseniálisan tehetséges volt. Írásai közül a legjelentősebb misztikus- látomásos trilógiája: a rupertsbergi Scivias-kódex, Az Úr utainak ismerete (dogmatikus tartalmú), Az érdemszerzés könyve (erkölcstannal és erényekkel foglalkozik) és Az isteni művek könyve (a misztikus kozmológiát tárgyalja). A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudósnőnek és orvosnőnek is szokták nevezni, de hívják úgy is, hogy ,,a 12. század csodája'' -- nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is.

Ám Hildegárd valójában inkább művész, mint tudós, akit Isten gazdag képzelettel és művészi érzékkel áldott meg. Művészi alkotóerejét a latin nyelvben is megcsillogtatta. Költeményei és dalai a középkori irodalom szakértői szerint csak a Sankt Gallen-i Boldog Notker (lásd: 192. o.) műveihez hasonlíthatók. A muzsika is a vérében volt. Szép daljátékát, Az erények körtáncát a nővérek eljátszották a rupertsbergi kolostorban és Bingenben. Különösen a rupertsbergi kolostor építésekor mutatkozott meg, hogy mennyi szellemi energia rejlik benne. Sok cselekedete nemcsak a 12. században, hanem ma is csodálatra méltó, ha meggondoljuk, hogy egy gyenge nőről, sőt, egy apácáról van szó.

Látnoki adottsága miatt ,,a német prófétanő'' nevet kapta, ami nem annyira a jövendőmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebből fakadt sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása következtében egészen más tanácsokat kellett adnia, mint amilyeneket az emberek vártak volna tőle.

Önmagáról csak így nyilatkozott: ,,egy nyomorult nőszemély'', ,,törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból''. Csak azt mondta és azt írta, amit valaki más oltott beléje: ,,A megnyílt égből lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen, és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melengeti a tárgyakat. És hirtelen megnyílt előttem a zsoltárok és az evangéliumok értelme... Mindezt láttam és hallottam és mégis vonakodtam attól, hogy leírjam mindaddig, amíg Isten ostorával betegágyba nem hajtott engem. Amikor aztán ott írni kezdtem, visszatért az erőm és felépültem a betegségből.''

Hildegárdot egyre többen keresték fel bonyolult, nehéz ügyekben jó tanácsért: papok és püspökök küldöttei, világi nagyságok követei és egyszerű emberek. Több száz a ránk maradt levelek száma, amelyeket Hildegárd a hozzá tanácsért fordulóknak, vagy olyanoknak írt, akiknek Isten általa üzent. Leveleit pápák, hercegek és püspökök olvasták. Merészelte, mert tennie kellett, hogy kora legnagyobbjai lelkiismeretéhez szóljon.

1147--1148-ban Szent III. Jenő (lásd: 347. o.) pápa Trierben tartózkodott, mert éppen zsinat ülésezett ott. A mainzi érsek beszélt neki Hildegárdról. Akkor a pápa kinevezett egy szakértőkből álló bizottságot, hogy a helyszínen tartsanak vizsgálatot. A bizottság vezetője, Albero (1080 körül--1152) püspök a következő jelentést tette: ,,Egy szenttől jöttünk vissza. Ez az apáca minden földi mérték fölött áll. Értelme, gondolkodása és beszéde nem ebből a világból való.'' A pápa megkérdezte: ,,Gyakorolja a szeretet cselekedeteit?'' A püspök gondolkodás nélkül válaszolta: ,,Úgy bánik a nyomorékokkal és koldusokkal, mintha az anyjuk lenne.'' A pápának még egy kérdése volt: ,,Alázatos lélek?'' -- ,,Nem fukarkodtunk a próbatétekkel, hogy megpróbáljuk alázatosságát -- felelte Albero --, de biztosíthatjuk Szentségedet arról, hogy életünkben sehol nem találkoztunk nagyobb alázatossággal. De az alázatosság olyan méltósággal és fenséggel párosult benne, hogy olykor a legszívesebben térdet hajtottunk volna előtte, hogy a tiszteletünket méltó módon kifejezzük!'' És akkor előlépett Clairvaux-i Szent Bernát és fénylő szemekkel, nagyon határozottan így szólt: ,,Amit hallottunk, az Isten üzenete. Ezekben a nehéz időkben Isten egy szegény kolostori cellában világosságot gyújtott, hogy vigasztaljon és utat mutasson. Szentatyám, a te feladatod arról gondoskodni, hogy ez a világosság véka alatt ne maradjon!''

III. Konrád császárnak, aki tanácsért és imádságért fordult hozzá, mert ,,rég nem úgy élek, ahogyan élnem kellene'' -- írta, ezzel a tömör megjegyzéssel zárja válaszát: ,,Javulj meg, hogy ne kelljen napjaid felett bánkódnod.'' Barbarossa Frigyes meghívta egy tárgyalásra ingelheimi palotájába, s 1163-ban kiváltságlevelet állított ki kolostora számára, de a császár minden kedveskedése sem akadályozta meg Hildegárdot abban, hogy világosan kifejezze rosszallását, amiért a császár megakadályozta az egyházszakadás felszámolását azáltal, hogy újabb ellenpápát állított. ,,Vigyázz -- írta neki --, nehogy a legfőbb Király szemed vaksága miatt elvessen téged!''

Hildegárd küldetése azonban elsősorban a papsághoz szólt. A papság és a szerzetesség elvilágiasodott, sok tagja elmerült különféle evilági ügyekben. A püspökök és az apátok közül nem egy szívesebben forgatta a kardot, mint hogy a pásztorbotot tartsa a kezében. A legjobbak pedig gyakran egymás közti vitákkal felcserélték erejüket. ,,Mindaddig, amíg a földi királynak szolgálunk, elhanyagoljuk a mennyei Király belső szolgálatát'' -- korholja az egyik püspököt, aki Barbarossa Frigyes szolgálatában serénykedett. -- Egy alkalommal meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is tette, de utána megdöbbentő vádat emelt a papok ellen: ,,Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok... gőg, dicsőség, szórakozás - - ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, de magatok is romokban hevertek a földön.''

Háromszor vagy négyszer hosszú utakat kellett megtennie, mert hívták, vagy lelkiismerete szava késztette. Járt Svábországban, Franciaországban, a Mosel-folyó mentén egész Lotharingiáig, a Rajna mentén pedig egészen a Ruhr vidékéig. Híres férfi- és női kolostorok káptalantermeiben állt a szerzetesek előtt Hirsauban, Maulbronnban, Kitzingenben, Werdenben és másutt. ,,Az élet igéit'' hirdette a papságnak, a püspököknek és a népnek Würzburgban, Barnbergben, Trierben, Metzben és Kölnben. Vigasztalt, bátorított, keltegette a lelkiismereteket, bűnbánatra indította a lelkeket, és békét közvetített.

A nép köréből férfiak és nők, elsősorban szomorú édesanyák sokan keresték fel kérdéseikkel és bajaikkal. Rupertsberg kolostora távoli vidékek rászorulói számára is menedékhely lett, sőt, a szent apátnő híre az ország határain is túl terjedt. Állandóan élt a kolostorban ,,hét szegény matróna'', azaz hét elhagyott szegény özvegy, akik életük utolsó idejében mégiscsak kaptak valami jót a földi élettől. Különösen a betegek áradtak seregestül a kolostor felé. Tudták, hogy a kolostornak gondosan ápolt gyógynövénykertje van, s hogy a falak között kenetekből, teákból és gyógycseppekből nagyszerű gyógyszertár rejtőzik, és ami ezeknél is fontosabb: anyai kézre találnak és olyan anyára, aki saját tapasztalatából ismeri a gyengeséget és a gyógyítás tudományát.

Minden dicsőítő szónál, amellyel tudományát és tehetségeit magasztalták, többet mond az a megállapítás, amelyet életrajza már az ifjú Hildegárdról elmond: ,,A szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva.'' És a másik megállapítás, amely attól a Gembloux-i Wibert szerzetestől származik, aki Hildegárdnak utolsó éveiben titkára volt: ,,Szeretetből mindenki szolgálója lett, állandóan készen arra, hogy a pillanat hívását kövesse... úgyhogy elmondhatta az Apostollal: Mindenkinek mindene lettem, hogy mindeneket megnyerjek.''

Ugyancsak Wibert így írja le a rupertsbergi kolostor életét: ,,A nővérek és mesternőjük egy szív és egy lélek. Buzgók Isten szolgálatában, fegyelmezettek, éberek, egymás iránt figyelmesek -- minden áhítatot és békét sugároz. Vasárnaponként pihennek a szövőszékek, az orsók, a tollak. Szent hallgatásban figyelik a jámbor olvasmányokat és éneklik a liturgia énekeit. Hétköznapokon azonban serényen dolgoznak: fonnak, szőnek, varrnak pirkadattól alkonyatig. A tétlenséget nem tűrik, s nem esik egy fölösleges szó sem. A kolostor termei nagyon egyszerűek, de szépek. Csővezeték viszi a friss vizet minden munkaterembe. Igen sok vendég jön-megy. Szolgák sürögnek- forognak. Az apátnő pedig teljes egyszerűségben, de méltóságosan irányít. Keresi, hogy mindenkinek mindene lehessen. Soha nem tétlenkedik.''

Ám a bencés szellem, amelyben Hildegárd élt és nevelt, visszatetszést keltett a nemesi származású kisasszonyok némelyikében, akik csak neveltetés céljából tartózkodtak a kolostorban. Hildegárd így ír erről: ,,Haraggal néztek rám, a hátam mögött engem hibáztattak és azt mondták, hogy a kolostori szabályzat fegyelme számukra elviselhetetlen teher.''

Ennek ellenére nem szabad úgy elképzelnünk Hildegárd kolostorát, mint valami örömtelen börtönt. Épp ellenkezőleg: derű és mértéktartó bencés aszkézis hatotta át az életüket. A szigorú vezeklésről Hildegárd ezt írta: ,,Az olyan föld, amit az eke össze-vissza szabdal, aligha fog rendes termést hozni. A túlságosan szigorú aszkézis megfosztja erejüktől az erényeket, és nem terem mást, csak büszkeséget. Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy közben a szív öröme meg ne szökjék.''

Egy évvel a halála előtt Hildegárd nagyon közel került a kereszthez, ahogy ez Isten minden szolgájával megtörténik. Egy ifjú lovag, aki a mainzi érsek ellensége volt, és akit az érsek kiközösített, Hildegárd kolostorában keresett menedéket. Az apátnő és egy pap színe előtt bűnbánatot tartott, és a szentségeket felvéve halt meg. Hildegárd elrendelte, hogy a kolostor temetőjében temessék el. Akkor az érseki kancellária, ahol az ifjút mint kiközösítettet tartották számon, követelni kezdte, hogy vegyék ki a sírból holttestét és ássák el a temetőn kívül, mert nem méltó arra, hogy megszentelt földben, a hívők között nyugodjék. Hildegárd következetesen tiltakozott a halott háborgatása ellen, és saját kezével egyengette el a sírhalmot, hogy meg ne találják, hová temették. Levelet írt Mainzba, amelyben az egyházi hatósággal szemben tanúsított ,,engedetlenségét'' azzal magyarázta, hogy viselkedésére ,,az igaz Világosságtól'' kapott utasítást. A mainzi prelátusok azonban ezt nem fogadták el, s az ,,engedetlen'' apátnőt nővéreivel és kolostorával együtt interdiktum alá helyezték. Egy szerzetesnek el kellett vinnie a kolostorból az Oltáriszentséget, a harangokat nem húzhatták meg, és elhallgatott a zsolozsma is. Hildegárd személyesen sietett Mainzba, majd újra tollat ragadott, és az Itáliában tartózkodó érsekhez fordult, de hiába, az érsek hajthatatlan maradt. Hildegárd nem hagyta annyiban a dolgot. Végül ezt írta az érseknek. ,,Kaptam egy látomást: jobb nekem, ha emberek kezébe esem, mintha megszegem az én Istenem parancsát.'' Hosszas tárgyalásokra és befolyásos emberek közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy az érsek végül feloldja az interdiktumot.

Nem sokkal ezután Hildegárd a halálra készült. 1179. szeptember 17-én hajnalban költözött át ebből a világból, hogy az örök haza felé vivő hosszú zarándokút fáradalmaitól végre megpihenjen. Nemcsak a rupertsbergi apácák siratták, hanem messzi vidékek népe is, mert valamennyien anyjukat veszítették el benne.

Halála után a renden belül főként az általa alapított kolostorokban tisztelték, sírjához zarándokok jártak, s a 13. századtól a hagiográfiában szentként tartják számon. A hivatalos szentté avatást többször is elindították, de a lezárásig nem jutott el. A 19. század elején a kolostorok feloszlatása után Hildegárd tisztelete Eibingenben élt tovább. Az egész bencés rend 1916. szeptember 17-én vette fel ünnepét a naptárába. 

A családról a családnak az Evangélium tükrében 8.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 8.

„Noé utódai; a népek táblája”

Noé fiainak, Szem, Kám és Jáfetnek fiaik születtek a vízözön után. Nemzetsége a következő:A nemzetségtábla (1-32) a világ akkor ismert összes népét tartalmazza.Jáfet fiai: Gómer, Magóg, Madáj, Jáván, Tubál, Mesek és Tírász, - Gómer fiai pedig: Askenáz, Rifát és Togorma. – Jáván fiai pedig: Elisa, Tarzis, Kittím és Rodáním. Ezekből különültek el a nemzetek szigetei, országaik szerint, mindegyik a maga nyelve, családja és nemzete szerint. Kám fiai pedig: Kús, Micrajim, Pút és Kánaán. – Kús fiai: Sába, Havila, Szabáta, Regma és Szabátáka. – Regma fiai: Sába és Dedán. – Kús nemzette még Nimródot: ő volt az első uralkodó a földön. Erős vadász is volt az Úr előtt, azért vált közmondássá: „Mint Nimród, olyan erős vadász az Úr előtt” Birodalmának kezdete volt: Babilon, Erek, Akkád és Kálne, Sineár földjén. Erről a földről kiment Asszúrba, és megépítette Ninivét. Rehobót-Írt, Kálét és Reszent. – Ninive és Kále között -, vagyis a nagy várost.Micrajim nemzette: a luditákat, az anamitákat, a lahabitákat, a neftuitákat, a fetruszitákat, a kaszluitákat és a kaftoriakat – ezek közül vonultak ki a filiszteusok.Kánaán nemzette Szidont, az elsőszülöttét, valamint a hetitákat, a jebuzitákat, az amoritákat, a girgasitákat, a hivvitákat, az arákitákat, a színitákat, az arvaditákat, a zemaritákat és a hamatitákat. Miután a kánaániak nemzetségei szétszéledtek, a kánaániak területe Szidontól, ha Gerár felé megyünk, Gázáig, ha Szodoma, Gomorra, . Adáma és Ceboim felé megyünk, Lesáig terjedt. Ezek Kám fiai, nemzetségeik, nyelveik, utódaik, országaik és nemzeteik szerint.

„Noé utódai; a népek táblája”

„Szemtől, Héber valamennyi fiának atyjától, Jáfet bátyjától is születtek fiak. Szem fiai: Élám, Asszúr, Arfaxád, Lúd és Arám. – Arám fiai: Úc, Húl, a Geter és Mes. – Arfaxád Selahot nemzette, ettől Héber származott. Hébernek meg két fia született: az egyiknek a neve Peleg – azért, mert az ő napjaiban került felosztásra a föld,a testvérének neve pedig Joktán. Ez a Joktán nemzette Elmodádot, Sálefet, Hacármótot, Járét. Hadorámot, Uzált, Deklát, Ebált, Abimaélt, Sábát, Ofírt, Havilát és Jobábot; ezek mind Joktán fiai. Lakóhelyük Mésából haladva Szefárig, a keleti hegységig terjedt.Ezek Szem fiai, nemzetségeik, nyelveik, országaik és nemzeteik szerint. Ezek Noé fiainak nemzetségei, népeik és nemzeteik szerint; ezekből különültek el a nemzetek a földön a vízözön után”

Gyermektelen család

Noé elsőszülötte, Szem, nemcsak édesapjának volt kedvence, hanem Istennek is. A hatalmas pusztulás után lassan népesedő föld kezdett ellenpólussá válni az Ég Istenével szemben. A Biblia ezt úgy magyarázza, hogy egy nyelvet beszéltek, megértették egymást és azt tervezték, hogy óriási néppé lesznek. Abban a korszakban az ország népe központi hatalmat hozott létre. A különféle irányító hatóságok jelentőségüknek megfelelően alulról felfelé kapták a maguk szintjét. Azért mondták, hogy „gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot! Érjen a teteje az égig, hogy híressé tegyük nevünket, és szét ne szóródjunk az egész földre”. (Ter 11,4) Meg is indult az építkezés. Agyagból téglát vetettek, a vályogot kiégették. Ez volt kő helyett az építőanyag. A föld pedig tele volt aszfalt-kutakkal. Ezt használták a téglákat összekötő habarcsnak. Az Úr látta a törekvést, hogy saját erejükből föl akarnak kapaszkodni az égig. Ezért az addig közösen beszélt nyelvet összezavarta, hogy ne értsék egymás szavát, ne tudjanak, ne is próbáljanak égig érő hatalmat összehozni. A nagyravágyó nép pedig soknyelvű lett és szétoszlott a földön. Isten nem a mennyországból akarta kizárni embergyerekeit, hiszen kezdettől fogva oda hívta meg őket örök boldogságra. Csupán azt akarta velük megértetni, hogy oda – lévén végtelen messze és nem is tartozik a látható világmindenséghez, szolgálják Istent a földön halálukig, akkor majd Isten viszi fel a mennyországba azokat, akiket erre érdemesnek ítél. Szem családjának egyik későbbi tagja Terah nemzett három fiút: Ábrámot, Náchort és Háránt. Ezek közül Ábrámmal voltak Istennek fontos tervei. Megnősült Ábrám, feleségül vette Sárait. Ábrám neve annyit jelent: Rám (isten) az apám. A Sárai név jelentése: Úrnőm. Egyidősek voltak. Hatvan éves korukban még nem született gyerekük. Ez óriási fájdalom volt számukra, mert egészséges gondolkodású emberek voltak. Azonos véleményt vallottak kortársaikkal: az a boldog ember, akinek sok gyermeke van, hosszú az élete a földön és jómódú. Ők gyermektelenül alapvetően nem voltak boldogok. Ekkor szólította meg Isten Ábrámot.

Majd születik fiatok

„Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, naggyá teszem neved és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Tér 12,1-3) Minden ember teremtője az Isten. Ő mindenkit üdvözíteni akar, vagyis a földi próbatételeket kiállva, az istenhitben és Isten- meg emberszeretetben gazdagodva a földi élet végén a mennyei boldogságba akarja eljuttatni. Isten ezt életében legalább egyszer mindenkinek tudomására is hozza. Aki hisz neki, akarata szerint él, az feltétlenül üdvözül. Aki nem hisz Istenben, szeretet helyett gyűlöl, elkárhozik. Ábrahám hatvan évesen hallotta meg az egy, igaz, élő Isten megszólítását. A megszólítással együtt a kísérő kegyelmeket is elnyerte. Mivel Istent a földi életben látni nem lehet, nem lehet róla tapasztalati, érzéki bizonyságot szerezni, ezért csak a természetfeletti hittel lehet kapcsolatba lépni vele. Szent Pál később ezt így mondja el: „Hitt Ábrahám Istenben, és ez megigazulásul tudatott be neki” Róm 4,3)„Hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell,hogy ő van,
és megjutalmazza az őt keresőket”(Zsid 11,6) Ábrám megigazult, Isten gyermeke lett.

Évközi 24 hét szerda

Évközi 24 hét szerda

1Kor 12, 31-13, 13; Lk 7,31-35

„a szeretet soha meg nem szűnik”

A korintusi egyházban emberek éltek, akiknek a gondolatai, érzései megjelenítik az emberiséget. Ezért a nekik írt apostoli levelet minden hívő ember nagy lelki haszonnal olvashatja a világ bármely táján az egész történelem minden szakaszában. Úgy látom, hogy különösen időszerű a mi korunkban. Én sosem jártam karizmatikus csoportokba, de láttam, hallottam élményeket, valódiakat és hamisakat is, amelyeket úgy éltem meg, mint Szent Pál a korintusi tapasztalatait. Az apostol feltárta Krisztus titokzatos testének működését. A sokféle megkeresztelt embert milyen csodálatosan működteti közre az egész közösség javára a Szentlélek. A természetes tehetségeket természetfeletti adományokkal tetézi meg, hogy mindenki tudjon testvérének többet adni. Az apostol mindezt helyesli, örül neki. Majd észreveszi, hogy a rendkívüli adományok valahogy céllá lesznek. Tetszik a kitüntetettnek. Versengenek is?„Ti azonban törekedjetek a nagyobb adományokra! Emellett még egy mindennél kiválóbb utat is mutatok nektek”(12, 31) „Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom”. (13, 1) De ha szeretetből szólok, nekik is, nekem is megtelik örömmel a szívem.„Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem, ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok”. (2) Ha mindezt nem mások örömére használom fel, magamutogatás, hencegés, örök értéke nincs. „Osszam el, bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem, ha szeretet nincs bennem. Semmit sem használ nekem” (3) Birtokom szociális célú szétosztása, testem szerveinek elajándékozása is kizárólag a megajándékozottak örömét szolgálva válik örök javamra. „a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazságnak, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”(4-7) Gyerekkori élménye ébred: azt hitte akkor, hogy minden, amit kap, örök érték. Rá kellett döbbennie, hogy minden elmúlik nyomtalanul, csak a másoknak adott öröm marad meg örökre. Mert az szeretet. „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három, de ezek közül a legnagyobb a szeretet”(13) 

RÓMAI SZENT KORNÉL

SZENT KORNÉL

 PÁPA

+Centumcellae, 253. szeptember

A 3. század elején mintegy ötven esztendeig a keresztények aránylag nyugodt körülmények között élhettek, de a váratlanul kitört Decius- féle üldözés ismét nehéz időket hozott az Egyházra. Fábián pápa vértanúsága után csak egy év elteltével került sor az új pápa megválasztására: 251-et írtak, amikor Kornélt a római papság köréből megválasztották. Nehéz örökséget vett át. Ráadásul Novatianus, ez a nagyon tehetséges római pap ellenpápaként lépett föl, és minden befolyását latba vetette Kornéllal szemben. Róma város hívő népe is megoszlott. A különbséget egy gyakorlati kérdés oldása okozta kettőjük között: hogyan kell az Egyháznak viselkednie azokkal szemben, akik az üldözés idején gyengének bizonyultak, megtagadták a hitüket, de most vissza akarnak térni az Egyház közösségébe? Kornél a szelídebb véleményen volt, mely szerint a bűnbánók előtt meg kell nyitni az Egyház kapuját; Novatianus ellenben a szigorú nézetet képviselte, és elutasította e bűnbánókat. A pápa zsinatot hívott össze a kérdés tisztázására, s amikor Novatianus makacsul ragaszkodott merev álláspontjához, kiközösítették.

Kornél gyakran váltott levelet Karthagó püspökével, Cipriánnal, aki igen tisztelte a pápát. A ránk maradt levelekből látható, mennyire aggódtak mindketten az Egyház egységéért. A pápának azonban nem állt sok idő a rendelkezésére: Gallus császár alatt az ismét föllángoló üldözésben elfogták, és Centumcellae-be (a mai Civitá Vecchiába) száműzték, ahol 253. szeptember 14-én vagy 15-én meghalt. A többi vértanú pápa mellé temették a Callistus-katakombába. A 4. sz. közepe óta együtt emlékeztek meg róla Rómában Ciprián püspökkel. Ünnepüket IX. Gergely pápa (1370--1378) szeptember 16-ra tette, mert 14-ét a Szent Kereszt fölmagasztalása, 15-ét Kisboldogasszony oktávája foglalta le.

--------------------------------------------------------------------------------

A legenda elmondja, hogy amikor Kornél pápa már számkivetése helyén volt, az egyik vezető ember kérte, jöjjön el hozzá, és imádkozzék évek óta bénán fekvő feleségéért. A pápa követte az embert, imádkozott a beteg felett, és az meggyógyult. E csoda hatására a házaspár megtért, megkeresztelkedett, s velük együtt húsz katona is keresztény lett. Mikor a császár ezt megtudta, parancsot adott, hogy valamennyien mutassanak be áldozatot Mars templomában. Az újonnan megkereszteltek azonban ezt megtagadták, ezért Kornéllal együtt ólmos ostorokkal halálra verték őket.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Kornél és Szent Ciprián személyében igaz pásztorokat és győzhetetlen vértanúkat adtál népednek, kérünk, közbenjárásukra engedd, hogy a hitben és az állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységén szüntelenül munkálkodjunk!

Példája:

Lankadatlanul kell dolgoznunk, támogassuk ebben egymást!

A családról a családnak az Evangélium tükrében 7.

A családról a családnak az Evangélium tükrében 7.

A hívő kis család Isten tenyerén

Negyven nap és negyven éjjel zuhogott az eső. Sok országnyi területen uralkodott a víz. „A bárka pedig továbbhaladt a vizeken. Végül igen elhatalmasodtak a vizek a föld felett, és elborítottak minden magas hegyet az egész ég alatt: tizenöt könyökkel volt magasabb a víz, mint a hegyek, amelyeket elborított. Oda is veszett minden test, amely mozgott a földön, minden madár és barom, vad, és minden csúszó-mászó, amely nyüzsög a földön – és valamennyi ember. Minden meghalt, amiben a szárazföldön az élet lehelete volt” (Ter 7,18b-22) Ezt a tényszerű felsorolást a halott világról nem valami véletlen katasztrófa okozta, hanem Isten büntetése. Nagy tanítás az akkori embereknek és az utókornak egyaránt, hogy Isten a világ ura, és ha az emberek ezt az alapelvet elvetik, kigúnyolják, Isten büntet miatta, mert ez gonoszság. „Csak Noé maradt meg, és azok, akik vele voltak a bárkában”(23c) Senki nem mondhatja, hogy Isten igazságtalanul döntött és büntetett. Figyelmeztetett időben a megtérésre. Százhúsz évig várt is erre türelmesen. A hívő Noé előttük ácsolt, fúrt, faragott.
„Százötven napig tartották hatalmukban a vizek a földet” (24) Miért hangsúlyozza a Biblia ezt a százötven napot? A vízözön nem az egész földet borította el. Ha nem is voltak mai fejlettségű hírközlő eszközök, azért a hírek mindenüvé eljutottak. Az emberi élet bölcsője, az Éden kertje, valahol a Tigris és az Eufrátesz folyók táján volt, hiszen erről már szót ejtett a Biblia, hogy ez a két folyó öntözte az Éden kertjének oázisát. Említi még a Biblia a másik két folyót is Gihon és Gíjon néven, de a környék sok folyója közül ma egyiket sem nevezik így. Ha tehát a bárka építése a Tigris és Eufrátesz síkságán történt, ezt a síkságot és a tőle északra fekvő hegyvidéket öntötte el a vízözön, hiszen név szerint meg is említi annak a vidéknek legmagasabb csúcsaként az Ararátot (5165 m magas csúcs Törökországban)„A hetedik hónapban, a hónap huszonhetedik napján megállapodott a bárka Ararát hegyein. A vizek pedig egyre apadtak a tízedik hónapig; s a tízedik hónapban a hónap első napján előtűntek a hegyek ormai”
(8,4-5)

Noé tájékozódik

„Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót; az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. Ez után kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek az föld színén. De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára – ugyanis víz volt még az egész földön. –Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta és bevette a bárkába. Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából. Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön, de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, s az többé nem tért vissza hozzá.” (8,6-12) Noé még várt türelmesen, hiszen a rengeteg víznek idő kellett, amíg elfolyik, vagy felszárítja a napsugár. „A második hónapra, a hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld” (14) „Ekkor Isten így szólt Noéhoz: Szállj ki a bárkából, te és veled a feleséged, fiaid és a fiai feleségei. Hozd ki magaddal az összes állatot” (15-17) Noé és családja hálatelt szívvel léptek a száraz földre. „Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron. Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, mert az ember szíve ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem”(20—21)

Isten egy kis családdal újkort kezd

„Amíg tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal” (Ter 8,22) Micsoda feloldása a rengeteg megpróbáltatásnak: tudomásul kellett venniük kortársaik hitehagyását. Nem volt könnyű elviselni a gúnyt, a lenézést a hitetlenné vált tömegek részéről. Elviselni, hogy bolondnak nézzék őket a hatalmas hajó építésével a szárazföld közepén. Micsoda szemekkel, kacajokkal, netán durva gúnnyal biztathatták őket kortársaik a különféle állatok összegyűjtésénél. A behurcolkodásnál napsütés, majd a fekete fellegek, rémült menekülés, jajveszékelés mindenünnen. A magasodó víz színén a nagyképű istentagadók holttestei. Aztán végre apadás, reménykedés, és pezsdülő élet mindenfelé. Végül az Úr csodálatos szavai: „Isten megáldotta Noét és fiait, és azt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok és töltsétek be a földet! Féljen és rettegjen titeket a föld minden állata, az ég minden madara, és minden, ami mozog a földön, a tenger minden halát is a kezetekbe adtam! Minden, ami mozog és él, eledelül szolgáljon nektek: mint a zöld növényzetet, íme, ezeket is mind odaadtam nektek, csak a húst vérével ne egyétek. A ti életetek vérét is számon kérem minden állattól és az embertől. Számon kérem az ember életét az embertől, a testvérétől. Aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az ember Isten képére alkottatott. Ti pedig szaporodjatok és sokasodjatok: járjatok-keljetek a földön, és uralkodjatok rajta. Majd azt mondta Isten Noénak és vele fiainak: Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószággal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által, s nem lesz többé vízözön, amely elpusztítja a földet. Azután ezt mondta Isten: Ez lesz a jele annak a szövetségnek, amelyet megkötök velem és veletek, és minden élőlénnyel, amely veletek van, örök időkre: szivárványomat a felhőkbe helyezem, és az lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föld között. Amikor ugyanis felhőkbe borítom az eget, feltűnik a felhőkben szivárványom, és megemlékezem szövetségemről, amelyet veletek kötöttem” (9,1-15)
Noé családja
A fentebbi isteni parancs duplán is elhangzott a vízözön után: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! A bárkaépítés és a vízözön hónapjai alatt nem született kisbaba Noé fiainak családjaiban. Nyilván Isten rendezte úgy az életüket, hogy sem a hajóépítés kemény munkájában, sem a vízözön félelmetes és nyugtalan körülményei között ne szülessenek utódok. Isten eredeti parancsa, amit rögtön az emberek megteremtésének szándéka után kinyilvánított a bőséges gyermekáldás céljaként, most újra aktuális lett. Lám, milyen egyszerű mindez a mindenható Isten gondviselésében! Mindent tud, mindent megtehet, okosan előre eltervezhet világot, embersorsokat.
A kotnyeles ember pedig mennyi bajt okoz, amikor számol bőszen és cselekszik oktalanul. Noé unokái kezdték benépesíteni a földet.Noé szőlőt is telepített. Nem ismerve a bor erejét, egy alkalommal becsípett, és ittasan kitakarózott. Kám ezt látta, kigúnyolta testvérei előtt. Szem és Jáfet azonban elfordulva betakarták apjuk szemérmét. Noé felébredve mindezt megtudta. Nagyon szégyellte a dolgot. Szemet és Jáfetet megáldotta, Kám helyett pedig a fiát, Kánaánt megátkozta.(9,18-28) Ezért szenved ma is.