CLUNYI SZENT ODÓ

CLUNYI SZENT ODÓ 

bencés apát

*Déols, 878/79. +Tours, 942. november 18. 

909. szeptember 2-án Aquitániai Vilmos herceg baume-i Boldog Berno (850--927) apát rendelkezésére bocsátotta a burgundiai Cluny vidékét, hogy ott Péter és Pál patronátusa alatt kolostort építsenek. Ez a kolostor, amelybe Berno a bencés regulát és Anianei Szent Benedek (lásd: 93. o.) szokásait vezette be, egyedülálló lett a nyugati szerzetesség történetében, mert gyorsan fejlődött, ezenkívül az élén csaknem két évszázadon át szent apátok álltak. Odó volt Cluny nagy apátjai közül az első; ő a voltaképpeni kezdeményezője a ,,clunyi reformnak'', amely olyan mélyrehatóan befolyásolta a középkor kultúráját és történelmét. Utódainak egyike, Szent Péter Venerabilis így írt róla: ,,Odó a galliai szerzetesség legfőbb megújítója; a rend első clunyi apátjaként arra törekedett, hogy megújítsa a szerzetesek buzgóságát... A szerzetességből ugyanis csaknem egész Európában már csak az öltözék és a tonzúra maradt meg; Odó egyedül vállalkozott erre az isteni feladatra, és miközben lerakta Cluny alapjait, nem hagyott fel azzal, hogy erre is, arra is elvesse a kolostori élet magvait.''

Odó I. Ebbónak, a burgundiai Déols urának a fia volt. Apja Szent Mártonnak (lásd: A szentek élete, 650. o.), Tours püspökének ajánlotta. Ő maga közli ezt az epizódot, amely az életében olyan nagy szerepet játszott. Ebbo, akinek jogi ismereteit és a Szentírás iránti szeretetét különösen magasztalja, a karjára vette, és így szólt: ,,Márton, ki a papság gyöngye vagy, fogadd el ezt a gyermeket.'' Odót később Aquitániai Vilmos udvarába küldték, ahol a fiatal nemesek szokásos életét élte, és különös öröme telt a vadászatban. Lelke mélyén azonban kielégületlen maradt. Egy karácsony éjjel így imádkozott Szűz Máriához: ,,Irgalmasság asszonya és anyja, aki ezen az éjszakán az Üdvözítőt ajándékoztad a világnak, könyörögj érettem! Dicsőséges és hasonlíthatatlan szülésedhez folyamodok, ó, Irgalmas; hajtsd füledet jóságosan az imádságaimhoz! Félek, hogy életem nem tetszik a Fiadnak; és mivel Ő általad nyilvánult meg a világnak, kérlek, járj közben értem, hogy ne késlekedjék, hanem legyen részvéttel irántam.'' Ez a bizakodó imádság meghallgatásra talált. 19 éves korában Odó papi pályára lépett, és csakhamar kanonok lett a tours-i Szent Márton katedrálisban. Már ekkor kialakult a Szűzanya és Szent Márton iránti különleges tisztelete, ami egész életében jellemezte.

Életrajzírója, Salernói János, aki itáliai utazásai során ismerte meg és el is kísérte, arról tudósít, hogy Máriát mindig így nevezte: ,,az Irgalmasság Anyja''; Szent Márton tiszteletére pedig tizenkét antifonát és négy himnuszt szerzett. Mint tours-i kanonok szigorúságban és szellemi munkában töltötte az életét. A tökéletesebb élet után vágyódva 909-ben a baume-i kolostorba ment, amely abban az időben Berno apát vezetése alatt állott. A kolostori iskola tanítója lett. Alázatossága és egyszerűsége elnyerte az apát bizalmát, úgyhogy pappá szentelte, majd 927-ben kinevezte Cluny apátjává. XI. János pápa (931--935) felhatalmazta Odót, hogy reformáljon meg számos kolostort Galliában és Itáliában; ennek olyan mértékben eleget tett, hogy kortársa, a Reimsi Flodoard (893/94--966) krónikás ,,a kolostorok reformátorának és a szent regula megújítójának'' nevezi.

Odó nagyon magas követelményt támasztott a szerzetesség iránt, s ezt számos írásában és beszédében kifejtette. Ezek nagyon érdekes utalásokat tartalmaznak különféle teológiai problémákra s megnyilvánul bennük patrisztikus és humanista képzettsége is. Leghíresebb költői műve, amely az Occupatio címet viseli, kétkötetes, terjedelmes fejtegetés az üdvtörténetről. Annak a nyomorúságos helyzetnek a hatására, amely évszázadában az Egyházat terhelte, hangsúlyozta, hogy a szerzetesek ,,apostoli élete'' pünkösd ünnepének megújító és megtisztító misztériumát folytatja. Különösen fontosnak tartotta Odó a szegénységet, mert a pénz rendetlen szeretete az önzés, a büszkeség és minden bűn forrása, s ezek a szemlélődés útjában állnak. A clunyi apát szemében a szerzetesek szerepe az Egyházban az, hogy az ősegyház életét folytassák a jelenben; a kolostori élet így a mennyországra tekint, mert beteljesülését csak a mennyei Jeruzsálemben éri el. Ezt a tanítást Nagy Szent Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 511. o.) írásai befolyásolták, akinek Jób könyvéhez írt kommentárjából Odó összefoglalást készített.

Odó reformtevékenységét néha maguk a szerzetesek akadályozták. A pápák bizalma azonban segített neki, hogy határozottan véghezvigye ezt a művet, amely az egész Egyháznak érdekében állott. 936-ban megbízták, hogy a clunyi szokásokat vezesse be a Róma falain kívüli Szent Pál apátságban (San Paolo fuori le Mura), és valamennyi római kolostor főapátjává nevezték ki. Ugyanebben az évben, majd még egyszer 939-ben VII. Leó pápa felhívta, hogy közvetítőként lépjen fel különféle vitás ügyekben, amelyekben a római Egyház érdekei forogtak kockán. VIII. István pápa 941-ben hasonló missziót ruházott rá.

Odó egész életét rendkívüli események jellemzik, amelyek kortársai szemében szentségét tanúsították. Így értesülhetünk arról, hogy egy napon, amikor még fiatal szerzetes volt, s Berno jelt adott egy étkezés befejezésére, Odó még néhány kenyérdarabot tartott a kezében, és éppen arra készült, hogy megegye őket. Mivel nem akarta megszegni a fegyelmet azzal, hogy távoztában kenyeret morzsolgat, úgy vonult el, hogy a kezében maradtak; amikor az étkezés utáni hálaadás után visszatért a templomból, bevádolta önmagát Bernónál. Ez azután csodálkozva megkérte, hogy nyissa szét a kezét: íme, a kenyérmorzsák drágakövekké változtak. Egy másik esetben -- így közlik -- a jelenléte megakadályozta egy csónak elmerülését; barátságossága és nyájassága megtérített egy fiatal rablót. Maga Odó épületes történetekkel szőtte át az írásait; gyakran nagyon realista nyelvet használt, s ez stílusának erőt és tekintélyt kölcsönzött.

942 körül ismét Rómában tartózkodott. Makacs láz gyötörte, és csakhamar belátta, hogy Isten hazahívja, de látni kívánta még egyszer Szent Márton sírját. November 1. előestéjén érkezett meg Tours-ba; szerzetesektől körülvéve halt meg november 18-án. Ereklyéit a l'Isle- Jourdainen (Gers) őrzik.

Ferenc pápa videoüzenete mianmari útja elé: A reménység és a bátorítás ideje legyen mindenki számára

November 27-étől, jövő hétfőtől lesz vendége a pápa Mianmarnak, egészen csütörtök délig, amikor a szomszédos Bangladesben folytatja apostoli útját. A Szentatya november 17-én videoüzenettel fordult a délkelet-ázsiai ország lakóihoz.

„Miközben mianmari látogatásomra készülök, baráti szóval szeretném köszönteni az egész népet. Azért jövök, hogy hirdessem Jézus Krisztus evangéliumát, a kiengesztelődés, a megbocsátás és a béke üzenetét. Látogatásom szeretné megerősíteni Mianmar katolikus közösségét az Isten-hitében és evangéliumi tanúságtételében, mely a férfi és nő méltóságát tanítja, és azt kéri, hogy nyissuk meg a szívünket mások, főként a szegények és rászorulók előtt” – szól a pápai üzenet.

„A tisztelet és a bátorítás lelkületével szeretném meglátogatni a nemzetet, hogy minden erejével egyetértést és együttműködést tudjon teremteni a közjó szolgálatában. Olyan korban élünk, amelyben hívő és nem hívő emberek mind nagyobb szükségét érzik a kölcsönös megértésnek és tiszteletnek, és úgy kell, hogy támogassák egymást, mint az egyetlen emberi család tagjait. Hiszen mindnyájan Isten gyermekei vagyunk.

Tudom, hogy Mianmarban nagyon sokan fáradoznak a látogatásom előkészítésén, és ezt nagyon köszönöm. Mindenkitől kérem, imádkozzon azért, hogy a veletek töltött napok a reménység és a bátorítás ideje legyen mindenki számára. Rátok, családjaitokra, az öröm és a béke áldását kérem. Hamarosan találkozunk!” – zárul Ferenc pápa videoüzenete.

 

Évközi 32. hét szombat

Évközi 32. hét szombat

A szent liturgia Karácsony éjszakáján, az örök Ige megtestesülésére vonatkozóan olvastatja velünk ezt a költői szépségű, titokzatos Olvasmányt, mely az eredeti szövegösszefüggés szerint egyértelműen Izrael Egyiptomból való szabadulásáról beszél. Isten nagy tettei mind mély csöndben, az éjszaka közepén mennek végbe, hiszen mindegyik teremtő aktus, a nem létezőnek a létezésbe való hívása. Ebben a mélységben történik Krisztus fogantatása és dicsőséges feltámadása, s ebben fog végbemenni a mi feltámadásunk és az utolsó ítélet is.

A ,mély csönd, és az ,éjszaka, emberségünkre vonatkozó kifejezések. Egyik is, másik is több, mint a misztikusok által használt költői kép: mind a csönd, mind az éjszaka mélységes valóság, melyben részünk van mindaddig, míg az utolsó napon fel nem virrad az új világ hajnala. Ez a csönd azonban nem süket csönd, és az éjszaka nem vaksötét. A csöndben visszhangzik Isten kimondott Igéje, és szívünkig elérve válaszra vár; az emberi történelem sűrű sötétségébe pedig újból és újból belehasít az isteni cselekvés villámfénye. Ez segít megőrizni a hitet, azt a bizalommal teli és tettekben megnyilatkozó hitet, melyet Urunk keresni fog a földön, amikor az utolsó napon visszatér.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a kinyilatkoztatás teljességét, melyet megadtál, amikor feltártad előttünk belső, szentháromságos életed csodálatos titkát. Adj nekünk olyan hitet, amely magában foglalja az értelem hódolatát is a minket mérhetetlenül felülmúló isteni misztérium előtt, s amely mintegy ostromolja és megnyitja az eget, siettetve a Te dicsőséges eljöveteledet és sürgetve az ítéletet. Jöjj el, ó, Urunk, teljesítsd be az ember és a világegyetem történelmét, teremts új eget és új földet, s töltsd be önmagaddal mélységes vágyakozásunkat.

 

PARAGUAYI RÓKUS GONZÁLEZ

RÓKUS GONZÁLEZ 

és TÁRSAI vértanúk

*Asunción, 1576. +Caaró, 1628. november 15. 

A Paraguay folyó középső folyásánál terül el Asunción városa. A 16. században a mai Argentína, Paraguay, Uruguay, Dél-Brazília (Rio Grande do Sul) egész vidékének, valamint Bolívia és Chile egy részének fővárosa volt. Bár az 1537-ben alapított és 1547-ben püspöki székhellyé emelt város nem lett olyan gazdag, mint Lima, mégis -- mint Buenos Aires is -- ott állt a latin-amerikai kultúra és civilizáció kezdeténél.

Roque González de Santa Cruz 1576-ban született; apja Don Bartolomé González de Villaverde gazdag földbérlő nemes, anyja Dona Maria de Santa Cruz. Születésének sem a hónapját, sem a napját nem ismerjük. Két fivére, Pedro és Gábriel pap volt, Francisco nevű testvére pedig Asunción kormányzójának a helytartója; egy másik fivére, Mateo ügyvéd volt San Juan de Verasban, az utolsó pedig vezető helyet töltött be Santa Fé város alapításában. Nővére, Francisca Asunción királyi főkincstárnokával kötött házasságot.

Rókust jó keresztény családja mellett a jezsuiták nevelték. Buzgó volt az imádságban és szerette a visszavonultságot. Társai szentnek tekintették. Emellett irodalmi műveltsége a legjobb volt, amelyet ebben a városban szerezni lehetett. Jól ismerte országa természeti viszonyait, már ifjú korában gyakorlottá vált a lovaglásban, s szülőföldjének hatalmas folyamain és vad folyóin biztonságosan közlekedett. Apja földbirtokának (encomiendájának) indióival együtt megtanulta a kézműves mesterségek mindenféle fajtáját: a kőművességet, ácsmunkát, kovácsolást, gyapjúfonást és szövést. Egyúttal megismerte az indiókat is, és már gyermekként lelkesedéssel tanulta meg az őslakók guarani nyelvét. Az indiókkal való érintkezése kötetlen volt és magától értetődően természetes; egyszerűen emberként bánt velük, és csakhamar megismerte hitvilágukat, vérmérsékletüket, valamint gondolkodás- és életmódjukat.

Amikor Tucurnán püspöke Asunciónban bérmált, többen is kérték, hogy a fiatal Rókust szentelje pappá. Maga Rókus azonban nagy alázatosságában először elutasította ezt a lehetőséget. Végül a püspök rábeszélésére 1598 ádventjében pappá szentelték.

Asunciónban ő volt az első helyben született pap. Haladéktalanul hozzáfogott a bennszülöttek térítéséhez. Elhagyott mindent: otthonát, testvéreit, addigi életének szokásait, és teljesen új munkájának szentelte magát. Felkereste az indió falvak lakosait, nevelte és tanította őket és gazdag termést takarított be náluk. Missziós területe átfogta a Jejui-folyótól a Maracayú-hegységig terjedő vidéket; az itteni indiókat többé-kevésbé meghódította Irala generális, és beletagolta őket az encomiendába, Martin Ignacio de Loyola (1550 körül- -1612) püspök, a Jézus Társaság alapítójának unokaöccse 1603. évi rendelkezései szerint, amennyiben ,,városokon kívül indió-plébániákat'' rendezett be. Rókus úgy kezdte meg missziós munkáját az indiók között, mint számtalan más világi pap. Olyan eredményesen dolgozott, hogy a város a székesegyház plébánosává javasolta. Nagy sajnálkozással búcsúztak el tőle az indiók; 1600-ban pedig átvette a spanyolokból és kreolokból álló új plébániáját. ,,A nép véleménye az volt róla, hogy szent, s ezt mindig meg is mutatta azzal a gondossággal, amellyel a misét mondta, valamint pontosságával és mindenki iránti nagy testvéri szeretetével'' (Boldoggá avatási pere, 1630.). 1609-ben a püspök Asunción del Paraguay általános püspöki helynökévé nevezte ki. A világi tisztelet elutasítása, nagy alázatossága és az immár kilenc éve elhagyott indiók iránti szeretet arra indította, hogy megváltoztassa életmódját. Mivel ismerte a Jézus Társaság fáradozásait az indiók missziójának újjászervezése érdekében, 1609. május 9-én, harminchárom éves korában felvételét kérte a rendbe.

A missziós tevékenység utolsó szakasza Bartolomé de Las Casas (1474-- 1566) sikertelen kísérletével kezdődött. Az úgynevezett ,,redukciók'' jegyében állott: az addig szétszórtan élő indiókat plébániákon vonták össze. Diego de Torres atya, Paraguay jezsuita provinciálisa kezdte el ezt az új missziós rendszert, amennyiben Vincente Grifit és Roque Rodriguezt a guaycuruk vidékére küldte. Ezek a még teljesen civilizálatlan indiók a Paraguay folyó túlsó partján telepedtek meg, amelyen Asunciónt is alapították. -- Gyakran rátámadtak a spanyol telepesekre, elrabolták a nyájat, a terményeket, a gyermekeket, ,,sőt végül még Hernandarias kormányzó nővérét is'' (Levél 1512. február 15- éről). Elképzelhetjük tehát, hogy mennyire elámultak és megindultak Rókus honfitársai, barátai és hozzátartozói, amikor értesültek arról a szándékáról, hogy hajók és fegyverek nélkül átkel a folyón, s behatol ezekbe az óriási mocsarakkal és lapályokkal tarkított, harcias vadak által bizonytalanná tett őserdőkbe. Ünnepélyesen elbúcsúzott az egész néptől és a papságtól, s a püspök áldásával elindult egy társával és két spanyol ifjúval együtt. Rövid idő múlva jelentették az indiók hangjelzéseikkel a hithirdetők jelenlétét. Végtelen nehézségek közepette érkeztek el végül az első helységhez, és kérték, hogy beszélhessenek a törzsfőnökkel. Guarani nyelven megmagyarázták: csak arra kérnek engedélyt, hogy békében megtanulhassák a nyelvüket (ezek az indiók ugyanis más nyelven beszéltek). A nyelv tanulásával együtt elkezdték az Evangélium hirdetését. A változás meglepő gyorsasággal következett be: csakhamar felbukkantak Asunciónban olyan indiók, akik békésen kínáltak halat és más egyebet is eladásra. A spanyol telepesek rémületére Diego provinciális elhatározta, hogy maga is megtekinti a missziót. Fogadták és nagy tiszteletnyilvánítással a kazikenhez, a bennszülött törzsfőnökhöz vezették. Diego de Torres erre engedélyezte egy redukció alapítását, mint ahogy a rend Mexikóban és Peruban már megvalósította. A nomádokként ide-oda kóborló indiókat, akik vadászatból és halászatból éltek, először is le kellett telepíteni, s parasztokká, kézművesekké és saját ügyeik intézőivé kellett nevelni.

Mindez szédítő gyorsággal történt. Rókus volt az egész kereszténnyé tétel és civilizálás összetett vállalkozásának lelke. Fáradozásának első közvetlen gyümölcse a guaycuruk törzsfőnöke fiának nyilvános, és ünnepélyesen Asunción városában végbement megkeresztelése volt. Miután Rókus megszervezte az első redukciót, átvette San Ignacio Guazú redukcióját. 1612 májusában váltotta itt fel Lorenzana atyát, aki már megkeresztelt 300 indiót. Először a falu megtervezéséhez fogott: az egyéni tulajdon rendszere volt ez összekötve a közösség igazgatásával. Emellett az indiók megválasztották saját képviselőiket és vezetőiket. Felépítése a gyarmat igazgatásának mintájára történt.

Mindez ennek a maroknyi hithirdetőnek, mindenekelőtt a latin-amerikai jezsuita atyának, Roque Gonzáleznek a műve volt.

Az egész szervezet végül mégse lett egyszerű másolat; gondosan hozzá kellett illeszteni az indiók lelkületéhez és sajátosságaihoz. Állandó önmegtagadásban és önátadásban, amely egyben a keresztény életvezetés maradandó példáját nyújtotta az indióknak, a hithirdetőknek elképzelhetetlenül sokat kellett szenvedniök a magányosság miatt. Rókus a már virágzó San Ignacio redukcióját elhagyva egyre újabb redukciókat hozott létre: Encarnaciónt (1615), Santa Ana Yaguapoát. Ez azonban minden alkalommal azt jelentette, hogy addig ismeretlen törzseket kellett megnyerni, letelepedésre alkalmas helyet kellett keresni számukra, s az embereket meg kellett tanítani a földművelésre, kézművességre és hasonlókra. Mindeme alapítások után első ízben hatolt be egy olyan vidékre, ahol még spanyol nem járt előtte: az Uruguay folyótól keletre eső területre. Ott megalapította a Concepción redukciót (1619). Ebben a redukcióban hét évig kellett maradnia. Ezt az indián telepet olyan gyakran érték aszályok és járványok, hogy Rókusnak el kellett mennie az emberi lehetőség határáig: egyetlen éjszaka sem aludt; inge leszakadt róla, s nem jutott ideje arra, hogy kimossa; dolgozott a mezőn, dolgozott a betegek mellett, a liturgia begyakoroltatásában, a hitoktatásban és a tanításban; harcolt a varázslók ellen, akik minden ,,szellemet'' lekönyörögtek a keresztény indiók kis csapata ellen. Csakhamar megkezdődött azonban Concepciónban a normális élet. Rókus tovább ment, és megalapította az ezután következő redukciót: San Nicolást (1626), s ezt továbbiak követték.

1628-ban egy további redukció alapításához fogott Caaró vidékén, az Yjuhi folyó partja mentén, ahol egy Nezú nevű varázsló döntő befolyást gyakorolt. Augusztus 15-én Juan del Castillóval (Boldog Castillo János) együtt megalapította Asunción redukciót. Rókus atya távollétében a fiatal Juan del Castillo, aki még nem rendelkezett nagy tapasztalattal, hirtelen szembetalálta magát a Nezú varázsló által szőtt lázadással. Rókus Alonso Rodriguezzel (Boldog Rodriguez Alfonz) együtt visszatért Caaró vidékére, és lerakta a Todos los Santos redukció alapkövét. 1628. november 15-én, miközben misézett, a Nezú varázsló által felizgatott indiánok megtámadták a redukciót. Rókus a mise után a falu számára egy új kis harangot akart felfüggeszteni egy gerendára, amikor egy doronggal fejbe verték; azonnal holtan esett össze. Alonso Rodriguez atya hasonló sorsra jutott. Rókus szívét átszúrták és a tűzbe dobták; a szív azonban épen maradt. Ez több ízben megismétlődött. November 16-án Juan de Castillo atya is vértanúhalált halt az Asunción redukcióban. A keresztény indiók -- újjászervezésük után -- legyőzték a lázadókat, és arra is kötelezték őket, hogy tartsák meg a békét a ,,Republica Guarani''-ban. Így jött létre egy indió hadsereg; indiók hozták létre és vezették, hogy megvédelmezzék az atyákat és a falvakat.

Rókusnak és társainak boldoggá avatási perét már 1629 februárjában kezdeményezték Asunciónban. XI. Pius pápa 1934. október 14-én valamennyiüket boldoggá, II. János Pál 1988. május 16-án szentté avatta.

A Szentatya a Pápai Életvédő Akadémia elnökének: Soha ne hagyjuk magukra a betegeket!

Ferenc pápa levelet küldött Vincenzo Paglia érseknek, a Pápai Életvédő Akadémia elnökének abból az alkalomból, hogy november 16-án, csütörtökön kezdődött az Orvosok Világszövetsége és az akadémia kétnapos európai regionális találkozója az élet végével kapcsolatos kérdésekről a Vatikánban.

Az orvostudomány által a kezelések terén elért sikereket, illetve az emberi szervezeten végrehajtott egyre hatékonyabbá váló, de végleges megoldást nem mindig jelentő beavatkozásokat figyelembe véve Ferenc pápa rámutat az emberi bölcsesség kiegészítő szerepére. Ugyanis ma egyre veszélyesebb az a kísértés, hogy olyan kezeléseket alkalmazzanak, amelyek jelentős terápiás hatást gyakorolnak a betegre, ugyanakkor mégsem szolgálják az ember teljes javát.

A pápa idézi a Hittani Kongregáció által az eutanáziára vonatkozó 1980. május 5-én kiadott nyilatkozatot, és arra emlékeztet, hogy morálisan megengedett a gyógykezelések elutasítása vagy abbahagyása abban az esetben, amikor alkalmazásuk nem felel meg a későbbiekben az orvosi kezelések arányosságaként meghatározott erkölcsi feltételnek. Ennek a kritériumnak az a legfontosabb sajátossága, hogy figyelembe veszi a várható eredményt, a beteg állapotát, illetve fizikai és lelki erejét. Lehetővé teszi tehát, hogy olyan döntés szülessen, amely erkölcsileg a terápia hiábavaló meghosszabbítása („túlbuzgó gyógyítás”) elutasításának minősül.

Ez a döntés felelősen vállalja fel az emberi élet korlátait akkor, amikor tudatára ébred, hogy már nem tudja a halál bekövetkezését megakadályozni (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2278). Ez a megközelítés visszaadja a betegek természetes halálig történő elkísérésének méltóságát anélkül, hogy az élet szándékos kioltását igazoló álláspontok lehetőségét teremtené meg. Olyan lépés ez, amely etikai szempontból alapvetően különbözik az eutanáziától, amely mindig tilos marad, hiszen az élet szándékos kioltását okozza. Az alapos megkülönböztetésen alapuló döntéshez három különböző szempontot kell figyelembe venni: az erkölcsi cselekvés tárgyát, a körülményeket és az érintettek szándékait.

Az élet és halál személyes és közösségi dimenziójának a kezelésben, a személy méltóságának a beteg elkísérésében megfelelő helyet kell biztosítani, mert maga a beteg alapvető szerepet tölt be a folyamatban. „A döntéseket a betegnek kell meghoznia, ha alkalmas és képes rá” (KEK 2278). Mindenekelőtt ő jogosult arra, hogy – természetesen párbeszédben maradva az orvosokkal – mérlegelje a kezeléseket, amelyeket felkínálnak számára és hatékonyságukat, arányosságukat a konkrét helyzetben megítélje, és esetlegesen elutasítsa azokat, ha az arányosság hiányzik.

A pápa nem titkolja a mérlegelés nehézségeit, elsősorban akkor, amikor az orvosnak számos szempontot kell figyelembe vennie az orvosi beavatkozások és az emberi kapcsolatok összefüggésében. A Szentatya egy másik aggodalmát is kifejezi, amely a kezelésekhez való hozzáférést érinti. Még a leggazdagabb országokban is jelen van az a probléma, miszerint inkább a gazdasági helyzettől, és nem a kezelés sürgősségétől függ az orvosi ellátáshoz való hozzájutás lehetősége.

Ebből kiindulva mindenképpen szem előtt kell tehát tartani az embertársak felé megmutatkozó szolidaritás legfőbb parancsát, amely az irgalmas szamaritánus evangéliumi történetében világosan megjelenik. Ez pedig nem más, mint az a határozott felszólítás, hogy sohasem szabad magára hagyni a beteget. Az emberi kapcsolatokban mindenekelőtt szeretetet és közelséget várnak tőlünk. A minden emberre jellemző korlátok felismerése mellett éppen ezekben a kapcsolatokban válunk szolidárissá. Mindenki a maga módján fejezi ki a szeretetét, de a lényeg, hogy kifejezze azt! – buzdít levelében Ferenc pápa.

Ebben a szeretet-összefüggésben működik az úgynevezett palliatív terápia, tudatosítva azt, hogy nem lehet mindig a gyógyulást elérni, a természetes halálnak pedig értelmet lehet adni. A palliatív gyógyászatnak kulturális szempontból is nagy jelentősége van, hiszen ezek az eljárások elkötelezetten küzdenek minden olyan magatartás ellen, amelyek a halált lesújtóvá és szenvedéssel telivé teszik. A palliatív terápia így elsősorban a fájdalom és a magány ellen küzd.

A Szentatya levelében figyelemmel fordul a leggyengébbek felé, akik egyedül nem képesek képviselni saját érdekeiket, ugyanakkor a kölcsönös meghallgatás és befogadás légkörében azt hangsúlyozza – a különböző etikai meggyőződésekről és a vallási hovatartozásról nem megfeledkezve –, hogy az állam nem utasíthatja el az érintett személyek védelmét sem.

Óvni kell az emberek azonos méltóságát, ami miatt a jog mindenkit olyan személyként ismer el, aki másokkal együtt él a társadalomban. Ezért az orvoslás és az egészségügy területét érintő törvényalkotásnak is olyan átfogó szemlélettel kell rendelkeznie, hogy munkáját az egyes élethelyzetekben a közjót mindenki számára előmozdítva végezhesse – írja a pápa.