Évközi 32. hét hétfő

Évközi 32. hét hétfő

Arra talán hajlandók vagyunk, hogy hetedszer is azt mondjuk bűnét megbánó testvérünknek, hogy „Megbocsátok”, mert szégyellenénk nyíltan ellentmondani Krisztus szavának, közben azonban észrevétlenül építjük fenntartásaink áthatolhatatlan falait, és csendben elhatározásokat teszünk: „Kerülni fogom a továbbiakban a vele való találkozást”, „Nem sokáig leszünk együtt, addig csak kibírom valahogy”, és így tovább. Amikor kikezdhetetlennek vélt logikával védjük döntésünket, amellyel minél távolabb akarunk maradni egy számunkra kellemetlen testvérünktől, akkor ez a sziklaszilárd és a világ szemében meggyőző logika éppenséggel azt bizonyítja, hogy még nem értettük meg az irgalom lényegét, és nem úgy bocsátottunk meg, ahogy azt Krisztus kéri tőlünk a mai Evangéliumban.

Az irgalmasság gyakorlása ugyanis nem kegy a részünkről, és persze nem is balekség a jóindulatunkkal visszaélő embertársunkkal szemben, hanem olyan kegyelmi esemény, mely által elsősorban mi magunk szabadulunk fel Krisztus nagyobb, igazabb szeretetére. A mai Olvasmány beszél a veséről, a szívről és a nyelvről, s ez a három a megbocsátás vonatkozásában is fontos. Az irgalomnak, a megbocsátásnak nem elég a nyelv, vagyis a szavak szintjén maradnia, hanem lelkünk mélyét, majd tudattalan világunkat is elérve át kell itatnia egész életünket. Ez azt is jelenti, hogy az igazi megbocsátás nem megy egyik pillanatról a másikra: néha emberfeletti erőfeszítéseket kíván, és évekig is eltarthat, míg teljesen megszületik bennünk.

Urunk Jézus, elismerjük, hogy gyakran emeltünk falat többször megbotló, majd bocsánatot kérő testvéreink ellen védekezésül, s ezzel megakadályoztuk, hogy a Te irgalmas szereteted rajtunk keresztül elérje őket. Vezess el, kérünk, az igazi megbocsátásra, melyben bocsánatot kérő testvérünkkel együtt lépünk be az irgalom kapuján, s együtt születünk újjá az isteni megbocsátás szabadító erejéből.