Évközi 32. hét szerda
A
hála leghétköznapibb, s ugyanakkor legegyetemesebb kifejezése a ,köszönöm,.
Amikor ezt a szót kimondjuk valakinek, azon túl, hogy egy bizonyos dologért
mondunk köszönetet, azt valljuk meg, hogy őt magát ajándéknak tekintjük, és
elfogadjuk. Ahol pedig ez a szó két ember vagy egy család, közösség tagjai
között kezd kiveszni a használatból, az annak a jele, hogy a felek, tagok már
nem érzik megajándékozottnak magukat, hanem amit a másiktól kapnak, azt úgy
tekintik, mint ami jár nekik. Ha ez a helyzet állandósul, az a kapcsolat(ok)
elsivárosodásához, kiüresedéséhez, halálához vezet.
A
tíz leprás közül kilenc csak külsőleg tisztult meg, az ajándékot, amit kaptak,
csak félig fogadták el. A tizedik azonban teljesen meggyógyult; élete tisztult
meg, mert rátalált a tiszta forrásra. Azonban nemcsak a gyógyulásra vágyónak
szükséges a hálaadás. Jézus is várja, hogy aki Isten erejét megtapasztalja
életében, dicsérje érte az Urat. Ahol nem ilyen lelkülettel találkozott, ott
nem is tett sok csodát: a hit (a megelőlegezett bizalom) és az elfogadás (az
utólagos hála) hiánya szinte megbénította. Mert a csoda sohasem csupán külső
esemény, hanem belső is: fel kell fedezni, el kell fogadni, meg kell köszönni.
A csoda csak személyek között értelmezhető, különben legfeljebb
megmagyarázhatatlan természeti jelenség, amelynek nincs semmiféle üzenete
számunkra. Ezért nem tudtak mit kezdeni a farizeusok és írástudók Jézus csodáival:
a bennük rejlő üzenetre voltak süketek, annak álltak ellen teljes erővel.
Urunk Jézus, segíts minket kegyelmeddel, hogy
ne szűnjünk meg hálaadásban élni és köszönetet mondani, mindenekelőtt Neked,
minden jó forrásának, azután testvéreinknek, akiken keresztül a Te jóságod
nyilatkozik meg irántunk. Add, hogy még ha olykor nehezünkre esik is, merjük
kimondani a köszönet életadó, megerősítő szavát, különösen is azoknak, akik a
legközelebb vannak hozzánk, így mondva igent rájuk és a Te üdvözítő művedre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése