EDESSZAI SZENT ELEK

Szent Elek

hitvalló. 

A római császári udvarban nevelkedett. A házasság elől Edesszába ment koldusként, és ott 17 évig élt. egyre nagyobb tisztelet övezte. Ez elől a tisztelet elől hajóra szállt, a hajót pedig a vihar Rómába hajtotta. Atyja házába fogadták a szegény koldust, ahol egy ócska zugban ismét 17 évig élt. Senki sem ismerte fel. Halálakor fedte fel kilétét egy levél segítségével. †417. 

Beer Miklós a papi hivatásról: Engedjük, hogy belénk kapaszkodjanak az emberek

Ötvenéves papi jubileumát ünnepli Beer Miklós, a Váci Egyházmegye püspöke. A hálaadó szentmisét június 19-én, vasárnap 10 órakor mutatják be a váci székesegyházban. Papi hivatásáról, az ötven év tapasztalatairól kérdeztük a püspököt.

– Mi vezette el ahhoz, hogy a papi hivatás mellett döntsön?

– Édesanyám sokat imádkozott azért, hogy az első fia pap legyen. Aztán apám a háborúban meghalt, így első és utolsó gyerek is voltam egyszerre, és ő továbbra is imádkozott értem. 1951-ben kitelepítettek minket Budapestről és egy szabolcsi kitérő után végül Zebegényben telepedtünk meg a nagymamánál. Az események véletlenszerű egybecsengése folytán a következő évben politikai okokból oda helyezték Esztergomból Vajda József atyát is, egy nagyon művelt, Rómában tanult, szent életű papot. Nála ministráltam, hozzá jártam gyónni, illegális cserkésztáborokba vitt – az ötvenes években ő nevelt. Később a váci gimnáziumba kerültem, ahol Pálos Frigyes atya volt a káplán, aki egy lelkes, nagyszerű pap.

Ahogyan közeledett az érettségi, egyértelmű lett számomra, hogy a papság az én utam. Eljött a főiskolai, egyetemi jelentkezések ideje, de még nem akartam elmondani, mi a szándékom, ezért beadtam a jelentkezésemet a műegyetemre. Akkor az igazgató behívott és közölte, hogy a gimnázium nem támogatja a jelentkezésemet, mert tüntető módon hittanra jártam, ministráltam és nem léptem be a KISZ-be. A tanulmányokban ugyan osztályelső voltam, ezzel mégis az iskola szégyene lettem. Vajda atyát kérdezgettem, nem kellene-e már jelentkezni a szemináriumba, hiszen megjelent már a felhívás az Új Emberben. Azt mondta, én most csak a tanulással törődjek. Keresztapám – aki három év után tért haza a hadifogságból, és a saját családja mellett nagyon komolyan törődött velem is – májusban elvitt egy komoly beszélgetésre a Duna-partra. Megkérdezte, valóban pap akarok-e lenni,  vajon nem csak azért-e, mert nem fognak felvenni az egyetemre. Elmondta, tudna segíteni, hogy az iskola ajánlása nélkül is felvegyenek. „Keresztapa, ezt én magamban eldöntöttem, tényleg pap szeretnék lenni” – válaszoltam. „Jó, akkor imádkozom érted” – mondta. Itt kimondtam a döntést. Miután leérettségiztem, Vajda atya elküldött az esztergomi érsekségre, ahol felvettek a jelentkezők listájára, felvettek, majd a Központi Szemináriumba kerültem.

– Az emberi kapcsolatok sokasága, az emberekhez való közelség jellemzi a hivatásában. Honnan ered ez?

– Az Úristen felkészített az életem során az emberekkel való kapcsolattartásra és az együttérzésre. Árva gyerek voltam, ami nem egy vidám dolog, de ez az élmény felkészített arra, hogy másképp nézzek az elvált szülők gyerekeire, az árva gyerekekre. Anyámék négyen voltak testvérek, nagy család vesz körül – ma már 60-70 fő a szűk család –, ennek az élménye is bennem él. Nyolcéves gyerekként megéltem, hogy kitelepítettek, el kellett hagynunk az otthonunkat, egy idegen családhoz telepítettek be, nyomorúságos körülmények között éltünk egy Gégény nevű szabolcsi faluban. Az első két osztályt Pesten jártam, aztán egy falusi iskolába mentem, mindkét osztályommal máig él a kapcsolatom. A váci gimnáziumi osztályommal is évente többször találkozunk. Vonaton utaztam sokat: mindennap rengeteg ember között voltam. Nincs bennem gátlás az emberekkel való kapcsolattartásban. Természetes számomra az utcán is megszólítani embereket, jó reggelt kívánni, megkérdezni, hogy vannak. Ha tehetem, ma is mindig vonaton utazom, ott mindig van alkalom a beszélgetésre. Uszodába járok, ott is remek baráti köröm van. Megköszönöm a Jóistennek, hogy mindig emberek között lehettem, az emberi sorsokat közelről láthattam.

– Hogyan lehet megőrizni ezt a közvetlenséget rektorként, püspökként?

– Szemináriumi tanári tevékenységem sem szakadt el a mindennapi élettől. Ha találkozom régi tanítványaimmal, elmondják, várták a filozófiaórákat, mert tetszett nekik, hogy azokba mindig beleszőttem a napi lelkipásztori élményeimet, örömeimet, gondjaimat, így sokat megtudtak a papi életről. Emlékezetes élményem, amikor kijött hozzám öt-hat kispap Pilismarótra, akiknek Hegelről kellett beszámolniuk. Mielőtt elkezdtük volna a beszélgetést, kimentem a temetőbe megnézni, minden rendben van-e a temetéssel, amelyet négy órakor kellett tartanom. Délután egykor a sír még nem volt kiásva, a sírásó vidáman énekelt az üres pálinkásüveg mellett. Négy órakor hogy lesz ebből temetés? Kértem még két ásót a szomszédból, mondtam a fiúknak, hogy most előbb ki kell ásni a sírt. Közben leültünk a ravatalozó lépcsőjére, ott tartottunk filozófiaórát. Minden szakmát az alapoknál kell kezdeni, egy jó pap előbb sírt ás – emlegettük sokáig ezt a bölcsességet.

– Mit jelent püspök úr számára papnak lenni?

– A közelgő papszentelés előtt azon gondolkodom, mit fogok mondani az új papjaimnak. Mindig visszatér a gondolat, amit már néhány évvel ezelőtt mondtam: engedni, hogy belénk kapaszkodjanak az emberek. Az irgalmasság évében konkrétabban úgy fogalmaznám meg, mindig készen állni arra, hogy meghallgassuk az embereket, meghallgassuk a gondjaikat. Papnak lenni azt is jelenti, vállalni sok ember gondját, terhét, együttérzően segíteni őket.

– Milyen elképzelésekkel indult el a papi szolgálat útján, hogyan teltek az évek első állomáshelyein?

– 1966. június 19-én szenteltek pappá. Nagyon emelkedett, „röpködős” hangulatban voltam és szerettem volna minél hamarabb misézni. Délelőtt Esztergomban pappá szenteltek és délután Zebegényben el is mondtam az első misémet. Akkoriban helyezték oda plébánosnak Liska Zoltánt, aki egy bohém cserkészpap volt. El voltam bűvölve tőle, mert mindig jókedvű volt, viccelt, nagy hatással volt rám szabad lelkülete. Először Zuglóba kerültem, a Bosnyák térre, a szemináriumból jártam ki misézni, gyóntatni erre a hatalmas plébániára, ahol a mélyvízbe dobtak. Majd az első hivatalos kápláni helyem a kőbányai Szent László-templom volt. Sok kapcsolatom megmaradt ezekből az időkből, az egykori ministránsokkal ma is kapcsolatban vagyok. Olyan szociális körülmények között éltünk, hogy azt ma el sem lehet képzelni: vaskályha volt a szobában, a heverőből kiálltak a rugók, egy asztal, egy szék és egy könyvespolc volt a szoba berendezése. De fiatal voltam és vidám, nem sokat törődtem ezzel, két szép évet töltöttem el ott. Ekkor meghalt a nagymamám, így édesanyám egyedül maradt. A zebegényi plébános kérte a püspök urat, helyezzenek a közelbe. Így kerültem Szobra, ahol szintén egy nagyon szép évet töltöttem el. Robogóval gyakran átmehettem anyámhoz Zebegénybe. Ipolydamásdra is kijártam, a szobi plébánia filiájára. Karácsonykor nagy hóban gyalog mentem oda éjféli misére, még a határőr is megállított, mit keresek ott.

– További szolgálati helyein már plébánosként volt jelen, egy olyan korban, amikor az egyház keze még mindig meg volt kötve.

– 1970-ben áthelyeztek Márianosztrára, ahol plébános lettem és vihettem magammal édesanyámat is, hogy egymás gondját viseljük. Anyám főzött rám, orgonált a miséken, szép életünk volt ott is. Márianosztrán a templom a börtönudvaron van: a legjobb munkahely a településen a börtön volt, az ott dolgozók viszont nem járhattak a templomba. Nem csináltam belőle nagy problémát, háznál kereszteltem, eskettem, nagyokat kirándultunk a gyerekekkel. Az iskolaigazgató egyszer behívatott, azt mondta, elég értelmes vagyok, mondjam meg neki, ugye én sem hiszek abban a „hülyeségben”, hogy Isten létezik: mi modern emberek vagyunk, ezzel ugye csak bolondítják az embereket. „Ki látta az Istent?” – kérdezte. „Én is értelmesnek látom igazgatónőt, mégsem látom az eszét” – válaszoltam.

Egy alkalommal tűz ütött ki az erdőben és a hangosbemondóban meghallottam, hogy várják a férfiakat tüzet oltani. Amikor az igazgatónő meglátott lapáttal szaladni,  elengedte velem a nyolcadikos fiúkat. Attól fogva nem piszkált. Elkezdtünk járni a fiatalokkal a nagymarosi találkozókra is. Sokat kirándultunk a gyerekekkel, a rendőrök, fegyőrök figyeltek, de nem történt semmi baj, nem is gondoltam akkoriban arra, hogy a papok közül emiatt többen is vannak börtönben.

1976-ban helyezett át Lékai László bíboros Pilismarótra, ahol aztán huszonegy évet töltöttem, a Pilis lábánál, a Duna-parton. Egyre több időt tölthettem a gyerekekkel, evezős túrákat, kerékpártúrákat szerveztem nekik. A nyolcvanas években már az iskolai hittanórát is a templomban tartottam. 1990-ben újraindulhatott a cserkészet, bele is vetettem magam, 1997-ig az országos elnökség tagja voltam, táborokat szerveztem. A cserkészet iránti rajongás azóta is él bennem, a legnagyszerűbb pedagógiai rendszernek tartom: természetközeli, sportos, öntevékeny, vidám nevelés. Ott lehettem általa a fiatalok között és megélhettem, amit Mécs László írt egy versében: „e fiúkért valaki felelős”. Amikor őrségben voltam, ők aludtak és én imádkoztam értük. Az egész Dunakanyarból jártak már hozzám ifjúsági hittanra és a cserkészcsapatba. Jó volt a cserkészet által a természetben lenni. Emlékszem egy alkalomra, amikor ültem a fűben a breviáriummal és egy kismadár egyre közelebb jött hozzám, és én megbeszéltem vele a dolgokat…

– Aztán jött a rektori, majd a püspöki kinevezés. Hogyan fogadta?

– 1979-től tanítottam a szemináriumban, összesen huszonöt éven keresztül oktattam filozófiát. 1997-ben a belvárosi plébániára kerültem: ötvennégy éves voltam, azt hittem, onnan megyek majd nyugdíjba. Két év múlva hívatott Paskai László bíboros, hogy kinevezett rektornak a Hittudományi Főiskolára. Szomorúan hagytam ott a híveket, hiszen nem maradhattam a plébánián. Az egyik filozófiaóra után, 2000. április 2-án hívtak a nunciatúráról, be is mentem még aznap délelőtt a kis Suzukimmal. Rauber nuncius úr fogadott és közölte, hogy a Szentatya kinevezett esztergom-budapesti segédpüspöknek. Elővette a fiókból a gyűrűt. „Honnan tudja a Szentatya, hogy nekem ekkora ujjam van?” – kérdeztem. „A Vatikánban mindent tudnak” – válaszolta mosolyogva.

– Püspökként úttörő volt azon az úton, hogy a klerikusok mellett fontos a civilek, nős diakónusok, akolitusok, lektorok beavatása az egyházi életbe. Miért tartotta ezt fontosnak?

– Egyrészt mert a papnevelésben eltöltött éveimben egészen konkrét tapasztalatot szereztem a magyar papság helyzetéről, látom a drámai létszámcsökkenést: 2000-től 2016-ig a kispapok létszáma a felére csökkent. A teológián annak idején Gál Ferenctől – akinek nagyon hálás vagyok, mert kiegyensúlyozott, világos teológiai látásmódot adott át nekünk – megtudtuk, hogy az egyetemes papság gondolata akkor, a II. vatikáni zsinat idején hangsúlyt kapott. Attól kezdve foglalkoztatott, hogyan tudjuk ezt érvényre juttatni, hogyan tudunk kilépni a klerikális szemlélet béklyóiból.

Megyéspüspökként látom, hogy valamiképpen gondoskodni kell a közösségekről. Bosák Nándor püspöktől hallottam először az akolitusszolgálatról, majd elkezdtük Máriabesnyőn a képzést, és ma már évente 25-30 jelentkezőnk van. 250 körül van az egyházmegye akolitusainak a száma, nagyszerű, rátermett férfiak. Bevesszük őket a diakónusképzésbe is, amit az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyével, Füzes Ádámmal együtt, bíboros úr áldásával végzünk. Azzal még küszködöm, vajon mi a diakónusi szolgálat Isten által elgondolt karizmája. Van két börtönlelkészünk, van kórházlelkészi, drogprevenciós szolgálat – ezek mind szép diakónusi szolgálatok. Egyházközségeket is bíztam diakónusokra, de úgy érzem, nem ez a diakónusi szolgálat lényege, hanem inkább a szociális szolgálat, vagy akár az egyházmegyei sajtószolgálat. És itt vannak a Karitász-csoportjaink is, fantasztikus, amit tesznek: havonta több mázsa élelmiszert kapunk ingyen és osztunk szét, a közmunkaprogramba, a háztáji gazdálkodásba, helyi piacokba is belekezdtünk. A szociális otthonok vezetését is rábízhatjuk a civilekre: mindig arra kell figyelnünk, mit akar a Jóisten. Ott vannak ezek a nagyszerű emberek ezekre a feladatokra, csak meg kell szólítani őket.

– Püspökként sem vesztette el kapcsolatát a szegényekkel. Mit jelent a velük való találkozás?

– Zebegényben az ötvenes években nehéz volt az élet, a nagymamám, az édesanyám is özvegy volt, szegények voltunk. Jártunk az erdőre fát gyűjteni, megműveltük a kertet, volt kecskénk, megtanultam a napi munkát. Gimnazistáként két nyáron is a váci püspökségen voltam „konyhalány”, diákmunkát végeztem. Plébánosként, de még rektorként is néha azokat a ruhákat hordtam, amelyeket a titkárnő talált nekem a használtruha-szállítmányokban. Kimostuk, és örültem neki. Nem voltam elkényeztetve, ez az élmény segít jobban megérteni a szegényeket.

Az egyházmegyében találkozom a cigányság problémáival, látom a mérhetetlen nyomort. Ezt csak akkor lehet látni, ha az ember bemegy a putrikba. A kilátástalanság, a munkanélküliség, az iskolából való kimaradás… erre nem mondhatjuk, hogy „mi közünk hozzá?”. Nagyon fontos szempont a papi életünkben, hogy együtt tudjunk érezni az emberekkel, anyagi és szociális problémáikkal és az is fontos, hogy ne igényeljünk a magunk számára luxus dolgokat.

Sokan furcsállják, hogy Ferenc pápa nem jár a Castel Gandolfó-i rezidenciára. Több mint húsz éven át nem voltam szabadságon én sem. De az is igaz, hogy el vagyok kényeztetve: itt vagyok a Duna-parton, a Pilis, a Börzsöny lábánál, ki kívánhatna ennél szebbet! Ráadásul van egy püspöki birtokom: „kibéreltem” magamnak egy 20x20 centis területet, ahonnan rá lehet látni a Dunára.

– Ötven év tapasztalata alapján mit mondana a fiatal papoknak arról, hogyan lehet örömben megélni a papi szolgálatot?

– Gyerekkoromtól kezdve szeretem nézni a csillagokat. Néha csendes estéken most is felnézek rájuk, és visszasugárzik rám, mennyi gyönyörűség vesz körül. Ahogyan Ferenc pápa is tanítja, fontos észrevenni Isten irgalmas szeretetét – és megelégedve megköszönni mindent. Ezt tartom a döntő kérdésnek: irigykedem-e másokra, igényelek-e többet, panaszkodom-e állandóan amiatt, amim nincs, ahelyett, hogy észrevenném, mi mindent kapok.

Régi tervem, hogy ha nyugdíjas leszek és ráérek írni, akkor a hála teológiájáról írok majd. Amikor az ember a tudatára ébred annak, mennyi mindenért lehet hálás, akkor ott van benne az öröm, a béke. Ezt szeretném átadni másoknak is: ne mindig másokat irigyeljenek. Mint a gyerekek a tornasorban: ha mindig azokra nézünk, akik előttünk állnak, akkor elégedetlenek, nyugtalanok leszünk, de ha észrevesszük, hányan vannak alattunk, sokkal nehezebb körülmények között, akkor nem panaszkodunk.

Tudom, a Jóisten ajándéka, hogy ilyen természetet adott. Persze tudok dühös is lenni, ha becsapnak, vagy csalódnom kell, de gyorsan túl tudok lenni rajta. Ilyenkor elmondom Arany János Epilógusából, hogy „Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem. / Hiszen az útfélen itt-ott, / Egy kis virág nekem nyitott”. Ezt tartom az életfilozófiámnak.

– Ötven év papság után mire kéri imáiban a Jóistent?

– Egyre többször gondolok arra, hogy szépen tudjam átadni a püspöki szolgálatot: tudjam elengedni, tudjak félreállni. És arra is gondolok, hogyan készülök az Istenhez. Hetvenhárom éves vagyok. Fiatalon már a hatvan-hetven éves ember nagyon öregnek tűnt. „Ilyen öreg még sosem voltam, mint ma” – viccelődtem valamelyik nap, aztán arra gondoltam, hogy ilyen közel sem voltam még az elköltözéshez, mint ma. Úgy képzelem el az elkövetkezendő éveket, hogy átadom a szolgálatot, és tudok készülni a nagy találkozásra.

Az Irgalmasság Szent Éve 198.

Tizenharmadik elmélkedés

Jézus földi életének utolsó napjaiban, majd dicsőséges feltámadása után a földön töltött negyven nap alatt rendszeresen fölkereste apostolait. Megjelent néha másoknak is, de az igazi célja az volt, hogy az apostoli kollégium megmaradt tizenegy tagja lássa, hallja, érintse a feltámadt testét, mert nekik szavatolniuk kell a megtérők előtt, hogy érzékszerveikkel is tanúskodhatnak a feltámadt Test és a kereszten meghalt test azonosságában. Azt is vállalták, hogy ezt vérük ontásával is tanúsítják majd, amikor annak ideje elérkezik. Húsvét napjaitól kezdve már a Szentlélek titkos működése is meg-megjelent, amit követnie kellett megjelenésének is: „De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,1-8) Miután Jézus ezeket közölte velük, az Olajfák hegyéről fölment az égbe. „Erre az Olajfákról elnevezett hegyről, amely Jeruzsálemtől egy szombatnapi járásra van, visszatértek Jeruzsálembe. Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Alfeus fia, Jakab, a buzgó Simon, és Jakab testvére Júdás. Mindannyian egy szív, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt”(12-14) Az ima ereje arra ösztönözte Pétert, hogy elkezdje gyakorolni egyházfői hivatalát: „Testvérek, férfiak! Be kellett teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek Dávid szájával Júdásról, azok vezetőjéről jövendölt, akik elfogták Jézust. Közénk számított, a mi szolgálatunk jutott neki is részül. Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant, kettérepedt, és kifordultak a belei. Erről Jeruzsálem minden lakója tudomást szerzett, úgyhogy azt a telket az ő nevükön Hakeldamának, azaz Vérmezőnek nevezték el. Benne van ugyanis a Zsoltárok könyvében: Lakóhelyük váljék sivataggá, ne lakja senki sátrukat. És: Tisztségét kapja meg más’” (16-20) Péter tehát lezárja Júdás ügyét.Péter gyakorolja teljhatalmát, egyben kötelességét. Jézus tizenkét apostolt választott ki a kezdet kezdetén. Ezt a választást megismételte, amikor már rengetegen hallgatták és a meggyógyításukat kérték tőle: „Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint a pásztor nélküli juhok: elcsigázott és kimerült. Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, mondta akkor tanítványainak. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz’” (Mt 9,36-38) „Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget. A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, aztán testvére András, Zebedeus fia, Jakab és testvére János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos, Jakab, Alfeus fia és Tádé, a kánai Simon és  a karióti Júdás,aki később árulója lett”(Mt 10,1-4) A hivatását eljátszott Júdás helyett sürgősen utódot kellett keresni. Természetesen olyat, aki kisebb tanítványként velük együtt járt, szem és fültanúja volt Jézus minden cselekedetének: „Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki együtt tanúskodjék feltámadásáról. Kijelöltek hát kettőt: Józsefet, akit Barszabbásznak, vagy más néven Jusztusznak hívtak, és Mátyást. Majd imádkoztak: Uram, ki belelátsz mindenkinek a szívébe,mutasd meg, e kettő közül kire esik választásod, hogy átvegye az apostoli szolgálatban azt a helyet, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, hogy az őt megillető helyre jusson’.  Ezután sorsot vetettek. A sors Mátyásra esett, így a tizenegy apostolhoz sorolták” (21-26) Az Egyház jelöl, a Lélek választ.

Évközi 11. hét péntek

Évközi 11. hét péntek

A gonoszság által végzett tiszta munka, melyről a mai Olvasmányban olvasunk, megannyiszor megismétlődött – és sajnos, ki tudja, hányszor fog még megismétlődni – a történelem folyamán. Csakhogy nem lehet tökéletes munkát végezni: ahogy Jósába fogta Okoziás fiát, Joást, és titokban elrejtette őt a halálra szánt királyi gyermekek közül, úgy menekült meg a gyermek Jézus is Heródes mészárlása elől. S mindig támad egy apró repedés, nyugtalanító rés a bűn hibátlannak tűnő szövetén. A gonoszság sohasem tud teljes nyugalomra vezetni, a legalaposabb munkát is szorongás, félelem, a kísértő árnyak keltette rettegés követi. A lelkiismeretet sohasem sikerülhet teljesen elhomályosítani, elhallgattatni, legfeljebb új és új bűnökkel elaltatni, hangját elnyomni lehet.

Ugyanakkor azzal is szembesülnünk kell, hogy mindannyiunkban lakozik valami Atália, Heródes és a többi zsarnok lelkületéből. Tekintsünk csak magunkba: vajon nem kísértett meg bennünket is olykor-olykor a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb és jobb volna, ha bizonyos emberek, akik megnehezítik az életünket, akik akadályt jelentenek terveink valóra váltásában, egyszerre megszűnnének létezni? Bizony a szentek nem túlzott alázatból ragaszkodtak hozzá, hogy ők a legnagyobb bűnösök a világon, hanem annak pontos felismeréséből, hogy mi az, ami a sajátjuk, és mi az, amit az Úristen kegyelme hozott létre bennük.

Urunk Jézus, segíts bennünket annak belátásához, hogy kegyelmed nélkül teljes sötétségbe merülnénk, és a legnagyobb gaztettekre is képesek lennénk, egyszersmind mélyítsd el bennünk irgalmasságod művének felismerését, s nyisd meg szemünket és szívünket szabadító csodáidra.

 

BOLDOG SCHERER MÁRIA TERÉZIA

BOLDOG SCHERER MÁRIA TERÉZIA
 szűz, III. r., társ-rendalapító 
(1825-1888)

Svájcban született hétgyermekes család negyedik gyermekeként. Gyermekkorában „Meggen napsugarának” nevezték vidámsága miatt. A népiskola elvégzése után Luzernbe került betegápoló képző szakiskolába. Eleinte idegenkedett a betegápolói hivatástól, Isten kegyelme fokozatosan átalakította lelkületét. 1845-ben belépett a Florentini Teodóz kapucinus atya által alapított Keresztes Tanító Nővérek közé. 25 évesen már egy szegényház főnöknője lett, később Churban a kórház vezetője. A rend életében azonban 1856-ban nagy változás következett be. Püspöki határozattal kivált a rendből és Ingebohl városba költözött a Szent Keresztről nev. Irgalmas Nővérek új kongregációja, ennek Terézia lett az első általános főnöknője. Az új kongregáció nemcsak tanítással, hanem betegápolással, szegénygondozással, árvák nevelésével is foglalkozik. Szent Ferenc Reguláris III. Rendje szabályait követi. Mária Terézia anyát bátorság, tapintat, szeretetreméltóság, szervezési tehetség, olykor humor jellemezték. Nővéreit így bíztatta: „Isten jósága határtalan! Nem szabad elcsüggedni, hanem arra kell tekinteni, akitől minden erő származik.” Az alapító atya, P. Teodóz 1865-ben meghalt. Ekkor még inkább megnőtt Terézia anya felelőssége. 1887-ben előrehaladott gyomor- és májrákot állapítottak meg nála. 1888. jún. 16-án halt meg hosszú szenvedés után. „Mennyország, mennyország!” – voltak utolsó szavai. Halálakor 442 házban közel 1700 fogadalmas nővér működött, ezek száma a boldoggá avatás évében, 1995-ben kb. 5600. Hazánkban a Keresztes Nővérek központi háza Pilisborosjenőn van, a nővérek száma 107. Terézia anyát II. János Pál pápa avatta boldoggá 1995. okt. 29-én.

„Alapítóink a kor kívánalmaiban, szükségleteiben Isten hívó szavát ismerték fel. Az O mindenhatóságába és atyai jóságába vetett határtalan bizalommal nyitottak voltak minden emberi ínséggel szemben, bátrak az önfeláldozásban és kitartók a hűségben. Életük számunkra ösztönzés és példa Krisztus követésének útján.”

A Nővérek Életrendje. Részlet.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Teréziát arra indítottad, hogy a betegek és szegények gondozására s az ifjúság nevelésére a Keresztes Nővérek új ágának társalapítója legyen; add, hogy példájára mi is új lelkesedéssel haladjunk a Krisztus követése útján. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Nyugat és Kelet spirituális gazdagsága - Ferenc pápa beszéde a ROACO-hoz

Ferenc pápa hamarosan Örményországba zarándokol 

Június 16-án, csütörtökön délelőtt Ferenc pápa fogadta a Keleti Egyházakat Segítő Mű (ROACO) éves ülésének résztvevőit, élükön Leonardo Sandri bíborossal, a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusával. A pápa imáikat kérte, emlékeztetve rá, hogy június 24-e és 26-a között zarándoklatot tesz Örményországban, az első nemzet földjén, amely befogadta Jézus evangéliumát.

A ROACO tanúskodik a pápa és a Szentszék gondoskodásáról

A Szentatya megköszönte a plenáris ülés résztvevőinek buzgóságukat, amellyel küldetésüket végzik a keleti egyházak hívei körében. Munkájukban részt vesznek a pápai képviseletek Jeruzsálemben, Libanonban, Szíriában, Irakban, Jordániában és Ukrajnában. Elkísérik a helyi egyházak és népek életét, tanúskodnak a pápa és a Szentszék közelségéről találkozók, valamint a konkrét szeretet gesztusai révén, együttműködve a Római Kúria szerveivel.

A ferencesek évszázadok óta a szent helyek őrzői

A pápa köszöntötte P. Francesco Patton szentföldi kusztoszt, aki a közelmúltban lépett Pierbattista Pizzaballa atya helyébe. Egyben elismerését fejezte ki minden ferences szerzetesnek, mivel rendjük már évszázadok óta biztosítja a szent helyek és szentélyek fenntartását, részben a nagypénteki gyűjtésnek köszönhetően is, amelyet Boldog VI. Pál szerencsés kezdeményezésére minden évben megrendeznek. A pápa reméli, hogy sokak nagylelkű segítségével véghez viszik a Születés bazilika és a Szent Sír kápolna restaurálását.

Tisztítsuk meg az egyház arcát a bűn „lerakódásaitól”

A pápa utalt rá, hogy a betlehemi restaurálás során a templomhajó egyik mozaikkal díszített falán napvilágra került egy hetedik angyal, amely másik hattal együtt egyfajta körmenetben halad a hely felé, ahol a megtestesült Ige születésének misztériumára emlékezünk. Ehhez hasonlóan különféle problémák, bűnök következményeként egyházi közösségeink arcát is beboríthatják „lerakódások”. A ROACO tagjainak munkáját mindig vezérelje az a bizonyosság, hogy az anyagi és erkölcsi lerakódások, a háború, az erőszak és az üldöztetés által okozott könnyek és vér áthatolhatatlannak tűnő fedőrétege alatt is egy ragyogó arc található, mint a mozaik angyal esetében. Mindnyájan működjenek közre ebben a restaurálásban, hogy az egyház arca láthatóan visszatükrözze a megtestesült Ige, Krisztus világosságát. Ő a mi békénk és kopogtat szívünk ajtaján a Közel-keleten, Indiában vagy Ukrajnában. A pápa utalt rá, hogy áprilisban rendkívüli gyűjtést kezdeményezett az európai egyházak körében Ukrajna számára.

Megosztottság nélkül tegyenek tanúságot az egyetlen Üdvözítőről

A plenáris ülés résztvevői ezekben a napokban, az Indiában, Kerala állam határain kívül jelen lévő szír-malabár és szír-malankár egyházak témájával foglalkoznak. A pápa annak a kívánságának adott hangot, hogy elődei útmutatásainak megfelelően, mindenki jogának tiszteletben tartásával, a megosztottság lelkülete nélkül haladjanak előre a megbeszélések, elősegítve a szeretetközösséget, tanúságot téve az egyetlen Üdvözítőről, Jézus Krisztusról.

Ennek a szeretetközösségnek a világ minden részén, ahol latin és keleti szertartású katolikusok együtt élnek, szüksége van Nyugat és Kelet spirituális gazdagságára, amelyből meríthetnek a papok, szerzetesek, szerzetesnők és lelkipásztori kisegítők, ahogy Szent II. János Pál megállapította Orientale Lumen k. apostoli levelében „Nyugat szavainak szükségük van Kelet szavaira, hogy az Isten igéje egyre jobban tárja fel a maga kifürkészhetetlen gazdagságát. A mi szavaink örökre találkoznak majd a mennyei Jeruzsálemben, de azt kérjük, és azt akarjuk, hogy ezt a találkozást már most elővételezzük a szent Egyházban, amely még úton van Isten Országának teljessége felé” (28).

Az Irgalmasság Szent Éve 197.

Tizenkettedik elmélkedés

„Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: Békesség nektek! E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad. A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: Láttuk az Urat!” (Jn 20,19-25) Tamás menteni akarta hitetlenségét, ezért felsorolta, amit hallott: Én is mindezt tapasztalni akarom! Jézus egy hét múlva ismét megjelent nekik. Tamás is ott volt. Jézus neki is megmutatta bizonyítékait: Az oldalsebet és csuklóit. Erre Tamás boldog szóval tett hitvallást. Jézus ezért nem dicsérte meg. Hogyan várja majd el, hogy neki higgyenek, ha ő tíz társának nem hitt.’ Jézus csak ennyit mondott: Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (29) János még beszámol a Genezáreti tó melletti találkozásról. Péternek háromszor kellett megvallania, hogy szereti Jézust, jobban, mint ezek. (Jn 21,15-17) Jézus pedig örökre rábízta egyetlen Egyházát, amit alapított. Úgy, ahogy Atyja bízta rá, majd Ő a Szentlélekre. .Jézus földi életének utolsó napjaiban, majd dicsőséges feltámadása után a földön töltött negyven nap alatt rendszeresen fölkereste apostolait. Megjelent néha másoknak is, de az igazi célja az volt, hogy az apostoli kollégium megmaradt tizenegy tagja lássa, hallja, érintse a feltámadt testét, mert nekik szavatolniuk kell a megtérők előtt, hogy érzékszerveikkel is tanúskodhatnak a feltámadt Test és a kereszten meghalt test azonosságában. Azt is vállalták, hogy ezt vérük ontásával is tanúsítják majd, amikor annak ideje elérkezik. Húsvét napjaitól kezdve már a Szentlélek titkos működése is meg-megjelent, amit követnie kellett megjelenésének is: „De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,1-8) Miután Jézus ezeket közölte velük, az Olajfák hegyéről fölment az égbe. „Erre az Olajfákról elnevezett hegyről, amely Jeruzsálemtől egy szombatnapi járásra van, visszatértek Jeruzsálembe. Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Alfeus fia, Jakab, a buzgó Simon, és Jakab testvére Júdás. Mindannyian egy szív, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt”(12-14) Az ima ereje arra ösztönözte Pétert, hogy elkezdje gyakorolni egyházfői hivatalát: „Testvérek, férfiak! Be kellett teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek Dávid szájával Júdásról, azok vezetőjéről jövendölt, akik elfogták Jézust. Közénk számított, a mi szolgálatunk jutott neki is részül. Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant, kettérepedt, és kifordultak a belei. Erről Jeruzsálem minden lakója tudomást szerzett, úgyhogy azt a telket az ő nevükön Hakeldamának, azaz Vérmezőnek nevezték el. Benne van ugyanis a Zsoltárok könyvében: Lakóhelyük váljék sivataggá, ne lakja senki sátrukat. És: Tisztségét kapja meg más’” (16-20) Péter tehát lezárja Júdás ügyét.

Évközi 11. hét csütörtök

Évközi 11. hét csütörtök

A prófétai lelkek legjellemzőbb sajátja, hogy nem félnek a hatalmasoktól. Nem mintha mentesek lennének a szorongástól, az átvirrasztott éjszakák sötét riadalmától, s nem ismernék a bizonytalan jövő elnyeléssel fenyegető örvényeit. Nem mintha nem lenne tapasztalatuk az emberi szeretet édes bilincseiről. Éppen ellenkezőleg: ők tudják csak igazán, mibe kerül valóban szeretni, a végsőkig, az üdvösségig menően felvállalva azt, aki mellett elkötelezték magukat. Ám tudják azt is, hogy semmi sem menthető meg az örök életre, ami nem Istenben van, és semmi sem igazi és valóságos, ha hazudni kényszerít. Ezért készek a legszebb és legdrágább szeretetkapcsolatot is feláldozni, ha az igazság útján való haladásukban akadályt jelentenek. A próféták tehát nem minden kötöttségtől szabadulni akaró, öntörvényű agglegények, hanem Isten szerelmesei, akik magukat feledve csak őt keresik, s minden emberi félelmen úrrá tudjanak lenni az egyetlen és üdvös félelem, az istenfélelem által. mely világosságot, tisztánlátást ad nekik, amellyel az ember az igazságot minden elé képes helyezni.

Mi is megkaptuk ugyanezt a természetfölötti életet és hitet, s ha nem elégszünk meg azzal, hogy külsőnket csinosítsuk, izmainkat fejlesszük és tehetségünket kamatoztassuk, hanem ezt a legfontosabb talentumunkat, az Igazság ismeretét és a hozzá való ragaszkodást kiműveljük lelkünkben, mi is megkapjuk azt az adományt, hogy félelem nélkül élhetünk.

Illés, Elizeus és a többi próféta példája által serkentsd fel bennünk, Urunk, a vágyat a Neked átadott élet után, hogy Szentlelked egyre szabadabban működjék bennünk és általunk, míg csak az isteni szeretet misztériumának forgószele egészen magával nem ragad minket.

 

KILIKIAI SZENT DULA

Szent Dula 

vértanú

Szentünk Kilikiában született. Igaz és istenfélő ember volt. Az emberek tanúsága szerint ilyen életet élt és igyekezett megtartani az igazságot. Maxim helytartónak jelentették a keresztényüldözések idején, hogy Dula keresztény. A helytartó kihallgatás után börtönbe záratta és megkínoztatta. Ütötték, megtüzesített rostélyon sütögették, éles vasakkal szaggatták testét, összetörték állat és lábszárait. Ezektől a kínoktól meghalt a Tarzusba vezető úton, ahova azért vitték, hogy újabb kínoknak vessék alá. Meghalt a IV. században.

Pappá szentelése 65. évfordulóját ünnepli XVI. Benedek emeritus pápa június végén

XVI. Benedek emeritus pápa június 28-án ünnepli pappá szentelése 65. évfordulóját az Apostoli Palota Kelemen termében Ferenc pápa jelenlétében – adta hírül június 14-én a Joseph Ratzinger Vatikáni Alapítvány.

„Nem uralkodni akarunk rajtatok hiteteken keresztül, hanem inkább örömötökben szeretnénk közreműködni” – Pál apostol második korintusi levele első fejezetének huszonnegyedik verse állt az 1951. június 29-én felszentelt Joseph Ratzinger újmisés szentképén mint papi jelmondata. Michael von Faulhaber müncheni bíboros érsek szentelte pappá az akkor huszonnégy éves tehetséges fiatalembert.

A tervezett június végi ünnepségen XVI. Benedeket megajándékozzák egy emlékkönyvvel, amelyet erre az alkalomra írt visszaemlékezésekből, értekezésekből állítanak össze.

„Több mint negyvenen voltunk kandidátusok, szentelendők, akiket egyenként szólítottak ki a szentelés során, és amire az »adsum«, »itt vagyok« választ adtuk. Abban a pillanatban, amikor az idős érsek a kezeit a szentelés során a fejemre tette, egy madárka, talán egy pacsirta szállt fel a főoltárról, és örömteli énekbe fogott. Olyan volt ez számomra, mintha azt mondta volna: »Jól van, menj tovább az igaz úton!« – írja Ratzinger bíboros emlékirataiban. Vele együtt szentelték fel bátyját, Georgot is.

A pappá szentelésük 65. évfordulóját megért pápák közt van XIII. Leó, aki 1902-ben ünnepelte jubileumát.

Az Irgalmasság Szent Éve 196.

Tizenegyedik elmélkedés

Amikor a családban gyermek születik, nagy az öröm. Az öröm egyik oka az, amit Istenatyánk a teremtéssel el akart érni: a teremtett világ legkedvesebb rétege az emberiség. Benne a szellem és a mérhetetlen anyagvilág egy lényegben él. A férfi és a női természet lényegében ugyanaz: szellemi lélek és anyagi test, de együtt a kettő két külön világ. Isten úgy akarta, hogy az emberi faj két gyönyörű testéből, lelkéből újabb változat létesüljön. Ezt a kombinációt teljességgel a Teremtő irányítja. Az igazi újdonság a lélek és a személyiség teremtése, majd a test és a lélek egyesítése az igazi remekmű. A szülők gyönyörködve fedezik fel a saját vonásaikat, később tulajdonságaikat is. Isten pedig, a legfőbb tervező, látja a család csodálatos vonalát, és a legtisztábban tud örülni. Négyezer éve kezdte Isten kialakítani Ábrahám vérvonalát, adta rá áldását, és egy szeplőtelen lélek a remek testben készen állt befogadni a Szentlélek teremtő erejét: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni”(Lk 1,35) Mária anyai teste az ősszülők romlatlan erejét és szépségét hordja, az apai erővonalat a Teremtő Lélek örök szellemi ereje ajándékozza. Jézus harminc évesen, alkalmazkodva Ábrahám népének jogszokásaihoz, bejelenti, hogy megkezdi küldetését, nyilvános messiási működését. Ennek a bejelentése a nála hat hónappal idősebb rokon fiú, Zakariás pap és a Mária rokonságából született idős Erzsébet asszony fia, Keresztelő János feladata. Ő is pontosan harminc évesen kezdi hirdetni a Jordán partján Izajás próféta beszédei alapján: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”(Lk 3,4)János természetesen nem szentségi keresztséget hirdetett: „Én csak vízzel keresztellek benneteket. De jön nálam erősebb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni. Szórólapátja már a kezében, hogy rendet teremtsen szérűjén. A búzát csűrökbe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzzel elégesse” (Lk 3,16-17) „Ekkor történt, hogy amikor már az egész nép megkeresztelkedett, és Jézus is felvette a keresztséget, és amikor imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek galamb alakjában leszállt rá. Szózat is hallatszott az égből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (21-22) A Lélek ettől kezdve vele működött„Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: Békesség nektek! E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad. A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: Láttuk az Urat!” (Jn 20,19-25) Tamás menteni akarta hitetlenségét, ezért felsorolta, amit hallott: Én is mindezt tapasztalni akarom! Jézus egy hét múlva ismét megjelent nekik. Tamás is ott volt. Jézus neki is megmutatta bizonyítékait: Az oldalsebet és csuklóit. Erre Tamás boldog szóval tett hitvallást. Jézus ezért nem dicsérte meg. Hogyan várja majd el, hogy neki higgyenek, ha ő tíz társának nem hitt.’ Jézus csak ennyit mondott: Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (29) János még beszámol a Genezáreti tó melletti találkozásról. Péternek háromszor kellett megvallania, hogy szereti Jézust, jobban, mint ezek. (Jn 21,15-17) Jézus pedig örökre rábízta egyetlen Egyházát, amit alapított. Úgy, ahogy Atyja bízta rá, majd Ő a Szentlélekre.

Évközi 11. hét Szerda

Évközi 11. hét Szerda
2 Kir 2,1.6-14; Mt 6,1-6,16-18
„Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked ”

Jézus a vallásos élet három féle kiváló eszközéről beszél, amit üdvösségünk céljából alkalmazhatunk. Kell is élni velük, de csak akkor lesznek Isten előtt kedvesek, jutalomra méltók, ha jó szándékkal, vagyis Isten kedvéért végezzük őket. Alamizsna. Jön egy rászoruló, és segítséget kér. Adhatok neki keveset, vagy bőségesen a magam vagyonából mert jó a szívem, megsajnálom, vagy azért, hogy ő és főleg mások, lássák, ki vagyok én. De adhatok azért is, hogy Istennek a kedvében járjak. Az első két változat természetes szándék, jutalma is természetes. A harmadik természetfeletti szándék, jutalma is égi. Isten látja, nem is felejti el. Imádság. Beszélgetés Istennel. A beszélgetés emberi síkon is érték. Ha okosan, jóindulattal beszélek, beszélgetek, az is érték, természetes érték. Ha Urammal, Istenemmel beszélgetek, hogy Őt imádjam, Tőle nyerjek útbaigazítást az életemhez, és jó a szándékom, hogy ezt az Ő dicsőségére teszem, a jutalmam természetfeletti lesz. Meg is kapom. Ha feltűnni akarok vele, akkor nem lesz érdemszerző Böjt. Lehet koplalni, mert fogyni szeretnék, vagy, mert nincs ennivalóm. Ettől a böjt nem érték Istennél. Ám, ha megtagadom gyomromtól a finom falatokat, hogy Istennek tetsző dolgot műveljek, tudjak adni másnak valamit, nem tetszelgek vele más előtt, megkapom érte a jutalmamat. A jó szándék teszi jóvá az alamizsnát, az imádságot és a böjtöt. A keresztények körében mindig nagy értéknek számított az alamizsna, az imádság és a böjt. Fontos eszközök voltak az egyén lelkülete szempontjából, de a közösségek is nagy lelki hasznot húzhattak abból, ha a tagjai ezt a három aszketikus eszközt a maguk életében szorgalmasan gyakorolták. Tulajdonképpen egyiknek sincs önmagában rendkívüli értéke. Az igazi értékük abban áll, hogy nem magamutogatás a cél az alkalmazásukban, hanem a jó szándék a forrásuk. Ha azért gyakorlom eme eszközöket, mert Istennek akarok tetszeni, és másoknak szeretnék kegyelmet nyerni, akkor bőséges a magam haszna is. „Isten, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.”(4)

SZENT ELIZEUS PRÓFÉTA

Szent Elizeus (Éliás)

próféta. 

Illés próféta tanítványa és utóda volt. Illés elragadtatása után ő örökölte Illés palástját, és ezzel próféta szellemét és csodatevő erejét. †

Kr.e. ~740. 

A Hittani Kongregáció dokumentuma a hierarchikus és karizmatikus egyházról

Március 14-én hagyta jóvá a pápa a dokumentumot 

Június 14-én kedden délben mutatták be a Szentszék sajtótermében a Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia, az Egyház megfiatalodik kezdetű dokumentumát, melyet Ludwig Müller bíboros-prefektus és Luis Ladaria érsek-titkár látott el kézjegyével a Hittani Kongregáció részéről. Az egyház hierarchikus és karizmatikus jellegét és egymáshoz való viszonyát bemutató dokumentumot Ferenc pápa március 14-én hagyta jóvá és így a dekrétum maga március 15-i keltezésű. Kedden délben Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és Marc Ouellet bíboros, a Püspöki Kongregáció prefektusa, valamint Piero Coda prelátus, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja mutatták be az új dokumentumot a sajtó képviselőinek, María del Carmen Aparicio Valls, a Gergely egyetemen professzorasszonyának a tanúságtételével. A „Iuvenescit Ecclesia” dokumentum a püspököket szólítja meg, de természetesen rajtuk keresztül az egész egyházat és alapvető kérdésként a hierarchikus és karizmatikus adományok kapcsolatát elemzi, melyek az egyház életét és küldetését szolgálják.

Harmonikus és egymást kiegészítő kapcsolat, a főpásztor iránti engedelmességgel

A „Iuvenescit Ecclesia” dokumentum teológiai, nem pedig pasztorális-gyakorlati megközelítését adja azoknak a kérdéseknek, melyek az egyházi intézmények és az új egyházi mozgalmak, társulatok kapcsolatából erednek. A dokumentum hangsúlyozza a hierarchia és a karizma harmonikus egymáshoz kapcsolódását és egymást kiegészítő jellegét, amennyiben „a karizmák rendezett és termékeny részvétele az egyház közösségében” nem hatalmazza fel őket arra, hogy „kivonják magukat az egyházi hierarchia iránti engedelmességből, továbbá jogcímet sem ad nekik önálló szolgálatra”. „Az egyház élete és missziós küldetése számára elengedhetetlen fontosságú adományoknak, vagyis a hiteles karizmáknak tehát tekintetbe kell venniük az egyház missziós nyitottságát, a pásztorok és az egyház benső élete iránti szükséges engedelmességgel együtt”.

Ne állítsuk szembe a hivatalos egyházat a szeretet egyházával

A karizmáknak a szembeállítása vagy éppen egymás mellé helyezése a hierarchikus adományokkal szemben azonban tévedés lenne. Nem szabad ugyanis szembeállítani a hivatalos egyházat a szeretet egyházával, mert „az egyházban a lényeges intézmények karizmatikusak”, másfelől pedig a „karizmáknak hivatalos jelleget kell ölteniük, hogy következetesek és folyamatosak legyenek”. Ilyen módon mindkét szemlélet együtt halad, hogy „közösen jelenítsék meg Krisztus misztériumát és üdvözítő művét a világban”.

A karizmatikus jelleg soha ne hiányozzon az egyházban, de szükséges az egyházi érettség is

Az új egyházi valóságoknak egy bizonyos „egyházi érettségre” kell eljutniuk, mely magába foglalja „a teljes értékelésüket és az egyházba való beilleszkedésüket, mindig közösségben a püspökökkel és figyelemmel az útmutatásaik iránt”. Az új egyházi valóságoknak létezése „az egyház szívét örömmel és hálaadással tölti el”, de ugyanakkor arra kéri őket, hogy „pozitív kapcsolatokat építsenek ki az összes többi adománnyal”, melyek jelen vannak az egyház életében, azzal a céllal, hogy azok „nagylelkű támogatást kapjanak és a püspökök atyai éberséggel kísérjék őket, hogy együtt osztozzanak az egyház javaiban és evangelizáló küldetésében”.

A hiteles karizmák megkülönböztetésének a jegyei

De hogyan lehet felismerni a hiteles karizmatikus adományt? – teszi fel a kérdést a Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia kezdetű dokumentuma. Válaszként a megkülönböztetésre utal, mely az egyházi hatóság illetékessége, a következő sajátos szempontok szerint: a szentség eszközeként szolgálni az egyházban, elköteleződni az evangélium missziós hirdetésében, a teljes katolikus hitet megvallani, az egész egyházzal való tényleges tanúságtétel, becsületes készséggel elfogadni hittani és pasztorális tanításait, elismerni és megbecsülni az egyház más karizmatikus jelenségeit, alázattal elfogadni a megkülönböztetés nehéz pillanatait, lelki gyümölcsöket teremni, mint a szeretet, béke, öröm és emberség, tekintettel lenni az evangelizálás társadalmi dimenziójára és végül tudatában lenni annak a ténynek, hogy a „társadalom leginkább elhagyatott tagjai iránti elkötelezettség nem hiányozhat egy hiteles egyházi valóság életéből”.

Kánonjog szerinti hivatalos elismerés

Az említett megkülönböztetésen túl a Hittani Kongregáció új dokumentuma két alapvető szempontot jelöl meg, melyeket figyelembe kell venni az új egyházi valóságok jogi elismerésekor, a kánonjog által meghatározott normák szerint. Az első szerint „tekintettel kell lenni az egyes egyházi közösségek karizmatikus sajátosságára”, hogy „elkerüljük a jogi kényszerítést és ne gyötörjük halálra az újdonságot”. A másik szempont pedig az alapvető egyházi rendszert érinti, vagyis elő kell segíteni, hogy „a karizmatikus adományok ténylegesen beilleszkedjenek az egyház életébe, elkerülve annak a veszélyét, hogy azokat párhuzamos valóságként értelmezzük, a hierarchikus adományok rendjére való hivatkozás nélkül”.

Az egyetemes és a helyi egyház közötti kapcsolat elengedhetetlen feltétel

A Hittani Kongregáció új dokumentuma nyilvánvalóvá teszi, hogy a hierarchikus és karizmatikus adományok kapcsolatának tekintettel kell lennie az egyetemes és a helyi egyház közötti elengedhetetlen és alkotó jellegű kapcsolatra. Ez azt jelenti, hogy a karizmák az egész egyház javára születtek, de benső lényegüknél fogva egy konkrét egyházmegye szolgálatában kell megvalósulniuk. Ezen túlmenően ezek a karizmák annak a hiteles jelentőséget jelentik, hogy mindenki élhesse és gyarapíthassa a saját keresztény hivatását, akár házasság, papi nőtlenség vagy felszentelt szolga minőségében. Az Istennek szentelt élet is az egyház karizmatikus dimenziójába illeszkedik, mert a lelkiség egy jelentős erőforrássá válhat akár a világi hívek, akár a papság számára, mindkettőt segítve abban, hogy saját konkrét hivatását megélje.

Tekintsünk Mária példájára

A Hittani Kongregáció Iuvenescit Ecclesia kezdetű dokumentuma végül arra hívja az olvasót, hogy „tekintsen Máriára, az Egyház Anyjára, a Szentlélek kezdeményezései iránti teljes engedelmesség és a fénylő alázat példájára”. Közbenjárása adja, hogy a „Lélek által a hívek között bőségesen osztott adományt engedelmesen befogadják és hogy az gyümölcsöt hozzon az egyház és az egész világ javára”.

Az Irgalmasság Szent Éve 195.

Tizedik elmélkedés

Négyezer évvel ezelőtt nagyot változott a világ. Az emberek mind bálványimádók voltak. Az egész emberiség behódolt Isten ellenségének, Lucifernek a bukott angyalnak és társainak. Madách Imre, igen meglátta az ősszülők bűnének veszedelmét: Isten sok éves teremtő tevékenysége után végre elkészült a szeretet csodálatos műve. Isten sárból és napsugárból megalkotta az embert. Boldog volt, hogy a végtelen kincsét, istenségét odaajándékozhatta az isteni szüléssel szült Fiának, majd a mérhetetlen közös kincset ketten tovább ajándékozhatták a harmadik Isteni Személynek, a Szentléleknek. Madách talán készakarva nem magyarázza ezt hatalmas művében. Az is lehet, hogy nekem kellene újból elolvasnom Az ember tragédiája című művét. Miért? Mert a pöffeszkedő sátán hiába lesett hibát keresve. Amikor az Úr az elkészült művét, a látható világot bemutatta Ádámnak, neki ajándékozta a dúsan termő földet: „Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog. Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá” (Ter 1,26-28a) A sátán nem kapott semmit. Pimaszságára utal a költő, amikor az élet fájára és a jó és rossz tudás fájára néz és szónokol: „Fukar kezekkel mérsz, de hát nagy Úr vagy! Hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni” (Madách Imre: Az ember tragédiája) Négyezer éve ilyen mélyre süllyedt az emberiség. Bálványimádással csúfította el Isten szép világát. Négyezer éve újra szólt az Isten:„Az atya teremtette, a Fiú megváltja, a Szentlélek megszenteli a világot”Húsvét hajnalán megszületett a boldog hír Jeruzsálem hívő népének: Az Úr feltámadt! Igen, valóban feltámadt! És szaporodtak az ujjongó élmények: „ A hét első napjának hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. Hirtelen nagy földrengés támadt. Az Úr angyala ugyanis leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Tekintete olyan volt, mint a villám, öltözete meg, mint a hó. Az őrök remegtek tőle való félelmükben s csaknem halálra váltak. Az angyal azonban felszólította az asszonyokat: Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, ahogy előre megmondta. Gyertek, nézzétek meg a helyet, ahol nyugodott! Aztán siessetek, vigyétek hírül tanítványainak: Feltámadt a halálból, előttetek megy Galileába. Ott viszontlátjátok. Íme, tudtotokra adtam” (Mt 28,1-7) Márk hasonlóan ír a Jézust keresőkről: „Egymás közt így beszélgettek:Ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől? De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, jóllehet igen nagy volt. Amint bementek a sírba, jobbról egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült (Mk 16,3-5) Így ír Lukács is, csak megemlíti, hogy az apostolok „csak üres fecsegésnek tartották” (Lk 24,11) János megemlíti, hogy Mária Magdolna az üres sírhoz hívja Pétert és Jánost, majd amikor ők elmentek, a háta mögött álló Jézust a hangjáról megismerve boldogan köszönti őt. (Jn20,1-18)—Az ellenség viszont így reagált az őrök hivatalos jelentésére: „Azt határozták, hogy adnak egy csomó pénzt a katonáknak, és meghagyták nekik: Mondjátok, hogy éjnek idején, míg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai és ellopták. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi megnyugtatjuk és kimentünk benneteket. Azok elfogadták a pénzt, és úgy jártak el, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig elterjedt a zsidók közt” (Mt 28,13-15)

Évközi 11. hét kedd

Évközi 11. hét kedd

Isten veszi észre Ácháb bűnbánatát, nem Illés, szinte siet megosztani örömét, hiszen az Úr és az ő angyalai számára minden megtérés öröm. Sajnos, mi, emberek nem mindig vagyunk így vele. Ahogy Jónás próféta Ninivében, úgy sokan a keresztények közül is alig várják, hogy meglássák a bűnösök végső bukását, megszégyenülését, pusztulását.

Az igazi szentség ott kezdődik, amikor szívből tudunk örülni mások bűnbánatának, illetve őszintén tudunk imádkozni megtérésükért. Lisieux-i Szent Teréz csupán egyetlen jelet kért az Úristentől, hogy hallgassa meg a halálra ítélt rablógyilkos, Pransini megtéréséért mondott imádságát, s a jelet meg is kapta: az elítélt a kivégzése előtti utolsó pillanatban megcsókolta a feléje nyújtott feszületet. Ez is egyfajta anyaság: a mennyek országa számára szülni lelkeket. Ezt élte át Szent Pál, mikor azt írta: „A szülés kínjait szenvedem értetek.” S ez valósul meg az őszinte ellenségszeretetben is, amelyről a mai Evangéliumban hallunk.

Urunk, Jézus Krisztus, aki kereszthalálodat ellenségeidért, a világ minden bűnöséért ajánlottad fel áldozatul, taníts meg minket arra a leckére, melyet Illésnek is meg kellett tanulnia. Ne engedd, hogy megelégedjünk annak tudatával, hogy mi a kiválasztottak közé tartozunk, hanem szítsd fel bennünk kegyelmeddel a vágyat a bűnösök megtérésére, s add, hogy őszinte bűnbánatuk láttán együtt örvendezzünk Veled és Általad az Atyával.

 

BURGUNDI SZENT KLOTILD

Szent Klotild

özvegy. 

Burgundi király katolikus árvája volt, és a pogány Klodvig frank király felesége lett. Férje hallani sem akart a megkeresztelkedésről, csak az alemannok elleni zülpichi győzelem törte meg. Ez előtt ugyanis Klodvig feleségének, Klotildnak az Istenétől kért segítséget a veszélyes küzdelemhez. A király megkeresztelését 3000 frank nemes megkeresztelése követte. Sokat szenvedett gyermekei halála és viszálykodása miatt. Sokat imádkozott és virrasztott. †545. A párizsi Panteonban van eltemetve.