BOLDOG DUNS SCOTUS JÁNOS

BOLDOG DUNS SCOTUS JÁNOS

 egyháztanító 

(kb. 1265-1308) 

 
Skóciában született. Kb. 15 éves korában lép be a Ferenc-rendbe, 1291- ben szentelik pappá. Tanulmányait Oxfordban, majd Párizsban végzi, ahol 1296 óta tanít. 1303-ban el kell hagynia Párizst, mert nem írta alá Szép Fülöp zsinathoz szóló fellebbezését VIII. Bonifác pápa ellen. 1304-ben visszatér Párizsba. 1308-ban Kölnbe helyezik, ahol pár hónapos tanárkodás után meghal. Sírját évszázadokon keresztül nagy tiszteletben tartják. II. János Pál 1993-ban avatja boldoggá.
Legjellemzobb tanításai:
Filozófiájában a létnek, erkölcstanában az akaratnak, teológiájában a szeretetnek adja az elsobbséget. Az örök boldogság mibenlétét Szent Tamással ellentétben nem Isten értelmi szemlélésében, hanem az Istennel szeretetben való egyesülésben látja. Egyes tanításai, mint pl. Krisztus primátusságáról (akkor is megtestesült volna, ha Ádám nem vétkezik), profétikus jelleguek. Hasonlóképpen a Szeplotelen Fogantatásról szóló tanítás. A hittudósok közül szinte egyedül hirdette ezt a tant a XIII. század végén. Érdeme, hogy elhárította az akadályt a dogma elfogadása elol s olyan érveket hozott bizonyítására, melyek örök érvényuek. 1305-ben a párizsi egyetemen nyilvános vita során megcáfolt 200 ellenvetést a tan ellen olyan elmeéllel, hogy akkor nevezték el „doctor subtilis”- nek, éleselméju hittudósnak - másik elnevezése: doctor marianus: Mária hittudósa. A fényesen sikerült bizonyítás után a párizsi egyetem azonnal elfogadta a Szeplotelen Fogantatás tanát, s ünnepét már 50 év múlva megünnepelte. A hagyomány szerint a vita elott Scotus a Szuz Mária szobor felé fordulva mondta: „Tégy méltóvá engem a te dícséretedre, Szentséges Szuz, adj erot ellenségeiddel szemben!” A Ferenc-rendben, Kölnben, Nólában századok óta boldogként tisztelik. Ezt a tiszteletet hagyta jóvá 1993-ban II. János Pál.
„Mindazon szerzetesrendek körül, melyek a XIV. század elején harcra keltek a mi szuz Anyánk Szeplotelen Fogantatásáért, kitunik Szent Ferenc rendje, mert a Scotus által kibontott zászló alatt mindenkinél jobban védelmére keltek e tannak; amiért a következo századokban annyi üldözést kellett szenvedniök, annyi vitát megküzdeniök, hogy eltekintve egyéb érdemeiktol, az így szerzett gyozelmük folytán is tiszteletre méltóvá tették magukat a katolikus világ elott.” (Strozzi egyháztörténész véleménye.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Duns Scotus Jánost, a Szeplotelen Fogantatás hittudóst kiváló értelemmel és életszentséggel tüntetted ki. Közbenjárására add meg nekünk is, hogy ugyanazt a tanítást huségesen megtartsuk, és életünkkel megvalljuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A papi hivatás 6.

A papi hivatás

 
elmélkedés hatodik rész

 
Életállapotok: egymás számára rendelve.

Jól kell tudnia minden keresztény embernek, hogy a Bibliában Isten az embernek teremtése előtt pontosan megfogalmazta az ember létének a célját: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”Ter 1,26) A Szentháromság, Isten belső lényének ez az alapvető fontosságú célja azt is jelenti, hogy Isten a maga csodálatos, senki által nem befolyásolható, senkitől ki nem található és teljesen soha senki által meg nem érthető létformája közösségi. „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne” (1Jn 4,16) Következik ebből, hogy az ember is közösségi létező, ahogy ez a felülmúlhatatlan minta mutatja. Az emberi élet minden formája szintén közösséget mutat. A család egy féri és egy nő felbonthatatlan közössége. Céljuk egymás feltétel nélküli boldogítása és kettejük szerelmének további kitágítása, gyermekeknek, új élőknek útra indítása a földi és az örökélet szintjén. A szolgálati papság elindítása ezen a módon valósul meg. Igaz, felszentelt papjaitól erről a természetes boldogságról teljes lemondást követel az Egyház, de sok család boldogságának intenzív elősegítésére ad ezzel lehetőséget. A szolgálati papságnak a természetes család boldogítására komoly küldetése van. Mint hitoktató nevelheti a kisfiúkat és a kislányokat ennek a majdani boldog közösségnek megalapozására. A hajótörött családok gyermekeinek sérülését ellensúlyozhatja. A felserdülteket hittanórákon fel kell vértezniük a sok esetben elkönnyelműsködött lét, diszkó hatás ellen, a kamaszkori felelősséggel méltónak bizonyulni a házassági hűség vállalására. A családoknál is akad néha segíteni való. Mint többet imádkozó jó barát, az Istenatyát is helyettesítő keresse meg a Teremtőtől neki szánt felelős küldetés.

Évközi 31. hét szombatja

Évközi 31. hét szombatja

„Igazán megörültem az Úrban, hogy végre-valahára annyira-erőre kaptatok, hogy rólam gondoskodhattok”
A filippiekhez írt levél utolsó fejezete feltárja előttünk Pál apostol atyai lelkületét egykori tanítványai iránt. Mindenek előtt arra vet fényt, hogy fogságában is figyelemmel kísérte az egyházközség életét. Jól ismeri az embereket. Tudja, hogy sok jó szándékú hívő is beleeshet a sértődés kelepcéjébe, vagy egyszerűen csak hiúsági kérdéssé válik azok szolgálata, akik nagyon fontosak, értékesek, de úgy érzik, hogy méltatlanul háttérbe szorultak. Kezdenek vetélytársat látni a munkatársban, vagy egy-egy döntés következtében egyéni sértésként fogják fel a többségi akaratot. Itt két női név szerepel, akik számunkra teljesen ismeretlenek. Szent Pál viszont bizonyára jól ismerte mindkettőjüket, segítő készségüket ottléte alkalmával, örömmel tapasztalhatta is, és most valami miatt összekülönbözhettek. Erre enged következtetni, hogy külön-külön kéri mindkét hölgyet, hogy ha egymással nehéz is kijönniük, az egyházközség Jézus közössége, szeretetközösség, sőt Krisztus titokzatos teste, amelyben minden részecskére, azok összmunkájára múlhatatlanul nagy szükség van. „Értsenek egyet az Úrban!” (4,2) „Igazi munkatársát” nem nevezi meg, de a név szerint szereplő Kelemen és a többiek egységét is szorgalmazza. Kiemeli jókívánságként, hogy mindenkor örüljenek! Aki örül, az boldog. Könnyebben elviseli a nehézségeket, és a szelíd és alázatos szívű Jézus közelségét áraszthatják összeütközések helyett. A néha nagyon szorongató szükséget zárják buzgó imába és Isten békéje visszatér közéjük. Ezután tér csak rá a neki nagyon fontos nyilatkozatra: „Igazán megörültem az Úrban, hogy végre-valahára annyira-erőre kaptatok, hogy rólam gondoskodhattok. Korábban is gondoskodtatok volna, de nem volt rá módotok. Nem az ínség mondatja ezt velem, hiszen megtanultam, hogy beérjem azzal, amim van. Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is; mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bővelkedni és nélkülözni is. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad”. (10-13) Csodálatosan nagy lélek nyilatkozata ez. Jézus mondott hasonló szavakat: „a rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának pedig nincs hová lehajtania a fejét”. (Lk 9,58) Jézus nyilatkozata minden követőjének szól. Pál ezután felfedi lelke mélyét: „Mégis jól tettétek, hogy társaim lettetek nyomorúságomban. Ti is jól tudjátok, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor Makedóniából útnak indultam, egy egyház sem lépett velem az adás és viszonzás kapcsolatára, egyedül csak ti. Már Tesszalonikibe is küldtetek néha-néha valamit a szükségletemre. Nem mintha adományra vágynék, hanem mert annak gyümölcsét áhítom, amelyet bőségesen írnak majd a javatokra. Átvettem mindent és bővelkedem; el vagyok látva, amióta megkaptam Epafroditosztól, amit küldtetek, mint kellemes illatot, kedves és Istennek tetsző áldozatot. Az én Istenem kielégíti majd minden szükségeket gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban” (Fil 4,14-19) Ugyanezt szóról szóra elmondhatom én és sok társam is. Legyen örökké áldott minden jó szív.

BOLDOG ENSELMINI ILONA

BOLDOG ENSELMINI ILONA (Helena) 

szűz, klarissza 

(1207-1231)

Életérol kevés biztos adat maradt fönn. A legelfogadottabb adatokat közöljük: Jómódú és rangos páduai családból született. 13 éves korában belépett a helybeli klarissza rendházba, ahol a hagyomány szerint maga Szent Ferenc öltöztette be. A kis kolostor neve Cella, vagy Régi Cella, késobb: Arcella. Itt halt meg Szent Antal a klarissza novérek rendháza mellett épült kis házban, ahol néhány kisebb testvér lakott, akik a novérek lelki gondozását látták el. Szent Antal már mint tartományfonök, késobb mint a páduai ház fonöke látogatta a novéreket. A régi zsolozsmáskönyv szerint „Szent Klára nyomdokait igyekezett követni. Lelkét gyakori szemlélodéssel táplálta. Különösen az Úr szenvedése iránt viseltetett nagy tisztelettel... Szent Antal lelki vezetése alatt gyorsan haladt a tökéletesség útján.” Gyakran betegeskedett. Szent Antal részvéttel volt iránta, imádkozott érte, bátorította. O maga is imáiba ajánlotta magát - tartja a páduai hagyomány. Isten elhalmozta rendkívüli kegyelmi adományaival, látomásokkal, belso megvilágosításokkal. A Szent Szuz elore jelezte megbetegedését. (Ebbol következtetjük, hogy az o fohivatása a Krisztusért viselt szenvedés felajánlása volt „az Úr testének, az Egyháznak a javára.”) Fokozatosan megbénult, megvakult, süket lett. Így élte misztikus életét. Látomásait, tanításait tudta közölni környezetével: valószínuleg jelekkel és viasztáblára való írással. Közlései másolások útján terjedtek, de sajnos, nem maradtak fönn. Adatunk van róla, hogy 1370-ben egy páduai ferences páter látta még az iratokat. Helena halála elott három hónapon át nem tudott sem enni, sem inni. 24 éves korában, Szent Antal halála után öt hónappal halt meg a szeretet áldozata gyanánt. A hagyomány tud az általa muvelt csodákról is. Késobb, 1695-ben avatta az Egyház boldoggá. Teste épségben maradt.

Szent Antal tanítása (Boldog Ilonára vonatkoztatható):

„Az alázatosak, akiket nem ismernek, akik örülnek, ha elfeledkeznek róluk az emberek, tudják igazán utánozni Jézus rejtett názáreti életét. Emberek, akiket senki sem ismer, akikre senki sem gondol, s akik mindennap a béketurés, önmegtagadás, lemondás és szeretet kincseit gyujtik - anélkül, hogy tudatában lennének érdemüknek. Minden este tiszta, buntelen szívet ajánlanak fel Istennek.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Ilona szuzet csodálatos lelki erovel tüntetted ki betegségében s elhalmoztad rendkívüli karizmákkal. Add, hogy keresztjeinket mi is türelmesen hordozzuk, életünket megjobbítsuk, s így az örök életet elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A papi hivatás 5.

A papi hivatás

 
elmélkedés ötödik rész

 
Az ige szószólója

 
Amikor Jézus elkezdte nyilvános működését, így hirdette meg küldetését: „Betelt az idő, és elközelgetett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!” Az Isten országa az az állapot, az a lelkület, amely elfogadja és teljesíti Isten akaratát. Ádám és Éva elfogadták igaznak Isten miden szavát, és a nekik adott parancsokat odaadó engedelmességgel teljesítették. A kísértő ezt akarta megzavarni. Arra csábította a földi dolgokban még tapasztalatlan embert, hogy ne nyugodjék bele az Istennek alávetett szerep teljesítésébe, hanem legyen Istennel egyenlő. Ezt a jogot a tiltott fa gyümölcsének élvezetével szerezheti meg. A sátán átmenetileg győzött, mert az ember hitt neki. Az emberi történelem ettől kezdve telve volt istenbántással, mert az emberek folyton ellene mondtak parancsainak. Amikor Jézus belépett a történelembe, kizárólag az Atya akaratát kereste és teljesítette. Ezért mondhatjuk, hogy benne megvalósult az Isten országa. Betelt az idő, mondta első hallgatóinak, és elközelgetett az Isten országa. Én azért jöttem a földre, hogy megmutassam nektek: egyedül Isten akarata jó, mert az mindig az igazságot és a szeretetet szolgálja. Az én tanításom is mindig erre irányul. Forduljatok ehhez az életmódhoz, higgyétek el, hogy ez hozza meg az egész világnak a békét és a boldogságot. Ez a jó hír, ez az evangélium. Jézus ezt az összes embernek hozta. Ezért nem akarta a megengedett természetes örömöket élvezni, ezért nem engedte tanítványainak sem a családi kör örömeiben maradni, vagyont gyűjteni, előkelően öltözködni. Van nektek Atyátok az égben, aki gondoskodik rólatok, és megfizet a mennyben. Ezt kívánja ma is papjaitól. Ez az elzüllött világ orvossága.

A kapcsolatok gazdag szövevénye.

 
A mi keresztény kapcsolatunk alapvetően a Szentháromság benső életének mintájára épül. Amikor Isten a látható világ legrangosabb teremtményét, az embert akarta megteremteni, így szólt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; az Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,26-27) Az ószövetségi Szentírás megfogalmazója nagyon jól tudta, hogy Isten és benne minden a legtisztább szellem, teremtetlen szellem, az Isten képe nem lehet emberi ábrázat. Egészen más képiségről van szó. Arról a belső kapcsolatról, amely szorosan összefűzi a Szentháromságot egyetlen, megbonthatatlan egységbe. Az Atya tökéletes, kimerítően pontos képmása, önismerete a Fiú. Ezt a tökéletes azonosságot az Atya egyetlen szóban ki is mondja: Őket ez hasonlatosság is összeköti, de az új személy örök születése pillanatától megkapja Atyja végtelen nagy isteni természetét, az örök és végtelen, oszthatatlan értelmet és akaratot. Az isteni akarat működése kapcsán származó Harmadik Isteni Személy származásakor ezt a már közös isteni természetet kapja ajándékba az Első és Második Isteni Személytől. Így mindig egyformán gondolkodnak és akarnak az Isteni személyek. Ez a csodálatos isteni összetartozás létben a Személyek kifelé, a világ felé történő cselekvésében lett a teremtett ember ősmintája. Ezért kellene minden emberi kapcsolatnak a legtisztább igazságot és legtökéletesebb szeretetet mintáznia, mert gyalázattá lesz az összes emberi kapcsolat, ha nem isteni példaképét hirdeti. Az igazság és a szeretet legyen a kapcsolataink rendező elve. Jézus papjai erre mutassanak állandó jó példát.

Évközi 31. hét péntek

Évközi 31. hét péntek

„hogy én őbenne legyek, nem a saját megigazulásom alapján”

Szent Pál ebben a levélrészletben a hit egyik legnehezebb kérdését próbálja megmagyarázni. Mit is jelent a megigazulás? Több levelében felvetődik ez a kérdés. Hogy manapság mit gondolnak róla, kevésbé ismeretes, de a XVI. században ez központi probléma volt, és a bűneivel állandó harcot vívó Luther Márton arra a következtetésre jutott, hogy a bűnös embert Isten sem teszi abszolút tisztává, megigazulttá, csupán eltakarja a bűneit. Mi a megigazulás lényege? Nézzük előbb, mi az igaz? Igaz az, ami megfelel a fogalmának. Isten az ember teremtése előtt így fogalmazta meg a látható világ legrangosabb lényét: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,26-27) Előbb teremtette a férfit: „Azt mondta továbbá az Úr Isten: Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is” (2,18) Miért nem jó, hogy a férfi egyedül van? Mert a szentháromságos minta a végtelen isteni szeretetre utal. Az Atya a Fiú születésekor végtelen tökéletes istenségét adja neki csorbítatlanul. A Fiú visszaajándékozza Atyjának és kettejük közös kincse lesz. Együtt ajándékozzák aztán a Szentléleknek. A férfi egyedül nem tud kinek ajándékozni, nem tud igazán szeretni, az önszeretet viszont nem erkölcsi érték. Ádám örül Évának (23-24) Neki adhatom mindenemet. Ő is ugyanezt teheti. Isten mindkettőjüket megajándékozta a megszentelő kegyelemmel: gyermekeivé fogadta őket. A fogadott gyermekség is igazi gyermekség. Éva a sátán kísértésére hallgat, eszik a tiltott fa gyümölcséből. Megteszi ezt kérésére Ádám is. Súlyos bűn, elvesztik miatta istengyermekségüket, a mennyország reményét is. Elbújnak. Isten Ádámot keresi. A számonkérés alkalmával azonnal szeretetlen: nem védi Évát, hanem vádolja. Megromlott a viszonyuk. Isten megmutatja a menekülés útját: Megváltót küld Éva egyik utódja által, ő széttiporja a kísértő hatalmát. Visszaszerzi az istengyermekséget és az üdvösséget. Az ember igazán Isten gyermeke lesz újra. Jézus ezt magyarázza: a farizeus hiába dicsekszik a törvény tökéletes megtartásával, nem lesz igazzá. A vámos Isten irgalmához folyamodik, megigazul. (Lk 18,9-14) Az ószövetségi törvény elítéli a házasságtörő asszonyt. Jézus nem ítéli el, meghal érte, hogy feloldozhassa.(Jn 8,1-11) Pál apostol is erre ébred rá: ő is a törvény híve volt, kemény farizeus. Belátta, hogy ez nem elég a megigazuláshoz:„Mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent felülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerjem, s hogy én őbenne legyek, nem saját megigazulásom alapján, amely a törvényből származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitéből való, vagyis amely az Istentől van a hit révén. Krisztust akarom megismerni és feltámadásának erejét, a szenvedésben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra” (Fil 3,8-11) „Legyetek követőim, testvérek és figyeljetek azokra, akik úgy élnek, ahogy példát adtunk nektek. Mert sokan élnek úgy, sokszor mondtam nektek és most is sírva mondom, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Ő átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent” (17-18.21)

BOLDOG MARIA CROCIFISSA SATELLICO

BOLDOG MARIA CROCIFISSA SATELLICO

 szűz, II. r. 

(1706-1745) 

 
1706. dec. 31-én született Velencében. Amikor kérte felvételét a klarissza rendbe, nem vették fel mindjárt. A kényszeru várakozást türelemmel viselte el. Végül is felvették a Marche-tartománybeli Ostra Veteri* zárdába, mely a Monte Nuovo-i Santa Lucia nevet viselte. 1726-ban 18 éves korában tett szerzetesi fogadalmat. Erényei és rátermettsége folytán 35 évesen apátnové választották. Mint elöljárónak legfobb erényei: novértársai iránti nagy szeretet, az életszentségre való törekvés, nagy türelem, alázat voltak. Nevének megfeleloen (crocifissa: keresztre feszített) részt vett Krisztus szenvedésébol - úgy is, hogy arról gyakran könnyek közt megemlékezett, úgy is, hogy saját szenvedéseit Krisztussal egyesülve viselte. Elöljárósága idején újítást eszközölt: Az Ostra Veteri zárdához kapcsolódó leánynevelo intézetet létesített, egyikét Itáliában az elsoknek. Hasonló intézetet eloször angol klarisszák alapítottak Franciaországban, ahova el kellett menekülniük az angliai katolikusok és szerzetesek üldözése miatt. Az újítást az enyhébb, ún. urbanista szabályzat tette lehetové, mely szerint az Ostra Veteri rendházban éltek. Elöljárósága leteltével betegsége miatt nem választhatták meg újra apátnonek, csak helyettesének. Tüdobajban szenvedett: fájdalmait örömmel és Krisztus iránti szeretetbol viselte, így adta vissza lelkét Teremtojének 39 évesen. Szentnek tartották. Az illetékes senigalliai püspök 1752-55-ig lefolytatta az egyházmegyei vizsgálatot. Rómában az apostoli processzus 1807-23-ig tartott, utána várakozás következett. 1914-ben Ostra Veteri-ben a novér közbenjárására halálosnak ítélt gyomorbélhurutból gyorsan meggyógyult a 7 hónapos Viola Sabbatini, ezt a gyógyulást 1993-ban csodásnak ismerte el a Szenttéavatási Kongregáció. Ezek után 1993-ban megtörténhetett a boldoggá avatás.
„Örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsosége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek.” (1 Pét 4,13.)
„Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedésébol hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1,24.)

Imádság:
Segíts minket, üdvözíto Istenünk, hogy amint most Boldog Mária szuz emlékezetén örvendünk, odaadó életének példáján igazán épüljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A papi hivatás 4.

A papi hivatás

 
elmélkedés negyedik rész 

Isten és az emberek között.

 
Ősrégi megfogalmazás volt: a pap közvetítő Isten és az emberek között. Amikor még nem voltak emberi közösségek és az Isten teremtette családi közösség az ősszülőkből állt, ennek a közösségnek is kellett tartania a kapcsolatot Istennel. Megnövekedett az emberek létszáma, Isten magához kapcsolt szövetséggel egy népet, a zsidóságot. A vele való érintkezésre, kapcsolattartásra megszervezte a közösségi áldozatokat, és ezek végzésére és az Isten és a zsidó nép hivatalos kapcsolattartására rendelte el a papságot. Amikor elérkezett az idő, hogy Isten kiengesztelődjék a bűnös világgal, elküldte Fiát emberalakban. Az Ő küldetéséhez hozzátartozott, hogy legyen Megváltó, főpap, az összes nép királya és Bírája. Jézus Krisztus mindenkiért meghalt, mindenkinek megszerezte a jogot és lehetőséget, hogy általa kiengesztelődjék Istennel, higgyen a Szentháromságban, keresztelődjék meg Jézus parancsa szerint, tartsa meg a parancsokat: éljen egyénileg és közösségben is Isten előírása szerint. Ehhez föltétlenül szükség van a krisztusi papságra, hogy megtanítsa az embereket hitből élni. Kellettek a papok arra is, az embereknek lehetőségük legyen gyarlóságaikat ellensúlyozni, az elkövetett bűneiktől megtisztulni. A bölcsőtől a sírig, sőt azon túl a mennyországig a papság dolga, joga és kötelessége közvetíteni Isten és emberek között. Mivel ez a közvetítés a legnagyobb méltóság, Isten és az emberek között rendezi a kapcsolatot, szükséges, hogy fogadjuk el közvetítőnek azt, akit Isten kijelölt. Azt sem szabad elfelednünk, hogy egyénileg, közösségileg is el kell fogadnunk, hogy rászorulunk a törvényes közvetítőre, ahogy azt az Úr rendelte.

Ahogy az Atya küldött engem

 
Csodálatos mondat Jézus ajakán: „Ahogyan az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”Jézus szavaiból kettős öröm árad: az Ő küldetése az Atya által elsősorban arra utal, hogy az Atya a legnagyobb kincsét, egyetlen Fiát is odaadta, hogy az Ő szeretetéről szóljon eltévedt ember gyerekeinek. Amikor iszonyú szenvedéseivel megváltotta a világot, tehát igazolta szeretetét, Ő is erre hivatkozik az apostolok, nyomukban a többi pap küldésének pillanatában. Miért hangsúlyozta ezeket a nagy tényeket a küldötteknek? Nyilván azért, hogy az ő szívük is ezzel az isteni szeretettel legyen tele, amikor a felszentelésben, majd a püspöki első vagy sokadik áthelyezésben részesülnek. Milyen kiváló öröm töltheti be azoknak a híveknek szívét, akik papjuk szentbeszédeiből érzik, hogy kiválóan képzett, az isteni tanítást nagyszerűen ismerő lelkipásztoruk van. Az is öröm, ha a pap türelmes a gyónókhoz, szívesen tanítja a hittant az iskolában. Akkor a legboldogabb az a közösség, amelyik minden téren érzi, hogy a papunk szíve, egész lénye tele van szeretettel. A papnak arra kell törekednie, hogy soha el ne tévessze, mi a legnagyobb erény, mire van szüksége elsődlegesen ennek az eltorzult, beteg világnak. Amennyiben a pap ezt a krisztusi szeretetet nem tudja sugározni, ne csodálkozzék, hogy szeretet híján üres beszédje nyomán lassan-lassan a templom is ürülni kezd. Urunk Jézus szavai mindig tele voltak felemelő szeretettel. Ha a pap élete is szeretettel teljes, ha érdekli a fiatalok élete, megérti problémáikat, ha a családok benne békéltető jó barátot lelnek, az öreg emberek panaszát is meghallgatja szívesen, akkor szeretete igaznak bizonyul. Papjuk nyomán a templomot, Istent és egymás kezét is megtalálják a hívek.

Évközi 31. hét csütörtök

Évközi 31. hét csütörtök

Amit egykor előnyömnek tekintettem, azt Krisztusért akadálynak tartom.

Emberi szemmel felelőtlennek tűnik, ha egy pásztor otthagyja a nyájat, hogy egyetlen elveszett bárányt megkeressen. De csak a kívülálló számára! Könnyen azt mondhatnánk, hogy ne menjen sehová, ne veszélyeztesse a többi állatot, hiszen miközben ő keresi az egyet, távollétében farkasok támadhatnak a nyájra. A jó pásztor számára azonban minden rábízott bárány fontos. Határozott szándéka, hogy egyetlen bárány se vesszen el.
Ennyire végtelen Isten irgalma, aki mindenkit üdvözíteni akar és mindenkinek megbocsát. Az irgalom Istene elindul, hogy megkeresse az elveszetteket, keressen bennünket, akik a bűneink tövisbokrában vergődünk, vagy elgurult pénzként heverünk vétkeink porában. Isten elindul, hogy megtaláljon minket, tékozló gyermekeit és visszavezessen házába.
Milyen mélységeket fedezünk fel az irgalomban? Aki irgalmas, annak nyitott a szíve a másik ember nyomorúsága iránt. Szíve és lelke mélyéig átérzi a másik baját, de nem csupán az együttérzés vagy a szánalom érzéséről van itt szó, hanem a segítés szándékáról is. Az irgalmas személy tenni szeretne valamit a másikért, ki akarja őt emelni rossz sorából, meg akarja őt menteni. Az irgalmas ember nem képes a tétlenségre, azonnal indul és segít.
Megvan-e bennem a belső érzékenység, hogy észrevegyem a másik ember baját? Követem-e a sugallatot, amellyel Isten arra indít, hogy segítsek a bajbajutottakon? Kész vagyok-e mindenkinek megbocsátani?

SANTHIAI SZENT IGNÁC

SANTHIAI SZENT IGNÁC

 kapucinus 

(1686-1770)

A Piémonte-i Santhia*-ban született nemesi családtól. Keresztneve: Lőrinc. Apját már hétéves korában elveszítette. Anyja gondos nevelésben részesítette, s késobb tudós és szentéletu pap rokonára bízta. Így nem csoda, hogy Lorinc a papi hivatást választotta. Kezdo papi éveiben sikeresen muködött mint népmisszionárius és káplán. Szülovárosában számítottak rá. O azonban 30 éves korában a szerzetesi hivatás mellett döntött s jelentkezett a kapucinusoknál, ahol az Ignác nevet kapta. A novíciát után Torinoban és a környéken muködött, majd 1731-ben a piemonti novíciusok magiszterévé nevezték ki. 14 éven át összesen 121 kiváló - néhány széntéletu - szerzetes került ki keze alól. Krisztus követésére nevelte oket ferences szellemben. 1744-ben egy volt tanítványa, akkor már Kongóban misszionárius megbetegedett, írt Ignácnak s imáját kérte. O többet tett: a szentségi Jézus elott elvállalta rendtársa betegségét, cserébe annak gyógyulásáért. Isten elfogadta felajánlását: a misszionárius meggyógyult, o pedig megbetegedett, s abba kellett hagynia újoncmesteri tevékenységét. Viasszakerült Torinóba. Élete utolsó 24 évét itt töltötte, az ún. kapucinus dombi kolostorban; betegsége ellenére gyóntatott, prédikált, más rendházakban lelkigyakorlatos beszédeket tartott, amellett rendszeresen legyalogolt a városba betegeit látogatni, akik várták vigasztaló szavát s néha csodásnak bizonyuló áldását. Szavajárása volt: „A mennyország nem a lustáké, - dolgozzunk hát!” A Szuzanya iránti szeretete „orömének oka” lett. Éjszaka órákat töltött a szentségi Jézus oltára elott. Néha elragadtatott imában találták, egyéb csodálatos eseményekro1 is tud a rendi hagyomány. Az engedelmesség egyik fo erénye volt életében, ehhez huen fejezte be életét is. Amikor azt imádkozták mellette: „Költözzél el e világból, keresztény lélek”, - mosollyal az arcán halt meg 84 éves korában, szentség hírében. VI. Pál 1966- ban boldoggá, II. János Pál 2002-ben szentté avatta.

Santhiai Szent Ignác mondásaiból:

„Az engedelmességnél nem tudunk Istennek kedvesebb dolgot felajánlani.”

„Nekünk, szerzeteseknek tudnunk kell, hogy a betegség, a kereszt: a jóságos Isten megtisztelo látogatásai számunkra. Azt akarja, hogy ezeket türelemmel viseljük.”

Imádság:

Mindenható, örök Isten, te azt akartad, hogy az engedelmesség állítsa helyre azt, amit a gog elrontott. Engedd kegyesen, hogy Szent Ignác közbenjárására és példájára készek legyünk akaratod teljesítésére, hisz tanításod szerint ez volt megváltásunk kezdete is. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

A papi hivatás 3.

A papi hivatás

 
elmélkedés harmadik rész 

Önátadás.

A papi hivatást elfogadó férfit éveken keresztül nevelik. Készítik, hogy a hivatását minél tökéletesebben tudja vállalni, feladatainak a lehető legjobban tudjon megfelelni. Ez a civil munkahelyeknél elég is. A papi hivatásnak azonban nem ez az egyetlen feltétele. Legfontosabb követelmény, hogy a papjelölt teljes akarattal és meggyőződéssel adja át magát hívójának, Istennek. A pap részéről ez az önátadás azt jelenti, hogy lemond önmagáról, nem keresi saját előnyeit, kész megtenni mindent, amit gazdája, a fölséges Isten kér tőle. Ezt mondhatjuk így is: Istennek szenteli önmagát, életét, képességeit, idejét. Odaajándékozza önmagát Urának. Isten részéről is szentelés történik. Csakhogy ott az Úr az ajándékozó. Már az ószövetségi papságnál is ez történt. Isten ott alapvetően felruházta a papi hivatással azt, akit az oltár szolgálatára rendelt, amikor egy papnak a családjában indította útnak egy kisfiú életét. Nem volt kötelező papi szolgálatot végeznie az ilyeneknek, de csak ők lehettek szolgálatot végző papok. Ott is megvolt tehát a döntés szabadsága, az önátadásé. Az Újszövetségben viszont bármelyik nép férfiait szabadon választja Isten. Akit pedig kiválasztott, felkészített, azt Egyháza valamelyik illetékes püspökével felszentelteti, vagyis átadja neki a papi hatalmat. Ezek között a legfontosabb, hogy jelenvalóvá teheti az Újszövetség örök Főpapjának keresztáldozatát. Ezen kívül az ő hatalmukban áll a szentségek kiszolgáltatása. A szentségek jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk meghatározott kegyelmeket nyerjünk el. A legtöbb szentség kizárólagos kiszolgáltatója a pap. De ez nem jogi, hatalmi kérdés csupán. A papnak kötelessége szentségi kegyelemben részesíteni a híveket, mert Isten erre rendelte, amikor a felszentelésben a papot erre hatalommal felruházta.

Királyi papság és szolgálati papság.

 
A mi gondolkodásunkban a király az állam teljes jogú vezetője, sőt az ősi formában ura, tulajdonosa. Szent István Isten akaratából lett Magyarország királya. Teljhatalmú úr volt minden honpolgár és minden érték felett. Ezért ajánlhatta fel, adhatta oda országát végrendeletben a Mennybevitt Szűzanyának. A királyságban a királyon kívül mindenki szolga, a király alattvalója. Az ő dolguk: megtenni a király parancsait. A krisztusi papságban mindkét jelleg megvan. Mivel a szeretet a világ legnagyobb értéke, aki szeretetből végez jótettet, az királyi módon cselekszik. A királyi papság is így gondolható el egyszerűen. Az lenne a kívánatos, ha minden pap ezzel a királyi gesztussal tudná gyakorolni papi küldetését. Viszont az is igaz, hogy az ennyire szeretetre épülő egyházszervezet nem egykönnyen alakítható ki még lelki alapon sem. Ezért érthető az a józan megállapítás, hogy a királyi papságnak és a szolgálati papságnak együtt kell jelen lennie az életünkben. A krisztusi papság sem alakítható ki teljességgel napjainkban. Nem azért, mert lehetetlen, hanem az emberi gondolkodás van túlzottan összekötve anyagias világunkkal. Gondoljunk Assisi Szent Ferencre. Amikor 1208. körül kérte a pápát, III. Incét, hogy engedélyezze az ő szerzetesi közösségét, amely nem a monasztérium birtokára alapozza létét, hanem kizárólag jézusi elgondolásra. A pápai udvar rémülten ellenezte. A pápa viszont erre azt válaszolta: Ha nem engedélyezem, azt mondom ki, hogy a XIII, században nem lehet megtartani az evangéliumot. Mit mondjunk akkor a XXI. századról?

Évközi 31. hét szerda

Évközi 31. hét szerda

„Legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az

Emberfia”

Kinek szól ez a krisztusi figyelmeztetés? Nyilván minden embernek, mert minden ember Isten szolgája. Mindenki viszonyul Urához azzal, ahogy végzi vagy elhanyagolja szolgálatát. És mindenkink lejár a szolgálata, mindenkit elszámoltat a túlvilágra távozott Emberfia, vagyis Urunk, Jézus Krisztus. Szent Istvánnak sok gyermeke született feleségétől, Gizellától. Neki nem az volt a fájó gond, mint édesapjának, Géza fejedelemnek, hogy sokáig nem született fia. Tőle azt az áldozatot kérte az Úr, hogy kis korukban adja át gyermekeit mennyei követnek Jézus és édesanyja mellé. Minden gyermeke aprócska korában halt meg, kivéve Imrét. Szent István nagyon hálásan vette ezt a próbatételt. Családja több tagja Boldogasszonyunk mennyei udvarába került a keresztség által, ott képviselték szüleiket és népüket. Imre pedig erős, egészséges férfivá érett. Mind lelki, mind testi síkon igazi herceg volt, a magyar jövő reménye, aki mindenek felett Istene és népe szolgálatára tudja szentelni életét. Apja taníttatta az általános és a magyar műveltségre. Mindkettőre szüksége volt, hiszen népét meg kellett őriznie önazonosságában, de rendelkeznie kellett a környező európai népek kultúrájával, mert már közéjük tartoztunk a szentistváni bölcsesség döntésével: a nyugati keresztény kultúrkört befogadtuk és értékhordozói lettünk Róma püspökének, a pápának áldásával. A tőle kapott korona azóta is bizonyság erre. Imre szívta magába a magyar értékeket édesapjától, az európaiakat édesanyjától, majd hazánkba települt isteni küldöttől, Gellért velencei bencés apáttól, aki a bolognai egyetemen szerzett tudásával igazi magas műveltséget adhatott rendkívül értékes tanítványának. Boldog szülők, áldott nemzet, amelynek ilyen alaposan felkészült trónörököse készült folytatni az édesapa csodálatos művét, nem szobatudósnak készítették fel őt. A magyarok királyának erős, testben is egészségesen nevelt férfiúnak kellett lennie, aki tudása mellett kiváló lovag, a fáradságot jól tűrő szervező és alkalmanként bátor és leleményes hadvezér is lehessen. Személyes bátorságára vall, hogy nem testőrsége védő gyűrűjében lőtte meg az eléje hajszolt, kifáradt vadat, hanem egymaga vadászott. Ki hinné el, hogy tömeges védelem mellett nem segítették volna életét megmenteni testőrei, amikor a sebzett vadkannal viaskodott. Természetes volt, hogy édesapja vallási ismeretekkel és gyakorlatokkal is bőven segítette jelleme, lelke fejlődését. Éjszaka is vigyázott rá személyesen. Boldog örömmel köszönte meg Istennek, hogy fia felserken álmából, ágya mellett térdelve imádkozik. A veszprémi kápolnában pedig egészen az ég Urának szentelte életét. Ez a szüzességi fogadalom bizonyára zavarta szentéletű édesapja elképzelését, aki rá utódként és családja törzsökeként is számított, de nem késztette fiát elhatározása megmásítására. Ez is nagy kegyelem volt mindegyikük részére. Szent István fia váratlan halála után jutott el a végső döntésre, hogy országát és népét a mennybevitt Szűzanyának adja végrendeletileg, és örökös mennyei Királynő hatalma, védelme alá helyezi. Ez ezer évet biztosított Magyarországnak. Reméljük, nekünk, most élőknek hitet ad arra, hogy a világ Királynője Magyarok Nagyasszonyaként újabb évezredre segíti hazánkat. Jézus eljövetele felmagasztalásunkat jelentette akkor, jelentse ma is.

WILDESHAUSENI BOLDOG JÁNOS

BOLDOG JÁNOS

*Wildeshausen, 1180 körül +Strassburg, 1252. november 4.

János, akit a kortársai Johannes Teutonicusnak neveztek, egyházi pályára készült, s különösen az egyházjog érdekelte. Bolognában az alapító Szent Domonkos kezéből öltötte magára a rendi ruhát 1220-ban. 1225--27-ben a keresztes háború prédikátora, 1230-ban a pápai legátus, Odo del Carcere Tullianus bíboros tanácsadója és kísérője volt. 1231- ben megválasztották a magyar domonkos provincia vezetőjévé, majd diakóvári püspök lett. Mint boszniai püspök (1233--37) megtérítette Minoslav bánt. 1237-ban pápai legátusként a bolgár fejedelemhez küldték. 1238--40-ig Lombardia provinciálisa volt, majd az 1241. évi párizsi általános káptalanon rendfőnökké választották. A testvérek ,,püspök magiszter testvérnek'' hívták. Öt nyelven tudott prédikálni. Nagy tekintélye volt a pápai udvarban is. IX. Gergely annyira kedvelte, hogy egyik kérésére minden további nélkül így válaszolt: ,,Azonnal bullába foglalom''. Rendi káptalant tartott Párizsban, Bolognában, Kölnben (1245), Montpellier-ben (1246), Treviriben (1247), Londonban (1250) és Metzben (1251). A következő káptalant Budára hirdette meg, de azt már utóda vezette. Kormányzási ideje alatt a vezetést megosztotta. Párizs kezéből kivette a felsőoktatás egyeduralmát, és Montpellier-ben, Bolognában, Kölnben és Oxfordban a párizsihoz hasonló teológiai fakultást (studium generalét) szervezett. Szorgalmazta a domonkos rítus egységesítését. 1245-ben IV. Incénél elérte, hogy a domonkos testvérek csak a generális magiszter engedélyével fogadhassanak el egyházi méltóságot. Halála, amely Strassburgban 1252. november 3-ról 4-re virradó éjszaka érte, a domonkos rend első, arany korszakának végét jelenti. Gyönyörű sírját a protestánsok elpusztították.

--------------------------------------------------------------------------------

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

János az osnabrücki egyházmegyében lévő Wildesheim városából való. Ifjúkorában kiváló tehetsége miatt filozófiát, polgári és kánonjogot tanult, s doktor lett. II. Frigyes római császár szeretetét és jóakaratát élvezte, s a pápa előtt is igen nagy tekintélye volt, annyira, hogy penitenciáriusa lett. A fejedelmi kegynél azonban Isten kedvét többre becsülte, amikor magára öltötte a domonkos rend ruháját, melyet Isten Anyja mutatott neki. Ezután csak Istennek akart szolgálni. Másokkal is meg akarta ismertetni Istent, ezért fölgyulladt benne a vágy, hogy a magyaroknak hirdesse az evangéliumot. Ezt oly buzgósággal és hozzáértéssel tette, hogy a domonkos rend magyar tartományának provinciálisa lett. A tartományt szeretettel, szelíden és éberen kormányozta, s főként példájának erejével lelkesített a keresztény hit terjesztésére. Mikor a híre elért Rómába, IX. Gergely pápa parancsára -- jóllehet János tiltakozott ellene -- boszniai püspökké tették. Püspökként oly nagy szeretettel volt a szegények iránt, hogy kedves barátja, Cantipratanus tanúsága szerint évi 8000 ezüst márka jövedelméből csak a legszükségesebb részt tartotta meg magának, a többit mind a szegényekre költötte. Elfáradván a lelkipásztori gondokban, sokszor kérte, engedjék visszatérni a szerzet nyugalmába. Mikor végre erre engedélyt kapott, tevékenységet cserélt, és nem pihent meg továbbra sem. Mikor ugyanis a püspökségről való távozásában nyilvánvalóvá vált életszentsége, közkívánatra a domonkos rend generálisává választották. 1241-től mint negyedik generális 12 éven át kormányozta a rendet. 1253. november 4-én Augsburgban hívta el Isten az örök nyugalomba. Életében és halálában sok csodával tündökölt.

A papi hivatás 2.

A papi hivatás

 
elmélkedés második rész

A pap Isten embere, a közösség embere.

 
Isten az embert közösségi lénynek teremtette. Az élete közege a család. Az üdvösség is attól függött, hogy mennyire érti meg, mennyire valósítja meg a szeretet küldetését: amennyi boldogságot szerez a rá bízottaknak, annyit ad majd neki jutalmul Isten örökre a mennyországban. Az Újszövetség örök főpapja családba akart beleszületni. Élvezni akarta az isteni szeretetet emberi síkon egy édesanya szíve közelében kilenc hónapon át, majd gyermekként, ifjúként és felnőtt kenyérkeresőként harminc éves koráig. Amikor tanítványokat hív műve folytatására, érezteti velük, hogy olyan boldogító küldetést kapnak, amely nem egy család boldogítására jelöli ki őket, hanem Jézus nagy közösségének, az Egyháznak gondját, szolgálatát bízza rájuk. Az egyik rendtársam nagyon vonzó egyéniség volt. Mindenki szerette. Az egyik pici lányka egyszer azt kérdezte édesanyjától, amikor az atya látogatása után egyedül maradt a család: Anyu! A Tivadar atya annyira szereti a gyerekeket, miért nincs kislánya? A csöppség kérdésétől meglepett anyuka kegyelemtől kapott ötlettel válaszolt:Tudod, kislányom,ha lenne saját kislánya, nem szerethetne ennyire téged.A pap rengeteg jót kap Istentől a felszenteléskor.Ezt a sok jót, kegyelmet nem önmagáért kapja, hanem azokért, akikhez küldetett. Ezt elfelejtenie soha nem szabad. Összetévesztenie önmagát a hatalommal, amit mások javára kapott nem szabad. Az, aki a papi hatalomtól elbízza magát, a gőg foglya lesz. A papnak alapvetően meg kell tanulnia Jézus Krisztustól: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Félünk alázatos lenni? Miért? Az alázatos ember nem bárgyú, hanem okosan és helyesen gondolkodik, ha van benne természetes érték, örököltem, kaptam. Ha jól tudom szolgálni az Isten népét, azt a szentelés kegyelmeként Isten adta. Az alázatosság: igazság. Ilyen közösségi emberekre, Isten- és ember-szolgákra van szükség. Egy falusi templom hirdetőtábláján olvasták barátaim: Milyen legyen a mi papunk? Ne legyen a haverunk. Haverunk van bőven, papunk legyen, mert az nincs.

Évközi 31. hét kedd

Évközi 31. hét kedd

„Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt

Szent Pál apostol igeliturgiai levélrészletben a filippi híveket és velük együtt minket is arra biztatott, hogy Krisztus Jézus példája szerint szeressük és mindenben ápoljuk a közösségünk előnyeit, javát. Ehhez szükségünk van alázatra is, hogy ne tolja föl önmagát senki a közösség fölé, viszont ha valakit az utolsó helyről maga a Család Ura invitálja feljebb az „ülésrendben”, az fogadja alázattal a közösség szolgálatára. Ehhez a gondolathoz idéztem Jézus szavait is. Az előírt szent lecke Pál apostol gyönyörű gondolatsorát idézi: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt” (Fil 2,5) Amikor emberek versengenek valami magasabb vezetői posztért, kisebbként, alacsonyabbról törekszenek felfelé. Jézus onnan felülről való, Ő a végtelen Isten, természete szerint mindenek Ura. Mindezt figyelmen kívül hagyja, lemond elvehetetlen méltósága hangoztatásáról, és ezzel érdemli ki, hogy emberségét is az isteni trónra emelheti. „Krisztus Jézus, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember” (6-7) Már ez is óriási alázatot követelt az Isten Fiától. Harminc éves koráig édesanyján és nevelőapján kívül földijei sem sejtették, és gyönyörű beszédén megdöbbenve botránkoztak: Ki ez?„Nem József fia ez?”(Lk 4,21) Mikor csodáit látták, hallgatói magasztalták, népe hivatalos vezetői Belzebub barátjának nevezik (Lk 11,15) A főpap pedig istenkáromlónak minősíti (Mt 26,65) „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) Mit érezhettek tanítványai, akik szerették őt és ott álltak keresztje alatt, sajnálták, de vívták hitük harcát: Vajon Ő valóban Isten Fia? És ekkor megszólal a Megfeszített: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Ettől kezdve édesanyján kívül mindenki elvesztette Jézus istenségébe vetett hitét.„Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt”(Lk 24,21) Az emmauszi tanítványainak feltámadása délutánján kezdi megmagyarázni: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak!” (25)„Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsőségére” (Fil 2,9-11) „Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják” (Lk 14,11) Nem csak szóval, de tetteivel is garantálja ezt Jézus. Ez a krisztusi alázat emeli fel és köti össze hívő magyar népünket is.

PORRES SZENT MÁRTON

PORRES SZENT MÁRTON

*Lima, 1569. december 9. +Lima, 1639. november 3

.

Márton atyja, Juan de Porres Burgosból származó spanyol lovag volt. Előkelő család sarjaként az Alcantarai Lovagrend tagjai közé tartozott, s mint sokan mások, ő is útra kelt a nemrég fölfedezett Amerika felé, hogy gazdagságot és hírnevet szerezzen magának. Amikor a hódító harcok befejeződtek, Juan lovag Panamában telepedett le, valószínűleg egy indián falu ura lett. De nem volt megelégedve helyzetével, ezért hamarosan Peru felé vette útját és Limában próbált szerencsét. Útjára elkísérte egy néger leány, Anna Velázquez, akinek a lovag megígérte, hogy feleségül veszi. Ennél szebb álma egy színes bőrű leánynak nem is lehetett, de az álom soha nem valósult meg.

1569-ben érkeztek meg Limába, és az egyik külvárosi házban Anna december 9-én egy kisfiút hozott a világra, akit a Martinico, Márton névre kereszteltek. Édesanyja annyi gonddal nevelte Mártont és nővérét, hogy a gyermekek hamarosan a szomszédok mintaképei lettek.

Juan lovag azonban egyszer csak megjelent a nyomorúságos kis lakásban: a gyermekeiért jött. Mindkettőt adoptálta és magával vitte őket Guayaquilba, ahová az alkirály rendelte őt. Diego de Miranda házánál teljesített szolgálatot, s állandóan a nyomában volt a két kisgyermek. Egyszer csak föltették neki a kérdést: valójában miért kíséri őt állandóan ez a két kis mulatt? Ez volt az első alkalom, amikor Márton a megalázó ,,mulatt'' szót hallotta.

Számunkra a mulatt faji megjelölés: néger és fehér bőrű szülők gyermekét jelenti. Akkoriban Közép-Amerikában ez nem faji megbélyegzést, hanem nagyon alacsony társadalmi réteghez való tartozást jelentett. A spanyol gyarmatokon ugyanis a rangsor ez volt: spanyol, indián, néger, és utoljára a mulatt. Annát emiatt nem vette feleségül és nem vitte magával a gyermekek atyja. Sőt, amikor kinevezést kapott a panamai kormányzóságra, a két gyermeket is visszaküldte Limába, az anyjukhoz.

Márton egy Mateo Pasto nevű fürdőmesternél tanulta ki a mesterséget, s melléje sebészi és gyógyszerészi képesítést is szerzett, azaz a mi fogalmaink szerint orvos lett. A sebesültek és a különböző fekélyektől szenvedő betegek egyre szívesebben keresték föl a fiatal, segítőkész orvost, hogy gyógyulást találjanak nála. Márton fáradhatatlan volt a szolgálatban; s az emberek egyszer csak suttogni kezdték, hogy csodás gyógyításokat is művel.

Reggelenként Márton a Szent Lázár-plébániatemplomban misét hallgatott, aztán késő estig a betegeket szolgálta. Rövidesen akkora híre lett és oly sokan keresték, hogy elhatározta: visszavonul ebből a népszerűségből. Édesanyja beleegyezésével egy szép reggelen elindult, hogy fölvételét kérje a domonkosok kolostorába.

A prior az első percben világosan tudtára adta: befogadják, de számítania kell arra, hogy a bőre miatt nem lehet sem pap, sem sem teljes jogú segítő testvér, hanem meg kell elégednie azzal, hogy szolgaként alkalmazzák és csak a harmadrendben tehet fogadalmat. Maga a prior is tudta, hogy nem ez illetné Mártont, de az érvényben levő előírások értelmében nem tehetett mást. Márton is tudatában volt a sérelemnek, ami érte, s az ereiben csörgedező spanyol vér föl is lobbant, mikor szaktudására és korábbi népszerűségére gondolt, mégis legyőzte indulatait és elhatározta, hogy ilyen körülmények között is kéri fölvételét.

Ezután kilenc év telt el, amíg 1603. június 2-án végre véglegesen megerősítették a fölvételét: harmadrendi laikus testvér lett. Közben Márton a kolostorban betegápolóként működött, és fokozott szeretettel és tapintattal ápolta a rászorulókat. Reggelenként az első szentmisén vett részt, napközben szolgált, az éjszakák jelentős részét pedig imádságban és virrasztásban töltötte. Hamarosan az egész konvent tisztelettel nézett rá, szentnek tartották. Mikor a fölvételét véglegesítették, kinevezték betegápoló testvérnek. Általános csodálatot váltott ki odaadása, amellyel szolgálatait végezte.

Limában a 16. század végén tíz kórház működött. Külön kórháza volt a férfiaknak és a nőknek -- külön-külön a spanyoloknak, az indiánoknak és a négereknek --, valamint a gyermekeknek s a leprásoknak. A kórházakon belül pedig minden társadalmi rétegnek külön része volt. Márton munkássága következtében a domonkosok kolostora hamarosan inkább hasonlított kórházhoz, mint szerzetesházhoz: szinte minden cellában betegek feküdtek, minden megkülönböztetés nélkül. Amikor a prior megelégelve a dolgot kiutasította betegeit, Márton a nővére házát alakította át kórházzá.

Sikerült ugyanis megnyernie a nővérét, hogy legyen a segítőtársa. Ugyancsak az ő hatására nyitott egykori mestere, Mateo Pasto árvaházat, a domonkosok szegénykonyhát nyitottak a konventjükben, és számtalan más karitatív intézmény nyílt szerte a városban.

Márton tevékenységi köre pedig egyre bővült: a legszegényebbek éppúgy jöttek hozzá segítségért vagy legalább jó tanácsért, mint az előkelők. Maga a perui alkirály is gyakori vendége volt, és e barátság lehetőséget adott Mártonnak arra, hogy a legnyomorultabbakon is tudjon segíteni.

Megszámlálhatatlan csodát tulajdonítottak neki, de a legnagyobb csoda alázatossága volt, amellyel szüntelen imádságban és határtalan szeretetben élt.

Vezeklései, a szünet nélküli munka, a napi két-három órai alvás fölemésztette energiáit. 1639 őszén tífuszban megbetegedett. Miközben a láz gyötörte, életszentségét végre elismerték a városbeliek és a rendje is. Az alkirály is fölkereste a haldoklót szerzetesi cellájában.

November 3-án halt meg. XVI. Gergely pápa 1837-ben boldoggá, XXIII. János pápa 1962. május 6-án szentté avatta. A Szentszék Márton oltalma alá helyezte Peru szociális ügyeit, s amikor Peru püspöki kara megszervezte a ,,Perui Szociális Hetek''-et, őt választották patrónussá. A világ különböző országaiban az egészségügyért dolgozók védőszentjeként tisztelik. Ünnepe november 5-én volt, 1969-ben áttették november 3-ra.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Mártont az alázat útján elvezetted a mennyei dicsőségbe, kérünk, segíts, hogy példáját követve mi is méltók legyünk az örök boldogságra!

Példája:

Nem a származás, vagy szakma fontos!

Az Oltáriszentség az Élet kenyere!

A papi hivatás 1.

A papi hivatás

 
elmélkedés első rész

„A papi hivatás titok.

 
„Egy csodálatos csere” (admirabile commercium) Isten és az ember között. A pap Krisztusnak adja emberségét, hogy Krisztus föl tudja azt használni a saját maga számára, mint az üdvösség eszközét, szinte másik önmagát alkotva belőle. Ha sikerül megértenünk ennek a „cserének” a titkát, akkor érthetjük meg, mi történik abban a fiatalban, aki meghallja a hívást: Kövess engem! És ezért mindent megtagad Krisztusért. Abban a biztos tudatban, hogy ezen az úton embersége kiteljesedik” (Szent II. János Pál) Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, Atyja örökös szándéka szerint emberré lett. Emberi természetének két lényeges összetevője van: az anyagi test volt a teremtendő világ anyagi formáinak ősmintája, szellemi lelke pedig az angyalok és az emberi lelkeké. Isten az összes embert üdvösségre hívta meg, tehát arra, hogy viszonylag rövid földi élet után teste és lelke romlatlan egészében azonnal a mennyországba kerüljön Istenboldogító színe látására. Ősszüleink súlyos bűne miatt az ember ezt a lehetőséget elvesztette. Örök rendeltetése ugyan megmaradt, de teljesíteni nem tudta. Ezért volt arra szükség, hogy Isten Fia ne csak, mint a teremtés beteljesítője jöjjön el emberként a földre, hanem az ősbűn következményétől, az örök kárhozattól is mentse meg az embereket. Ezt, mint örök főpap emberi életének feláldozásával valósította meg. Meghalt értünk, majd feltámadva előkészíti számunkra a helyet a mennyországban. Ezt a szolgálatot Jézus az emberek közül válogatott papok közreműködésével alkalmazza. Már földi életében azzal kezdte üdvözítő szolgálatát, hogy tanítványokat választott az akkori férfiak közül, és meghívta őket: Jöjj, kövess engem! (Mk 1,16-20) Nem magyarázta meg, mire szól a tényleges meghívás. Azért lassanként minden tisztázódott: Jézusnak vissza kell térnie a mennyországba, de művét, az emberek üdvözítését folytatni akarja munkatársai, a papok közreműködésével. Ma is választ és hív műve folytatására papokat. A Szentséges Atya ezt csodálatos cserének nevezi. Jézus meghív valakit a papságra. Miért éppen őt? Titok. Annyit azonban megsejthetünk ebből a titokból, hogy a meghívottat Jézus jól ismeri. Testét és lelkét egyaránt alkalmasnak ítéli, sőt egyenesen alkalmasnak tervezte és alkotta meg a papságra. Jeremiás prófétának mondta:„Mielőtt megformáltalak az anyaméhben,ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek, prófétául rendeltelek a nemzetek számára” (Jer 1,5) Jézus olyan papot akar küldeni, akinek egész lénye, testi és lelki minősége az adott időben és körülmények között a lehető legalkalmasabb arra, hogy Jézust jelenítse meg, a céljait rajta keresztül tudja megvalósítani, a jövendő hívei rajta keresztül kapják meg, amire az üdvösségük érdekében szükséges a számukra. Isten megadja a lehetőséget. Meghívja örök választottját. Túl kevés a papi hivatás? Vagy eleve nem értik meg a hívó szót? Vagy annyira erős a földi hatás, hogy a mennyei vonatkozások eltörpülnek? Esetleg annyira földhöz tapad még a meghívott is, hogy nem látja értelmét Jézus kezére adni önmagát? Ha a meghívott megértené, hogy milyen nagy és fontos csere kell, hogy végbemenjen benne azért, hogy megértse: Jézus itt és most csak az eszével, jóindulatával, testi energiájával tudja és akarja célját elérni. Hogy önző, elzüllött világunkat csak azzal tudná jó útra vezetni, ha magát átengedné Jézus céljára; megértené, hogy orvosságnak van szánva kora társadalmi betegségeire. Ekkor ő is, mi is könnyebben értenénk meg, hogy működik Jézus üdvözítő ereje papjain keresztül. Minden meghívottnak, meg kellene értenie Isten rendelkezését: boldog csak az lehet, aki kizárólag mások boldogítására szánja életét.

Évközi 31. hét hétfő

Évközi 31. hét hétfő

„Tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértők vagytok”

Az apostolkérdést tesz fel a filippi híveknek: „Ha tehát ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, az együttérzés és a könyörület, tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértők vagytok, ugyanazon szeretet van bennetek, és együtt érezve ugyanarra törekedjetek”(1-2) a normális emberi kapcsolatokban is fontos értékek azok a tulajdonságok, amelyeket Pál felsorol. Mondhatnánk úgy is, hogy azok természetes erények, mert erők, készségek arra, hogy a közösségi életben könnyen, gyorsan hozzanak létre akár meglepő eredményeket is. Az első fejezet végén is erre utal: ha mondjuk, egy pogány közösség összefog valami jó kezdeményezésben, legyen az gazdasági előny, társadalmi vagy politikai előrelépés, Krisztus ügyében még fontosabb, hogy egy okos vezető, aki felfogja a jó lehetőséget, azonnal buzdítani kezdi a testvériséget az össze fogásra. Krisztus ugyanis az evangélium hirdetését tartotta működése lényegének. Erre a célra válogatta ki az alkalmas főtanítványokat. Nem egyenként küldte őket a szolgálatra, hanem kettesével. Így nagyobb biztonságban érezhették magukat, és mivel a másikra is vigyázni kellett, meg kellett vele osztani a vendégszeretet gyümölcseit, rögtön a legfontosabb erényt kezdhették gyakorolni. Az apostol ezt az üdvös krisztusi módszert gyakoroltatva tovább buzdítja tanítványait: „Tegyétek tökéletessé örömömet azzal, hogy egyetértők vagytok”(2) Két széthúzó hírnök elrettenti a figyelő pogányokat: ha ezek ketten nem tudnak egyetérteni, hogyan akarnak belőlünk azonos hitű és kölcsönös szeretetű, önzetlen testvéreket faragni Krisztus elvei szerint? „Ne tegyetek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak” (3) Valóban jézusi útbaigazítás. A farizeusi világnak ferde kinövése volt, hogy mindegyik a maga személyét tartotta fontosabbnak. Jézus ezt ajánlotta nekik: „Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre. Mert ha nálad előkelőbbet is meghívtak, odajön az, aki téged és őt is meghívta, és azt mondja neked: Add át a helyedet! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd, aki meghívott, és azt mondja neked: Barátom! Menj följebb! Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják” (Lk 14,7-11) „Egyiketek se tartsa csak a maga érdekét szem előtt, hanem a másokét is” (Fil 2,4)

ARMAGHI SZENT MALAKIÁS

ARMAGHI SZENT MALAKIÁS

 püspök

*Armagh, 1094/95. +Clairvaux, 1148. november 2.

Malakiás 1094-ben vagy 1095-ben született, és az Ír-szigeten, Armaghban nőtt fel, ahol apja tanítóként tevékenykedett. Szülei halála után egy Eimar nevű remeténél keresett menedéket, aki -- mint Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) tudósít Malakiás életrajzában - - ,,a jámborságban nevelte, és gondolatait a papságra irányította''. Amikor Malakiás huszonöt éves lett, Szent Cellach érsek pappá szentelte, és elküldte, hogy hirdesse Isten Igéjét, és irtsa ki a rossz szokásokat, amelyek ebben az egyházban különösen nagy ,,számban fordultak elő''.

Ebben az időben azonban nemcsak Armagh egyházmegyéje, hanem Írország egész egyháza is reformra szorult. A normannok rablóhadjáratai teljes anarchiába taszították az országot, a dánokon a clontarfi csatában (1014) elért győzelem után pedig a polgárháború ideje következett, s ez további zűrzavarokat hozott magával. A kolostorok, amelyek egykor az ír egyház erősségei voltak, nem léteztek már, s velük együtt lehanyatlott a műveltség is. Az egyházmegyék szervezete még inkább elsorvadt, s a kevés, nagyrészt tudatlan és fegyelmezetlen pap egyáltalán nem nőtt fel feladataihoz. Úgy tűnik, Malakiást első tapasztalatai meggyőzték arról, hogy még nem készült fel eléggé feladatára, ezért miután egy rövid időt Armaghban töltött, lismore-i Szent Malkus (1047--1135) püspökhöz ment, aki az angliai Winchesterben szerezte alapos képzettségét. Malkus gondosan oktatta Malakiást az egyházi szolgálatra és a lelkipásztorkodásra. Ezután Malakiás egy ideig Lismore egyházmegyéjében működött.

1123-ban azután ajándékba kapta nagybátyjától, egy laikus apáttól a Down grófságban levő Bangor kolostort. A kolostor elhagyatott és düledezőfélben volt, de Eimar tanítványainak segítségével Malakiás újból felépítette a templomot, majd ezt követően egy évig vezette a szerzetesi közösséget, amelyről Szent Bernát ezt mondja: ,,olyan volt, mint egy nyitott könyv, mindenki megtanulhatta belőle a szerzetesi élet igazi reguláját''. Egy évvel Bangor újjáépítése után Malakiást Connor püspökévé választották. Írország többi egyházmegyéjéhez hasonlóan a connori is siralmas állapotban volt. 1124-től 1127-ig dolgozott itt Malakiás a szerzeteseivel együtt; felkeresték az embereket a házaikban és földjeiken, hogy elbeszélgessenek velük. 1127-ben egy északi törzsfőnök elpusztította ezt az országrészt, Bangorból pedig elűzte a szerzetesi közösséget. Malakiás egy időre visszavonult Lismore-ba, majd a Kerry grófságban lévő Iveaghban telepedett le.

Röviddel visszatérése után felosztotta az egyházmegyét, és új püspöki székhelyet hozott létre Bangorban. Ezenkívül vagy magában Bangorban, vagy Downpatrickban kolostort alapított ágostonos kanonokoknak, és amennyire egyházmegyei munkája megengedte, ő maga is részt vett a kanonokok életében. 1139-ben Rómába utazott, hogy a pápától kérje annak megerősítését, amit az egyházmegyéjében tett, és az új püspöki székhely Cashel megerősítését is.

Útja során Clairvaux-ban találkozott Szent Bernáttal, aki a barátja és csodálója lett, később pedig összeállította az életrajzát. Malakiásra olyan mély benyomást gyakorolt a ciszterciek szigorú fegyelme, hogy elfogta a kísértés: mondjon le további útjáról, tegye le püspöki hivatalát, és lépjen be Clairvaux-ba egyszerű szerzetesként. Végül mégis tovább utazott Rómába. Itt II. Ince pápa (1130--1143) szívélyesen fogadta. Malakiás egy hónapot töltött az örök városban, felkereste az apostolok sírjait, és válaszolt a pápának az írországi egyház helyzetére vonatkozó számos kérdésére. A pápa legátusként bocsátotta el azzal a megbízással, hogy zsinatot tartson az Ír- szigeten. Számunkra ismeretlen okokból a zsinat csak 1148-ban ült össze, mégpedig Inishpatrickban, a Dublin közelében lévő Skerries szigetcsoport egyik szigetén. Ötven püspök és több mint kétszáz pap vett részt ezen a zsinaton, amelyet Malakiás elnökletével tartottak.

Ugyanebben az évben Malakiás másodszor is elindult Rómába, és megint Clairvaux-n utazott át. Ide érkezve halálosan megbetegedett, és november 2-án, Szent Bernát karjai között elhunyt.

Malakiás reformját az ír egyházban csak halála után hajtották végre. Amikor első római útjáról hazatért, egész csapat novíciust küldött Clairvaux-ba, hogy a ciszterciek szigorú fegyelmében nevelődjenek. Írországba való visszatérésük után Mellisfontban telepedtek le; három évvel Malakiás halála után a mellisfonti kolostornak öt alapítása volt már. 1152-ben egy Kellsben tartott zsinaton alaposan megújították az ír egyház szerkezetét. Az országot négy tartományra osztották Armagh, Cashel, Tuam és Dublin érseki székhelyekkel. Sok kis egyházmegyét összevontak. Az ír egyház mai szervezete elsősorban a Malakiás által kezdeményezett reformmunkáknak köszönhető.

Malakiást -- mint első írt -- 1190-ben III. Kelemen pápa szentté avatta.