Porcinkulabúcsú

Porcinkulabúcsú

Porciunkula népünk ajkán porcinkula, purcinkula, porcinkulabúcsú, Porcinkulai Szent Ferenc a franciskánus rend három ágának: a ferencrendieknek, minoritáknak és kapucinusoknak, továbbá a velük kegyelmi közösségben élő harmadrendnek legnagyobb ünnepe.

Akik a rend történetét ismerik, jól tudják, hogy a S. Maria degli Angeli titulusára szentelt kis kápolnát, a Monte Subasio kamalduli remetéinek ajándékát Szent Ferenc mindennél jobban szerette. Ez volt az első rend, vagyis a férfiág bölcsője. Itt lett apáca Szent Klára, a női ág, vagyis a második rend társalapítója. Itt halt meg Ferenc testvér.^*

A kései legenda szerint, amelyről a Fioretti, sőt a Speculum Perfectionis, de még a mi, XIV. századból származó Jókai (Ehrendfeld)-kódexünk is még hallgat, egyszer Jézus és Mária jelent meg a kápolnában Ferencnek. Felszólították, hogy kérjen valami nagy kegyelmet. A Poverello azt kérte, hogy mindenki, aki ezt a templomocskát meglátogatja, teljes búcsút nyerjen. A kérést Krisztus helybenhagyta és Ferencet a pápához utasította. III. Honorius teljesítette Ferenc kérelmét és augusztus elsejének delétől másnap alkonyatig minden esztendőben teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik a kápolnában megszabott feltételek mellett ájtatoskodnak.

Porcinkula előtt^* az Egyház csak egyetlen teljes búcsút ismert. Ez volt az Indulgentia de Terra Sancta, amelyet csak az nyerhetett el, aki valamelyik keresztesháborúban részt vett, vagy a Szentföldre indulókat támogatta. Az idők folyamán a Porcinkula-kiváltságot a Szentszék a világ minden franciskánus templomára kiterjesztette. A föltételek: gyónás, áldozás, a templom meglátogatása és hat Miatyánk, hat Üdvözlégy, hat Dicsőség elvégzése a pápa szándékára. Ez egy időszakon belül többször is elismételhető és a purgatóriumban szenvedő lelkekért is felajánlható.^*

A Porcinkuláról 1514 táján már a Lobkowitz-kódex is szól,^* de a magyar kultuszról csak a barokk időktől kezdve vannak jelentősebb ismereteink, amikor Szent Ferenc tiszteletére kordaviselő közösségek, kordás társulatok (confraternitas cordigerorum) alakultak, így Pozsony (1630), Gyöngyös (1639), Szeged (1653), Szakolca (1653), Galgócz (Hlohovec, 1659), Hradistye (1659), Fülek (1665), Kassa (1667), Kecskemét (1690), Sebes (Šebastovce, 1690), Jászberény (1701) városában.^* Ezek nem egészen azonosak az ősi harmadrenddel, amelynek szabályai szerint már a középkorban számos begina-, szesztra-közösségünk élt.^* A XVIII. században hazánkban ez is újjászületik és terjedni kezd: Komárom (1724), Győr (1745), Szombathely (1763).^*

A kordaviselők számára írt Len Kötelecske^* így fejtegeti a korda, vagyis vezeklő öv viselésének értelmét:

Jelenti azokat a köteleket, kikkel a mi Üdvözítőnk a kertben megfogattatván megkötöztetett Jerusálembe vitetett, azután Pilátus házában kegyetlenül oszlophoz kötöztetett. Azért akik a Kordát éjjel és nappal testeken hordozzák, emlékezetet tésznek, hogy a Megváltónk nemcsak az oszlophoz kötöztetett, sőt egész étszakán is tartani méltóztatott: Azért aki reggel magát ezzel fölövedzi, reprezentálja és jelenti Krisztus Urunknak az oszlophoz való kötözését. Estve pedig mikor alunni mégyen és ágyára készül, jelenti Krisztus Urunknak megoldozását, minekutána kegyetlenül megostoroztatott volna, és nagy lankadt fáradtságát, mikor az oszlopnál földre esett volna…

Mélséges alázatosságnak jeleit, mert megövedzvén magát ezzel, nagy bűnösnek és Isten törvénye megszegőjének vallja magát, az Isten előtt megismérvén szántszándékkal kötözi, hatalmába adván, kezében vetvén önnön magát, kegyelmet keres, hogy jövendőben megkötött kezekkel és lábokkal a külső sötétségre (az Isten igazságától megitéltetvén) ne vettetnék.

A Purgatórium és idő szerént való büntetések leszállításának, sőt az örök kárhozattól való megoltalmazásnak is jele: mert hogyha Jerikó városában régenten amaz ablakon kifüggő karmazin színű sinór Ráháb asszonyt egész házanépével megoltalmazta a haláltul és minden veszedelemtül, (Jósue 2.) sokkal inkább ez a szent kordaöv, mivel a Krisztus Urunknak véres szenvedésének, az egész emberi nemzet váltásának jelei: ágyékát ezzel övedzvén, megoltalmazza őket az őrök haláltól, az purgatóriumnak kínjától afelől megmondott búcsúk által. Midőn szent gyónása után maga ájtatossága szerént cselekszik, azokat elnyeri.

A három Csomó jelenti a Szentháromságot, kihez ragaszkodnunk köll, az hit, reménység és szeretet által. A Szeplőtelen Szűz Máriát is, mivel a menybéli Atyaistennek leánya, a Fiúistennek anyja és a Szentlélek mátkája. Innét e három csomók képzik és juttatják eszünkbe a Boldogasszonynak három kiváltképpen való nagy szívfájdalmát. Először: midőn hallotta, hogy éjtszakán az ő szerelmes Fia megfogattatott, kegyetlenül megkötöztetett, azután mikor keservesen a büntetésnek helyére követte volna. Másodszor: mikor a keresztfán függeni és keservesen meghalni szemlélte. Harmadszor: mikor a keresztfáról levévén csókolgatta, s koporsóba tévén, viszont elhagyta, keservesen siratván és nagy keserű fájdalomban, egész föltámadásig maradott. Az ő kedvesének mirrha kötését (Cant. I.) szívét általjáró fájdalomnak tőrével együtt (Luca. 2.) hordozta. Innét nem ok nélkül mindenik Miatyánkhoz az angyali Üdvözlet adatik (mint följebb megmondatott) a Boldogságos Szűz Máriának szívében égő fájdalmaknak emlékezetiért, némelyek pedig a kordaövet öt kötéssel és csomókkal hordozzák Krisztus Urunk öt mély sebeinek emlékezetire. Megértvén tehát a kordában e titkos dolgokat foglaltatni, senki ne restellje, se nem szemérmeteskedjék azt hordozni, nemcsak belső, de láthatóképpen is; mindazonáltal kinek-kinek ájtatosságára és szabadakaratjára hagyatik.

Bővebb adataink is vannak a kordás közösségek (confraternitas seraphica) Sopron és környékén való virágzásáról. Német anyatársulatok: Sopron, Rákos, Nyék, Keresztúr. Magyarok: Fertőszentmiklós, Iván, Lövő, Nagycenk. Valamennyinek több leánytársulata is volt. A tagok tartoztak az övet ruhájuk alatt állandóan viselni. A szegényeknek nem kellett érte fizetniök.^* A beöltözés külföldi analógiákból következtetve, ünnepélyes lehetett.^* Erről hazai följegyzések egyelőre nem ismeretesek.

A soproni társulat újholdvasárnap misén és a Szentháromság-szobor körül körmeneten vett részt. Élén egy szőrzsákba öltözött, vándorbottal járó tag haladt, jelképezve a földi vándorutat a mennyei haza felé. Szintén szőrzsákba öltözött tag vitte Szent Ferenc szobrát, utánuk a szerzetesek, a pap az Oltáriszentséggel, meg a hívek.

A Porcinkula búcsúkiváltságát néhány franciskánus kolostor-, illetőleg templombeli barokk ábrázolásunk (Esztergom, Szabadka, Eger, Rozsnyó, Szendrő) is megörökítette. Szabadkán a Szentháromság előtt Mária és Ferenc hódol. Az Atya kordát ereszt le a Szűzanya segítségével Ferenc és Páduai Szent Antal kezén át a purgatórium tüzében szenvedő lelkek számára. Pozsonyi templomuk Szent János-kápolnáját a hívek holtak kápolnájának nevezik, az 1591-ben odahelyezett oltárképről, amelyen Ferenc a kordájával menti ki a lelkeket a tisztítótűzből. Az érsekújvári kolostor társalgójában Ferenc a kordával, Domonkos pedig az olvasóval köti át, vagyis oltalmazza a világot. Fülek (Filakovo) kolostori képén Jézus a kordát Ferencnek és Klárának nyújtja. Ők juttatják el a hívekhez.

Porcinkula ünnepét választotta titulusul Nyírbátor minorita temploma (1717), legújabban pedig Káptalanfüred.

A Porcinkula-hagyományt a jozefinista szellem elsorvasztotta^*, a hazai ferencesek is alig törődtek vele. Orosz István Fiorettitől ihletett önéletrajzában olvassuk,^* hogy a múlt század nyolcvanas éveiben saját buzgóságából hogyan támasztotta föl a jászberényi kultuszt.

1883-ban néhány buzgó éltes asszony megkérte, menjen el velük Jászberénybe a purcinkulai búcsúra, a barátok templomába. „Előttevaló nap reggel elindultunk és már délre odaértünk egy bizonyos házhoz, akinél ők szoktak megszállásolni, mert még akkor nekem nem volt ott ismerősöm. Megpihentünk és délután öt órakor mondják, hogy menjünk a templomba, mert már hat órakor megkezdődik az ájtatosság. Elmentünk és mikor odaértünk, elig vannak húsz, vagy huszonöten. Én magamban mondom: Istenem, hát micsoda búcsújárás lehet itt? Ilyen kevés nép!… nekem nagyon megtetszett ez a búcsú és azon törtem a fejem, hogy tenném én ezt a búcsút híressé, naggyá. A nyári munka megszűnt, bekövetkezett a tél, ráértem esténként olvasgatni, vagy írni. Elővettem Szent Ferenc életét, azt végig olvastam. Megértettem belőle, hogy Szent Ferenc mindég a nagy bűnösökért imádkozott és a szegény purgatóriombeli lelkekért és hogy a római pápa előtte való nap hat órától kezdve másnap hat óráig engedett teljes búcsút, aki meggyónik, megáldozik. Ezeket megértettem. Elhatároztam magamban, hogy felfogom és virágzóvá teszem ezt a búcsút. Azonnal hozzáfogtam és minden oltárhoz és minden szoborhoz, aki ott a barátoknál van, mindegyikhez külön új imát és éneket készítettem. Mégpedig csudálatosképpen, mert esténként készítettem. Sokszor megtörtént, hogy a kedves nőm sírva kért, hogy már feküdjek le, mindjárt megvirrad. Igen, de én magamról megfeledkezvén, mert másodmagammal voltam. Este mikor belefogtam, egy szerzetes mellém állt, ő diktálta mindég, hogy mit írjak és csak mikor hajnalra harangoztak, akkor tűnt el mellőlem. Hogy ki volt, azt én nem tudom. Azután én is lefeküdtem, de aludni nem tudtam. A kedves nőmnek mondottam, hogy nem látott-e valamit. Ő azt mondotta, hogy egy árnyékot látott az asztalnál, mást semmit. Elkészülvén a szép ének, imafüzet és én azt letisztáztam. Következett a másik évben a purcinkulabúcsú, augusztus másodika. Jászberénybe elmentem a búcsúra, de már akkor nem az öregasszony végezte, hanem én fogtam fel és végeztem a legpompásabban, úgyhogy mindenki csodálkozott rajta és nem győztem szabadulni. Mind azt kérdezte, van-e olyan ének-, vagy imakönyv eladó. Én mondottam, hogy majd a jövő ilyenkor kaphatnak. Úgy is lett. Kinyomattam és már a másik évben ők várva várták. Mindenkinek jutott belőle. De már akkor több nép jött össze, úgyhogy azután nemcsak a jászberényiek voltak, hanem az egész környékből, községekből kereszttel, lobogóval jöttek a purcinkulai búcsúra. Három, vagy négyezer lélek megjelent. Csak gyónók és áldozók voltak egy pár ezren. Én mindég jelen voltam arra a napra, hacsak valami baj vissza nem tartott. De ha már ott nem voltam, a nép meg volt szomorodva. Ők magok beszélgették el egymásnak, hogy nekik akkor olyan, mintha búcsú nem volna. Igazán mondják, mert én nékik olyan voltam, mint őrző angyalok. Most, 1912-dik évben is működtem közöttük. Többen voltak most is egy négyezer léleknél. Most már hála Istennek, az egész környék, város, falu népei sietnek a purcinkulai búcsúra Jászberénybe. Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve mindörökké. Amen.”

A harmadrend a nagy franciskánus reform (1897) óta hazánkban is újjászületett. Tagjai megtalálhatók a társadalom minden rétegében. Legtöbb városunkban, falunkban a legújabb időkig virágzott kisebb-nagyobb harmadrendi közösség, amelyet a legközelebbi ferencrendi kolostor irányított. Érthető tehát, hogy a porciunkulabúcsú a barátok: ferencesek, minoriták, kapcinusok minden templomát erre a napra szakrális centrummá tette, ahova a harmadrendiek messze környékről elzarándokoltak, mintegy hazatértek a kolostor egyességébe.

A kordás, illetőleg harmadrendi társulatok már a barokk időktől kezdve a maguk falujának templomában is iparkodtak a rendi szentek: Ferenc, Antal, Erzsébet, továbbá a rend-kezdeményezte kultuszok: keresztút, betlehem oltárának, illetőleg képmásának fölállításával franciskánus légkört teremteni. Együttes hatásuk a ferences ihletésű népi jámborságban itt-ott most is él.

Szalézi szerzetesek Kenyában – Adj inni a szomjazónak és enni az éhezőnek!

Szalézi szerzetesek Kenyában – Adj inni a szomjazónak és enni az éhezőnek!

Korr sivataga Kenya északi határánál található; lakói nomád pásztorok, akiknek az élete a víz körül forog. Korr szalézi misszióját (Don Bosco Mission Korr) 1980-ban alapították.

A helyi nomád pásztorok állandóan úton vannak, soha véget nem érő keresésben a víz és a növényzet után. Mióta 1980-ban megalapították a szalézi missziót a sivatagban, Don Bosco fiai rendíthetetlen buzgalommal dolgoznak, hogy felemeljék az itt élő, jellemzően a Sambru és Rendire törzsekből származó embereket. A kihívások sokrétűek és összetettek, és a misszionáriusok vészhelyzetekkel szembesülnek nap mint nap.

Korr jelentése „fehér kő”, és Kenya egész északkeleti régiója, amelynek legnagyobb része Marsabit körzethez tartozik, rendkívül súlyos aszálytól szenved, amely bizonytalanná tette az emberek életét. Az elmúlt két évben nem esett az eső Korrban – az esős évszakok jöttek és mentek, anélkül, hogy bármilyen enyhülést hoztak volna. A pusztító szárazság kérlelhetetlen markában tartja régiót, a kutak és a folyók kiszáradtak.

A víz az élet. Ha a kutak teljesen kiszáradnak, a halál nem csak az emberi életet keresi fel, hanem minden élő szervezetet. Az esőzések elmaradása hozzájárult az állatállomány hatalmas pusztulásához, ez viszont aláásta a megélhetését azoknak, akik gazdasági és élelmiszerellátási szempontból az állatoktól függenek. Termesztés és gazdálkodás, természetesen, csak ott lehetséges, ahol víz van...

A mai Korrban semmi sem látszik, ami növekedne, kivéve a szétszórt tüskés bokrokat és néhány erős fát. Az eredmény: az anyáknak nincs semmijük, amiből főzhetnének, a gyermekek alultápláltak és nem járnak iskolába; az emberek éhesek és dehidratáltak, így könnyen áldozatául esnek a számos betegségnek.

A szalézi misszionáriusok egyik fő gondja ebben a szárazságban az ételadományok kiosztása. A korri misszió több mint 60 kilométerre terjed, és ellátja Korr, Alisurua, Orotilkes, Bala, Lengima, Lokuchula és Namarei lakosságát – mind szétszórt települések, több kilométerre egymástól. Ezekben összesen 4805 háztartás van. A szaléziak arra összpontosítanak, hogy elérjék a legsérülékenyebb csoportokat, különösen a nőket, a gyermekeket, az időseket, a fogyatékkal élőket és a betegeket.

„Az élelmiszersegélyeket szállító misszionáriusok tapasztalatai azt mutatják, hogy minden egyes gyermek türelmesen vár a sorára... Soha nincs rohanás, nem próbálják megragadni az ételt, hálásan fogadják el, amit felkínálnak nekik, és megosztják, amit kaptak! Egy kis darabka cukorka egy pillanatnyi örömet ad nekik” – mondta Jiji Kalavanal atya, a Don Bosco Image munkatársa.

Korr népe hálás a támogatásért, amit kapnak, és még mindig úgy vélik, hogy a kedvesség soha nem fogy el a világon. Néhány csepp vízzel és néhány szelet kenyérrel életet lehet menteni Korrban. Sok apró cseppnyi kedvesség együtt úgy áramlik, mint egy folyó a kiszáradt életek nyomorúságának enyhítésére. Az idő valóban fogy, és az embereknek Korrban sürgős humanitárius támogatásra van szükségük a túléléshez. A jóság és az irgalom kétszer áldott: áldott, aki adja és áldás annak is, aki kapja!

Évközi 17. hét szerda

Évközi 17. hét szerda

Tegnapi elmélkedésünkben szó esett arról, hogy beszélgetés közben a testünk is kommunikál. Ma pedig azt látjuk, hogy arcunk, tekintetünk akkor is beszédes marad, mikor a szavak már elhallgattak. Az öröm vagy bánat, indulat vagy részvét kifejezése kiül arcunkra, s önkéntelenül is tükrözi belső világunkat, lelkiállapotunkat. Képzeljük csak magunk elé a mai Evangéliumban szereplő, példabeszédbeli ember arcát, amikor rátalált a földbe rejtett kincsre: a felfedezés izgalommal teli öröme csak úgy sugárzott róla, még ha próbálta is palástolni.

Árulkodó, hogy a mi arcunk mitől kezd ragyogni: attól, hogy megszereztünk valamit, hogy sikert értünk el, hogy legyezgetik hiúságunkat és körülrajonganak, vagy attól, hogy az Úrral találkoztunk az elmélkedés és imádság órájában. A szentek arca és tekintete olyan, mint a gyermekeké: mindjárt a legtisztábban tükröződik rajta a lélek öröme és bánata. Szent Ferenc arckifejezése olykor egy pillanat alatt változott ujjongóról fájdalmasra, amikor eszébe jutott a megfeszített Üdvözítő. S ugyanilyen hirtelenséggel áradt el rajta ismét az öröm, amikor a világ minden haszontalanságán és bűnén túl megpillantotta a világgal kiengesztelődött Isten végtelen fönségét és jóságát. A szentek arcának sugárzó ragyogása olyan, mint egy teofánia, istenjelenés, amely egyszerre félelmetes és vonzó. Olyan bensőséges istenélményből születik, amelyet az ember szégyell mások elé tárni, amely azonban mégsem maradhat rejtve, hanem kiárad a környezetére, hogy sokak életét beemelje a krisztusi élet vonzásába.

Urunk Jézus, add, kérünk, hogy Mózeshez hasonlóan mi se tudjunk arról, amikor ragyog az arcunk a Veled való beszélgetés miatt, nehogy a magunk érdemének tulajdonítva elvesztegessük isteni ajándékodat, de engedd kegyelmesen, hogy mások számára öntudatlanul is közvetíteni tudjuk a Te fényességedet, s így szándékod szerint a világ világossága lehessünk.

 

Az élet igéje – 2017. augusztus

Az élet igéje – 2017. augusztus

Az egész világon milliók olvassák és igyekeznek tettekre váltani – Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója kezdeményezése szerint – az adott hónapra kiválasztott bibliai mondatot és a hozzáfűzött magyarázatot, amely széles körben hatással van az egyének és közösségek életére.

„Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.” (Zsolt 145,9)

Ez a zsoltár dicsőítő ének, az Úr királyságát magasztalja, mert uralmának nem lesz vége: örök és hatalmas, de irgalmas és jóságos. Inkább olyan, mint egy hozzánk, gyermekeihez közel álló apa, mintsem egy hatalmas uralkodó.

Istenről szól ez a himnusz, túláradó, anyai gyöngédségéről: irgalmas, megfontolt a haragban, telve szeretettel, jóságos mindenki iránt…

Jóságát megmutatja Izrael népének, és kiterjeszti minden művére, amelyet keze alkotott, minden emberre és minden teremtményre.

A zsoltáros a vers végén arra hív minden élőt, hogy kapcsolódjon be dicsőítő énekébe, hogy egyre több hang harmóniája hirdesse:

„Az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott.”

Isten a teremtett világot rábízta a férfi és a nő dolgos kezére: számunkra olyan ez, mint egy nyitott könyv, amelyben jóságáról olvashatunk. Meghívott, hogy együttműködjünk vele, a Teremtővel, és szeretet-tervét követve további oldalakat írjunk az igazságról és a békéről.

Ám sajnos a közöny és az önzés miatt megsebzett embereket látunk magunk körül, akik sokszor ki vannak szolgáltatva. A teremtett környezetünk esetében sincs ez másképp, mert féktelenül fölemésztik a környezeti erőforrásokat saját érdekükben és a közjó kárára.

Az utóbbi években keresztény körökben tudatára ébredtünk és jobban odafigyelünk, hogy tiszteljük a teremtett világot. Gondoljunk csak a különböző felhívásokra egyházi vezetők részéről, amelyek arra buzdítanak, hogy fedezzük fel a természetben az isteni jóság tükörképét, és tekintsük azt az egész emberiség örökségének.

Bartholomaiosz ökumenikus pátriárka így írt erről tavaly a teremtéssel való törődés világnapjára küldött üzenetében: „Állandó éberségre van szükség, képzésre és tanításra, hogy világos legyen számunkra az összefüggés a jelenlegi ökológiai válság és az emberi szenvedés között […], amely […] az általunk is megélt környezeti krízis eredménye és gyümölcse. Vissza kell tehát térnünk a régóta ismert szépségekhez […]: mértékletesség és önmegtartóztatás, ez az egyetlen út, amely a természeti környezetünkkel való bölcs bánásmódhoz vezet. A féktelen mohóság ugyanis, hogy anyagi szükségleteinket kielégítsük, az ember lelki elszegényedéséhez vezet, és ezzel együtt jár a természeti környezetünk elpusztítása is.”

Ferenc pápa pedig Laudato si’ kezdetű enciklikájában írja: „A természet gondozása olyan életstílus része, amely magában foglalja az együttélés és a közösségalkotás képességét. Jézus emlékeztetett minket arra, hogy Isten a mi közös Atyánk, és ez testvérekké tesz minket. A testvéri szeretet csak ingyenes lehet. […] Ugyanez az ingyenesség késztet minket arra, hogy szeressük és elfogadjuk a szelet, a napot vagy a felhőket, még ha nem is vetik ellenőrzésünk alá magukat. […] Ismét át kell éreznünk, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért, továbbá megéri jónak és tisztességesnek lenni.”

Használjuk ki tehát a szabadidőnket, amikor nem dolgozunk, és minden más lehetőséget a nap folyamán, hogy feltekintsünk az égre, a fenséges csúcsokra, a tenger végtelenségére, vagy akár csak egy kis fűszálra, amely az út szélén kibújt. Ez segít, hogy felismerjük a Teremtő nagyságát, aki az életet szereti, és újra megtaláljuk reménységünk okát az ő végtelen jóságában, mely mindent átölel és figyelemmel kísér.

Családunkkal együtt éljünk mértékletesen, tiszteletben tartva környezetünket, mások szükségleteit, hogy gazdagodjunk a szeretetben. Osszuk meg szegényebb testvéreinkkel a föld termését és munkánk gyümölcsét, mert ezzel teszünk tanúságot az élet teljességéről és öröméről, legyünk gyengédek, jóindulatúak, akik megbékéltek környezetükkel.