Ferenc pápa: Gondozzuk a macskákat, kutyákat, de nem segítjük az embereket?!

Hatodik rendkívüli általános kihallgatását tartotta május 14-én délelőtt a Szentatya az irgalmasság jubileumi évében. A pietásról elmélkedett, arról az emberi magatartásról, amikor megsajnálunk valakit, részvétet érzünk iránta, és megkönyörülünk rajta, felkaroljuk, segítséget nyújtunk neki.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Úgy tűnik, nincs túl szép napunk [esik], de ti bátrak vagytok, és az eső ellenére eljöttetek. Köszönöm! A mai kihallgatás két helyen zajlik: az eső miatt a betegek a VI. Pál teremben vannak: ott kényelmesebb nekik, és kivetítőn keresztül néznek minket, mi pedig itt vagyunk [a Szent Péter téren]. Közösségben vagyunk egymással, mi és ők, és kérlek titeket, üdvözöljük őket tapssal. Nem könnyű tapsolni, ha az ember kezében esernyő van!

Az irgalmasság sok aspektusa között van egy, amelynek az a lényege, hogy megsajnáljuk, megszánjuk azokat, akik szeretetre szorulnak, [idegen szóval] pietást érzünk irántuk. A pietás fogalma létezett már a görög-római világban is, ahol viszont az embernek azt a tettét jelentette, hogy aláveti magát egy felette álló személynek: ilyen volt mindenekelőtt az istenek iránti hódolat, aztán a gyermekek tisztelete szüleik, főleg idős szüleik iránt. Ma azonban vigyáznunk kell arra, hogy a pietást ne keverjük össze azzal az eléggé elterjedt pietizmussal [jámborkodás, kenetesség], amely csak egy felszínes érzelem és sérti a másik méltóságát. Ugyanígy, a pietást nem szabad összekevernünk a velünk élő állatok iránti szánalommal sem; előfordul ugyanis, hogy az emberek ezt érzik az állatok iránt, ugyanakkor közömbösek maradnak testvéreik szenvedéseivel szemben. Hányszor látunk embereket, akik annyira erősen ragaszkodnak macskákhoz, kutyákhoz, de nem segítik a mellettük élő, rászoruló embereket! Ezt nem lehet csinálni!

Az a pietás, amelyről beszélni szeretnénk, Isten irgalmasságának kinyilvánulása. A Szentlélek hét ajándékának egyike, amelyet az Úr ad tanítványainak, hogy „tanulékonnyá és engedelmessé” tegye őket az „isteni indíttatásokkal szemben” (A Katolikus Egyház katekizmusa, 1830). Az evangéliumok sokszor említik azt az ösztönös kiáltást, amellyel beteg, megszállott, szegény vagy megtört emberek fordultak Jézushoz: „Könyörülj rajtam!” (vö. Mk 10,47–48; Mt 15,22; 17,15). Jézus mindenkinek az irgalmasság tekintetével és jelenlétének vigasztaló erejével válaszolt. Ezekben a segélykiáltásokban, könyörületért, pietásért való esdeklésekben mindegyik kifejezte a Jézusba vetett hitét is: „Mester”-nek, „Dávid Fiá”-nak és „Úr”-nak szólítják.

Megsejtették, hogy van benne valami rendkívüli, ami segíthetne nekik, hogy kiszabaduljanak sanyarú helyzetükből. Magának Istennek a szeretetét érezték meg benne. És még ha tömeg tolongott is körülötte, Jézus észrevette azokat a segélykiáltásokat, és megsajnálta az embereket, főleg amikor szenvedő és méltóságukban sértett embereket látott, mint a vérfolyásos asszony esetében (vö. Mk 5,32). Jézus arra biztatta őket, hogy bízzanak benne és az ő szavában (vö. Jn 6,48–55). Megkönyörülni valakin Jézus számára azt jelentette, hogy osztozik annak az embernek a szomorúságán, akivel találkozik, ugyanakkor azt is, hogy ő maga személyesen cselekszik, hogy ezt a szomorúságot örömmé változtassa.

Nekünk is az a feladatunk, hogy gyakoroljuk a könyörületnek, a pietásnak a tetteit az élet számos helyzetében, le kell küzdenünk a közömbösséget, amely megakadályozza, hogy felismerjük körülöttünk élő testvéreink szükségleteit, és ki kell szabadulnunk az anyagi jólét rabságából (vö. 1Tim 6,3–8).

Nézzünk Szűz Mária példájára, aki gondját viseli minden egyes gyermekének, és számunkra, hívők számára ő a pietás ikonja. Dante Alighieri ezt énekli meg a Máriához intézett imában a Paradicsom csúcspontján: „Te irgalmas vagy, te szánod a bűnöst […]; tebenned van együtt a teremtmények minden szép erénye” (33. ének, 19–21). Köszönöm!