MARISCOTTI SZENT JÁCINTA

MARISCOTTI SZENT JÁCINTA

szűz, ferences III. rend.

(1585-1640)

Közismertebb néven Viterboi Szent Jácintának is nevezzük, mert ott született 1585. március 16.-án gazdag, kimagasló úri szülőktől. Édesapja Marcantonio Mariscotti és édesanyja Ottavia Orsini, grófnője. Őt gyermekük született a legidősebb Geneve 1594-ben már belép a ferencesek zárdájába, a San Bernardino de Viterboba, ahol egészen haláláig, 1631-ig élt. Húga Hortensia 1586-ban született, és 1626-ban meg is halt. 1605-ben feleségül veszi őt Paolo Capizucchi, márki. Öccse Sforza, aki 1589-ben született, és 1655-ben halt. Ő feleségül vette Vittoria Ruspolit 1616-ban, és örökölte a család címét Mariscottit. Végül a legkisebb gyermekük, aki szintén fiú volt, név szerint Galeazzo, aki 1599-ben látta meg a napvilágot, de fiatalon már 1626-ban el is hunyt. Jácinta, ahogy a többi gyermek is vallásos nevelésben részesült, de ő már serdülő korában kitűnt emberi hibáival. Szeszélyei és túlzott önállósága miatt feszültté vált a család légköre. Abban az időben egy kisebb leány testvér nem nagyon előzhette meg a férjhez menetelben a nővérét, mégis 1605-ben húsz évesen Marquis Cassizucchi a húgát választja feleségnek helyette. Ettől aztán még inkább felborul, és kiszámíthatatlanná válik az élete. A húga férjhez menetele után édesapja ezért úgy látta jónak, ha leánya belép a helybeli reguláris ferences nővérekhez, ahol egy unokanővére már teljesített szolgálatot. Jácinta, amikor megtudja apja szándékát, azonnal megszökik a szülői házból, és hetekig bolyong, de aztán feladva hiúságát csak hazatér és vállalja a zárdába vonulást. Jácinta így lépett be a rendbe, igazi hivatás nélkül 1605. január 9.-én. A maga módján élte a szerzetesi életet. „Rangom szerint próbálok élni” - vallotta. Szobaberendezésén, ruházatán, látogatók fogadásán mindez tükröződött. Jó 10 év múlva betegségbe esett. Úgy adódott, hogy ferences gyóntatója páter Bianchetti Antonio szobájában kereste fel, hogy meggyóntassa. Mikor azonban körülnézett, annyira megütközött a fényűzésen, hogy nem is akarta gyónását meghallgatni. Jácinta megdöbbent. „A mennyország - mondta a páter - nem azoké, akik kevélyek és a hiúság rabjai.” „Atyám! - kérdezte a nővér akkor én nem remélhetem, hogy üdvözülök? Azért jöttem a zárdába, hogy elkárhozzam?” „Hogy elnyerd az üdvösséget - volt a felelet -, változtasd meg életedet, tedd jóvá a botrányt, amit okoztál.” Jácinta erre megtért. Felgyógyulva Jácinta nővér ezt követően, egy kötéllel a nyakán járt a kolostorban, hogy így vezekelje le addigi életének bűneit. Sienai Szent Katalin tanácsára aztán ezt a szélsőséget is sikerült levetkeznie. Szigorú vezeklő életet megtartva élt, mezítláb járt, ócska ruhákat viselt, és a legalantasabb munkákat végezte. Ágya néhány deszka, és egy pokróc, párnája, pedig egy kő volt. Nagyon tisztelte Jézus Krisztus szenvedését, és a Szűzanyát, aki nem egyszer meg is jelent neki. Példaadó ferences életet élt, úgyhogy később rábízták a novíciák képzését és a tanuló növendékek igazgatását. Csupa türelem, kedvesség volt, nem feledte saját gyarlóságát: megértő tudott lenni mások tökéletlensége iránt. Szívesen foglalkozott a betegekkel, elhalmozta őket gyengédséggel, miközben maga kemény vezekléseket vállalt, hogy jóvátegye előző mulasztásait. Apostoli tűz égett benne. Viterbo papságát rávette, hogy bevezessék a farsangi időben a 40 órás szentségimádást. Békeszerző tevékenységet is kifejtett a városban Szent Ferenc szellemében. A pestis járvány kitörésekor azonnal a betegek ápolásához fogott hozzá magát nem kímélve. Mély lelki életet élt, kora nagy misztikusaihoz hasonlóan. Csodákat és jövendöléseket is tulajdonítanak neki. Egy ilyen esemény a következő volt, amelyet feljegyeztek. Egy alkalommal néhány helybéli hajóútra indult a tengeren, és egyszerre csak váratlanul egy erős vihar lepte meg őket a nyílt vízen. A hajó már-már a felborulás küszöbén járt, amikor az egyik utas így kiáltott fel: „Ó Jácinta nővér siess a segítségünkre, különben elpusztulunk.” Ugyan abban a pillanatban az utasok megpillantottak egy fehér köpenyes ferences apácát, aki a hullámok felett futva ért hozzájuk, majd a hajó orrát megragadva a kikötőig húzta azt a háborgó tengeren. Miután ily módon szerencsésen kikötöttek az egyik megmenekült utas azonnal elment a kolostorba, hogy megköszönje Jácintának a segítségét. A kolostor főnökasszonya kíséretében mutatott rá Jácintára, hogy ő volt az, aki megmentette őket. Jácinta erre cellájába futott, hogy elkerülje a nyilvános dicséretet. 1640. jan. 30-án halt meg a viterboi kolostorban. Teste épségben maradt. Hibái ellenére a tisztaságot mindig megőrizte. 1726. szeptember 1.-én XIII. Benedek pápa boldoggá, VII. Pius pápa pedig szentté avatta 1807. május 24.-én.
Páduai Szent Antal tanítása a bűnösök megintéséről: „Salamon mondja a Prédikátor könyvében: A bölcsek szavai, mint a tövisek... A tövis, amikor az elevenbe szúr, vért fakaszt. Éppen így a bölcs ember szavai kell, hogy a bűnös szívét megsebezzék s onnét a könnyek vércseppjeit kisajtolják... A bűnbánat könnyei a lélek vércseppjei.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Jácinta szüzet szereteted tüzével lángra lobbantottad és az állandó önmegtagadás példájává tetted; közbenjárására add, hogy bűneinket megsiratva folytonosan a te szeretetedben éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen