Apostolok Cselekedetei 12.

Apostolok Cselekedetei
2,28: „Megmutatod nekem az élet útját, és színed előtt örömmel töltesz el engem” 

Jézus lelke a halál beálltával elszakadt testétől, és leszállt a pokolba. Ez  diadalmenet volt, hiszen ott az addigi történelem minden üdvözült személye, lelke óriási csapatban egyesülve várta ezt a pillanatot, és most kitörő örömmel fogadták üdvösségük szerzőjét. Készülhettek erre a percre, mivel Szent József halála óta pontosan tudták a megtestesülés tényét, ismerték a karácsonyi üzenetet, amit a betlehemi pásztorok meséltek el a kis Jézus jászolbölcsőjénél: „Az angyal ezt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy örömöt hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában” (Lk 2,10-11) Erre nemcsak Dávid ujjongott fel, hanem mindenki: Betlehem dicsőségét előre hirdető Mikeás (5,1-4), a másfél századdal korábban a születendő Gyermekről jövendölő Izajás (7,14; 9,5-6), de talán a leghangosabb örömsikoly Éva anyánk ajkán ujjongott, hogy az ősi átok hamar véget ér. Keresztelő Szent János vértanúi dicsőségét újabb örömhírként kapták. Most pedig itt van maga a kereszten diadalt aratott Üdvözítő! Az engedelmes szenvedésben megdicsőült istenemberi lélek, a minden szeretetnél nagyobb Szeretet, aki életét adta barátaiért. (Jn 15,13)Az igazi diadalmenet azonban mégis csak az volt, amikor Jézus lelkét a pokol tornácáról visszahozta a földre, ahol angyalok serege várt rá. Bemenvén a szent sírba, ahol az összeroncsolt Test várta elvesztett Lelkét. Íme, itt van. Az isteni erő pillanat alatt eltöröl minden torzulást, begyógyítja sebeit, kivéve az örök tanúságra rendelt szeg- és lándzsa-nyomokat. Tele teremti vérrel az üres érpályákat, és a Lélek beleszáll.  Ember nem látta fényes pillanat, és a sziklák tonnás súlyán át megnyílik az örök dicsőség útja.
2,29: „Férfiak, testvérek! Hadd szóljak hozzátok bátran Dávid ősatyánkról! Ő meghalt, eltemették, és sírja a mai napig itt van nálunk”. A zsoltáridézetet most kezdi kifejteni az apostol, mint Jézus feltámadásának csalhatatlan bizonyítékát. Dávid nem önmagáról írta ezeket a sorokat, hiszen ő nem támadt fel, sírja ott látható az utolsó vacsora háza mellett még most is.
2,30-31: „Mivel azonban ő próféta volt, és tudta, hogy Isten esküvel fogadta meg neki, hogy az ő utódaiból ül majd valaki a trónjára, a jövőbe látva Krisztus feltámadásáról beszélt: hogy sem az alvilágban nem maradt, sem a teste nem látott rothadást”. A Zsolt 132,11-ben valóban ezt rögzítette a szerző: „Igaz esküt tett az Úr Dávidnak s azt nem másítja meg: Ágyékod gyümölcsét ültetem királyi székedbe”. A történeti könyv, Sámuel második könyve is ezt bizonyítja: „Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre. Atyja leszek neki, s ő fiam lesz nekem”. (7,12-14) A mai fülnek talán zavart okoz, hogy Dávid fia és utódja, Salamon házat = templomot épített Istennek, nem róla szól-e ez az idézet. Egyrészt a ház a családot jelentheti, másrészt Salamon trónja nem áll örökre, már fia és utódja, Roboám is csak fele országát örökölte. (1Kir 12,16-19) Viszont félévezredes kihagyás után az angyal bejelenti Máriának: „Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (Lk 1,31-33)
2,32:”Ezt a Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindnyájan tanúi vagyunk”. Amit tehát a Szentírás ékesen bizonyít, az meg is történt. Jézus valóban meghalt, de valóban fel is támadt. A Biblia két vagy három tanú bizonyságát csalhatatlannak állítja. Itt Péter nem ok nélkül mutathat rá apostoltársaira: Mi tizenketten tanúsítjuk Jézus feltámadását, mert láttuk őt holtan, de találkoztunk vele élve többször is. Tanúságunk biztos és igaz.