Évközi10 hét szombat
1Kir 19, 19-21; Mt 5, 33-37
„Elindult tehát onnan Illés és ráakadt Elizeusra, Sáfát fiára”
A Kármel hegyi győzelem után Illés próféta elmenekült a hegy környékéről a pusztába. Bolyongott a homoktengerben, mert megtudta, hogy a királyné, Jezabel, meg akarja öletni. Nem bocsátja meg neki, hogy kedvenc bálványát, a két vashordóból összetákolt Baált összezúzta, papjait, pedig megölette. Szörnyen bántotta az is, hogy a szerencsétlen vas-öntvény Baál nem tudott tüzet küldeni az elkészített áldozatra, Jahveh pedig a derült égből óriási villámot parancsot le a derült égből, és ennek tüze elégette az adományt, a fát és az oltárt, de még a vizet is. A királynéi felsülés és bosszú haragja elől ereje utolsó maradékáig rohangált, míg végre egy boróka árnyékában elaludt. Ott agyal táplálta, majd negyven nap és negyven éjjel menetelt a Sinai hegyig. Ott Istennel beszélt. Szeretett volna Istennél maradni, de visszaküldte Izraelbe. Maga helyett kellett prófétává kennie Elizeust, Sáfát fiát. Csodálatos önuralomra volt szüksége, hogy nagy üldözések, halálfélelem, az életbe belefáradt teste-lelke vonakodása ellenére vállalta a végső feladatokat: prófétává kenni Izraelnek Elizeust, királlyá kenni Szíria részére Házaélt, Izrael részére, pedig királlyá kenni Jehút, Námsi fiát. Először is Elizeus került útjába. Édesapja földjét szántotta tizenketted magával. Mindegyik férfi, ő maga is, egy-egy pár ökröt hajtott. Illés sebes léptekkel odament Elizeus mellé, vállára dobta köpenyét, és rohant tovább. Ez minden bizonnyal olyan közismert mozdulat volt, mint nálunk, amikor még nem volt kötelező a sorkatonaság, és kis katonacsoport ment be a falvakba, táncolni kezdtek, majd amikor a legények kedvtelve figyelték őket, egy katona a kiszemelt fiú fejére csákót nyomott: regruta lett az illető. Elizeus is megértette, hogy Illés mellé kell szegődnie, mert Isten üzent a prófétával. Utána is szaladt rögtön, kérte, hadd búcsúzzék el édesapjától és édesanyjától, aztán követi engedelmesen Isten közismert szolgáját. Illés megértette a hálás fiatalember lelkületét. Ezt mondta neki: „Eredj csak és térj vissza, mert ami az én dolgom volt, megtettem veled” (20) A családi búcsúzkodás megtörtént. Elizeus akkor visszatért a szántóföldre. Megfelelő módon akart elbúcsúzni az alkalmazottaktól. Az ökröket, amelyekkel szántott, levágta, kondérba tette. A faekéjét feldarabolta, a kondér alá tette a tűzre, és megfőzte a húst. Jó volt a szíve is, ünneppel akart búcsút venni mindenkitől. Érzékeltetni akarta azt is, hogy nagylelkű ajándékként szenteli életét Isten szolgálatára. Nagy dolog, ha valaki vállalja a családalapítást. Ha hittel áll a feladatok mellé: önzetlenül vállalja az életre szóló szeretetgyakorlatot, önmagát és gyermekeit is erre neveli, akkor a nagycsaládnak, a nemzetnek is meglesz mindig a megfelelő munkása ott és akkor, amikor szüksége lesz rájuk. A nemzet a nincsből nem tud válogatni.
1Kir 19, 19-21; Mt 5, 33-37
„Elindult tehát onnan Illés és ráakadt Elizeusra, Sáfát fiára”
A Kármel hegyi győzelem után Illés próféta elmenekült a hegy környékéről a pusztába. Bolyongott a homoktengerben, mert megtudta, hogy a királyné, Jezabel, meg akarja öletni. Nem bocsátja meg neki, hogy kedvenc bálványát, a két vashordóból összetákolt Baált összezúzta, papjait, pedig megölette. Szörnyen bántotta az is, hogy a szerencsétlen vas-öntvény Baál nem tudott tüzet küldeni az elkészített áldozatra, Jahveh pedig a derült égből óriási villámot parancsot le a derült égből, és ennek tüze elégette az adományt, a fát és az oltárt, de még a vizet is. A királynéi felsülés és bosszú haragja elől ereje utolsó maradékáig rohangált, míg végre egy boróka árnyékában elaludt. Ott agyal táplálta, majd negyven nap és negyven éjjel menetelt a Sinai hegyig. Ott Istennel beszélt. Szeretett volna Istennél maradni, de visszaküldte Izraelbe. Maga helyett kellett prófétává kennie Elizeust, Sáfát fiát. Csodálatos önuralomra volt szüksége, hogy nagy üldözések, halálfélelem, az életbe belefáradt teste-lelke vonakodása ellenére vállalta a végső feladatokat: prófétává kenni Izraelnek Elizeust, királlyá kenni Szíria részére Házaélt, Izrael részére, pedig királlyá kenni Jehút, Námsi fiát. Először is Elizeus került útjába. Édesapja földjét szántotta tizenketted magával. Mindegyik férfi, ő maga is, egy-egy pár ökröt hajtott. Illés sebes léptekkel odament Elizeus mellé, vállára dobta köpenyét, és rohant tovább. Ez minden bizonnyal olyan közismert mozdulat volt, mint nálunk, amikor még nem volt kötelező a sorkatonaság, és kis katonacsoport ment be a falvakba, táncolni kezdtek, majd amikor a legények kedvtelve figyelték őket, egy katona a kiszemelt fiú fejére csákót nyomott: regruta lett az illető. Elizeus is megértette, hogy Illés mellé kell szegődnie, mert Isten üzent a prófétával. Utána is szaladt rögtön, kérte, hadd búcsúzzék el édesapjától és édesanyjától, aztán követi engedelmesen Isten közismert szolgáját. Illés megértette a hálás fiatalember lelkületét. Ezt mondta neki: „Eredj csak és térj vissza, mert ami az én dolgom volt, megtettem veled” (20) A családi búcsúzkodás megtörtént. Elizeus akkor visszatért a szántóföldre. Megfelelő módon akart elbúcsúzni az alkalmazottaktól. Az ökröket, amelyekkel szántott, levágta, kondérba tette. A faekéjét feldarabolta, a kondér alá tette a tűzre, és megfőzte a húst. Jó volt a szíve is, ünneppel akart búcsút venni mindenkitől. Érzékeltetni akarta azt is, hogy nagylelkű ajándékként szenteli életét Isten szolgálatára. Nagy dolog, ha valaki vállalja a családalapítást. Ha hittel áll a feladatok mellé: önzetlenül vállalja az életre szóló szeretetgyakorlatot, önmagát és gyermekeit is erre neveli, akkor a nagycsaládnak, a nemzetnek is meglesz mindig a megfelelő munkása ott és akkor, amikor szüksége lesz rájuk. A nemzet a nincsből nem tud válogatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése