Húsvét 5. hete szerda
ApCsel 15,1-6; Jn 15,1-8
„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves”
A zsoltáros így magasztalja a teremtő Isten csodálatos jóságát: „Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét. Hogy ragyogjon arca az olajtól, és a kenyér erősítse az ember szívét” (Zsolt 104,14-15) a hatalmas vidéket elpusztító vízözön után „Noé, mint földművelő ember elkezdett szőlőt ültetni. Ivott a borból, lerészegedett, és meztelenül feküdt a sátrában” (Ter 9,20-21) Úgy tűnik, hogy amíg százhúsz éven át építették Isten parancsára a bárkát, nem értek rá szőlővel foglalatoskodni, mert az igen munkaigényes. A vízözön után ezért esett meg Noéval akkor egyszer a tragédia. Jézus is ismerte a szőlőt, talán családjának is volt szőleje. Nyilvános működése kezdetén, mint meghívott vendég Édesanyjával és tizenkét apostolával az egy hétig tartó lakodalomban vett részt. Mária figyelmeztetése és ki nem mondott kérése után azonnal segített, hogy a Teremtő szándéka szerint a vidám életindítás csorbát ne szenvedjen, a feljegyzés szerint mintegy hatszáz liter vizet változtatott át a legfinomabb borrá. (Jn 2,3-9) a húsvéti vacsora terítékéhez isteni előírás szerint három kehely bor is tartozott. A Teremtő szándéka szerint a szívet kellett vidámmá tennie a bornak, az utolsó vacsorán pedig Jézus a harmadik kehely borát saját vérévé változtatta át. A mai evangéliumban kezdő szó nekem azt sugallja, hogy nagyon messzire kell visszapillantanunk: „Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves” (Jn 15,1) a szó szoros és léttani értelmében minden olyan bokor, amely tőkéből és vesszőből áll és szőlőnek nevezett gyümölcsöt terem, az igazán szőlőtő, de itt most Jézus ugyanúgy kezd beszélni, mint a kafarnaumi zsinagógában az első csodálatos kenyérszaporítás után. A megszokott értelmű öt kis kenyér, ennek csodával megszaporított formája is kenyér, de a másnap beígért, égből szállott, örök életet adó kenyér mégis az, amit Isten ad: „Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak” (Jn 6,33) „Én vagyok az élet kenyere” (48) Kafarnaumban összekapcsolja, a kettőt: „Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (53-54) a földi és az örök élet lényege valóság, a maguk síkján realitás. Sajnálom azokat a keresztény testvéreimet, akik nem tudnak, vagy nem akarnak az „e világ” és a „túlvilág” másságában megnyugodni, azokat elfogadni.
ApCsel 15,1-6; Jn 15,1-8
„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves”
A zsoltáros így magasztalja a teremtő Isten csodálatos jóságát: „Füvet sarjasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földből, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét. Hogy ragyogjon arca az olajtól, és a kenyér erősítse az ember szívét” (Zsolt 104,14-15) a hatalmas vidéket elpusztító vízözön után „Noé, mint földművelő ember elkezdett szőlőt ültetni. Ivott a borból, lerészegedett, és meztelenül feküdt a sátrában” (Ter 9,20-21) Úgy tűnik, hogy amíg százhúsz éven át építették Isten parancsára a bárkát, nem értek rá szőlővel foglalatoskodni, mert az igen munkaigényes. A vízözön után ezért esett meg Noéval akkor egyszer a tragédia. Jézus is ismerte a szőlőt, talán családjának is volt szőleje. Nyilvános működése kezdetén, mint meghívott vendég Édesanyjával és tizenkét apostolával az egy hétig tartó lakodalomban vett részt. Mária figyelmeztetése és ki nem mondott kérése után azonnal segített, hogy a Teremtő szándéka szerint a vidám életindítás csorbát ne szenvedjen, a feljegyzés szerint mintegy hatszáz liter vizet változtatott át a legfinomabb borrá. (Jn 2,3-9) a húsvéti vacsora terítékéhez isteni előírás szerint három kehely bor is tartozott. A Teremtő szándéka szerint a szívet kellett vidámmá tennie a bornak, az utolsó vacsorán pedig Jézus a harmadik kehely borát saját vérévé változtatta át. A mai evangéliumban kezdő szó nekem azt sugallja, hogy nagyon messzire kell visszapillantanunk: „Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves” (Jn 15,1) a szó szoros és léttani értelmében minden olyan bokor, amely tőkéből és vesszőből áll és szőlőnek nevezett gyümölcsöt terem, az igazán szőlőtő, de itt most Jézus ugyanúgy kezd beszélni, mint a kafarnaumi zsinagógában az első csodálatos kenyérszaporítás után. A megszokott értelmű öt kis kenyér, ennek csodával megszaporított formája is kenyér, de a másnap beígért, égből szállott, örök életet adó kenyér mégis az, amit Isten ad: „Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak” (Jn 6,33) „Én vagyok az élet kenyere” (48) Kafarnaumban összekapcsolja, a kettőt: „Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon” (53-54) a földi és az örök élet lényege valóság, a maguk síkján realitás. Sajnálom azokat a keresztény testvéreimet, akik nem tudnak, vagy nem akarnak az „e világ” és a „túlvilág” másságában megnyugodni, azokat elfogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése