BOLDOG COMPIČGNE-I KÁRMELITA APÁCÁK
vértanúk
+Párizs,
1794. július 17.
A
compičgne-i (Oise megye) Kármelt 1641-ben alapították. A királyi vár közvetlen
szomszédsága, ahol az udvar minden évben eltöltött néhány hetet, különféle
előkelő pártfogókat jelentett számukra; közéjük tartozott Ausztriai Anna és
Mária Terézia királynő. E befolyásos barátságok ellenére a ház szegény maradt,
a szerzetes közösség élete a regulának megfelelően folyt, és a közösség távol
maradt a janzenista viszálykodásoktól.
1789-ben
a compičgne-i Kármelben tizenhat kórusnővér, három laikus nővér és egy novícia
élt. A priornő, Thérčse de Sainte-Augustin Lidoine 1752. szeptember 22-én
született Párizsban egy gazdagnak nem mondható családból, és Mária-Antoinette
adta a rendi hozományát. Colbert unokahúgának, de Croissy nővérnek a
kivételével valamennyien egyszerű származásúak voltak. Erős egységet alkottak,
s a házban kölcsönös megértés uralkodott; a priornő, aki önmagával szemben
rendkívül szigorú volt, nővérei iránt nagy szelídséget és sok megértést tanúsított;
ők pedig nagyon ragaszkodtak hozzá.
Már
1789. október 26-án megtiltották a szerzetesi fogadalmak letételét. Így a ház
egyetlen novíciája, Constance Meunier nővér nem tehette le fogadalmát, de
megtagadta, hogy visszatérjen a világba. 1790 elejétől kezdve különféle
rendelkezések sújtották a szerzeteseket, s helyzetüket napról napra nehezebbé
és tarthatatlanabbá tették. 1790. augusztus 4-én a compičgne-i kerület
direktóriumának tagjai hozzáfogtak a kolostor ,,nép tulajdonába került''
vagyonának leltározásához. Másnap reggel egyenként kihallgatták a nővéreket, és
megkérdezték tőlük, vissza kívánják-e nyerni szabadságukat. Válaszuk
jegyzőkönyvi rögzítése azt mutatja, hogy egyhangúan azt közölték: folytatni
akarják szerzetesi életüket; ez volt a helyzet egyébként Franciaország csaknem
valamennyi kármelita nővérével. 1791. január 11-én megjelent a városi
közigazgatás két hivatalnoka, és azt kívánták, hogy a jelenlétükben válasszanak
priornőt, és hogy a laikus nővérek is szavazhassanak. Amint várható volt, a tizenhétből
(egy idősebb nővér már meghalt, egy másik pedig súlyosan megbetegedett)
tizenhat szavazat Teréz anyára esett, aki abban az időben is priornőként maradt
hivatalban. A püspöki szék bitorlója, Massieu gyakorlatilag alig törődött az
egyházmegyével, csupán birtokokat ragadott ki belőle. Úgy tűnik, hogy nem
zavarta a kármelita nővéreket, és feltehetően azt sem kísérelte meg, hogy
elismertesse magát velük. A város elég barátságosan viseltetett irántuk, és
közös életük utolsó hónapjait viszonylag békésen tölthették el. 1791. augusztus
10-én a kerület direktóriuma biztos kegydíjat ígért nekik. 1792 májusában a
priornő még párizsi utazásra is vállalkozott, hogy a kármeliták általános
elöljárójától, Rigaud abbétől utasításokat kérjen. A helyzet azonban észrevehetően
rosszabbra fordult, különösen amikor számos pap megtagadta, hogy letegye az
esküt az alkotmányra. 1792. augusztus 17-én kibocsátották a szerzetesházak
kiürítéséről és eladásáról szóló törvényt. A priornő gondoskodott a városban
alkalmas lakhelyekről, a nővérek pedig világi ruhát öltöttek, mert a szerzetes
öltözet viselése már több hónap óta tiltott volt. Szeptember 12-én parancsot
kaptak, hogy a házat ürítsék ki, s a kiürítést 14-ig be is kellett fejezni.
Négy csoportra oszlottak, s egymástól nem messze laktak azokon a helyeken,
amelyeket a priornő bérbe vett; két kapusnő, aki nem tartozott a rendhez,
gondoskodott a kapcsolatukról. Saint- Antoine plébánosa, aki letette az
alkotmányos esküt, megengedte a káplánjának, Courouble abbénak, hogy templomának
egy kápolnájában misét mutasson be nekik. Mind a négy csoportban a megszokott
szabályszerűséggel végezték a közösség lelki gyakorlatait.
1792.
szeptember 19-én Compičgne polgármestere aláírás végett eléjük terjesztette a
szabadság és egyenlőség esküformáját, amely különbözött az alkotmányos eskütől,
és amelynek törvényességét az akkori idők számára számos mértékadó egyházi
férfiú elismerte. Ennek a formulának az aláírása néhány hónapig még
viszonylagos nyugalmat jelentett számukra. November vége felé azonban Courouble
abbénak a mind erősebbé váló fenyegetések elől ki kellett térnie, és
száműzetésbe kellett mennie; ettől kezdve a nővérek nagyon nélkülözték a lelki
segítséget. Az 1792. szeptember elejétől tartó tömeggyilkosságok nem tápláltak
már bennük illúziót, felismerték az őket fenyegető veszélyt, és a piornő
vezetésével fogadalmat tettek, hogy -- ha kell -- feláldozzák magukat
Franciaországért. 1793 és az 1794-es év első hónapjai, amelyek a rémuralom
tetőpontját jelentették, nem sokat változtattak a helyzetükön. A
letartóztatások gyakoribbak lettek a vidéken. Nyomatékos családi okok arra
késztették az egyik nővért, hogy egy ideig a fivérénél lakjon, egy másik
kármelita nővér pedig társául szegődött; 1794 márciusában utaztak el. Májusban
egy másik nővérnek, Marie de l'Incarnation Philippnek különféle ügyei miatt
Párizsba kellett mennie: ez mentette meg az életét; ő írta meg később
rendtársai történetét.
Június
13-án a priornő is a fővárosba utazott, 21-én azonban már visszatért; ezen a
napon megérkezett a forradalmi bizottság, és a kármelita nővérek által lakott
lakásokban házkutatást tartott. Abban a meggyőződésben, hogy a nővérek
fanatikusak és hűek a királyhoz, a következő reggel letartóztatták és a
vizitációs nővérek egykori kolostorába zárták be őket. Három nappal később a
házkutatás alkalmával talált és a nővérek ellen felhasználható bizonyítékokat,
mindenekelőtt forradalomellenes leveleket a Nemzeti Konventhez továbbították.
Compičgne-i fogságuk alatt a nővérek visszavonták az új alkotmányra tett esküjüket,
mert annak érvényessége iránt erős kételyeik támadtak. Július 12-én a konvent
rendelkezésére összekötözött kezekkel több kordén Párizsba szállították, majd a
Conciergerie-be internálták őket. Július 17-én meg kellett jelenniök a
forradalmi törvényszék előtt. A vádiratból teljes bizonyossággal kiderül, hogy
kármelita hivatásukhoz való hűségük volt az ellenük támasztott vád valódi oka.
A sommás ítélet halálbüntetésre szólt. Összesen tizenhatan voltak most a
novíciával és a két világi kapusnővel együtt. Kordékon a Barričre du Trőne-hoz
vitték őket, ott volt felállítva a guillotine.
A vérpad lábánál
megújították korábbi fogadalmukat, és elkezdték énekelni a Veni Creator
Spiritus himnuszt. Utána letérdeltek, hogy fogadják a priornő áldását. A
novíciát elsőként, a priornőt pedig utolsónak végezték ki. Földi maradványaikat
tömegsírba vetették, ez ma a Picpus-temető. A kármelita nővéreket 1906. május
13-án boldoggá avatták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése