SZENT JOHANNA -- JEANNE D'ARC
*Domrčmy, 1413 körül +Rouen, 1431. május 30.
Jeanne d'Arc valószínűleg 1413 vízkeresztjének napján
született a Maas folyó menti kis faluban, Domrčmyben. Szülei Champagne-ból
bevándorolt, nem éppen szegény parasztok voltak. Apja, Jacques d'Arc községi
elöljáró volt. Édesanyját Isabelle-nek vagy Zabillet-nek hívták, de volt egy
mellékneve is: Romée. Így nevezték azokat, akik megjárták Rómát, vagy más
távoli kegyhelyre zarándokoltak. A jámbor szülők házasságából öt gyermek
született, két lány és három fiú. Jeanne a negyedik volt a sorban.
Keresztelésekor az Úr legkedvesebb, szűz apostolának (Szent Jánosnak) mennyei
pártfogására bízták, kit a korabeli hívek különösképpen tiszteltek. És Jeanne
életével bizonyságot tett arról, hogy méltóvá vált égi pártfogójához, amikor
erkölcsi-politikai tisztátalanságba süllyedt korában a testi-lelki tisztaság
tanúja lett.
A francia történelem egyik legsötétebb korszakában, a
százéves háború idején élt. Az angol királyok a francia trón örökösödési jogát
akarták megszerezni. 1420. május 20-án Troyes-ban az elborult elméjű VI.
(Őrült) Károly (+ 1420) francia király nevében Izabella királynő és Jó Fülöp
burgundiai herceg egyezményt kötött V. Henrik angol királlyal, mely szerint
Henrik feleségül veszi VI. Károly leányát, Katalint, és a király halála után
örökli a francia koronát. Ez az egyezmény -- állítólagos törvénytelen
származása miatt -- kizárta a trónöröklésből VI. Károly fiát, Károly
trónörököst, a dauphint. Jó Fülöp, Burgundia és Flandria hercege, a francia
birodalom hatalmas hűbéres fejedelme bosszúból csatlakozott a szerződéshez,
mivel a trónörökös hívei meggyilkolták apját. A háború így a Loire-ig terjedt,
s hullámai Jeanne hazáját is érintették. A kislány gyermekkora folytonos
rablások, vérengzések és rettegések közepette telt. A trónviszályokat
kihasználó kisebb-nagyobb hűbérurak szabadon hódolhattak harácsolási
szenvedélyüknek. A nagyobb haszon kedvéért hol az egyik, hol a másik fél
oldalára álltak. Sokszor véres intrikákkal, politikai gyilkosságokkal tetézett
köpönyegforgatásaikat leginkább a falvak népe és a városi polgárság szenvedte
meg. A parasztok földjeit tönkretették, állataikat elhajtották. Nem egyszer
túszokat szedtek, s kegyetlenül legyilkolták őket, ha a nincstelen
hozzátartozók képtelenek voltak kifizetni a váltságdíjat. A városok legnagyobb
veszedelme a katonák beszállásolása volt, s a polgárok hamar megtanulták, hogy
mindkét párt fegyvereseitől ugyanazt várhatják.
A városok tanácsainak egyetlen célja csak az lehetett,
hogy ügyes diplomáciával, homályos szerződésekkel -- hol az egyik, hol a másik
félnek tett engedményekkel -- mentsék a lakosság életét és vagyonát. Ilyen
légkörben élte át Jeanne a látomásait, amelyekben az egyszerű pásztorlány
küldetésül kapta, hogy a trónörököst tegye fölszentelt királlyá és tisztítsa
meg az országot az angoloktól.
Tizenkét éves volt, amikor először részesült azokban a
rendkívüli ajándékokban, melyek egész életét meghatározták, ellátták
természetfölötti tanácsokkal és bátorították külső és belső harcaiban. Az Úr
különleges figyelmességgel a korabeli Franciaország három legkedveltebb
szentjét adta Jeanne mellé vezetőnek: Szent Mihály arkangyalt, Alexandriai
Szent Katalin és Antiochiai Szent Margit vértanút, valamint élete néhány
válságos pillanatában Gábriel arkangyalt. De többször nyújtotta ki feléje
karját a mennyből és fogadta lányává a Szűzanya is.
A látomások előtt Jeanne teljesen egyszerű falusi lány
volt, egy a falu jámbor leányai közül, élénk természetű, szeretett táncolni. Az
első jelenés után megváltozott: nem játszott, nem sétált többé, s nem táncolt,
legfeljebb a kicsinyekkel, hogy megugráltassa őket. Visszahúzódott a mezei
munkától és a pásztorkodástól, s kivételes buzgósággal kezdte gyakorolni hitét:
gyakran gyónt, naponta hallgatott szentmisét, rendkívüli áhítattal járult a
szentáldozáshoz. A nap bármely percében megtalálhatták a templomban, amint
arccal a padlóra borulva vagy térdelve imádkozott, máskor szemét Krisztus Urunk
vagy a Szűzanya képmására szegezte.
Látomásaiban a szentek Isten leányának szólították, s
buzdították, hogy legyen jó. Majd miután lelki élete kellőképp elmélyült,
tudatták vele konkrét feladatát, mely minden látszat ellenére korántsem
politikai jellegű volt. Amint maga Jeanne hangoztatta, ő Franciaország igazi
királyáért, Jézus Krisztusért indult harcba: VII. Károly, akit meg kellett
koronáznia, az országot csak kommendába (letétbe) kapja, s csupán képviselője az
ország igazi Urának, Krisztusnak.
Hogy Jeanne az isteni hívásnak engedelmeskedhessen,
kérlelhetetlenül szembe kellett szegülnie környezetével. Apja megfenyegette,
hogy saját kezével fojtja vízbe, a faluban gúnyolták, zavarodottnak,
ördöngősnek tartották. Isten leánya egykedvűen fogadta mindezt, s állhatatosan
követte a ,,hangok'' legkisebb utasítását is.
Fölkereste Baudricourt lovagot, a közeli Vaucouleurs
várának parancsnokát, aki eleinte természetesen szóba sem állt vele. Végül
azonban sikerült rábírnia, hogy adjon mellé egy kis csapatot, melynek
kíséretében a trónörököshöz mehet. Férfiruhát öltött -- hogyan is
forgolódhatott volna másképp tartósan a férfinép között? --, s így lovagolt az
ellenség megszállta területen keresztül minden baj nélkül Chinonba a
dauphinhez.
Károly, aki könnyen befolyásolható, ingatag ember
volt, környezete sugallatára bizalmatlanul fogadta őt. Letette királyi ruháját,
s nemesi öltözetben elvegyült a főurak közt, hogy a ,,boszorkány'' ne ismerje
föl.
Boszorkány helyett azonban szerény, egyszerű külsejű
pásztorlány lépett a terembe. Egyenesen az álruhás királyhoz lépett, akit még
sohasem látott, de azonnal fölismert. Térdre borult előtte és átkarolta lábait.
A király fölkiáltott: ,,Nem én vagyok a király, hanem ez itt!'' -- és
rámutatott egy úrra, akit a királyi színekbe öltöztettek. A lány azonban nem
tágított, hanem ünnepélyesen mondta: ,,Nemes trónörökös uram, az egek Királya
általam üzeni, hogy Reimsben királlyá kenik és megkoronázzák Önt.'' Amikor a
király ezt követően magánkihallgatáson fogadta, megnyugtatta őt törvényes
születését illetően, s föltárta előtte a maga küldetését is.
Károly mélyen vallásos volt, naponta gyónt és
háromszor hallgatott szentmisét mindvégig térden állva, s minden ünnepen
szentáldozáshoz járult. Jeanne hivatásának elbírálását az egyház tekintélyére
és tapasztalatára bízta, s fölkérésére Poitiers-ben hat hétig vizsgálták Jeanne
szavahihetőségét. A próbák között szerepelt többek között ez is: egy áldozás
alkalmával a papnál két ostya volt, egyik konszekrált, a másik nem. A pap az
utóbbit nyújtotta a szűznek, aki ezt mondta: ,,Ez nem ami Urunk Megváltónk
Teste. Ő a másik ostyában van.'' -- Abban ugyanis, amelyet a pap elrejtett.
A doktorok arra a véleményre jutottak, hogy Jeanne
alázatos, istenfélő, becsületes, egyszerű és mindenestől jó, s mivel azt
állítja, hogy Isten Orléans alatt fogja őt jellel igazolni, igenis oda kell
küldeni, nehogy az elutasítás a Szentlélek kegyelmének elutasítása legyen. Így
aztán Károly egy kis csapat élére rendelte őt, melynek feladata az volt, hogy
fedezze az élelmiszer eljuttatását az ostromlott Orléans-ba. És a szállítmány
eljutott a városba. Jeanne megjelenése -- akit most már mindenki csak ,,a
szűz''-nek (la Pucelle)
hívott -- lángra lobbantotta a hitet a város csüggedt lakóiban, fölrázta a
fáradt és félénkké vált katonákat. És háromnapos harc után, 1429. május 8-án
Orléans megszabadult az angoloktól.
Ez az első eredmény megszerezte az ismert pénzember,
Coeur anyagi támogatását a rendkívül nehéz loire-i hadjárathoz. 1429. június
18-án a patay-i csatában az angolokat Loire menti állásaik föladására és
elhagyására kényszerítették, parancsnokuk, Talbot elesett. A francia sereg
ekkor az angolok háta mögött Reimsbe indult, ahol 1429. július 27-én a
trónörököst királlyá kenték. A szertartáson jelen volt Jeanne, kezében tartva
mindvégig -- mint ő maga mondta -- a szeretet zászlaját, s Károlyt azzal a
szent olajjal kenték királlyá, amelyet egykor a Szentlélek hozott galamb
képében Szent Remigius (+ 533) reimsi püspöknek a frank Klodvig keresztelésére
és koronázására. Ezzel VII. Károly visszanyerte az angol királytól, VI.
Henriktől a törvényes uralkodói jogot. Jeanne-t azzal jutalmazta meg, hogy
egész családját örökös nemesi rangra emelte (a címet maga Jeanne sohasem
viselte), és szülőhelyének adómentességet biztosított.
Jeanne -- jóllehet kortársai egybehangzó véleménye
szerint kitűnően ülte meg a lovat és forgatta a fegyvert -- győzelmeit egyedül
Isten kegyelmére hagyatkozva vívta ki. A hadi siker titkát a katonák lelkének
kegyelmi állapotában találta meg. Szigorúan megtiltott közöttük mindenféle
káromkodást, paráznaságot, elűzte a táborból a bűnös nőket, kiket lélekbelátó
képességével azonnal fölismert. És a katonaélet durvaságaihoz szokott sereg
elfogadta parancsait és meghajolt Isten leánya előtt, aki egyik győzelemről a
másikra vezette őket. Jeanne a polgárháború következtében hajléktalanná vált
szerzeteseket és apácákat összegyűjtötte külön zászló alatt, hogy ezzel
biztosítsa számukra a közös imádság lehetőségét, a katonáinak pedig a szentmisehallgatást.
Csata közben mindig a legveszélyesebb helyzetekben
lehetett látni. Gyakran mondogatta, hogy mivel valamennyien gyóntak a csata
előtt, semmiféle veszedelem nem fenyegeti őket. Ugyanakkor minden bátorsága
ellenére is állandóan vallotta, hogy igazi küldetése nem a harc, hanem a béke
és a segítség kieszközlése a szenvedőknek.
Minden fontos csata előtt több ízben is -- személyesen
-- fölajánlotta az ellenfélnek a békekötést, kitéve magát ezzel azok ocsmány
szidalmainak és káromlásainak. Súlyos vállsebesülése után (amit előre
megjövendölt) csak annyit kért, hogy ott helyben gyónhasson és társai kötözzék
be, azután azonnal visszatért a csatatérre. Legádázabb ellenségeinek elestét
megsiratta és hosszasan imádkozott, vezekelt értük. A patay-i csatában egy
haldokló angol katonát halála pillanatáig bűnbánatra biztatott és vigasztalt.
Csekély pihenő idejében, ha csak tehette, imádságba vonult. Úgy tűnt, észre sem
veszi a rajongást, mely körülvette, s természetes egyszerűséggel utasított
vissza minden -- csak az ő lényének szóló -- csodálatot.
A koronázás után addig akarta folytatni a harcot, amíg
-- küldetésének megfelelően -- az angolokat teljesen ki nem űzik az országból.
Az ingatag jellemű VII. Károly azonban tanácsadói hatására -- akik féltékenyek
voltak Jeanne-ra a királyra gyakorolt befolyása miatt -- lassanként elfordult
egyetlen igaz támaszától. Kezdte hátráltatni Jeanne terveit, lassította
csapatai előrevonulását. Elbocsátotta a költséges koronázási sereget, és titkos
tárgyalásba kezdett leghatalmasabb hűbéresével, az angolok oldalán harcoló
burgundi herceggel. Így aztán Jeanne Párizs felszabadítására irányuló támadása
szeptember nyolcadikán támogatás híján sikertelen maradt. A hadsereg a király
parancsa szerint visszatért a Loire-hoz. Tél végén Jeanne a hosszú tétlenséget
megunva, saját felelősségére megindult a burgundoktól ostromlott Champiegne
védelmére.
1430. május 23-án délután a várból kirohanást intéztek
az ostromlók ellen. A visszatérést Jeanne néhány emberével hátvédként fedezte.
Mire azonban a várhídhoz ért, a várbeliek azt már fölvonták, és ő
néhányadmagával az ellenség kezébe került. Véletlen volt? Vagy árulás? Nem
tudni. Jeanne-nak már jó ideje megmondták a szentjei, hogy fogságba fog esni. A
luxemburgi herceg foglya lett, s hiába követelte kiadatását a párizsi egyetem,
hiába könyörgött érte a herceg felesége ura előtt térden állva, a herceg 10.000
frankért -- akkor óriási összeg! -- átadta az angoloknak.
A hírre, hogy angol fogságba kerül, a szűz hirtelen
megingásában és halálfélelmében kivetette magát a vártoronyból, ahol fogva
tartották. E tettét később egész hátralévő -- rövid -- életében siratta, de
tudta, hogy Isten megbocsátott neki, hiszen őszinte bűnbánattal gyónta meg. A
szentség erejébe és az Úr irgalmába vetett rendíthetetlen hitét és bizalmát
későbbi bírái arcátlan kevélységnek kiáltották ki.
Az angolok diadalmenetben vitték Rouen városába, ahol
mint boszorkányt vádolták be az egyházi hatóságnál. Céljuk az volt, hogy
aláássák ezzel a reimsi koronázás érvényességét. A perben mozgósították a
domonkos inkvizíciót és a párizsi teológiai fakultást, mely akkor, a bázeli
zsinat előestéjén szinte második egyházkormányzat szerepét töltötte be (a
zsinat célja az volt, hogy a pápa tekintélyét a zsinaténak vesse alá). A dolgok
ilyen állása mellett szinte magától értetődik, hogy Jeanne hiába fellebbezett
az ítélet kihirdetése előtt a pápához, hiszen a bírák jórészt azonosak voltak a
zsinat vezetőivel, önmagukat az egyház kormányzójának tekintették, s úgy
vélték, hogy a pápát kellően képviseli a domonkos inkvizítor.
A per Rouenban folyt le a párizsi egyetem 53 doktora,
valamint a domonkos inkvizítor előtt. 1431 márciusától májusig tartott. Az
elnök Couchon, a beauvais-i püspök volt, egyben az üresedésben lévő érsekség
helynöke. Kétségtelenül az angolok nyomása alatt állt, s a per lefolytatásában
több szabálytalanságot is elkövetett, ami 25 évvel később alkalmat adott a
rehabilitálásra.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az egyházi bírák
mindent megtettek annak érdekében, hogy Jeanne-t beismerő vallomásra bírják, s
ezzel az angolok várakozásának (a koronázás érvénytelenítése) halálbüntetés
nélkül is eleget tegyenek. Fáradoztak azon is, hogy a jogi kifogások élét
legalább jegyzőkönyvileg elvegyék.
Amint a per megmaradt okmányai mutatják, a kilenc
hónapi nehéz fogságban kimerült Jeanne az egész eljárás alatt csodálatos
válaszokat adott a teológiai szempontból magasan fölötte álló bíráinak. Csak
kettőt idézünk a fennmaradt iratokból:
-- Ha egyszer a hangjaid azt mondták, hogy Isten
megszabadítja Franciaországot, minek kellenek még katonák?
-- A katonák harcolnak, de Isten adja a győzelmet.
-- Azt tartod-e, hogy a kegyelem állapotában vagy?
-- Ha abban vagyok, bárcsak megmaradnék benne! Ha nem,
bárcsak Isten visszavezérelne kegyelmébe!
Röviddel az ítélet meghozatala előtt azonban
halálfélelemtől meggyötörve, megadta a kívánt visszavonást, azaz ,,beismerte'',
hogy képzelgések áldozata lett, ,,hangjai'' a sátán praktikái voltak. Az
egyházi hatóság erre -- máglya helyett -- kenyéren és vízen töltendő,
életfogytiglani börtönre ítélte, s kötelezte, hogy vesse le férfiruháit.
Kifejezetten megígérték neki, hogy ,,vallomása''
fejében az angolok börtönéből átviszik az egyházi börtönbe, de ezt nem tették
meg. Megtagadták tőle a szentségeket is. Látomásaiban árulással vádolták a
szentjei, az angol őrség egy katonája pedig molesztálni kezdte, mire Jeanne
újra felöltötte férfiruháit. Meg kell jegyezni, hogy férfiruháit --
nyilvánvalóan provokatív szándékkal -- nem távolították el, hanem ott tartották
a cella egyik sarkába félredobva. Minden bizonnyal számítottak arra, hogy a
katonák zaklatása ellen védekezve a szűz előbb-utóbb újra felölti azokat.
Tettét notórius visszaesésnek minősítettek.
Miután egy utolsó szentáldozást -- minden kísérő
szertartás nélkül - - még engedélyeztek neki, 1431. május 30-án reggel az
egyházi bíróság mint visszaeső eretneket kizárta az egyházból. Az angolok,
akiket csöppet sem elégített ki az életfogytiglani ítélet, s mindenképp a
,,boszorkány'' halálát akarták, már nem is pazarolták az időt a világi bíróság
ítélethozatalára (amely persze ugyanúgy határozott volna). Azonnal átadták
Jeanne-t a hóhérnak.
Kopaszra nyírt fejére papírsüveget húztak e
felirattal: ,,Eretnek, szakadár, visszaeső bűnös, hitehagyó, bálványimádó.''
Kordéját nyolcszáz (!) angol katona kísérte. Jeanne az egész úton áhítattal
imádkozott. A korabeli följegyzések leírják, hogy mindenki sírt körülötte.
Mielőtt a kordé a vesztőhelyre ért volna, odarohant egy pap, és rimánkodva
könyörgött a szűz bocsánatáért: ő volt a per egyik hamis tanúja, Jeanne
sorsának megpecsételője.
Amikor Rouen régi piacterére értek, az elítélt
letérdelt, mindenkitől bocsánatot kért, bíráitól és elítélőitől is, és hangosan
ajánlotta lelkét Istennek, a Szent Szűznek, Szent Mihálynak, Szent Katalinnak
és Margitnak. Feszületet kért. Egy angol katona két gallyat kötött össze
feszület gyanánt, amit Jeanne a keblébe rejtett, s az végig vele volt.
Amikor a máglyát meggyújtották, nagy szóval
fölkiáltott: ,,Jézus! Jézus!'' -- Ez volt az utolsó szó is, amit hallani
lehetett ajkairól: ,,Jézus!''
A hóhér rendesen sűrű, fojtó füstöt szokott
támasztani, mielőtt a láng elérte a máglya tetejét, hogy ezzel megrövidítse az
elítélt szenvedését. Ez Jeanne esetében nem történt meg. A roueni hóhért
ugyanis megzavarta a sok csoda, amit Jeanne-ról, a boszorkányról és a szentről
beszéltek, és nem is férhetett eléggé a máglyához, mert túl magasra építették.
S bár a hóhér igazán nem könnyen indulhatott részvétre, azt vallotta, hogy a
szűznek túlságosan keserves halállal kellett meghalnia. A tömeg föloszlásakor
az angol katonák között is elhangzottak ilyen megjegyzések: ,,Az Úr vértanúja
volt, szentet égettek el!''
Hamvait a Szajnába szórták, nehogy valaki
boszorkányságra vagy más gonosz célra használja. Huszonöt évnek kellett
eltelnie, míg az angolok végleges kiűzése után VII. Károly francia király
Jeanne családjának kérésére jóvátételi eljárást indított meg. Sokan életben
voltak az egykori tanúk közül, és nem egy elítélője ismerte el, hogy Jeanne
cselekedeteit Isten Lelkének sugallatai vezették.
1909. április 11-én boldoggá, 1920. május 16-án
szentté avatták. 1944. május 13-án XII. Pius Franciaország második patrónájának
nyilvánította.
Élete a 20. század dráma-, zene- és filmművészetének
érzékeny témája lett. Megpróbálták politikai céllal földolgozni, máskor
történelmi jelentőségét csökkenteni. Pedig Jeanne nem akart sem politikát
csinálni, sem jelentős történelmi tettet végbevinni. Egyszerűen csak szent
volt, Isten igaz leánya, és ezt századunk, úgy tűnik, alig képes fölfogni.
Alakját a mélyen katolikus Paul Claudel formálta meg a
leghűségesebben, s műve Honegger oratóriumának szövegkönyve lett. Benne ezek
Jeanne utolsó szavai:
Nincs más, csak az ének, és nincs nála erősebb,
Nincs más, csak az öröm, és nincs nála erősebb,
Nincs más, csak az Isten, és nincs nála erősebb!
És a nép (kórus) válasza: Senkinek sincs nagyobb
szeretete annál, aki életét adta a felebarátaiért.
Imádság:
Istenünk, te Szent Johanna szüzet kiválasztottad, hogy hazája javára
nagy tetteket vigyen végbe, és ártatlanul máglyahalált szenvedjen. Erősíts meg
minket is kegyelmeddel, hogy semmiféle megpróbáltatás el ne válasszon tőled. A
mi Urunk Jézus Krisztus által.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése