Advent 1. hét hétfő
A
végső napok látomásában összefonódnak Isten nagy tettei: az ítélet és az
összegyűjtés. Izajástól Keresztelő Jánosig minden próféta egyben látja a pogány
népek megtérését és Jeruzsálembe özönlését, valamint a messiási korszak
kezdetét és a végső ítéletet. Az Úr Jézus viszont két korszakot különböztet
meg: előbb Isten kegyelmének esztendejét hirdeti meg – ez az Egyház ideje –,
melyet majd követ a végső ítélet, amikor tűzben, vagyis a Szentlélek erejében
újjáalakítja a mindenséget.
Most
tehát a kegyelem idejét éljük, s ha őszintén magunkba tekintünk, el kell
ismernünk, hogy még nem állunk készen, hogy az ítélet napja ránk köszöntsön.
Másokat talán szívesen az Úr ítélőszéke elé citálnánk, készségesen alávetnénk a
tűzpróbának, hogy kiégjen belőlük mindaz, amit nehéz bennük elviselnünk –
magunkat viszont valahogy mindig az Úr jobbja felől képzeljük el, számítva
Isten hosszantűrésére és irgalmára. Holott a kegyelem idejét éppen fordítva
kellene felhasználnunk: másokkal szemben kellene türelmet tanúsítanunk, és
magunkat helyezni nap mint nap Isten Szentlelkének ítélete alá. Urunk Jézus
szava, melyet a százados hite láttán mond, el kell hogy gondolkodtasson: nem
gondoltuk-e helyünket bebiztosítva a mennyországban, miközben a környezetünkben
élő pogányok hite talán sokkal élőbb, mint a miénk?
Urunk, őszintén megvalljuk, hogy jobban esnék,
ha Szentlelked inkább ajándékaival, az isteni jelenlét édességével árasztana el
ahelyett, hogy égő fájdalmat okozva rátapint lelkünk betegségére. Mégis hálát
adunk ezért a fájdalmas érintésért, mely egyben a biztos gyógyulás jele
bennünk, hiszen a sebet, melyet üt, hasonlíthatatlan gyöngédséggel be is
kötözi. Hálát adunk, hogy kényeztetés helyett komolyan vesz bennünket, és
feltárja előttünk az igazságot, hogy ezáltal megszabadítson a bűn
szolgaságából. Hálát adunk szelíd tisztítótüzéért, mert tudjuk, hogy az lesz
oltalmunk a bűn csábításával, minden ártó hatalommal és a kárhozat lángjaival
szemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése