Eberhard Schockenhoff:
Elszántság és szembeszegülés – A vértanúk életének tanúságtétele
A szerző német római katolikus pap és
morálteológus. Legújabb, magyarul a Vigilia Kiadónál megjelent könyvében ókori
egyházi írók és 20. századi teológusok tanításai alapján vizsgálja a vértanúság
történelemben betöltött szerepét.
Eberhard Schockenhoff összehasonlítja a
jelenkor ismert hitvallóinak tanúságtételét az őskereszténység idejének
hittanúságával, amikor az Egyház először igyekezett meggyőződni vértanúi
életáldozatának értelméről. A mai teológia és kegyelemtan szerint a
vértanúságban nem egyedül Isten szuverenitása mutatkozik meg, az ember nem
csupán akarat nélküli eszköz. „Valójában a vértanúk saját megdicsőülését Isten
nem tünteti el, hanem ez elengedhetetlenül szükséges, mert haláluk csak a
vértanúság szabad elfogadásával tanúskodik hitükről.” A vértanúk halála
kezdettől fogva a Krisztussal való legszorosabb egyesülésnek számított, amely
nemcsak tökéletes szeretetükben valósult meg, hanem erőszakos halálukban is.
Órigenész, a Kr.u. 2-3. században élt egyháztanító Krisztus utánzásának és
helyettesítő együtt-szenvedésének bibliai motívumát misztikus kölcsönösségként
értelmezi: Jézus jelenléte különleges erőt ad a vértanúknak, vigaszt találnak
abban a gondolatban, hogy maga Krisztus az, akit bennük vádolnak, és aki várja
a halálát. Az Órigenészt értelmező német teológus, Erik Peterson szerint „… nem
emberi meggyőződés és vélemény, nem is emberi hitbuzgalom hoz létre vértanúkat,
hanem maga Krisztus az, aki vértanúságra hív, és evvel a vértanúságot
különleges kegyelemmé teszi.”
Eberhard Schockenhoff összehasonlítja az
őskeresztény vértanúk és a 20. századi keresztény mártírok viselkedését.
Előbbieknél szembetűnő jellegzetesség, hogy elszántan megvetik a szenvedést és
uralkodnak a testükön. Az igaz ügyért örömmel vállalják a halált. Ez a
magatartás már megjelent a Makkabeusok könyvében – Eleázár és a hét testvér
gyötrelmes vértanúságának bemutatásakor – és a sztoikus filozófusok „szép
halál” ábrázolásakor. A Kr. u. 2. században vértanúságot szenvedett Szent
Polükarposz püspök szenvedésének leírása az eszményi mártír képének felel meg,
„a legnagyobb kínok között sem siránkozik, és nem nyöszörög, és lelkének nemes
érzülete a kegyetlen kínzások közben sem hagyja cserben.” A kötet morálteológus
szerzője szerint mai szemszögből nézve lehetetlennek látszik a fájdalom
ilyenfajta, minden képzeletet felülmúló, hősies legyőzése.
A 20. század vértanúinak tanúságtételében
feltűnően háttérbe szorult a testi kínok említése. A mártírokban nincs
halálfélelem, mégis, minél közelebb kerülnek a kivégzéshez, felébred bennük az
élni akarás is. A Hitler-elleni összeesküvésben részt vett, náci bíróság által
halálra ítélt katolikus Eugen Bolz, egykori württembergi államelnök például így
írt feleségének és lányának 1944 decemberében, az ítélet kihirdetése után:
„Nagyon szomorú hírem van számotokra karácsonyra és újévre. Ma váratlanul
tárgyalás volt. Halálra ítéltek… Nagyon nehéz titeket elhagyni… Kérlek titeket,
hogy úgy fogadjátok el, mint Istentől nekem szánt keresztet.”
Az öngyilkosság és a vértanúság kapcsolatát
elemezve a könyv szerzője kifejti: bár az ókori keresztények különösen
értékesnek minősítették a vértanúságot, és imádkoztak azért, hogy mártírként
haljanak meg, ez mégis különbözik attól, ahogy a sztoikus filozófusok tartották
nagyra az öngyilkosságot, mivel a keresztények csak kérték Istentől a halált,
de nem maguk vitték végbe. Eberhard Schockenhoff arra is felhívja a figyelmet,
hogy a mások életét kioltó, öngyilkos dzsihadista, terrorista merénylők
semmiképpen sem nevezhetők mártíroknak.
Összehasonlítva a sok névtelen ember bátor
élettanúságát az igazságért halált megvető bátorsággal kiállókéval, a szerző
fölteszi a kérdést: van-e valami olyan sajátosság, amely a keresztény vértanúságot
jellemzi? A híres svájci jezsuita teológus, Hans Urs von Balthasar abban látja
a keresztény vértanú megkülönböztető különlegességét, hogy Krisztussal van
keresztre feszítve. „A vértanú a halálával visszaajándékoz Krisztusnak, miután
előbb megkapta a végsőkig kitartó szeretet bizonyítékát. Életének az odaadása a
megfelelő válasz, a magától értetődő hála. Nem egy eszméért hal meg, akármilyen
magasztos is az, nem az emberi méltóságért, szabadságért, az elnyomottakkal
vállalt szolidaritásért (bár ezek is közrejátszhatnak), hanem valaki olyannak
hal meg, aki már előbb érte meghalt.”
Eberhard Schockenhoff végső összegzése: a
vértanúk emlékeztetnek arra, hogy a Krisztus-követés útja minden keresztény
számára a kereszt jele alatt áll, amelyen Krisztus győzelmet aratott a bűn és a
halál fölött. „A keresztény életnek más szimbóluma nincs – a feltámadás öröme,
amit a vértanúk halálával megkaptak, nem nyomja el a szenvedés okozta
fájdalmat, ahogy azt sokan elvárnák életükben.” Ez az öröm azonban arra indít,
hogy köszönetet mondjunk a vértanúk életének tanúságáért, egyúttal
figyelmeztet, hogy az utolsó szó az életben nem a fájdalomé és a kínlódásé. „A
vértanúk halálából fény sugárzik az emberek életébe, ami minden sötétségben és
nyomorúságban felragyogtatja a feltámadásba vetett hitet.”
A morálteológus professzor
elemzéseit a kötet végén kiegészíti Gárdonyi Máté Magyar vértanúk a XX.
században című tanulmánya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése