Varga László kaposvári plébános az eucharisztikus Jézussal való kapcsolatról

Varga László kaposvári plébánossal a szentségimádásról, az eucharisztikus Jézussal való kapcsolatról beszélgetett Vértesaljai László SJ, a Vatikáni Rádió magyar adásának főszerkesztője.

– A következő eucharisztikus világkongresszust Magyarország rendezheti, másodjára 1938 után. Melyek voltak az első gondolatai és érzései a hír hallatán?

– Amikor meghallottam a hírt először, tele lettem örömmel, hogy azt az ajándékot, amit évtizedek óta személyesen is megélek és a közösségünk is megél, azt most országos és világszinten Magyarországon ünnepelhetjük. Nagyon remélem, hogy mindazt a tapasztalatot, amit az elmúlt évek és évtizedek alatt összegyűjtöttünk, közkinccsé tehetjük az ünnep alkalmából.

– Melyek ezek a személyes tapasztalatok?

– Pontosan 28 évvel ezelőtt fedeztem fel a szentségimádást, és ez lett az életem forrása. Számomra a szentségimádás azt jelenti, hogy szeretettel szemlélem a Titkot. Szeretettel, vagyis hogy mindent megosztok a valóságosan jelen lévő Krisztussal, hiszen ő jobban ismer, mint én saját magamat. Szemlélem, mert befogadni akarom és nem irányítani, sem pedig kisajátítani a saját céljaim és érdekeim mentén, és titokként, mert kimeríthetetlen. Évtizedek óta próbálom én is kimeríteni ezt a titkot, de egyre bőségesebb.

A közösségünk életében ez ugyanolyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, mely – ahogy a zsoltárokban és Jeremiásnál olvassuk – mindig a kellő időben termi meg a gyümölcseit. Minden helyen, ahol szolgáltam és ahol végeztem a szentségimádást, először egyedül kezdtem, aztán a közösséggel folytattam. Kaposváron a Szent Imre-templom 1998. január eleje óta egész nap nyitva van és folyamatosan megy a szentségimádás, és jönnek az emberek. Úgy gondolom, ebből fakad az élet, mert a szentháromságos közösséggel való közösség mindig közösségeket szül, mindig a kellő időben. Azt a közösséget, amire az egyháznak itt és most szüksége van.

A harmadik nagy gyümölcs pedig az, hogy az Eucharisztiában megtört Krisztus és a megtört ember  ugyanaz. Amit egynek a legkisebbek közül tettetek – mondja Jézus –, azt nekem tettétek, és amikor ezt a kettőt együtt látjuk és együtt ünnepeljük, akkor ebből mindig az irgalmasság testi-lelki cselekedetei fakadnak. Ezért most különösen nagy ajándék, hogy az irgalmasság évét ünnepelhetjük. Ebben a három szempontban tudnám összefoglalni, hogy mit jelent nekem a szentségimádás.

– Ezen gondolatok jegyében mit tudna kiemelni, honnét induljunk ki, az egész magyar katolikus egyház és benne azok a felelős személyek, akik próbálják megtervezni és előkészíteni az előttünk álló négy évet a nagy ünnepi eseményre, 2020-ra?

– Van egy fölülről jövő szervezés, ami azt hiszem, már elindult. Az alulról való szervezésről úgy gondolom, hogy minél több olyan templom vagy közösség kell, ahol beindul vagy folytatódik a napi szentségimádás, hogy rátaláljanak erre a forrásra, az élő víz forrására, elsősorban a katolikusok, de az a tapasztalatom, hogy mások is jönnek, nem csak a katolikus keresztények. Mert vágyakoznak, mindannyian vágyakoznak az emberek az Isten után, és ha  lelki-spirituális találkozáshoz segítjük őket, amiben az egyik leggazdagabb ajándék nekünk az Eucharisztia, akkor rá fognak találni. Nagyon remélem, hogy a 2020-ig hátralevő időben kiterjed az egész országban a szentségimádás gyakorlata, és így aztán szellemi-lelki síkon is elő lesz készítve alulról.

– Laci atya, milyen a szentségimádás konkrét formája számodra, illetve nálatok? Ez inkább egyéni személyes szemlélődést jelent az Úr Jézus jelenlétében vagy vezetett közösségi imádkozást?

– Ez leginkább egyéni és csendes. Azt szoktam kérni azoktól, akik bejönnek a templomba, hogy ne imádkozzanak hangosan és ne énekeljenek hangosan. Mert nem az a fontos, amit mi mondunk Jézusnak, hanem az a fontos, amit ő mond nekünk. Azt meg kell hallanunk! Ha állandóan mondjuk az imánkat, vagy állandóan mondjuk a magunkét, akkor nem halljuk meg, hogy ő mit mond. A mi gyakorlatunkban ez teljesen csendes jelenlét, és ezt is tanulnunk kell, a jelenlétet, a csendet is, hogy le tudjuk csendesíteni a szívünket is. Ne csak a templom legyen csendes, hanem a szívünket is le tudjuk csendesíteni, hogy hallhatóvá váljon a szeretet diszkrét hangja. És végül meg kell tanulni jelen lenni! Ez a legnehezebb feladat, mert vagy a múltban kotorászunk, és rakosgatjuk az emlékeinket, vagy tervezünk. Tehát nem vagyunk jelen, Isten pedig örök Jelen, Jelen-Lét, és ezt Tőle el lehet tanulni. Akkor így be tudjuk fogadni Őt a jelenlétben, és ami a legnagyobb ajándék, hogy amikor ez működik, akkor ez meghosszabbodik, és a jelenlét valóság lesz, a leghétköznapibb, a legprofánabb körülmények között is.