A halál és a feltámadás
Az emberi történelem során a halál és a feltámadás nagyon ritkán kerül egy lapra. Mi, katolikusok ugyan igyekszünk felhívni a szomorkodók figyelmét arra a vigasztaló tényre, hogy a keresztény életnek nem a megsemmisülés a vége. A sír úgy van elrendezve, hogy a virágok mindig eszünkbe juttassák a föld mélyében porladó test reményét a feltámadásra, a test újra éledésére az utolsó ítélet alkalmával. Az első keresztények a temetés után sokkal, nagyobb reménnyel tudták vigasztalni önmagukat és másokat is. Náluk a gyászolás nem volt szokás, különösen nem egy teljes éven át. A temetőlátogatáskor pedig élő hittel néztek fel a kapu felett elhelyezett kiírásra: FELTÁMADUNK! Urunk, Jézus Krisztus élettörténetében viszont egészen másként kerül szemünk és értelmünk elé ez a két fogalom. Az emberi sors tanulmányozásánál az ószövetségben úgy találkozunk a halál gondolatával, hogy csak az életidegen bűn említése nyitja rá szemünket, mint nagyon távoli lehetőségre akkor, amikor Isten életadó adományaira mutatva mondja: „a kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz”. (Ter 2,16-17) Az első emberpár vajon mit érthetett a halál említésekor? Jézus akkor említi meg a saját halálát, amikor a nyilvános működése közepe felé arról érdeklődik tanítványaitól:„Kinek tartják az emberek az Emberfiát? (Mt 16.13) meglehetősen gyatra beszámolóikat Jézus válaszra sem méltatja. Újabb kérdése? „Hát ti mit mondtok, ki vagyok? Simon Péter válaszol: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (15-16) Jézus ezért megdicséri Pétert. Utána azonnal megjövendöli szenvedését:„Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnapra feltámad”.(21) Az első, majd második és harmadik jövendölése saját haláláról, minden esetben egyetlen összetartozó kérdéskört jelez. Pál apostolnál olvassuk a szenvedések megalázó felsorolását: ezeket Jézus nagy lélekkel fogadja el: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlen ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,5-11) Szent Pál több levélrészletében is a saját sorsára alkalmazza Jézus halálát és feltámadását.„Ha egyszer már meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk hát tovább benne? Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis vele együtt eltemetkeztünk a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt azért feszítették keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek. Aki így meghalt, megszabadult a bűntől. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úr rajta”
Az emberi történelem során a halál és a feltámadás nagyon ritkán kerül egy lapra. Mi, katolikusok ugyan igyekszünk felhívni a szomorkodók figyelmét arra a vigasztaló tényre, hogy a keresztény életnek nem a megsemmisülés a vége. A sír úgy van elrendezve, hogy a virágok mindig eszünkbe juttassák a föld mélyében porladó test reményét a feltámadásra, a test újra éledésére az utolsó ítélet alkalmával. Az első keresztények a temetés után sokkal, nagyobb reménnyel tudták vigasztalni önmagukat és másokat is. Náluk a gyászolás nem volt szokás, különösen nem egy teljes éven át. A temetőlátogatáskor pedig élő hittel néztek fel a kapu felett elhelyezett kiírásra: FELTÁMADUNK! Urunk, Jézus Krisztus élettörténetében viszont egészen másként kerül szemünk és értelmünk elé ez a két fogalom. Az emberi sors tanulmányozásánál az ószövetségben úgy találkozunk a halál gondolatával, hogy csak az életidegen bűn említése nyitja rá szemünket, mint nagyon távoli lehetőségre akkor, amikor Isten életadó adományaira mutatva mondja: „a kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz”. (Ter 2,16-17) Az első emberpár vajon mit érthetett a halál említésekor? Jézus akkor említi meg a saját halálát, amikor a nyilvános működése közepe felé arról érdeklődik tanítványaitól:„Kinek tartják az emberek az Emberfiát? (Mt 16.13) meglehetősen gyatra beszámolóikat Jézus válaszra sem méltatja. Újabb kérdése? „Hát ti mit mondtok, ki vagyok? Simon Péter válaszol: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (15-16) Jézus ezért megdicséri Pétert. Utána azonnal megjövendöli szenvedését:„Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnapra feltámad”.(21) Az első, majd második és harmadik jövendölése saját haláláról, minden esetben egyetlen összetartozó kérdéskört jelez. Pál apostolnál olvassuk a szenvedések megalázó felsorolását: ezeket Jézus nagy lélekkel fogadja el: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlen ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,5-11) Szent Pál több levélrészletében is a saját sorsára alkalmazza Jézus halálát és feltámadását.„Ha egyszer már meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk hát tovább benne? Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis vele együtt eltemetkeztünk a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt azért feszítették keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek. Aki így meghalt, megszabadult a bűntől. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úr rajta”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése