Évközi 34. hét szombat

Évközi 34. hét szombat     
Dán 7, 15-27; Lk 21, 34-36
„Ekkor a lelkem megrendült; én, Dániel, megremegtem e dolgok után"

Dániel látomása rettenetes benyomást gyakorolt a prófétára is, de ugyanígy vagyunk mi, akik most, két és félezer év múlva olvassuk beszámolóját:„Ekkor a lelkem megrendült; én, Dániel, megremegtem a dolgok miatt, és az, amit a fejem látott, megzavart engem. Odamentem az egyik ott állóhoz, és biztos magyarázatot kértem tőle mindezekre. Ő megmondta és megmagyarázta nekem a dolgok értelmét. Ez a négy nagy vadállat négy olyan ország, amely a földön támad; a fölséges Isten szentjei azonban elnyerik majd az országot, és övék lesz az ország örökké, mindörökkön örökké” (7, 15-18) Jól emlékszünk arra, hogy elmélkedéseinkben többször találkoztunk már hasonló titokzatos látomásokkal. Dániel egyiknél sem földi bölcsességgel próbálta ezek értelmét kikutatni. Sosem álomfejtőként mutatkozott be, hanem mint Isten üzeneteinek avatott tolmácsolója. Igen fontos volt ez a tény, és ma is az, hogy ne emberi kerekasztal, tudományoskodás vagy valamiféle ideológia (mellébeszélés) kerekedjék ki belőlük. De vajon az angyalok biztosan ismerik és elmondhatják nekünk, embereknek is a titkokat megfejtésükkel együtt? Isten titkait az angyalok sem tudják előre, hanem rendszerint a földi történésekből ismerik meg azokat. Az angyal, akivel a próféta beszédbe elegyedik, nyilván ezért jött, hogy Dánielt felvilágosítsa. Isten a szimbólumokat az emberi felfogáshoz igazítja. Az emberek a rendkívül durva egyedekre azt mondják: ez vadállat. Érthető, hogy ha a társadalom vagy annak egy része elveszti jó neveltségét, kultúráját, nem az igaság és a szeretet irányítja tetteit, hanem a durva, faragatlan állatiasság tör ki belőle, akkor illik rájuk, az általuk képviselt közösségre ez az állati jellemzés. Dánielt saját bevallása szerint a negyedik vadállattal jellemzett birodalom érdekelte: „Aztán meg akartam tudni a valót a negyedik vadállatról, amely nagyon különbözött az összes többitől és igen rettenetes volt: a fogai és körmei vasból voltak, falt és rágott, és a maradékot lábával összetaposta; a tíz szarvról is, ami fején volt, és arról a másikról, ami kinőtt, és amely előtt három szarv lehullott; arról a szarvról, amelynek szeme volt és nagy dolgokat beszélő szája, és nagyobb volt a többinél” (19-20) Mi, a XX. századot bőrünkön megszenvedett idősebbek bizony odaállunk Dániel mellé, és konkrétan felesszük s kérdést: Urunk! Ezek a szörnyű látomások a mi korunk rémképei voltak? A háborúban el nem pusztultakat, akiket meghagytak a vasfogak, azokat táborokba ömlesztve tiport a földbe az állati vasláb? És vége van-e eme rettenetnek? Eljön-e az Ősöreg, és megmutatja-e nekünk vigaszul az Emberfiát, akinek egyedül van hatalma legyőzni a rettenetes pusztítókat? Megbirkózik-e Jézus, a szelíd és alázatos Szívű ilyen hatalmakkal? A választ a látomás adja meg: Aztán leül a bíróság, hogy a hatalmát elvegyék, összetiporják és megsemmisítsék, és az országot, a hatalmat és az ország nagyságát az egész ég alatt átadják a Magasságbeli szentjei népének; az ország örökkévaló ország lesz, és neki szolgál majd és engedelmeskedik minden király” (26-27)