Francisco de Osuna
Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények
válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM
10. A dicsőségért küzdve a könnyek legyenek a fegyvereid.
Lágrimas sean tus armas por la gloria peleando.
Amiképpen ez a szent gyakorlat sok tekintetben felülmúlja a többit, úgy kitűnik a könnyek terén is, mert azok bővebben folynak ennél, mint más áhítatgyakorlatnál. Az összeszedettség imáját gyakorlók könnyebben sírnak, mint mások. Minden ilyen emberre érvényesek Izajás próféta szavai: "Felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik. Az Úr mindig felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha." Amikor az elmélyedő ember becsukja érzékszerveinek ablakait, értelme sötétségbe merül, amennyiben abba csak az érzékeken keresztül érkezhet világosság. Ha azonban a hit igájába hajtja fejét, elfogadva, hogy testi szemeivel nem láthatja, amit Isten az őt szeretőknek készített, és ember szívébe föl nem hatolt, ha tehát összeszedettségben van, akkor megkapja azt a kiváló ajándékot, azt a tökéletes adományt, amely felülről száll alá a világosság Atyjától. A sötétség, ami eddig elborította értelmét, déli verőfényre változik, miközben a vőlegény tanítja majd őt a lelki életre. Az értelem egy magasabb fajtatudásban részesül, és ez a világosság félúton van a hétköznapi lelki zarándokok és a szentek világossága között. Ebben az összeszedett ember nem hagyja el az értelem működését, hanem magasabb rendű módon használja azt, lelke eltelik ragyogással és isteni oktatással, és olyan magasztos dolgokat ért meg, hogy nem képes megmagyarázni sem azt, amit megértett, sem azt, hogyan értette meg, és senki sem tudja szavakba foglalni, amit érzett és megértett. Az összeszedettségben Isten mindig pihentet és felüdít minket, és bár ezt később hanyagságunkkal elherdálhatjuk, mégis, abból a lélekből, amely valóban megízlelte az összeszedettséget, soha nem hal ki a vágy, hogy oda visszatérjen. Az összeszedettségben a lélek látja, hogy tagjai erővel telnek el, megszabadulnak a gyöngeségtől, és képesek lesznek befogadni a vigasztalást, és a lélek többet kap, mint amennyit kért. A próféta főképpen a könnyekről beszél, és három, egyre magasabb fokozatba sorolja azokat. Azt mondja, hogy az első szinten összeszedett ember olyan, mint az "öntözött kert", majd pedig, mert ezt kevésnek tartja, hozzáteszi, hogy "mint a vízforrás", sőt, hogy nehogy azt gondoljuk, hogy az összeszedett ima követői valaha is híjával vannak a könnyeknek, hozzáteszi harmadiknak, hogy "vize nem apad el soha", ahogy a szem forrása elapadhat. Akik az összeszedettséget követik, sokféle módon és sokféle okból sírnak. A jó kezdők főleg azért sírnak, mert szeretnének egészen összeszedettek lenni az Eggyel, aki annál bőségesebben adja át magát nekik, minél inkább egyedül vannak. Könnyeikkel akarják elérni, amit tetteikkel nem tudnak, és könyörögnek Istenhez nem másért, mint önmagáért, és neki készülnek átadni magukat. Aki mélységesen szerető szívvel összeszedett kíván lenni, annak elég ennyit mondania az Úrnak: "Miért nem ajándékozod magadat ennek a szegény embernek? Betöltöd az eget és a földet, csak az én szívemet hagyod üresen? Felöltözteted a mezők liliomait és táplálod az égi madarakat, és még a férgekre is gondod viselsz, hát akkor miért feledkezel meg rólam, aki minden mást elfelejtett az irántad való szeretetből?"Akik egész lelkükkel kívánják, hogy Istenben összeszedettek legyenek, ilyen szavakkal sírnak őszintén, és elvetnek maguktól minden aggodalmat, ami eltávolítaná őket az Úrtól. Titkos helyeket keresnek fel, ahol lelkük siránkozhat az Imádott távolléte miatt, aki gyorsabban eljön tengeren, mint szárazföldön. Ha elküldjük érte az aggódó szív hajóját a könnyek tengerén, akkor azonnal eljön, feltéve, ha sírásunkkal tápláljuk a bő vizeket, hogy ne fusson zátonyra és biztosan megérkezzen, ugyanakkor pedig szemünk, amely felfrissült és megtisztult a könnyek fürdőjében, messziről megpillantja őt, amint befut az összeszedettség kikötőjébe, ahol várakozunk rá. (II. fejezet) Akik az összeszedettség útján elérték a második szintet, és haladóknak mondhatók, azoknak szüntelenül folyik a könnye, míg szívükben összeszedettség uralkodik, bár nem az a céljuk, hogy sírjanak, hanem hogy összeszedettek legyenek. Amikor így a forró könnyek ömlenek szívükből minden külső jel vagy nyögés nélkül, és szemükből is minden külső vagy belső hang nélkül, akkor nem azon gondolkoznak, hogy mitől sírnak, hanem egyszerűen igyekeznek összeszedettek maradni a szívükben. Nem adnak ki hangot, mert nem nyögéstől vagy kézmozdulatoktól folynak ezek a könnyek, melyeket Siloé csöndes vizei jelképeznek, és nem szabad lemondanunk ezekről, mert a szív és a száj és az érzékek csöndjében folynak. (IV. fejezet) a tökéletesek másféle, tökéletesebb könnyeket sírnak, amelyek az örömből fakadnak, mert átérzik, hogy Isten szereti őket és bőségesen adja kegyelmét. Erre gondolva méltatlannak érzik magukat ilyen jótéteményekre, és örömmel ontják könnyeiket, melyek az angyalok könnyeinek látszanak. Őket a hálaadás tölti be egészen, amitől szívük az Isten iránti szeretettől felolvad, mint a befagyott víz tükre a rásütő Naptól, és hálát adnak a Napnak, hogy megszabadítja őket a fagytól. A Szentírás mondja ezekről a minden értelemben öröm-könnyekről: "Örömükben sírva fakadtak" (V. fejezet)
Harmadik Lelki Ábécéskönyv szemelvények
válogatta és fordította: Várnai Jakab OFM
10. A dicsőségért küzdve a könnyek legyenek a fegyvereid.
Lágrimas sean tus armas por la gloria peleando.
Amiképpen ez a szent gyakorlat sok tekintetben felülmúlja a többit, úgy kitűnik a könnyek terén is, mert azok bővebben folynak ennél, mint más áhítatgyakorlatnál. Az összeszedettség imáját gyakorlók könnyebben sírnak, mint mások. Minden ilyen emberre érvényesek Izajás próféta szavai: "Felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik. Az Úr mindig felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha." Amikor az elmélyedő ember becsukja érzékszerveinek ablakait, értelme sötétségbe merül, amennyiben abba csak az érzékeken keresztül érkezhet világosság. Ha azonban a hit igájába hajtja fejét, elfogadva, hogy testi szemeivel nem láthatja, amit Isten az őt szeretőknek készített, és ember szívébe föl nem hatolt, ha tehát összeszedettségben van, akkor megkapja azt a kiváló ajándékot, azt a tökéletes adományt, amely felülről száll alá a világosság Atyjától. A sötétség, ami eddig elborította értelmét, déli verőfényre változik, miközben a vőlegény tanítja majd őt a lelki életre. Az értelem egy magasabb fajtatudásban részesül, és ez a világosság félúton van a hétköznapi lelki zarándokok és a szentek világossága között. Ebben az összeszedett ember nem hagyja el az értelem működését, hanem magasabb rendű módon használja azt, lelke eltelik ragyogással és isteni oktatással, és olyan magasztos dolgokat ért meg, hogy nem képes megmagyarázni sem azt, amit megértett, sem azt, hogyan értette meg, és senki sem tudja szavakba foglalni, amit érzett és megértett. Az összeszedettségben Isten mindig pihentet és felüdít minket, és bár ezt később hanyagságunkkal elherdálhatjuk, mégis, abból a lélekből, amely valóban megízlelte az összeszedettséget, soha nem hal ki a vágy, hogy oda visszatérjen. Az összeszedettségben a lélek látja, hogy tagjai erővel telnek el, megszabadulnak a gyöngeségtől, és képesek lesznek befogadni a vigasztalást, és a lélek többet kap, mint amennyit kért. A próféta főképpen a könnyekről beszél, és három, egyre magasabb fokozatba sorolja azokat. Azt mondja, hogy az első szinten összeszedett ember olyan, mint az "öntözött kert", majd pedig, mert ezt kevésnek tartja, hozzáteszi, hogy "mint a vízforrás", sőt, hogy nehogy azt gondoljuk, hogy az összeszedett ima követői valaha is híjával vannak a könnyeknek, hozzáteszi harmadiknak, hogy "vize nem apad el soha", ahogy a szem forrása elapadhat. Akik az összeszedettséget követik, sokféle módon és sokféle okból sírnak. A jó kezdők főleg azért sírnak, mert szeretnének egészen összeszedettek lenni az Eggyel, aki annál bőségesebben adja át magát nekik, minél inkább egyedül vannak. Könnyeikkel akarják elérni, amit tetteikkel nem tudnak, és könyörögnek Istenhez nem másért, mint önmagáért, és neki készülnek átadni magukat. Aki mélységesen szerető szívvel összeszedett kíván lenni, annak elég ennyit mondania az Úrnak: "Miért nem ajándékozod magadat ennek a szegény embernek? Betöltöd az eget és a földet, csak az én szívemet hagyod üresen? Felöltözteted a mezők liliomait és táplálod az égi madarakat, és még a férgekre is gondod viselsz, hát akkor miért feledkezel meg rólam, aki minden mást elfelejtett az irántad való szeretetből?"Akik egész lelkükkel kívánják, hogy Istenben összeszedettek legyenek, ilyen szavakkal sírnak őszintén, és elvetnek maguktól minden aggodalmat, ami eltávolítaná őket az Úrtól. Titkos helyeket keresnek fel, ahol lelkük siránkozhat az Imádott távolléte miatt, aki gyorsabban eljön tengeren, mint szárazföldön. Ha elküldjük érte az aggódó szív hajóját a könnyek tengerén, akkor azonnal eljön, feltéve, ha sírásunkkal tápláljuk a bő vizeket, hogy ne fusson zátonyra és biztosan megérkezzen, ugyanakkor pedig szemünk, amely felfrissült és megtisztult a könnyek fürdőjében, messziről megpillantja őt, amint befut az összeszedettség kikötőjébe, ahol várakozunk rá. (II. fejezet) Akik az összeszedettség útján elérték a második szintet, és haladóknak mondhatók, azoknak szüntelenül folyik a könnye, míg szívükben összeszedettség uralkodik, bár nem az a céljuk, hogy sírjanak, hanem hogy összeszedettek legyenek. Amikor így a forró könnyek ömlenek szívükből minden külső jel vagy nyögés nélkül, és szemükből is minden külső vagy belső hang nélkül, akkor nem azon gondolkoznak, hogy mitől sírnak, hanem egyszerűen igyekeznek összeszedettek maradni a szívükben. Nem adnak ki hangot, mert nem nyögéstől vagy kézmozdulatoktól folynak ezek a könnyek, melyeket Siloé csöndes vizei jelképeznek, és nem szabad lemondanunk ezekről, mert a szív és a száj és az érzékek csöndjében folynak. (IV. fejezet) a tökéletesek másféle, tökéletesebb könnyeket sírnak, amelyek az örömből fakadnak, mert átérzik, hogy Isten szereti őket és bőségesen adja kegyelmét. Erre gondolva méltatlannak érzik magukat ilyen jótéteményekre, és örömmel ontják könnyeiket, melyek az angyalok könnyeinek látszanak. Őket a hálaadás tölti be egészen, amitől szívük az Isten iránti szeretettől felolvad, mint a befagyott víz tükre a rásütő Naptól, és hálát adnak a Napnak, hogy megszabadítja őket a fagytól. A Szentírás mondja ezekről a minden értelemben öröm-könnyekről: "Örömükben sírva fakadtak" (V. fejezet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése