SZMIRNAI SZENT POLIKÁRP
*69 előtt +Szmirna, 155. február 23.
Polikárpnak,
a szmirnai püspöknek erőteljes, ugyanakkor szeretetreméltó egyénisége
megérezteti velünk, hogy micsoda szellemi ösztönzések indulnak ki egy, az
életet a maga realitásaiban maradéktalanul megélő személyiségből. Antiochiai
Szent Ignác írta búcsúlevelében Polikárpnak: ,,Boldognak tartom magam, hogy
láthattam tiszta arcodat; bárcsak tovább örvendhetnék neki Istenben.'' Dicséri
Polikárpot azért, mert lelkülete Istenben vert erős gyökeret, és biztosítja,
hogy korának úgy kell ő, mint viharvert hajósnak a kikötő.
E
szavak igen találóak. Polikárp a maga egyenességével közvetlen hatást gyakorolt
korának embereire. Nemcsak tanításával, hanem még inkább tevékenységével,
életével és halálával az Egyház igazi pásztorának bizonyult.
Polikárp
ifjú korában hallgatója és tanítványa volt János apostolnak és nyilván más
apostoloknak is; tanításukat szóban és írásban hamisítatlanul továbbadta. Sőt
egy korai hagyomány szerint Polikárpot ,,az apostolok'' tették Szmirna
püspökévé. Ireneus, aki Polikárpot még személyesen ismerte, biztosan állítja,
hogy ennek az igazán apostoli püspöknek az igehirdetése teljesen egybehangzott
azzal, amit ő Jézus szemtanúitól és tanítványaitól hallott. Ezek szerint
Polikárp egyik jelentős megalapozója volt az őskeresztény hagyománynak.
,,Tanításával egyetértenek az összes asiai (kisázsiai) egyházak.''
Szent
Ignác leveleiből tudjuk, hogy a szmirnai püspököt nemcsak a nem keresztény
polgártársai részéről érték támadások, hanem saját egyházközségében is
küzdelmei voltak. Mint a kor más kisázsiai egyházközségeiben, neki is súlyos
problémái voltak egy csoporttal, mely nem értett egyet azzal, hogy az egyházi
élet egyre inkább a püspök körül kristályosodott ki. Kezdetben ugyanis az
egyházi szolgálat megoszlott: a püspök volt a közösség hivatalos
,,felügyelője'' (episzkoposz) és vezetője, a ,,próféták és tanítók'' pedig az
istentiszteletnek és tanításnak éltek. Lassanként azonban a prófétaság
torzulásai következtében egyre inkább a rend és törvényesség egyházi elve
lépett előtérbe. Ez a fejlődés a püspök vezető állását eredményezte.
Ennek
a történelmileg szükségszerű fejlődésnek ellenzői vonakodtak részt venni a
püspök vezette istentiszteleteken, és külön liturgiát tartottak maguknak. De az
igehirdetésben is eltértek az apostoli tanítástól. Polikárp egész életén át
fáradozott azon, hogy megtérítse ezeket a szakadárokat, és mindent megtett,
hogy egyházközségét külsőleg és belsőleg egységesítse. A zűrzavaros viszonyok
között is szakadatlan türelmével és szeretetével kiérdemelte az igaz hívők
egyre növekvő ragaszkodását és tiszteletét. Ahol azonban szükséges volt, példás
energiával és határozottsággal lépett föl. Így a gnosztikus Markiont, aki
megkísérelte, hogy megszerezze jóváhagyását, kemény szavakkal rótta meg. Komoly
intő levelet írt a szomszédos egyházközségeknek is, amelyek ugyanazokkal a
nehézségekkel küzdöttek, mint a szmirnaiak. Sajnos, ez a levél nem maradt ránk.
Ma
Polikárpnak csak a filippi egyházközségnek írt levele van a kezünkben. A
filippiek hittani eligazítást kértek tőle, és azt, hogy küldje meg nekik Ignác
leveleit. Levelében fölszólította a filippieket, hogy vállalják a ,,kereszt
vértanúságát''. Itt esik szó először a keresztény irodalomban a
,,vértanúságról'', méghozzá egy püspök szájából, aki maga is a Megfeszített
vértanúja lett.
Előbb
azonban Polikárpnak az egész Egyház történetére kiható feladatot kellett
teljesítenie. A 2. század közepe táján Rómába utazott, hogy Anikétosz pápával a
keresztény gyakorlat kérdéseiről tárgyaljon, nevezetesen a húsvét ünneplésének
időpontjáról. Polikárp más kisázsiai egyházközségekkel együtt kitartott annál a
Szent Jánostól eredő hagyománynál, hogy húsvét napját Niszan hónap 14. napján
kell ünnepelni, míg a rómaiak Szent Péterre visszamenő hagyomány szerint a rá
következő vasárnapon ünnepelték. Bár ebben a pontban nem tudtak egyezségre
jutni, mindketten ,,közösségben maradtak''. Anikétosz tiszteletből megengedte
Polikárpnak, hogy a templomban (nyilván húsvéti) Eucharisztia-ünnepet tartson,
és békében váltak el egymástól. Milyen testvéri megértés a különféle
hagyományok elismerése mellett!
Nem
sokkal hazatérése után Polikárpot letartóztatták. Az alkalmat az adta, hogy egy
bizonyos Fülöp, aki tagja volt Asia tartományi gyűlésének, ünnepi játékokat
rendezett állatviadalokkal és egyéb látványosságokkal. Polikárpot a zsúfolt
színházban vonták felelősségre keresztény hitvallása miatt. A jelenlevő
prokonzul rá akarta venni az ősz püspököt, hogy tagadja meg Krisztust. Polikárp
egy jó állapotban ránk maradt tudósítás szerint erre így válaszolt:
,,Nyolcvanhat éve szolgálom Őt, és sohasem bántott meg. Hogy mondhatnék átkot
Királyomra és Üdvözítőmre?''
Polikárp
elszenvedte a vértanúhalált, mely mintegy ,,pecsétje volt és véget vetett'' az
őt ért üldözéseknek. Tanúságtétele nem maradt hatás nélkül. Halálával sokkal
inkább atyja lett azoknak, akik tanúságát elfogadták, mint életével.
Nagyságának alapja az volt, hogy példamutatóan ragaszkodott Krisztushoz. A
halál színe előtt Jézus Krisztus imádkozta Polikárpban és Polikárp által azt a
megragadó hálaadást, amely Isten hű szolgájának életáldozatát mintegy
konszekrálta. Az Istennel eltelt püspök utolsó imádsága így hangzott:
Mindenható Úristen, Atyja szeretett és áldott Fiadnak, Jézus Krisztusnak, aki
által ismerünk téged, az angyaloknak, hatalmasságoknak, az egész teremtésnek és
a belőled élő igazak nemzetségének Istene! Magasztallak téged, amiért méltónak
találtál erre a napra és erre az órára, hogy a vértanúk seregében részem legyen
Krisztusod kelyhében a test és a lélek örök életre szóló föltámadására a
Szentlélek romolhatatlanságában. Fogadj el ma engem köztük mint igaz és kedves
áldozatot, amint előkészítetted, megjövendölted és most teljesíted, te, igaz
Isten, aki nem ismersz hazugságot. Ezért és mindenért dicsérlek, dicsőítlek és
magasztallak örök mennyei főpapod, Jézus Krisztus, a te Fiad által. Általa és
vele a Szentlélekben tiéd a dicsőség világossága most és az eljövendő
örökkévalóságban. Amen.
Keleten
már a 4. században február 23-án ünnepelték. Róma a 13. században tette át az
ünnepet január 26-ra, amely napon addig Niceai Szent Polikárp temetéséről
emlékeztek meg. 1969-ben halála napjára, február 23-ra került ünnepe a római
naptárban is.
Szent
Polikárp életéről a szmirnai egyház részletes levele tájékoztat minket. A
kisázsiai testvéregyházaknak írták, és részletesen elbeszélik benne
vértanúhalálának körülményeit.
Mivel
a püspök tudta, hogy veszélyben forog, nem sokkal elfogatása előtt visszavonult
egy kis vidéki birtokra, ahol az éjjelt és a nappalt imában töltötte. Amikor a
poroszlók egy rabszolga árulása folytán végül rátaláltak, nem akart
elmenekülni. Így szólt: ,,Legyen meg az Isten akarata!'' Az érte küldött
lovasokat szeretetreméltó házigazdaként fogadta, és ,,enni, inni adatott nekik,
amennyit csak akartak''. Eközben a szent püspök közel két órán keresztül
kiterjesztett karokkal imádkozott ,,minden emberért, akivel valaha is dolga
volt, kicsinyekért és nagyokért, előkelőkért és egyszerűekért, sőt a
földkerekségen lévő egész katolikus Egyházért''. Az őrség tagjai restellvén,
hogy ilyen tiszteletre méltó idős embert kell elővezetniük, megengedték, hogy
szamárháton tegye meg a városig az utat. Útközben Heródes rendőrfőnök és annak
atyja, Nikétész a kocsijába vette, és megkísérelte hittagadásra bírni. Mivel ez
nem sikerült nekik, végül ismét kilökték kocsijukból.
A
stadionban hangos üvöltéssel fogadta a nézők tömege. Statius Quadratus
prokonzul vezette a kihallgatást, és megkísérelte Polikárpot eltántorítani a
kereszténységtől. ,,Gondolj idős korodra -- biztatta - - térj magadba! Kiáltsd:
Vesszenek az ateisták!'' (Így hívták akkoriban a keresztényeket.) Az agg püspök
elismételte ugyan utána ezeket a szavakat, de közben jobbját sóhajtva a tomboló
tömeg felé emelte. Mivel a prokonzul további igyekezete is hiábavalónak
bizonyult, egyre inkább kijött a sodrából, és egy hírnökkel kikiáltatta:
,,Polikárp beismerte, hogy keresztény.'' Akkor fölkiáltott a stadionban lévő
tömeg: ,,Ő egész Asia tartomány tanítója! Ő a keresztények atyja, isteneink
megvetője! Mindenkit rávesz, hogy ne áldozzon többé nekik, és ne imádja őket
többé!'' -- És követelték, hogy a játékok vezetője bocsássa Polikárpra az
oroszlánokat. Amikor az kijelentette, hogy a műsor szerint már vége a
játékoknak, azt kívánták, hogy elevenen égessék el Polikárpot.
Sietve
fát és rőzsét hordtak össze a szomszédos műhelyekből és fürdőkből. Polikárp
maga vetette le ruháit és húzta le saruit. Amikor egy cölöphöz akarták
szögezni, ezt kérte: ,,Hagyjatok úgy, ahogy vagyok! Aki erőt ad nekem, hogy a
tüzet elviseljem, erőt ad arra is, hogy erős szögeitek nélkül is bátran
kitartsak a máglyán!'' Így csak megkötözték. Amint a tudósító följegyezte:
,,Hátrakötött kezeivel Polikárp hasonlított a nagy nyájból kiválasztott koshoz,
amelyet fölkészítettek, hogy szeplőtelen égőáldozat legyen Isten előtt'',
vagyis hasonló lett Krisztushoz, Isten Bárányához, akit megöltek a világ
bűneiért. Polikárp pedig az égre emelte szemét, és halotti imát mondott.
Amikor
meggyújtották a máglyát, a lángok, mint egy hajó vitorlái, körülölelték
Polikárp testét, anélkül, hogy hozzáértek volna. Végül egy hóhért küldtek oda,
és az tőrt döfött a mellébe. Azután elégették a holttestet félelmükben, hogy a
keresztények majd ,,elhagyják a Megfeszítettet, és őt, Polikárpot imádják!'' A
keresztények pedig összegyűjtötték csontjait, hogy méltó helyen eltemessék, és
évenként megünnepeljék vértanúságának emlékezetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése