A MEGVÁLTÁS XI.
„mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére”
Amikor Izrael népe Mózes vezetésével elérkezett a Sínai hegyhez, tábort ütöttek a hegytől tisztes távolságban. Isten felhívta a hegyre Mózest. Egy darabon követhette őt „Áron, Nadab és Abihu, meg hetvenen Izrael vénei közül,de már messze le kellett borulniuk. Csak Mózes járulhatott az Úr elé”. (Kiv 24,1.2) Mózes másnap lejött a hegyről. Kihirdette a népnek Isten minden szavát, amit engedelmesen elfogadtak. Másnap felállítottak Izrael emlékére tizenkét oszlopot. Aztán fiatal bikákat öltek le áldozatul az Úrnak. „Mózes pedig vette a vér felét, és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét az oltárra hintette. Utána vette a szövetség könyvét, és felolvasta a népnek. Ők kijelentették. amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk. Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek mellett kötött veletek”. (68). Ezek a szertartások nem hoztak lelki tisztulást, ezért az első sátorrészbe mindig beléptek a szolgálatot végző papok. A másodikba azonban csak a főpap lépett be egyszer egy évben, azzal a vérrel, amelyet a maga és a nép bűneiért ajánlott föl. A Szentlélek ezzel azt jelezte, hogy addig, amíg az első sátor fennáll, a legszentebb szentélybe vezető út nem nyílik meg,mert olyan ajándékot és áldozatot mutatnak be, amelyek a bemutatót lelkileg nem tehetik tökéletessé, mert csak testi szertartások, amelyek ételből, italból állnak és kötelező erejük csak az újjárendezés idejéig tart. Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el, s belépett abba a nagyobb s tökéletesebb sátorba, amit nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. (Itt a Zsidókhoz írt levél szerzője utal arra az isteni parancsra, hogy a földi szent sátort Mózes annak a mennyei sátornak a mintájára készíttesse el, amelyet látott az égben.) Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett” ( 9,6-12) Jézus haláltusája a kereszten Máté apostol szerint ezekkel a szavakkal indult: „Éli, Éli, lamma szabaktáni? Vagyis: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Az ott állók közül néhányan hasztalan akarták félremagyarázni ezt a felkiáltást azzal, hogy a kereszten függő szenvedőt leminősítsék a nagy próféta bajbajutott késői prófétaiskolásává. Ha ezek az „ott állók” sejtették volna, hogy milyen sokat vár el Isten Jézustól! Jézus nagyon jól tudta, hogy neki addig kell szenvednie, amíg mindent meg nem tesz az emberek megváltásáért. Azt is tudta tehát, hogy neki a zsidó főpapok ezerháromszáz éves szolgálata alapján még ezt a rettenetes szót is ki kellett ejtenie: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A zsidók nem értették, miért csak szimbolikus a sok-sok főpap áldozata: sem önmaguk, sem a mindenkori élők javát nem tudták biztosítani, hogy haláluk után beléphessenek a mennyországba. Az ő áldozatuk csak reményt tudott adni, hogy jön majd a Megváltó, aki Istenember lesz, nem oktalan állatok vérét ontja, hanem a saját végtelen értékű vérét adja tökéletes odaadással,és utána széttépheti a szentsátor, a templom függönyét, azon átmegy a mennyei boldogságba, és megnyitja a lehetőséget a pokol tornácán lévőknek is, meg a később meghalóknak is a belépésre. Emlékezzünk a Tábor hegyi látomásra: Ott volt Mózes és Illés, a két óriás az Ószövetségből, és hálásan beszélgettek Jézussal az Ő szenvedéséről (Vö. Lk 9,28-36) Ők akkor már a biztos beteljesülés örömhírét vitték a pokol tornácára: Jézus győz!
„mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére”
Amikor Izrael népe Mózes vezetésével elérkezett a Sínai hegyhez, tábort ütöttek a hegytől tisztes távolságban. Isten felhívta a hegyre Mózest. Egy darabon követhette őt „Áron, Nadab és Abihu, meg hetvenen Izrael vénei közül,de már messze le kellett borulniuk. Csak Mózes járulhatott az Úr elé”. (Kiv 24,1.2) Mózes másnap lejött a hegyről. Kihirdette a népnek Isten minden szavát, amit engedelmesen elfogadtak. Másnap felállítottak Izrael emlékére tizenkét oszlopot. Aztán fiatal bikákat öltek le áldozatul az Úrnak. „Mózes pedig vette a vér felét, és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét az oltárra hintette. Utána vette a szövetség könyvét, és felolvasta a népnek. Ők kijelentették. amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk. Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek mellett kötött veletek”. (68). Ezek a szertartások nem hoztak lelki tisztulást, ezért az első sátorrészbe mindig beléptek a szolgálatot végző papok. A másodikba azonban csak a főpap lépett be egyszer egy évben, azzal a vérrel, amelyet a maga és a nép bűneiért ajánlott föl. A Szentlélek ezzel azt jelezte, hogy addig, amíg az első sátor fennáll, a legszentebb szentélybe vezető út nem nyílik meg,mert olyan ajándékot és áldozatot mutatnak be, amelyek a bemutatót lelkileg nem tehetik tökéletessé, mert csak testi szertartások, amelyek ételből, italból állnak és kötelező erejük csak az újjárendezés idejéig tart. Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el, s belépett abba a nagyobb s tökéletesebb sátorba, amit nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. (Itt a Zsidókhoz írt levél szerzője utal arra az isteni parancsra, hogy a földi szent sátort Mózes annak a mennyei sátornak a mintájára készíttesse el, amelyet látott az égben.) Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett” ( 9,6-12) Jézus haláltusája a kereszten Máté apostol szerint ezekkel a szavakkal indult: „Éli, Éli, lamma szabaktáni? Vagyis: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Az ott állók közül néhányan hasztalan akarták félremagyarázni ezt a felkiáltást azzal, hogy a kereszten függő szenvedőt leminősítsék a nagy próféta bajbajutott késői prófétaiskolásává. Ha ezek az „ott állók” sejtették volna, hogy milyen sokat vár el Isten Jézustól! Jézus nagyon jól tudta, hogy neki addig kell szenvednie, amíg mindent meg nem tesz az emberek megváltásáért. Azt is tudta tehát, hogy neki a zsidó főpapok ezerháromszáz éves szolgálata alapján még ezt a rettenetes szót is ki kellett ejtenie: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” A zsidók nem értették, miért csak szimbolikus a sok-sok főpap áldozata: sem önmaguk, sem a mindenkori élők javát nem tudták biztosítani, hogy haláluk után beléphessenek a mennyországba. Az ő áldozatuk csak reményt tudott adni, hogy jön majd a Megváltó, aki Istenember lesz, nem oktalan állatok vérét ontja, hanem a saját végtelen értékű vérét adja tökéletes odaadással,és utána széttépheti a szentsátor, a templom függönyét, azon átmegy a mennyei boldogságba, és megnyitja a lehetőséget a pokol tornácán lévőknek is, meg a később meghalóknak is a belépésre. Emlékezzünk a Tábor hegyi látomásra: Ott volt Mózes és Illés, a két óriás az Ószövetségből, és hálásan beszélgettek Jézussal az Ő szenvedéséről (Vö. Lk 9,28-36) Ők akkor már a biztos beteljesülés örömhírét vitték a pokol tornácára: Jézus győz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése