Kézből kézbe – ősi római Mária ikonok nyomában: P. Vértesaljai László elmélkedése
Jézus
megerősíti és védi Anyja ikonját
Az
oltalmazó Mária ikon Krisztus oltalma alatt
A
Barberini múzeum antik képek részlegének csendes és nyugodt termében – vagy
három hete jártam ott –, első pillantásra megéreztem az ikon csodás
nagyszerűségét. Nemcsak szépnek láttam, hanem igaznak is. Az ikon típusa Maria
advocata, a közbenjáró, a szószóló Szűzanya. Tiszta arcával biztatóan néz rám,
egyik kezével befogad és maradéktalanul felvesz, a másik keze pedig továbbít
afelé, akihez Neki, egyesedül Neki, külön bejárása van. Naná, a Fiáról van szó!
Az Isten Fia Jézus pedig szokatlan módon most nem gyermekként ül az anyja
ölében, akire utaló gesztusával egyébként ő a Hodegetria, a konstantinápolyi
Hodégon-kolostor nevét viselő, szerepében Útmutató Anya, hanem az a Mária,
akihez a Salve Regina imádságunkban így fohászkodunk: Eia, ergo, advocata
nostra, illos tuos misericordes oculos ad nos converte! Hallgass meg hát, égi
közbenjárónk! Kegyes Anyánk, két szemed áldott sugarát fordítsd ránk végre! Ez
az asszony oly magabiztosan teszi ezt a közbenjárást, mint ahogy Kánában szól a
szolgáknak: Tegyétek, amit mond! (Jn 2,5). Mária egyik kezéből a másikba
helyez, majd az ikon csendes, hűséges és maradó szemlélése Krisztusba emel fel.
Ez békét hoz, a megérkezés megnyugvását, hiszen miután jobbjával az Anyjától
felvett, baljával az Atya háza felé indít. A Fiú azt teszi, amit mond és
megígér a vacsorán: „Atyám házában sok lakóhely van.. .és magammal viszlek
titeket, hogy Ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,2-3).
Kézből
kézbe kerülünk
A kezek
játéka! Mária egyik kezéből a másikba, onnan a Fiáéba kerülünk, aki kézen fogva
hazavisz minket. Baljával fogja a kezünket, hogy mi, kicsi gyermekként, a
jobbunkat nyújthassuk neki. Ő pedig szabadon maradó jobbját bizalommal Mária
nimbuszára helyezi. A XI. század második felében Rómában készült keleti ikonon
az Üdvözítő, ujjainak ortodox foglalatával, a Szentháromság és az
isteni-emberi, kettős természet megvallásával áldást ad az Anyjára és
akiért-akikért Ő a közbenjárását kéri.
Tovább
szemlélem a képet. Látom, hogy az áldó jobb meg is pihen a Mária szentségét és
tisztaságát jelző glórián. De még mintha mondana és üzenne valamit ez a kéz!
Igen! Igent mond Máriára, ahogy egykor az Anyja igent mondott őrá. És igent
mond, talán a képre magára is? Titkot sejtek...
A
gyökerek a mélyben összefonódnak
Nézem az
ikon formás keretét, látom a szép szívformájú, fehér virágfüzér díszítést és
alul olvasom a feliratot: Sancta Virgo Virgorum, Szüzeknek Szent Szüze. A
közbenjárás önmagában kimeríthetetlen titkán túl az ikonkép még más
misztériumot is hordoz. Elindulok, kézen fogva a majd méter magas ikont, de nem
is sejtem, milyen messzire visz az utam, időben és térben. Jeruzsálem, a
szíriai Edessza, Bizánc, Róma bazilikái és kiskápolnái lesznek az állomásaim,
míg végül a rendházunktól nem is messze fekvő Monte Mario Rózsafüzér Királynéja
monostor domonkos nővéreinek temploma szentélyében térdelek egy másik kegykép
előtt. Vajon másik-e ez az ikon? Vagy az igazi…?
Engedd,
hogy nézzelek!
Rácson
keresztül nézem az arcát. A 11-es mise után a templom lassan kiürül, engem
hagynak a nővérek, hogy szépen jámborkodjak. Egy idő után az az érzésem támad,
hogy inkább ő néz engem, valóban olyan figyelemmel, ahogy anyák tudnak
gyermekeikre figyelni. A Salve Reginát imádkozom, csendben énekelve: „Kegyes
Anyánk, két szemed áldott sugarát fordítsd ránk végre…”. Hirtelen belém hasít a
felismerés, hogy a Szűzanya pontosan azt teszi, amit kérünk tőle, évszázadok
óta, valóban ránk fordítja két szeme áldott sugarát. Csendben, bátorítóan
szemlél bennünket. Néz. Meglehet, ebben áll az ikonok titka: az Üdvözítő, az
Istenanya, a Szentek szemlélnek bennünket és nem annyira mi nézünk Rájuk értő
szemmel, hanem ebben a ránk tekintésükben áll a lényegi kapcsolatunk, ahogy
maga Mária szóvá teszi ezt Magnificat énekében: „Tekintetre méltatta alázatos
szolgáló leányát”. Nem emberi erőfeszítés, nem is intellektuális munka ez,
hanem bizalommal teli, ráhagyatkozó jelenlét. Simeonra, az agg prófétára
gondolok, aki – igaz egy teljes élet után – első tekintetre fölvette, nem is
csak karjaiba az Isten Fiát, hogy aztán elmondja mindenkinek: „Nunc dimittis…,
Most bocsásd el szolgádat, Uram, hiszen már meglátták szemeim az üdvösséget!”
(Lk 2,29). De jó lenne, együtt látni azokat az ősi típusokat, amelyeket itt
Rómában az első keresztény időkben láthattak a helybéliek – gondolom magamban
–, együtt a számos zarándokkal, akik az Urbsba azért látogattak el, hogy
lelkileg megmerítkezzenek az Apostolfejedelmek, Péter és Pál sírjainál
tanúságtételük máig ható példájában és erejében.
Mária-anyák
találkozása
A
történelem szerencsére az álmom megvalósulásának a segítségére siet, mert vagy
harminc éve megtörtént a rendkívüli együttállás. Nem is akármilyen évet írtak
akkor: a kereszténység történetének második rendkívüli máriás szentévét ülte,
amit Szent II. János Pál pápa 1987. június 7-én nyitott meg és 1988. augusztus
15-én, Nagyboldogasszony napján zárt le. Az alkalomra a Totus Tuus pápa 1987.
Gyümölcsoltó Boldogasszony napján enciklikát tett közzé „Redemptoris Mater”
címmel, melyben Szűz Mária szerepét írta le az úton járó zarándok egyház
életében. A pápa szándéka szerint a jubileumot otthon lehetett megtartani, az
egyes országok, egyházmegyék, városok és falvak kisebb-nagyobb
Mária-kegyhelyein, mert Mária ott van jelen mindenütt, Fia népének a közelében.
Az Anya összetartja a családját, az egyházat. Mint ahogy Rómában is tette a
századok során. Ennek az össze- és megtartó szűzanyás szerepnek az
illusztrálására a máriás szentév vége előtt sajátos „kegykép-kiállításra”, szép
magyar szóval „Mária kegyképek közös búcsújárására” került sor, mert Róma öt
legrégibb és legtiszteletreméltóbb Szűzanya ikonjait egymás mellé helyezték
éppen a Santa Maria Maggiore bazilikában.
A
Nagyboldogasszony csodatevő ikonja: Salus Populi Romani
Nézzük
most ezt az öt Mária képet! Középen állt, tehát a főhelyen a Santa Maria
Maggiore, magyarul egyszerűen Nagyboldogasszony templom kegyképe, amit a késő
középkorban Salus Populi Romani-nak, a Római nép üdvösségének neveztek. Ez az a
Populus Romanus, mely az egykori Szenátussal együtt büszkén adta a régi Róma
négybetűs rövidítését: SPQR. Az elmaradt senatus helyett azonban Péter óta ott
volt a város püspöke, akinek a IV. században épült széktemploma, katedrálisa a
közeli Lateráni Szent Üdvözítő székesegyháza. A lateráni pápai bazilika
filiája, leánytemploma a Santa Maria Maggiore, melynek kegyképét Nagy Szent
Gergely pápa az 593-ban kitört nagy pestisjárvány idején körmenetben
végighordozta a városon, egészen Hadriánusz császár egykori mauzóleumáig, a mai
Angyalvárig. A Legenda Aurea így meséli: Csoda történt a processzió során,
miközben Mária segítségét kérte a város püspöke a hívekkel együtt, a levegő
megtisztult, a járvány megszűnt és a mauzóleum fölött Mihály arkangyalt látták,
amint a pestis gonosz angyalát legyőző kardját a hüvelyébe dugja.
Az
angyalok az Istenanya szolgálatában
A mai
Angyalvár tetején ezért látható a jóval később (1753) odahelyezett bronz szobor
és neve, Angyalvár, szintén a Mária ikon közbenjárásának tudható be. Hogy mikor
is került a Salus Populi Romani kegykép Rómába és honnan, pontosan nem tudjuk.
Gergely pápa még szerzetes diakónus korában hat évet töltött Konstantinápolyban
mint pápai követ, és ekkor közvetlen közelről ismerhette meg a keleti
ikontiszteletet. Egy hagyomány úgy tartja, hogy Krétáról hozta volna magával az
ikont, felső részén az Isten Anyja szavak rövidítését jelző görög betűkkel. A
kegykép a pestis-szabadítás emlékére kapta a „római nép üdvössége” címet.
Most a
Fiú megy az Anyjához
A filiát
és az anyatemplomot a nyolcadik századtól kezdve egy sajátos körmenet
(processzió) köti össze. Astulf longobárd király 751-ben elfoglalta Ravennát,
Bizánc itáliai exarchátusát, majd Rómára tört. II. István pápa (752-757) a nagy
vészben ikonok segítségéhez nyúl, mint Nagy elődje, Gergely pápa. Tehát István
pápa a magánkápolnájában őrzött Szent Üdvözítő akheropita, nem kézzel festett
ikonját körmenetben a közeli Santa Maria Maggiore bazilikába viszi. Mezítláb
halad, fejére hamut szórva, diakónusai segítségével, bűnbánati körmenetben a
vállán viszi Krisztus ikonját a Mária templomba és ott a kegykép elé helyezi. A
Fiú megy az Anyjához és a város püspöke, Róma népével együtt esdekel
oltalmukért. Astulf longobárd király visszaköveteli elődei, Liutprand és
Ratchis által a pápának adott korábbi területeket. István pápa egyedül marad,
sem Bizánc, sem a frankok nem segítenek neki, de a képek „közbenjárnak”, a
veszély elmúlik… és a hagyomány megmarad. Róma népe és püspökei is praktikusak,
a képtiszteletnek nem dolgozzák ki oly mértékben a teológiai alapját, mint
Keleten, ezzel szemben kialakul egy mély tisztelet, liturgia szabályozta
körmenetjáró devotio, mely fogékony a Populus Romanus, most már Isten Népe,
Plebs Dei hangjára és lelki igényére. A körmenetet évről évre megismétlik, de
közben az útja meghosszabbodik, és ekkor kerülnek a Várost körüljáró Szent
Üdvözítő nem kézzel festett ikonjának az útjába azok a templomok - ebből a
megállókból lesznek a stációk – melyek szintén őrzik a maguk máriás
ikonkincsét.
A
Vigasztaló Mária ikon a Vesta templom mellett a Fórumon
Az
Üdvözítő képét évente, Nagyboldogasszony napján elviszik a Forum Romanumon, a
Palatinus egykori császárpalotája tövében álló Santa Maria Antiqua Mária
ikonjához. Mindennek erős szimbolikus jellege van: Mária templom a pogány
császárfórumon, egészen közel a vetélytárs pogány Vesta szüzek pogány
kerektemplomához! VII. János pápa az általa építtetett új pápai rezidenciája
mellett álló Santa Maria Antiqua bazilikában tisztelte a Santa Maria di
Conforto, a Vigasztaló, Megerősítő Mária képet, amelyen Mária feltűnően nagy,
expresszív szemei vélhetőleg – bizánci közvetítésű – palesztin eredetre
utalnak. A kép a IX. században az antik Mária templom elpusztulása után átkerül
a Fórum másik oldalán felépített Sancta Maria Nova (mai neve Santa Francesca
Romana) templomba, ahol máig áll a megemelt szentélyben. Ezek után nem is
csoda, hogy ez a Mária ikon is ott van a Santa Maria Maggiore szentévi
kiállításán, a „társai között, s balról a szélen áll.
A
Pantheon Mária kegyképe
Nézzük a
társait: Jobbra a Pantheon és a Santa Maria in Trastevere ikonjai. Róma
császárkori impozáns kerektemplomát, a Pantheont Fokasz bizánci császár
ajándékozta meg egy görög Mária ikonnal és 609-ben IV. Bonifác pápa szentelte
fel a pogány templomot Sancta Maria ad Martyres, a Vértanúk Szűzanyja
titulusra, mellyel szintén az új keresztény világrendet akarták hangsúlyozni a
letűnt régivel szemben. A Via Appia mentén fekvő ősi katakombákból ünnepi
körmenetben ideszállították és a templom padlózata alá újratemették az első
századokban a katakombákban eltemetett keresztények hamvait, akiket akkor
szinte mind vértanúknak tartottak. E tanúságtevő bizonyíték mellé került a
szentélybe a keleti Mária ikon, amelyen az Isten Anyja jobbját a bal karján
hordott Gyermeke térdére helyezi, ezzel is jelzi a kéz közvetítő szerepét és
erejét. Az ikonon, miként a Madonna di Tempuli képen, ezt a
közbenjáró-közvetítő szerepet arany használatával fejezték ki: a kezeket,
Máriáét és Jézusét arannyal festették meg. Ősisége miatt ezt a képet is nem
kézzel festett ikonnak tartotta Róma népe.
A
Tiberiszen túli könyörületes Mária-ikon
A
koraközépkor öt Mária képének koszorújából a legnagyobb méretű (164 cm x 166
cm) a Santa Maria in Trastevere, a Tiberiszen túli Mária templom ikonja. Ez a
kép sérült meg leginkább a századok során, pedig ez is enkausztika, tehát még a
8. századi képrombolás előtti időből, forró-viasz technikával készített
időtálló alkotás. Santa Maria di Clemenza, szólítja meg a város népe és
Máriában a könyörületes Asszonyt tiszteli. Az együvé helyezett öt Mária kegykép
eddig ismertetett négy ikonja mind pápai bazilikák sajátjai és így közvetlenül
a Város püspökéhez tartoznak.
A
Clemenza-Könyörületesség ikont mindig a Santa Maria in Trastevere templom
őrizte, először az eredeti ókeresztény bazilika, majd a II. Ince pápa által a
XII. században újjáépített forma. Altemps bíboros a XVI. század közepén az ikon
számára külön kápolnát rendezett be és az ősi ikon ma is ott látható, külön
szerkezet emeli a falból a zarándok elé a kegyképet. A Szűzanya a bizánci
császárnő, a bazilissza ruhájában jelenik meg két angyal között, amint
Gyermekét ölében tartja. Töredékesen látható egy jobbról előtte térdelő alak, a
bizánci származású VII. János pápa (705-707), aki a Palatinus alatt építtette
fel új pápai rezidenciáját és a régi, konstantini Szent Péter bazilikában
gyönyörű, mozaikdíszes kápolnát emelt az Istenanya tiszteletére.
A
„periféria” kegyképe: Santa Maria in Tempuli ikon
Kivételt
éppen a legkisebb ikon képez, hiszen valahogy „kakukkfióka” a többiek közt.
Vele kezdtem az ismerkedést, most zárja ő a sort. Sok neve van, és ez is jelzi,
hogy ez a kicsi kép a legmostohább sorsú, de mégis valahogy a leghűségesebb
ahhoz a küldetéséhez, amit a Gondviselés rábízott. Nem kötődik egyetlen
templomhoz sem, elnevezései csak vándorlásának egy-egy állomáshelyéhez kötik:
Madonna Tempuli, Madonna di San Sisto, Madonna del Rosario. Ez utóbbi az ikon
mostani helyét, a Város északi részén álló Monte Mario hegy Rózsafüzér királynője
templomát jelöli, melynek domonkos harmadrendi monostorának klauzúrás nővérei
élnek együtt szent örökségükkel. Nemrég ezt a képet is a lehető legalaposabban
restaurálták, annak a kezdeményezésnek a jegyében, mely az 1950-es évektől
kezdve Róma öt legősibb Mária kegyképét egymás után átvizsgálta és restaurálta.
És az
ikon nem hagyta magát
Lehet,
hogy a négy „hivatalos” ikonkép-társát megelőzően került Rómába, ahogy egy régi
hagyomány tudni véli a kép érkezését Keletről. Abban is különbözik a többiektől,
hogy Mária itt egyedül áll, Gyermeke nélkül. Az ilyen ikonoknak az eredete a
konstantinápolyi Blakhernai Szűz Mária-templomhoz kötődik, amelynek Mária
ikonja Krisztus képe felé fordul, aki választ ad a közbenjáró kérésre. Ezek
után még meglepőbb, hogy ez a „római prototípus” valójában jelentéktelen
helyeken székel mind a mai napig. Ez annál feltűnőbb, ha megtudjuk, hogy 1100
körül Rómában ezt a képet – a többi jeles ikont megelőzően – már Szent Lukács
festette Mária ikonnak tartják a pápai udvarban. A kép legendájának legősibb
változata szerint III. Szergiusz pápa pontosan ezt kérdezte magától, hogy miért
nincs a kép a város püspöke oltalma alatt. El is rendelte a kép „beszállítását”
annak első helyéről, a Caracalla császár termáival szemben fekvő Sant’Agata in
Turris (későbbi neve Santa Maria Tempuli) templomból a pápai Scala Sanctorumba,
hogy a Fiúnak, a nem kézzel festett Szent Üdvözítő ikonja együtt legyen az
Isten Anyjával, ahogy ez Bizáncban is szokás. Ám a kép ellenállt a kísérletnek,
mert egy nap elteltével „magától visszatért” eredeti helyére, ahol a szegény
görög szerzetesnővérek őrizték. A megszégyenült pápának mezítláb kellett a
kegykép előtt bocsánatot kérnie, ami természetesen rendkívüli mértékben
megnövelte a kép tiszteletét a nép körében, mert azt érezték, hogy az ikon az
„övék maradt”, a római népé!
Három
görög férfi Jézus intésére viszi Rómába az ikont
Egy, a
Santa Maria Maggiore-ban őrzött, 1100 körül keletkezett legenda elmondja, hogy
egy bizonyos Tempulus nevő görög férfi, „per visum”, azaz látomásban
Krisztustól kapott intést, hogy Konstantinápolyból vigye magával Rómába a
megjelölt Mária ikont két társával, Servulusszal és Cervulusszal együtt, és ott
helyezzék el egy szerény kolostorban, melyet görög szerzetesnővérek vezetnek. A
legenda azért különleges, mert egy civil kezdeményezést szentesít és véd meg a
pápai hatalommal szemben. Másrészt azt is jelzi a történet, hogy az Istenanya
maga vette oltalom alá azokat a nővéreket, akiknek abban a korban semmiféle –
mai szóval – szociális védettségük nem volt és akik csak erre a Krisztustól
küldött három görög „idegenre” hivatkozhattak. A Madonna di Tempuli kegyképe
egyúttal azt is jelzi, hogy a csodák hitelesítette ikon fölötte áll bármiféle
világi vagy egyházi tekintélynek, mert hiszen azt maga az Isten igazolta. (Ez a
történet a kegyképek világának szinte alapeseményévé, paradigmájává vált,
gyökerében ott találjuk Lourdes és Fatima esetében is. Medzsugorje…?)
Mindig
követte a szegény és imádságos nővéreket
És hogy
mi lett tovább a Tempuli képpel? Merő képtelenség az útja! III. Honóriusz pápa,
aki 1216-ban jóváhagyta a domonkos rendet (majd 1223-ban a ferences rendet is),
azt kérte Szent Domonkostól, hogy gyűjtse össze egy helyre a Rómában lakó
szerzetesnővéreket, akik a városban szerte élnek és a prédikátorok rendje
lelkiségét élik. Domonkos ekkor megteremtette számukra a domonkos klauzúrás,
szemlélődő életet folytató harmadrendet, akik már korábban megörökölték a görög
nővérek elnéptelenedett Sant’Agata in Turris monostorát. Vitték magukkal a
Tempuli képet és az ikon ment szépen a nővérekkel. A pápa a vértanú Szent
Sixtus néven templomot és monostort építtetett számukra, ahonnét 1575-ben
kellett továbblépniük, mert V. Sixtus pápa a város centrumában gyönyörű új
barokk templomot és monostort épített számukra. És a kép ment velük, a szegény
és imádkozó domonkos nővérekkel. 1871-ben azonban a frissen született új olasz
állam bekebelezte a templomot, a monostort feloszlatta, mígnem XI. Piusz
1931-ben a domonkos nővérek számára egy új monostort jelölt ki, ami a Monte
Marión állt, már 1628 óta. És a kép ment a nővérekkel és maradt mind a napig
velük.
Mária
legnagyobb titka: Akit méhében és szívében hordoz
Ennek az
ősi kegyképnek közel ötszáz évvel festett változata az a Maria Advocata, a
Közbenjáró Szűzanya, amire a múzeumban leltem rá. Körben-járásom után most már
megértem, hogy Krisztus miért teszi jobb kezét a Szűzanya glóriájára. Védi a
képet, és óvja az Anya közbenjáró szerepét. Elfogadja azt és be is teljesíti,
mint a kánai ifjú pár számára. Ádvent harmadik, Gaudete vasárnapján forduljunk
hozzá bizalommal, mert az Úr vele van és ami az ő legnagyobb titka: Benne van.
Ezt a benne lévőt, méhének drága gyümölcsét nyújtja oda nekünk hamarosan Szent
Karácsony napján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése