Évközi 23 hét csütörtök
1Kor 8, 1b-7. 11-13; Lk 6,27-38
„Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk”
Ősszüleink ideje óta mutattak be Istennek áldozatot. Valamit, amit értéknek tartottak, felajánlották Istennek, kérték, fogadja el tőlük hálaadásul azért a rengeteg jótéteményért, amelyet tőle kaptak. A hála kifejezésén túl volt még egy célja az áldozat bemutatásának: Isten imádása. Ez a számukra azt jelentette, hogy elismerik Istent legfőbb Uruknak, akitől mindent kaptak, amijük van, még az életüket is. Az adományozás és elfogadás nagy találkozást, egyesülést jelentett Isten és ember között. Ezért az áldozatot bemutatók a papként szorgoskodó családapa kezéből kaptak az áldozat húsából. Később a sátán arra vette rá az embereket, hogy neki is mutassanak be áldozatot. Egyik paptársam pappá szentelése után hittérítő lett. Az a nép, amelyhez eljutott, még sosem látott fehér embert. Kilenc év szolgálat után hazajött pihenni. Azt kérdeztem tőle, ismerik-e azok az emberek az egy igaz Istent, vagy talán bálványt imádnak? Azt válaszolta: Igen, ismerik az Istent, de az ördögöt is. Az igaz Istennel kevesebbet foglalkoznak, mint a sátánnal. Azt mondják, az Isten végtelenül jó, az úgy is szeret minket, miért kedveskedjünk neki. Az ördög azonban gyűlöli az embert, ott árt, ahol tud, annak áldozatokkal kedveskedni kell. Úgy vélem, így kezdődhetett el az emberiség őskorában is a bálványok imádása. Mindegyik ördög szerzett magának egy-egy települést. Úgy tűnik Szent Pál leveléből, hogy a frissen megkeresztelkedett korintusiak között is akadtak néhányan, akik elmentek ismerőseik pogány áldozataira, és úgy vélték, hogy ők ugyan a bálványt megvetik, mert nem Isten, de hát a finom sült húst csak nem utasítunk vissza, ha már megkínáltak bennünket. Ezért írta Pál apostol: „Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ami tehát a bálványoknak áldozott hús fogyasztását illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs más Isten, csak egy”(1.4) Ha a keresztény felfuvalkodottan úgy gondolja, tudja, hogy a bálvány egy anyagdarab, és ezt gőgösen úgy magyarázza, hogy lelkiismeretem tiszta maradt, nem bántottam meg Istent. Ám a szeretetet súlyosan megsérthette, ha kevésbé művelt keresztény testvére úgy ítélte meg az esetet, hogy ez a testvérem is evett a bálványáldozatból, akkor nyilván nekem is szabad. Az okos így bűnbe vitte testvérét, megsértette a szeretetet.(4-7)
1Kor 8, 1b-7. 11-13; Lk 6,27-38
„Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk”
Ősszüleink ideje óta mutattak be Istennek áldozatot. Valamit, amit értéknek tartottak, felajánlották Istennek, kérték, fogadja el tőlük hálaadásul azért a rengeteg jótéteményért, amelyet tőle kaptak. A hála kifejezésén túl volt még egy célja az áldozat bemutatásának: Isten imádása. Ez a számukra azt jelentette, hogy elismerik Istent legfőbb Uruknak, akitől mindent kaptak, amijük van, még az életüket is. Az adományozás és elfogadás nagy találkozást, egyesülést jelentett Isten és ember között. Ezért az áldozatot bemutatók a papként szorgoskodó családapa kezéből kaptak az áldozat húsából. Később a sátán arra vette rá az embereket, hogy neki is mutassanak be áldozatot. Egyik paptársam pappá szentelése után hittérítő lett. Az a nép, amelyhez eljutott, még sosem látott fehér embert. Kilenc év szolgálat után hazajött pihenni. Azt kérdeztem tőle, ismerik-e azok az emberek az egy igaz Istent, vagy talán bálványt imádnak? Azt válaszolta: Igen, ismerik az Istent, de az ördögöt is. Az igaz Istennel kevesebbet foglalkoznak, mint a sátánnal. Azt mondják, az Isten végtelenül jó, az úgy is szeret minket, miért kedveskedjünk neki. Az ördög azonban gyűlöli az embert, ott árt, ahol tud, annak áldozatokkal kedveskedni kell. Úgy vélem, így kezdődhetett el az emberiség őskorában is a bálványok imádása. Mindegyik ördög szerzett magának egy-egy települést. Úgy tűnik Szent Pál leveléből, hogy a frissen megkeresztelkedett korintusiak között is akadtak néhányan, akik elmentek ismerőseik pogány áldozataira, és úgy vélték, hogy ők ugyan a bálványt megvetik, mert nem Isten, de hát a finom sült húst csak nem utasítunk vissza, ha már megkínáltak bennünket. Ezért írta Pál apostol: „Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ami tehát a bálványoknak áldozott hús fogyasztását illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs más Isten, csak egy”(1.4) Ha a keresztény felfuvalkodottan úgy gondolja, tudja, hogy a bálvány egy anyagdarab, és ezt gőgösen úgy magyarázza, hogy lelkiismeretem tiszta maradt, nem bántottam meg Istent. Ám a szeretetet súlyosan megsérthette, ha kevésbé művelt keresztény testvére úgy ítélte meg az esetet, hogy ez a testvérem is evett a bálványáldozatból, akkor nyilván nekem is szabad. Az okos így bűnbe vitte testvérét, megsértette a szeretetet.(4-7)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése