Évközi 23 hét szombat
1Kor 10, 10-22; Lk 6, 43-49
„Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés?”
Elmélkedéseimben már beszéltem arról, hogy a bálvány nem isten, hanem anyagdarab, élettelen báb. A sátán találta ki, vitte a becsapott embereket köré, és elhitette velük, hogy ez a semmit érő anyagdarab az igaz isten, ezt kell imádni. Látható, tapintható, nem élet idegen világból való. A sátán nem vált eggyé a megmunkált fa vagy fémdarabbal, de magáénak követelte a bálványimádás hódolatát. Amikor pedig áldozatot mutattak be a bálvány előtt, az ajándék egy részét elégették az ördög tiszteletére, a maradék húst megsütötték és felkínálták ennivalóként a megtévedt embereknek, és aki megette, az a bálványon keresztül az ördöggel került közösségbe. Erre figyelmezteti Pál apostol ebben a levelében immár másodszor a kevésbé képzett korintusi híveket. Ha visszagondolunk a Sínai hegy alatt megkötött szerződésre, láthatjuk, hogy a veszedelmes kísértés mindig ott leselkedik az óvatlanok körül. A zsidók jól tudták, hogy az igaz Isten, őseik: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene láthatatlan, mert szellemi létező, de örök és változatlan. Amit megígért nyolcszáz évvel, Mózessel való találkozása előtt, azt kezdte valóra váltani. Látták hatalmát a tíz országos csapásban, majd a Vörös tengerben nyitott utat, a nyomuló egyiptomi hadseregre mért isteni csapást. A hullámsírba fullasztott fáraó és serege fölött lelkesen énekelték a győzelem himnuszát. Az igaz Isten, az ő Istenük győzelme volt ez a sátán felett, akit a fáraó képviselt. Érezték jelenléte erejét, amikor kérésükre Isten hangja megzendült a hegyen, és minden zsidó térd roskadozni kezdett. Másnap valamennyien harsogták a hűség esküt: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott” (Kiv19, 8) Aztán az áldozati állat vérével frissen mosott ruhájukra fröcskölte kimoshatatlan pecsétként ez a szerződés örök. Másnap Mózes fölment Istenhez a hegyre. A nép várakozott. A sátán leskelődött. Aztán kezdte a fülekbe súgni: Áron készítsen isteneket, mert nem lehet tudni, mi történt Mózessel a hegyen. Áron az arany ékszerekből borjúszobrot öntött. A nép ujjongott: „Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!” (Kiv 32, 4) Aztán jött a kurjongatás, a tánc, az eszem-iszom, a sátánnal való közösködés. Mi, keresztény katolikusok tudjuk: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10, 16-17) Testvéreim! Őseinket Isten megőrizte a bálványozó népek közt az egy isten-hitben, ide hozta őket a Kárpát-medencébe. Kiegészítette tudásukat, elmondta nekik is két nagy titkát: az egy istenséget három Isteni Személy birtokolja. A Fiúisten felvette istensége mellé emberi természetünket, hogy szenvedni és meghalni tudjon üdvösségünkért. Ennek a jézusi halálnak jelenvalóvá tétele a kenyér és bor átváltoztatása Jézus parancsa szerint. Sem én, sem más nem tud Istennek más ilyen értéket adni, mint a saját Fia. Halála után megszűnt az Ószövetség minden áldozatának érvénye. Ugyanígy megszűnt a mi fehér lovunk áldozat-jellege is. Azóta egyetlen örök főpapot fogad el Isten közvetítőnek: a Názáreti Jézust.„El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok. Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust, feláldozták” (1Kor 5, 7)
1Kor 10, 10-22; Lk 6, 43-49
„Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés?”
Elmélkedéseimben már beszéltem arról, hogy a bálvány nem isten, hanem anyagdarab, élettelen báb. A sátán találta ki, vitte a becsapott embereket köré, és elhitette velük, hogy ez a semmit érő anyagdarab az igaz isten, ezt kell imádni. Látható, tapintható, nem élet idegen világból való. A sátán nem vált eggyé a megmunkált fa vagy fémdarabbal, de magáénak követelte a bálványimádás hódolatát. Amikor pedig áldozatot mutattak be a bálvány előtt, az ajándék egy részét elégették az ördög tiszteletére, a maradék húst megsütötték és felkínálták ennivalóként a megtévedt embereknek, és aki megette, az a bálványon keresztül az ördöggel került közösségbe. Erre figyelmezteti Pál apostol ebben a levelében immár másodszor a kevésbé képzett korintusi híveket. Ha visszagondolunk a Sínai hegy alatt megkötött szerződésre, láthatjuk, hogy a veszedelmes kísértés mindig ott leselkedik az óvatlanok körül. A zsidók jól tudták, hogy az igaz Isten, őseik: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene láthatatlan, mert szellemi létező, de örök és változatlan. Amit megígért nyolcszáz évvel, Mózessel való találkozása előtt, azt kezdte valóra váltani. Látták hatalmát a tíz országos csapásban, majd a Vörös tengerben nyitott utat, a nyomuló egyiptomi hadseregre mért isteni csapást. A hullámsírba fullasztott fáraó és serege fölött lelkesen énekelték a győzelem himnuszát. Az igaz Isten, az ő Istenük győzelme volt ez a sátán felett, akit a fáraó képviselt. Érezték jelenléte erejét, amikor kérésükre Isten hangja megzendült a hegyen, és minden zsidó térd roskadozni kezdett. Másnap valamennyien harsogták a hűség esküt: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott” (Kiv19, 8) Aztán az áldozati állat vérével frissen mosott ruhájukra fröcskölte kimoshatatlan pecsétként ez a szerződés örök. Másnap Mózes fölment Istenhez a hegyre. A nép várakozott. A sátán leskelődött. Aztán kezdte a fülekbe súgni: Áron készítsen isteneket, mert nem lehet tudni, mi történt Mózessel a hegyen. Áron az arany ékszerekből borjúszobrot öntött. A nép ujjongott: „Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről!” (Kiv 32, 4) Aztán jött a kurjongatás, a tánc, az eszem-iszom, a sátánnal való közösködés. Mi, keresztény katolikusok tudjuk: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10, 16-17) Testvéreim! Őseinket Isten megőrizte a bálványozó népek közt az egy isten-hitben, ide hozta őket a Kárpát-medencébe. Kiegészítette tudásukat, elmondta nekik is két nagy titkát: az egy istenséget három Isteni Személy birtokolja. A Fiúisten felvette istensége mellé emberi természetünket, hogy szenvedni és meghalni tudjon üdvösségünkért. Ennek a jézusi halálnak jelenvalóvá tétele a kenyér és bor átváltoztatása Jézus parancsa szerint. Sem én, sem más nem tud Istennek más ilyen értéket adni, mint a saját Fia. Halála után megszűnt az Ószövetség minden áldozatának érvénye. Ugyanígy megszűnt a mi fehér lovunk áldozat-jellege is. Azóta egyetlen örök főpapot fogad el Isten közvetítőnek: a Názáreti Jézust.„El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok. Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust, feláldozták” (1Kor 5, 7)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése