Nagyböjt 4. hét péntek
Az
emberi megismerés az érzékelésen és az értelem tevékenységén alapul. Amikor
azonban a megismerés egy személyre irányul, kevésnek bizonyul az ész és az
érzékelés, valami többre is szükség van ahhoz, hogy a személyt mint személyt,
és ne csak mint tárgyat ismerjük meg. A kortársak, például a názáretiek úgy
vélték, ismerik Jézust: eredetét, családját, életének folyását. Ez az ismeret
azonban nem vitte őket közelebb hozzá, hanem éppen ellenkezőleg:
megakadályozta, hogy higgyenek benne. A különféle tudományok, az orvostudomány,
a pszichológia, az antropológia vagy a szociológia mind-mind az emberrel
foglalkozik, de egyik sem az önálló, a megismételhetetlen és végtelen értékű
személyt látja benne.
Csak
a szeretet, a megelőlegezett bizalom képes arra, hogy a személyek között a
teljes megismerésre elvezessen. Ez néha nem is tűnik olyan nehéznek, ha csak
úgy általában gondolkodunk az emberről, aki tőlünk több ezer kilométer
távolságra van, és a mindennapokban semmi dolgunk vele. Azonban mindjárt más a
helyzet, ha közvetlen környezetünkben nézünk körül. Éppen azokkal, akik a
legközelebb állnak hozzánk, vagyunk a leginkább szeretetlenek, mintha az
ismeret és a szeretet fordított arányban állna egymással. Ez minősíti az
idegenek iránt tanúsított szeretetünket is, és megmutatja, hogy nem Isten szeretetével
szeretünk, hanem csak saját szűkös szívünkkel.
Urunk Jézus, egyedül Te mondhatod ki teljes
bizonyossággal itt a földön, hogy ismered az Atyát, hiszen maga a
megszemélyesült szeretet, a Szentlélek köt össze Vele. De éppen azért jöttél a
földre, hogy ebben az éltető, örökre szóló szeretetben, vagyis a teljes és
tökéletes ismeretben részesíts bennünket is. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy
képesek legyünk túllépni embertársainkra vonatkozó, gyakran előítéletté
merevülő ismereteinken, és megelőlegezzük nekik azt a feltétel nélküli,
elfogadó szeretetet, mellyel Te szereted őket, mint Atyád pótolhatatlan,
végtelenül értékes és egyedülállóan kedves választottait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése