Évközi 4. hét szerda
Zsid 12, 4-7. 11-15; Mk 6, 1-6
„Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban”
Az előzőkben a szentíró felsorakoztatta az Ószövetség hősi képviselőit, akik vállalták nemzetükért a nemes harcot. Sokan közülük szüleik fogadalmát tartva nazírok lettek. Ők sohasem borotválkoztak, hajuk is teljesen szabadon nőtt. Szeszt, egy cseppet sem fogyaszthattak, de még szőlőmustot sem. A hazájukért egyedül is vállalták a véres harcot. Itt most bennünket, keresztényeket arra buzdít, hogy a bűn ellen vállaljuk a vérontásig menő harcot. Az első három keresztény évszázadban, a bűnben fuldokló pogány rómaiak őrjöngve élvezték a gladiátorok egymás-gyilkolását, majd hamarosan halomra ölték cirkuszaikban a hitüket és erkölcseiket halálosan komolyan vevő keresztényeket. De másik figyelmeztetése is nagyon megfontolandó: „Elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermekét, akit magához fogad!” (Zsid 12,5-6) a nevelés kérdése a legutóbbi időkben nem háttérbe szorult, hanem egyenesen kiszorult még sok józan katolikus szülő eszköztárából is. Ilyen ostoba szirén-hangokra hallgatnak: szegény kisgyerek! Még azt sem tudja, miért kapott ki! A másik mellett így jajong a magát felvilágosultnak tartó szak-nevelő: A fizikai fenyítés, de még a korholás is örök sebet üt szegénykék érzékeny lelkén. Aki éppen elnáspángolt egy magánál évekkel fiatalabb és gyengébb testalkatú kicsit, azt védi az előző ostoba érv alapján némely „szakember”. Bölcs pedagógus-professzoromtól tanultam: a gyerek nem kicsi felnőtt. Azért kell értelmesen beszélni vele, de ha ez nem használ, korához és bűnéhez mérten büntetni kell. Ezt, mint isteni alapelvet tanítja a Szentírás: „a fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg?”(7) Indoklást is ad a szentíró: „a fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja. Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket, és lábaitokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg. Békességre törekedjetek mindenkivel és megszentelődésre, mert e nélkül senki sem fogja meglátni Istent. Ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserűségek valamilyen hajtása felnövekedvén zavart okozzon, és így sokan megfertőződjenek”(11-15) Jól nevelt gyerekekből válnak könnyebben jó keresztények, de a kegyelem segít a később érőknek is.
Zsid 12, 4-7. 11-15; Mk 6, 1-6
„Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban”
Az előzőkben a szentíró felsorakoztatta az Ószövetség hősi képviselőit, akik vállalták nemzetükért a nemes harcot. Sokan közülük szüleik fogadalmát tartva nazírok lettek. Ők sohasem borotválkoztak, hajuk is teljesen szabadon nőtt. Szeszt, egy cseppet sem fogyaszthattak, de még szőlőmustot sem. A hazájukért egyedül is vállalták a véres harcot. Itt most bennünket, keresztényeket arra buzdít, hogy a bűn ellen vállaljuk a vérontásig menő harcot. Az első három keresztény évszázadban, a bűnben fuldokló pogány rómaiak őrjöngve élvezték a gladiátorok egymás-gyilkolását, majd hamarosan halomra ölték cirkuszaikban a hitüket és erkölcseiket halálosan komolyan vevő keresztényeket. De másik figyelmeztetése is nagyon megfontolandó: „Elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermekét, akit magához fogad!” (Zsid 12,5-6) a nevelés kérdése a legutóbbi időkben nem háttérbe szorult, hanem egyenesen kiszorult még sok józan katolikus szülő eszköztárából is. Ilyen ostoba szirén-hangokra hallgatnak: szegény kisgyerek! Még azt sem tudja, miért kapott ki! A másik mellett így jajong a magát felvilágosultnak tartó szak-nevelő: A fizikai fenyítés, de még a korholás is örök sebet üt szegénykék érzékeny lelkén. Aki éppen elnáspángolt egy magánál évekkel fiatalabb és gyengébb testalkatú kicsit, azt védi az előző ostoba érv alapján némely „szakember”. Bölcs pedagógus-professzoromtól tanultam: a gyerek nem kicsi felnőtt. Azért kell értelmesen beszélni vele, de ha ez nem használ, korához és bűnéhez mérten büntetni kell. Ezt, mint isteni alapelvet tanítja a Szentírás: „a fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg?”(7) Indoklást is ad a szentíró: „a fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja. Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket, és lábaitokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg. Békességre törekedjetek mindenkivel és megszentelődésre, mert e nélkül senki sem fogja meglátni Istent. Ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserűségek valamilyen hajtása felnövekedvén zavart okozzon, és így sokan megfertőződjenek”(11-15) Jól nevelt gyerekekből válnak könnyebben jó keresztények, de a kegyelem segít a később érőknek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése