Évközi 29. hét szerda

Évközi 29. hét szerda

Ha kis kegyelmet kapunk Istentől (bár a kis kegyelem is nagy, csak nem értékeljük eléggé), attól még lehet, hogy nagyra tartjuk magunkat (mert az ember hajlamos saját érdemének tulajdonítani azt is, hogy Isten kegyelmében részesült), ha azonban megkapjuk a legnagyobb kegyelmet, Krisztus felfoghatatlan gazdagságának ismeretét, illetve ha végre rádöbbenünk, hogy mit is kaptunk ezzel az ajándékkal, akkor egészen bizonyos, hogy a szentek, vagyis az Egyház tagjai közül a legkisebbnek és a legnyomorultabbnak fogjuk tartani magunkat (s persze a legboldogabbnak is). Ha hiszünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, akkor felfoghatatlan gazdagságában is részesülünk, de csak annyiban, amennyiben szívünk is Krisztus misztériumában dobog, amennyiben valóban ő a mindenünk.

Valójában miért is félünk belebocsátkozni az ő végtelen gazdagságának tengerébe? Attól tartunk, hogy valóban kicsinyek és kiszolgáltatottak leszünk, Isten „vakító szegényei” (Vasadi Péter), akiknek Jézus Krisztuson kívül semmijük sincs? Megriaszt, hogy a világ kinevet és eltaszít magától? Vagy attól félünk, hogy lelepleződik gyalázatos bűneinknél is szégyenletesebb hálátlanságunk? Esetleg attól, amit a mai Evangélium utolsó mondatával üzen az Úr: „Attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni”?

Urunk Jézus, kérünk, add kegyelmedet, hogy ne féljünk vállalni a Hozzád tartozás méltóságát, annak valamennyi következményével együtt. Segíts, hogy a legkülönbözőbb módokon és helyzetekben, szavainkkal és tetteinkkel, egész életünkkel hirdethessük kortársainknak szent evangéliumodat. Ne engedd, hogy hűtlen szolgák, előírt tervet teljesítő, számító ügynökök legyünk, hanem hűséges munkatársaid, akiket a Te szereteted sürget, mert ha a földön megpróbáltatások várnak is ránk, már itt részesei vagyunk a Te mérhetetlen gazdagságodnak.