AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE III.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
Agónia II.

 
Jézus tele van gyötrelemmel.  A virágvasárnapi bevonulás Jeruzsálembe a lelkes ünneplés ellenére is sok szenvedést rejt az Úr szívébe. A hozsannázó hívők szíve tele nagy reménnyel: JÉZUS most megmutatja az egész világnak, a múltból és jövőből álló emberi történelemnek azt a dicsőséget, amit az Atya ígért neki a világ teremtésekor: Fiam, vedd majd istenséged mellé második természetednek az emberi természetet. Ezt majd hozzákapcsolod Isteni személyed fősége alatt istenségeddel, és így te leszel az isteni ragyogás a teremtendő emberi lelkeken és angyali természeten, mint ős-típus, emberi tested pedig a mérhetetlen csillagvilág anyagának ős-típusa. Amikor pedig ténylegesen megtestesülsz, az egész világ összegyűlik és örömmámorban köszönti ős típusát. Ezt az emberek őslázadása, ősbűne megakadályozta. Az örömünnep három-négy pásztornak ünnepe lett a vétektől mentes mennyei angyalok seregén kívül. Mert a bűn által Istenével szembefordított embereket előbb újra Isten gyermekeivé kell tenni, az pedig a Te nagylelkű szenvedésed után válik lehetségessé. Ez az ünnep pedig még nem az egész emberiség általános hódolatát jeleníti meg. A tömegben alig észrevehető néhány zsidó vezető farizeus ijedten furakodik melléd: Uram, ne engedd e hangos hozsannázást, mert a római őrség nyakunkra zúdulhat a fellegvárból! Pedig milyen gyönyörű élmény lenne itt most elénekelni Dávid király költeményét, a 110. zsoltárt: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul! Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból, uralkodj ellenségeid közepette! Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesküdött, és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,1-4) ám e helyett az ezer éves himnusz helyett csak Szent János evangélista írása kerülhetett ide a zsoltár közepére: „Jóllehet ennyi csodát tett a szemük láttára, mégsem hittek benne. Így beteljesedett Izajás próféta jövendölése. Uram, ki hitt a szavunknak, és az Úr ereje ki előtt vált nyilvánvalóvá? (Iz 53,1) Nem tudtak hinni, amint Izajás ezt is megjövendölte: Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek, és meggyógyítsam őket’. (Iz 6,10) Ennek ellenére „még a tanács tagjai közül is sokan hittek benne, de a farizeusok miatt nem vallották be, nehogy kizárják őket a zsinagógából”. (Jn 12,37-42) János evangéliuma igen sok fontos tanítást közöl a Mestertől az utolsó vacsora keretében (13-17 fejezet), csak az Eukarisztiáról nem beszél. Az első esemény nála a tanítványok lábának megmosása.  Az Úr és Isten Jézus megteszi azt, amit előbb Simon farizeus nem tett meg Jézussal, mert az a rabszolgák dolga volt. Jézus ezzel arra tanítja apostolait, hogy Isten nemcsak a mérhetetlen csillagvilágot és mennyországot teremt, fenntart és igazgat, hanem az egyszerű nép fiainak poros lábát is megmossa. Miért tette? Mert be akarta vésni apostolai memóriájába, hogy minden emberen gyakorolniuk kell a szeretet parancsát, haszon nélkül is. Tanítja a nagy igazságokat, mert azokat csorbítatlanul vallaniuk kell egész földi életükben. Az önzetlen szeretet a földi élet egyetlen nagy lehetősége, hogy kincset gyűjtsünk a mennyországra, az örök életre. Ezért az Úr a zsidóknak fogalmazott felebaráti szeretet-parancsot. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” felemeli. „Szeressétek egymást, ahogyan én, szeretlek titeket!” (Jn 13,34)