7. nap „Adj innom!”

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA
7. nap „Adj innom!”

 
Szám 20,1–11(13) Izrael fiai a Cin pusztában,Meribánál
Zsolt 119,10–20 „Igédrôl nem feledkezem meg”
Róm 15,2–7 „Az Isten adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek”
Jn 4,7–15 „Adj innom”

Közös imahét a keresztény egyházak tökéletes közösségéért
„Adj innom!” (Jn 4,7)

 
Immár sokadszor szerepel Jézus párbeszéd nyitó felszólítása a szamáriai asszonyhoz. A mai megbeszélés tárgyaként azonban másként, más összefüggésben hallhatjuk a jézusi szót: A Ószövetség népe, a több millió ember hangja zúg egyre félelmetesebben a Cin pusztában. Dühösek. Először is a düh be nem vallott oka piszkálja az egész gyülekezetet: Már réges régen a „tejjel-mézzel folyó ígéret földjén lakhatnának a hét pogány nép földjén, amelyet Isten, a Teremtő és az Igazságos Bíró jogerős ítélete nekik ajándékozott. Jól emlékezett mindenki, hiszen nem volt napi ócskaságokkal terhelt a memóriájuk, mint a modern kor embereié: „A történtek után az Úr szava megnyilatkozott Ábrámnak látomásban: Ne félj, Ábrám, én védőpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz. Ábrám így szólt: Uram, Istenem, mit adhatsz nekem, hiszen gyermek nélkül maradtam. Ábrám így folytatta: Nézd, nem  adtál nekem utódot, így szolgám lesz az örökösöm. Az Úr szava ezt mondta neki: Nem az lesz az örökösöd, hanem az lesz az örökösöd, aki testedből származik. Aztán kivezette, és azt mondta neki: Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket. Majd hozzáfűzte: Ilyen lesz a nemzetséged. Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította neki megigazulásra. Ismét szólt hozzá: Én vagyok Isten, aki kihívtalak a káldeai Urból, hogy ezt a földet adjam birtokul. Ő így válaszolt: Uram, Istenem, miből tudom meg, hogy birtokolni fogom azt? Erre megparancsolta neki: Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot! Amikor odahozta neki ezeket az állatokat, középen átvágta őket, és a két felet egymás mellé állította, a madarakat azonban nem vágta szét. Akkor rablómadarak szálltak a testekre, de Ábrám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrámot mély álom fogta el, s nagy félelem szállta meg. Ő azonban így szólt Ábrámhoz: Tudd meg, hogy nemzetséged idegen lesz egy országban, amely nem az övé. Szolgálni fognak nekik, azok pedig elnyomják őket négyszáz esztendeig.  De én megítéltem azt a népet is, amelyet szolgálniuk kell. Akkor javakban bővelkedve vonulnak ki onnan. Te azonban békében térsz meg atyáidhoz, és magas korban temetnek el. A negyedik nemzedékben térnek ide vissza, mivel  az amoriták bűne még nem teljes. Mikor a nap lenyugodott és beállt a sűrű sötétség, füstölgő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami ment végig ezek között a darabok között. Azon a napon kötött az Úr Ábrámmal és így szólt: Utódaidnak adom ezt a földet” (Ter 15,1-18a) Dühöngött a nép, amikor Mózes a határig elvezette őket, és tizenkét kémet küldött információért. Ezek elmondtak minden jót, aztán hazudozni kezdtek a veszedelemről. Fellázadtak, és új vezérrel vissza akartak menni a rabszolgaságba. Erre válaszul Isten büntetése következett. Vissza a sivatagba. Ott ki kell halnia mindenkinek, aki a kivonuláskor elmúlt húsz éves. Isten megelégelte, hogy nem hisznek neki. Mózes és Áron pedig a végén vesztette el a türelmét a Cin pusztai lázadáskor. Az Egyházat is a történelem során kemény türelmetlenség vitte szakadásba. Ezt kellene keményebb alázattal beismerni és visszamenni a téves döntésekig. „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük. Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga javát kereste, hanem ahogy írva van róla: „Gyalázóid szidalmai rám hullottak. Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek, hogy egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok az Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját” írja Szent Pál apostol. (Róm 15,1-6) A katolikus pap minden zsolozsma bevezető zsoltárát végig kell mondja: „Negyven évig viszolyogtam e nemzedéktől. Így szóltam: Tévelygő szívű nép ez, nem ismeri útjaimat. Ezért esküdtem meg haragomban: Nem mennek be nyugalmam országába’” (Zsolt 95,10-11)