B év Évközi 27. hét szerdája
Borgia Szent Ferenc emléknapja
Sohasem szerettem kapkodni, vagy rohanni, főleg nem szentmise előtt, de ma mégis így történt. Ennek ellenére nem késtem el, sőt nem is késtem le semmiről sem. János apát autója ugyan már ott állt a paplak feljáróján, de a templomban még csak a személyzet tartózkodott. A vasárnap beígért gyóntatás még egyik oldalról sem indult be. Pedig jómagam is erre számoltam, hiszen többszöri vasárnapi mulasztásom miatt hetek óta nem tudtam áldozni. A várakozás idejét felhasználtam arra, hogy beállítottam a misekönyveket, beszéltem a kántornővel, majd felkészültem a szentgyónásra. Csupán hárman-négyen vettük igénybe az Egyháznak ezen szolgáltatását, de ezek közül csak én voltam az, aki a hétvégén zarándoklaton veszek részt. A mai megemlékező szentmisét a pár évvel ezelőtt elhunyt Sümegi József és elhunyt szüleinek lelki üdvéért mutattuk be. Fia Sümegi József templomunk diakónusa, kicsit késve, de azért megérkezett, így elhárult minden akadály a szentmise bemutatása elöl. A hétköznapi nap ellenére közel negyvenen gyűltünk össze a Szent Vér Kegytemplomban, ahol a vörös fény káprázatos fénnyel világította meg a főoltár felett függő élet nagyságú Jézus Krisztust, aki a kereszten függőt, de még élt és szemeit az Atyához az égre emelte. A szentmisét János apát mutatta be, a szentleckét Lörinc Szabolcs olvasta fel, aki az utóbbi időben kedvet kapott ehhez, az evangéliumot József diakónus olvasta fel, a könyörgéseket én tártam a hívek elé. Végre ismét áldozhattam, amely óriási lelki megkönnyebbülést jelentet. A szentmise végén még rövid megbeszélést tartottunk a sekrestyében. Megköszöntöttem János apátot, aki a napokban töltötte be 72. élet évét. Megbeszéltük, hogy hamarosan pálinkát fog desztilláltatni borból. Aztán még szó volt a bátaszéki kántor 40. születésnapi bulijáról, amelyet titokban szerveztek. A mi kántorunk Julika rendelt egy kis ajándékot egy ismerősénél nálam, majd Isten segedelmével hazaindultunk. Otthon átgondolva a napot a következő következtetésekre jutottam: Simone Weil írja a miatyánkról szóló elmélkedése
végén, hogy akinek csak akár egyetlenegyszer is sikerül ezt az imádságot
szívből, teljes figyelemmel elmondania, érzékelhetően megváltozik az élete.
Szükség van akkor egyáltalán mai kérő imádságra a miatyánkon kívül? Annak, aki
képes szüntelenül az egy szükségesre figyelni, annak talán nincs, de nekünk,
akiket sok minden nyugtalanít, fontos lehet, hogy kéréseinket megfogalmazzuk,
és az Atya elé terjesszük. A kérő imádság arra való, hogy először is
szembesítsen vágyainkkal. Csak azért imádkozhatunk kitartóan, amit igazán
akarunk. Csak ezután hangozhat el ajkunkról hitelesen a szó, mely az ügyet
Istenre bízza, beemelve a miatyánk világába: Legyen meg a te akaratod!
Uram, Jézus! Amikor a szentmisében a te szavadat
hallgatom, a te irántam való szeretetedre gondolok. Amikor áldozatod megújul az
oltáron, ismét csak a te végsőkig elmenő szeretetedre tudok gondolni. Amikor
pedig a szentáldozásban magamhoz veszem Testedet, akkor értem meg igazán, hogy
mennyire szeretsz engem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése