Interjú Erdő Péter bíborossal VI. Pál szolgálatáról: Egyházvezetés, összefüggő koncepció mentén
„Mindenekelőtt egy nagy tekintély. Annak a jelképét látom benne,
hogy a Szentlélek vezeti az Egyházat... Nagyon jól tudta, hogy a teológiai
tanítás és az egyházi gyakorlat között meg kell építeni a hidat… Ő egy kedves
és szelíd ember volt. Tudott igazán emberi módon beszélni, a közel állókkal,
papokkal, püspökökkel… Ő nem csak nyitott volt, hanem volt benne tekintély is.
Volt egy nagyon határozott teológiai víziója és erős hite” – nyilatkozik a
Vatikáni Rádiónak Erdő Péter bíboros, Esztergom-budapesti érsek, aki a vasárnapi
szentté avatási ünnepre Rómába érkezett. Az interjúban elmondja személyes
visszaemlékezéseit is, hiszen római diákként kétszer is találkozott VI. Pál
pápával.
Bíboros
úr, mindenekelőtt személyes emlékeiről szeretném kérdezni VI. Pál pápa kapcsán.
Az ön ifjúságának és teológiai tanulmányainak ő a pápája, a milánói Montini
pápa. Hogyan emlékszik őrá és mit jelentett Önnek VI. Pál pápa személye?
Mindenekelőtt
egy nagy tekintély. Annak a jelképét látom benne, hogy a Szentlélek vezeti az
Egyházat. Mi a Zsinat utáni években lettünk kispapok. Rengeteg vita volt akkor,
sok minden átalakult, szavazni kellett arról, hogy milyen legyen a szeminárium
szabályzata. Okos és kevésbé okos ötletek keringtek mindenfelé, olvastuk a
német nyelvű sajtót, mert leginkább csak az érkezett be a szeminárium
könyvtárába. Láttuk a veszekedéseket, de a pápától érkező útmutatások mindig
megnyugtatóak voltak, mert egyrészt megerősítették bennünk azt a felismerést,
hogy a II. Vatikáni Zsinat a Szentlélek ajándéka volt az Egyház számára.
Másrészt pedig megmutatták, hogy ennek a konkrét, mindennapi egyházi életünkben
nagyon építő és pozitív hatása van, illetve lehet, ha megfelelően kezeljük a
Zsinat örökségét. Ez volt akkor a fő üzenete a távollévő, számunkra alig
elérhető VI. Pál pápának. Később aztán, amikor kiutazhattunk Rómába és
elkezdhettük az itteni tanulmányainkat, akkor kétszer is fogadott bennünket
magánkihallgatáson. Lékai bíboros úr bevitte az egyházmegye két ösztöndíjas
papját, bemutatta a pápának és a pápa elbeszélgetett velünk, hogy mit tanulunk
és az miért fontos. Szemmel láthatóan csillogott a szeme, hogy na végre,
Magyarországról is jöhetnek fiatalok, akik tényleg tanulni akarnak! Gondolom,
tisztában volt azzal is, hogy a magyar egyháznak milyen ismeretekre,
tapasztalatokra van szüksége ahhoz, hogy bekapcsolódjon a világegyház
vérkeringésébe. Sokat várt tőlünk és azt jó volt érezni, hogy nem csak
személyes érdeklődésből tanulunk, hanem az egyház vár tőlünk valamit.
Szinte
pontosan négy éve avatták boldoggá VI. Pál pápát. Mi adja az aktualitást a négy
évvel későbbi, mostani szentté avatásának?
Azt
hiszem, hogy a szentek mindig aktuálisak, ha a tanúságtételük lényegét nézzük.
De VI. Pál pápa esetében vannak olyan korhoz kötött érdemei, olyan korhoz
kötött tulajdonságai is, amelyek ma is nagyon szükségesek. Gondoljuk meg, ő az,
aki a II. Vatikáni Zsinatot nem abbahagyta – mint ahogy a történelem
kényszerítette az akkori pápát, hogy abbahagyja az I. Vatikáni Zsinatot –, hanem
befejezte. Tehát kerek egészként, ha nem is minden témáról beszélt, ami az
egyház életben előfordul, de az alapvető kérdések megtárgyalásával, szabályos
szavazással, dokumentumok kihirdetésével közreadta a Zsinat eredményeit. Még
akkor is, amikor néha a szavazás vagy a szövegezés nem elég egyértelmű
eredményre vezetett, ő gondozta a zsinat menetét, de úgy, hogy a legnagyobb
mértékben respektálta azt a tényt, hogy a Szentlélek a résztvevő püspökökön
keresztül is szól. Így a Lumen Gentiumhoz, az Egyházról szóló nagy
dokumentumhoz „nota explicativa previa”-t, előzetes magyarázó megjegyzéseket
fűzött, s ezzel tette teljessé és logikussá a Lumen Gentium egyes
kijelentéseit, a Zsinat egész tanítása összefüggésében. Gondoskodott arról,
hogy ne csak elszórt dokumentumokat hagyjon hátra a Zsinat, hanem egy egységes
örökséget, egy egységes képet a katolikus hitünk lényegéről. Ez egy nagyszerű
alkotássá tette mindazt, ami a zsinattól fennmaradt. De ez nem volt elég, mert
ő nagyon jól tudta azt – egyházi diplomata lévén, háta mögött hosszú évekkel az
Államtitkárságon, úgy is mint Sostituto (Államtitkár-helyettes) –, tehát nagyon
jól tudta, hogy a teológiai tanítás és az egyházi gyakorlat között meg kell
építeni a hidat. Na, erre vállalkozott ő a hatvanas évek végén és hetvenes évek
elején. Ezért kiadta azokat a pápai motu propriokat, azokat a saját
kezdeményezésre kibocsátott, jogilag kötelező dokumentumokat, amelyek a
Zsinatnak a tanítását aprópénzre váltják és leviszik egészen az egyházmegyék
gyakorlatáig. Ezekből a motu propriókból épült föl aztán az új egyházi
Törvénykönyv, amelynek a kihirdetése aztán már II. János Pál pápára várt. De ő,
VI. Pál pápa volt az, aki az 1959-ben Szent XXIII. János pápa által megígért
egyházjogi reformot konkrét intézményes formában elkezdte felépíteni. Tehát
1959-ben XXIII. János pápa azt mondta, hogy az egyházi törvénykövet alapvetően
meg kell reformálni. VI. Pál volt az, aki fölállította a bizottságot, aki
kijelölte a feladatköröket, aki rendszeresen gondozta ennek a bizottságnak a munkáját,
aki létrehozott olyan szerveket, mint például a püspöki szinódus, amelyek
lehetővé tették, hogy a világegyházban is egyfajta rendszeres konzultáció
alakuljon ki. Azt hiszem, hogy a II. János Pál pápa alatt beérett eredményeknek
az előmunkálatait, mégpedig összefüggő koncepció mentén, VI. Pál pápa kezdte
meg.
VI. Pál
pápa egyénisége mennyiben járult hozzá a küldetéséhez, az egyház egyben
tartásához és bizonyos szempontból a stabilizáláshoz?
Maximális
mértékben, mert ő egy kedves és szelíd ember volt. Tudott igazán emberi módon
beszélni, a közel állókkal, papokkal, püspökökkel. Éreztette azt, hogy mi a
gyerekei vagyunk, különösen fontosak vagyunk a számára, megért és szeret
minket, tehát nem egy fegyelmező hatóságként lépett föl a püspökökkel és papokkal
szemben, ugyanakkor nagyon világosan megmondta az útirányokat is, de ugyanilyen
nyitott és barátságos tudott lenni más felekezetű keresztényekkel
szemben. Felejthetetlen kép, amikor Athenagorasz pátriárkával összeölelkezik és
utána, az ölelésen túl – mert hiszen jogász pápáról van szó mégis csak –,
föloldották formálisan a kölcsönös kiközösítést is. Tehát nemcsak egy
pillanatnyi hangulat, hanem egy tartós helyzet volt a célja és ezt nagy
mértékben el is érte. Ugyancsak ő volt az, aki a civil világgal megtalálta a
hangot, aki az ENSZ-ben beszédet tudott mondani, aki művészekkel és tudósokkal
is tudott megfelelő színvonalon párbeszédet folytatni. Ez megint csak az ő
személyes stílusából következett és nemcsak abból, hogy színvonalasan
gondolkodott ezekről a kérdésekről és sok ismerettel rendelkezett, hanem abból
is, hogy volt benne egy benső nyitottság. De mindez nem elég, mert ő nem csak
nyitott volt, hanem volt benne tekintély is. Volt egy nagyon határozott
teológiai víziója és erős hite, ami például a hitvallásában, ami az „Isten Népe
hitvallása” címen vált ismertté, meg is fogalmazott. Ha ez most elolvassuk,
akkor nagyon megerősödünk a hitünkben, mert fölismerjük, hogy igen, ez az
apostolok hite, ez az, ami az évszázadokon át ránk hagyományozódott és íme, úgy
van megfogalmazva, hogy azt ma is értjük és ma is vállalni tudjuk.
Végül
egy személyes kérdés a szakemberhez, a kánonjog tekintetében. Mi újat hozott
egyházjogi szempontból VI. Pál pápa?
Rengeteg
újat hozott, tekintettel arra, hogy a Zsinat adott ösztönzéseket. Ezeket az
ösztönzéseket gyakorlati megoldásokra kellett váltani. Például, a püspöki
konferenciák addig fakultatív intézmények voltak. Tehát volt olyan hely, ahol
alapítottak ilyet történelmi okokból, volt ahol nem. Tehát ő ennek, a helyi
püspökök együttműködésének az intézményét immár világegyházi szinten
létrehozta. Azután fontos volt, hogy az egyházmegyéken belül, bizonyos
testületi konzultációnak, közösségi munkának a szerveit megteremtsék. Ezért
történt, hogy létrehozták a papi szenátusokat, amiket presbiteri tanácsnak
hívnak más egyházmegyékben Magyarországon, mert ez a név vált közismertté.
Nagyon fontos, hogy a pápa szorgalmazta, a plébániákon legyen gazdasági tanács.
Fontos volt a számára, hogy kontinenseken, a szomszédos országok, nagyobb
régiók püspökei is valamilyen formában konzultáljanak egymással. Na nem úgy,
hogy a többség parancsoljon a kisebbségnek, vagy az egyik ország pasztorális
helyzetéből adódó következtetéseket rákényszerítsék a másikra, de úgy igen,
hogy mutassák be egymásnak a pasztorális tapasztalataikat, erősítsék meg a
közös hitüket és döbbenjenek rá arra, hogy ebből a közös hitből a különböző
helyzeteknek megfelelően milyen cselekvés fakad. Szép és értékes dolgok voltak
ezek, nem csak a CELAM, ami legkorábbi kezdeményezés volt, hanem ezt követték a
többi kontinenseknek a hasonló szervezetei is. A pápa világméretekben
gondolkozott ezen a téren is.
Itt most
Rómában éppen püspöki szinódus folyik a fiatalokról. Ez is hozzá kapcsolódik…
A
püspöki szinódus intézménye feltétlenül, kiadta ennek a szabályzatát is és
elkezdte működtetni, igaz, nem sok ideje maradt már rá. II. János Pál volt az,
aki igazán rendszeressé tette és egy sajátos arculatot adott ennek az
intézménynek. De azért például 1971 őszén, amikor a püspöki szinódusnak két
témát tűzött ki, a papi életről, ez volt az egyik, az igazságosság a világban,
volt a másik. Mind a kettő olyan téma, amiről ma is lehetne nyugodtan szinódust
tartani, hiszen ma is aktuális. Mind a két témában engedte, hogy a szinódus
szabadon fejtse ki a véleményét. Ő megadta az alapvető irányelveket, és utána a
dokumentumokat a szinódus nevében közrebocsátották, pápai engedéllyel. Tehát
nem ő adott ki szinódus utáni apostoli buzdítást, hanem ellenőrizve, áttekintve
a szöveget, megengedte, hogy maga a szinódus forduljon a világegyházhoz. Ez is
egy érdekes fejlemény, egy műfaj volt abban az időben.
Utolsó
kérdésként: VI. Pál pápa mint egy folyam, hogyan torkollott bele II. János Pál
pápa péteri szolgálatába?
II.
János Pál amikor átvette a világegyház vezetését, örökölt egy sor előrehaladott
folyamatot. Ilyen volt elsősorban az egyházjog kodifikációja, amit ő viszonylag
hamar, ténylegesen le is zárt, be is teljesített, inkább így mondanám, mert
hiszen az már annyira előrehaladott fázisban volt. Aztán ilyen volt például a
diplomáciai kapcsolatok kiterjesztése. VI. Pál, mint diplomata pápa, sok
országgal felvette a diplomácia kapcsolatot, olyanokkal is, ahol a katolikusok
száma kevés volt, azonban a jóakaratú emberekkel való párbeszéd jegyében itt is
intézményes kapcsolatokat létesített. Ezt folytatta tovább II. János Pál, aki
nagyon nagy mértékben megnövelte a Szentszék képviseleteinek a számát és
tényleges jelenlétet. Nagyon fontos dolog volt továbbá, ahogy VI. Pál is
a szociális tanításban adott olyan impulzusokat, ami II. János Pál alatt
részletesebb kifejtésben megjelent a tanítás vonalán. Nagyon fontosnak tűnik az
is, hogy elkezdődött VI. Pál alatt a szent tudományok oktatásának a reformja.
1979-ben már megjelent a teológiai felsőoktatásról egy apostoli rendelkezés,
ami azután új és új elemekkel gazdagodott és elvezetett oda, hogy 1990-ben II.
János Pál pápa már a katolikus egyetemekről is ki tudott adni egy egész világra
szóló apostoli konstitúciót. Tehát egy olyan folyamat indult meg, ami az egyházi
oktatás és felsőoktatás területén egy színvonalas emelkedést és egységesülést
eredményezett.
Bíboros
úr, köszönöm a beszélgetést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése